12.
A tanácsülés
Nem volt titok, hogy az acélkirály engesztelhetetlenül gyűlöli doktor Sarrasin alkotását. Mindenki tudta, hogy városát Franceville ellenében építette föl. Ettől azonban még messze volt annak föltételezése, hogy rajtaütéssel akarjon elpusztítani egy békés várost. Ám a New York Herald híradása tényekről beszélt. A hatalmas újság tudósai kifürkészték Schultze úr szándékait, és a cikk szerint nincs veszteni való idő.
A derék orvos eleinte zavarban volt. Mint minden becsületes lélek, ameddig lehetett, nem akart hinni a rosszban. Nem bírt elképzelni akkora elvetemültséget, hogy valaki minden ok nélkül, puszta gyűlölködésből romlására törjön egy városnak, amely bizonyos értelemben az emberiségé.
– Gondoljuk el, hogy nálunk a halandóság százalékaránya az idén egy és egynegyed sem lesz! - kiáltott fel naivul. - Hogy minden tízéves gyermek tud írni-olvasni; hogy Franceville-ben az alapítás óta sem gyilkosság, sem rablás nem történt! És egy ilyen szerencsés kísérletet a kezdet kezdetén meg akarna semmisíteni egy barbár erőszak! Nem! Nem tudom föltételezni egy kémikusról, egy komoly tudósról, még ha germán is, hogy erre képes legyen.
Ámde mégis hitelt kellett adni annak az újságnak, amely annyira tisztelte és pártolta doktor Sarrasin művét. Azonnal intézkedni kellett. Az orvos, mihelyt túlesett az első megrendülésen, erőt vett magán, és így szólt barátaihoz:
– Uraim, önök tagjai a polgártanácsnak. Velem együtt kötelességük, hogy megtegyenek minden szükséges intézkedést a város védelmére. Mi legyen az első teendőnk?
– Nem lehetne békésen megoldani a válságot? Tisztességgel elkerülni a háborút? - vetette fel Lentz úr.
– Lehetetlenség - válaszolta Octave -, nyilvánvaló, hogy Schultze mindenáron háborút akar. Gyűlölete határtalan!
– Ám legyen! - kiáltott fel a doktor. - Mindent megteszünk, hogy méltó választ adhassunk a kihívásra. Mit gondol, ezredes, van rá mód, hogy ellenálljunk Stahlstadt ágyúinak?
– Minden emberi erővel megbirkózhat egy másik emberi erő - felelte Hendon ezredes. - Arról azonban szó sem lehet, hogy ugyanazokkal a módszerekkel és ugyanazokkal a fegyverekkel védekezzünk, amelyekkel Schultze úr támadni fog. Olyan hadigépek előállítása, amelyek az övéivel szemben küzdőképesek, hosszú-hosszú időt venne igénybe, meg aztán nincsenek is a gyártásukhoz szükséges műhelyeink. Egyetlen lehetőségünk van: megakadályozni az ellenséget, hogy közelünkbe jusson, és lehetetlenné tenni városunk körülzárását.
– Azonnal összehívom a tanácsot - szólt doktor Sarrasin.
Az orvos dolgozószobájába vezette vendégeit.
Az egyszerűen bútorozott szoba három falát könyvespolcok foglalták el, a negyediken néhány festmény és műtárgy alatt számozott szócsőkagylók sorakoztak.
– A távbeszélő - mondta az orvos - lehetővé teszi, hogy Franceville városi tanácsának tagjai hazulról vehessenek részt a megbeszélésen.
Az orvos megnyomott egy gombot, amely minden egyes tanácstag lakásán megszólaltatta a hívójelt. Három perc sem telt belé, a vezetékek útján egymás után jelentkeztek a felhívottak, együtt volt a tanács.
Az orvos ekkor saját adókészülékének kagylója elé ült, megrázott egy csengőt, és így szólt:
– Az ülést megnyitom... Tisztelt barátomat, Hendon ezredest illeti a szó. Nagy fontosságú közlést akar tenni.
Most az ezredes ült a távbeszélőhöz. Felolvasta a New York Herald cikkét, aztán felsorolta és elrendelte a legsürgősebb tennivalókat.
Alighogy befejezte, a hatos szám föltette a kérdést:
– Lehetségesnek tartja, ezredes úr, a védekezést az esetben, ha az ön által tervezett módon nem sikerülne távol tartani az ellenséget?
Hendon ezredes igennel felelt. A kérdés és a válasz, akárcsak az ezeket megelőző fejtegetés, abban a pillanatban eljutott a tanács valamennyi láthatatlan tagjához.
A hetes szám megkérdezte, az ezredes véleménye szerint mennyi ideje van az előkészületekre Franceville lakosainak. Az ezredes nem tudta, de azt felelte, hogy úgy kell intézkedni, mintha két héten belül megindulna a támadás.
A kettes szám kérdése:
– Mit gondol, be kell várnunk a támadást? Vagy jobb lenne megelőzni?
– Mindent el kell követni, hogy megelőzzük - hangzott a válasz -, és ha partraszállás fenyegetne, torpedóinkkal fel kell robbantani Schultze úr hajóit.
Ezzel kapcsolatban doktor Sarrasin azt javasolta, hogy a legkiválóbb vegyészekkel és a tapasztaltabb tüzértisztekkel vizsgáltassák felül Hendon ezredes terveit.
Az egyes szám kérdése:
– Mekkora összegre van szükség a védelmi munkálatok azonnali megkezdéséhez?
– Tizenöt-húsz millió dollár kellene, hogy rendelkezésre álljon.
Négyes szám:
– Indítványozom a polgárság plenáris gyűlésének azonnali összehívását.
Sarrasin elnök:
– Szavazásra teszem az indítványt.
Két-két csengőjel minden egyes telefonkagylóból jelezte, hogy az indítvány egyhangúan elfogadtatott.
Fél kilenc volt. A polgártanács ülése tizennyolc percig tartott, és senkit sem mozdított ki otthonából.
A népgyűlést ugyanily egyszerű és ugyanily hatékony módszerrel hívták össze. Alighogy doktor Sarrasin a városházának jelentette - megint távbeszélő útján - a tanács szavazásának eredményét, megszólaltak a város kétszáznyolcvan útkereszteződésénél fölállított, oszlopokra szerelt, erős hangú villanycsengők. Mindegyik csengő felett egy kivilágított óralap látszott. A villanyárammal mozgatott mutatók fél kilencet jeleztek, a gyűlés kezdetének pontos idejét.
Negyedóráig berregtek a csengők. A fölriasztott polgárok kiszaladtak a házból, vagy az ablakon át nézték meg a legközelebbi óralapot. Látva, hogy hazafiúi kötelességük gyűlésre szólítja őket, sietve elindultak a városháza felé. Sarrasin doktor, a teljes tanáccsal körülvéve, az elnöki székben ült. Hendon ezredes a szónoki emelvény alján várakozott.
A polgárság túlnyomó része már tudta, miért hívták össze a nagygyűlést. A polgártanács vitáját ugyanis a városháza távbeszélő-állomása önműködően lerögzítette. A gyorsírói följegyzést rögtön megkapták a szerkesztőségek. A lapok különkiadásai falragaszok formájában jelentek meg.
A városháza gyűlésterme hatalmas üvegtetős csarnok volt. Szellőztetőkészülék működött benne, és a mennyezetre szerelt gázlámpák sora világította meg.
Nyugodtan, halkan zsibongott a tömeg. Az arcok derűsek voltak. A makkegészséges, dolgos, rendszeres életmódhoz szokott polgárok erejük tudatában felülemelkedtek a rémület és harag izgatott zűrzavarán.
Pontban egynegyed tízkor megszólalt az elnöki csengő. Néma csend lett.
Az ezredes a szószékre lépett.
Józanul és határozottan, fölösleges cikornyák és szónoki fogások nélkül, mint aki pontosan tudja a szavak súlyát, világos, érthető nyelven adta elő mondanivalóját. Beszélt Schultze úr megrögzött gyűlöletéről Franciaország, Sarrasin és nagy műve ellen. Ismertette a New York Herald tudósítását a Franceville és lakossága elpusztítására törő félelmetes előkészületekről.
– Önök döntsék el - folytatta -, mit látnak jónak a veszedelem elhárítására. Talán akadnak gyávák és hazafiatlanok, akik legszívesebben megfutamodnának, és a támadók prédájára hagynák az új hazát. De én bizonyosra veszem - mondotta az ezredes -, hogy ilyen pipogya javaslat nem találna visszhangra. Önök, polgártársaim, akik megértették a nagy célt, mely a mintaváros alapítóinak szeme előtt lebegett, akik el tudták fogadni a város törvényeit, csak bátor és okos emberek lehetnek. Mint a haladás őszinte, harcos hívei, mindent el fognak követni, hogy megmentsék ezt a páratlan várost, az emberiség javának szolgálatára emelt dicsőséges alkotást! Tudják kötelességüket, életüket is feláldozzák, ha kell, a szent ügyért.
Óriási tapsvihar fogadta a lelkesítő szózatot. Több szónok támogatta Hendon ezredes indítványát.
Miután doktor Sarrasin kifejtette, hogy haladéktalanul védelmi tanácsot kell alakítani, amely katonai titok pecsétje alatt a sürgős hadműveleti intézkedések megtételére hivatott, az indítvány határozattá emelkedett.
A polgártanács egyik tagja nyomban javaslatot tett, hogy az első munkálatokra szavazzanak meg ötmillió dollár ideiglenes hitelt. Kézfölemeléssel ezt is egyhangúlag elfogadták.
Tíz óra huszonöt perckor a nagygyűlés véget ért. Franceville lakosai oszladozni kezdtek, amikor váratlan esemény történt.
Az egy-két percig üres szószéket egy különös külsejű, ismeretlen férfi foglalta el, mintha odavarázsolták volna. Energikus arcvonásait rettenetes izgalom dúlta föl, de föllépése nyugodt volt és határozott. A félmeztelen törzsre tapadó iszapfoltos ruha, a véres homlok elárulta, hogy szörnyű megpróbáltatásokon ment át.
Láttára megdermedt a tömeg. Parancsoló kézmozdulata moccanás nélküli csendet kényszerített a teremre.
Ki lehet? Honnét került ide? Senkinek, még doktor Sarrasinnak sem jutott eszébe, hogy megkérdezze.
Egyébként az ismeretlen kilétére nyomban világosság derült.
– Stahlstadtból szöktem meg - mondta. - Schultze úr halálra ítélt. Isten segedelmével eljutottam ide, hogy megkíséreljem megmenteni önöket. Nem vagyok itt teljesen idegen. Szeretve tisztelt mesterem, doktor Sarrasin, fölismerhetetlen külsőm ellenére, remélem, tanúsítani fogja, hogy meg lehet bízni Marcel Bruckmannban.
– Marcel! - kiáltott egyszerre a doktor és Octave.
Hozzárohantak.
A jövevény újabb mozdulata megállította őket.
Valóban Marcel volt. Csodával határos módon menekült meg. Miután, már közel a megfulladáshoz, kifeszítette a csatorna vasrácsát, az áramlás magával sodorta, mint egy élettelen testet. De szerencsére a vasrács Stahlstadt legkülső falát zárta el, és két perc múlva Marcel az erődön kívül vetődött a patak partjára. Végre szabad, ha magához tér ájulatából.
Órák hosszat feküdt mozdulatlanul a bátor ifjú a sötét éjszakában, az elhagyott mezőn, távol minden segítségtől.
Mikorra visszanyerte öntudatát, reggel lett. Akkor eszmélt rá, hogy végre kikerült az átkozott Stahlstadtból! Többé nem fogoly! Egyetlen gondolata volt: doktor Sarrasin, barátai, polgártársai. Mi van velük?
Nagy nehezen föltápászkodott.
Tíz mérföld választotta el Franceville-től. Tíz mérföldet kellett bejárnia vasút, kocsi, ló nélkül, gyalogszerrel a szörnyű Acélváros körül teljesen kihaltnak látszó vidéken. Megtette a tízmérföldes utat percnyi pihenő nélkül. Tíz és egynegyed óra alatt érte el doktor Sarrasin városának első házait.
A falragaszokról mindent megtudott. Megértette, hogy a lakosok már értesültek az őket fenyegető veszedelemről. De megértette azt is, hogy nem sejtik, mennyire közeli és milyen rendkívüli ez a veszedelem.
A Schultze úr kitervelte katasztrófának ma este háromnegyed tizenkettőkor kell bekövetkeznie... Negyed tíz volt.
Hátravolt az utolsó erőfeszítés. Marcel egyetlen lendülettel keresztülfutott a városon, és tíz óra huszonöt perckor, a gyűlés feloszlásának pillanatában, fölrohant a szószék lépcsőjén.
– Nem egy hónapon - kiáltotta - nem is egy héten belül várhatjátok az első csapást, barátaim! Egy óra múlva soha nem látott szerencsétlenség, vas- és tűzzápor fog rátok zuhogni. Tíz mérföldre hordó, pokolhoz méltó óriás ágyú vette célba városotokat. Én láttam. A nők és a gyermekek bújjanak el a pincékbe, azok némi biztonságot nyújtanak. Vagy keressenek menedéket a hegyek közt! Minden épkézláb férfi készüljön fel minden lehetséges eszközzel a tűzoltásra! E pillanatban a tűz az egyetlen ellenség! Nem katonák, nem hadseregek vonulnak fel a város ellen. A támadó, aki romlástokra tör, sutba dobta a várostrom közönséges eszközeit. Ha az az ember, akinek gonosz hatalmát ismeritek, helyesen számított, ha Schultze úr először életében nem tévedett, Franceville száz pontján kell szembeszállnotok a pusztító lángokkal! Bármi történjék is, első a lakosság megmentése. Mert hiszen az, hogy a lakóházak és középületek közül a veszendőbe menőket újra fölépítsétek, csak pénz és idő kérdése.
Európában Marcelt bolondnak nézték volna. De Amerikában senkinek sem jut eszébe, hogy lehetetlennek tartsa a tudomány valamilyen csodáját, ha mégoly váratlan is.
Meghallgatták a fiatal mérnököt, és a doktor szavára hittek neki.
A tömeg a szónok beszédétől vagy inkább a beszéd hangsúlyától lenyűgözve, vita nélkül engedelmeskedett. Az orvos jótállt Marcelért, s ez elég volt.
Rögtön rendelkezéseket adtak ki, és futárokkal juttatták el a szerkesztőségekbe.
A lakosság egy része hazasietett, és a bombázás szörnyűségeire fölkészülten a pincékbe vonult. Más része gyalog, lóháton, kocsin, ki hogy tudott, menekült a Cascade Mounts szélső bércei közé.
Ezalatt a munkabíró férfiak a főtérre és a doktor által kijelölt főbb pontokra nagy sietve összehordtak mindent, ami a tűzoltáshoz kellett: vizet, földet, homokot.
Az ülésteremben tovább folyt a tanácskozás.
De föltűnt, hogy Marcelt valamilyen, minden egyebet háttérbe szorító gondolat foglalkoztatja. Nem beszélt, csak folyton ezt a néhány szót mormolta:
– Tizenegy óra negyvenöt! Lehetséges, hogy az az átkozott Schultze nyakunkra hág a förtelmes találmányával?
Hirtelen kirántott a zsebéből egy jegyzetfüzetet. Kézmozdulatával csendet kért, ceruzát fogott, és lázas sietséggel néhány számot írt a füzet egyik lapjára. Akkor a homloka egyszerre kisimult, szeme fölragyogott.
– Barátaim! - kiáltott fel. - Barátaim! Vagy hazudnak a számok, vagy mindaz, amitől rettegünk, eltűnik, mint a lidércnyomás, egy ballisztikai képlet nyilvánvaló igazsága előtt, amelyet eddig hasztalan próbáltam kibogozni. Schultze úr tévedett. A bennünket fenyegető veszély csak rossz álom! Ez egyszer megbukott a tudomány! Amivel bennünket Schultze megfenyegetett, nem fog megtörténni! Rettenetes bombája nem zuhan le Franceville-re, semmi bajunk nem eshet, legalábbis egyelőre!
Mit akar mondani Marcel? Senki sem értette!
Ekkor azonban a fiatal elzászi bemutatta számításának eredményét. Tisztán csengő hangon úgy vezette le a bizonyítást, hogy a tudatlanok előtt is világos lett. Fény váltotta fel a sötétséget, nyugalom a szívszorító aggodalmat. A lövedék nemcsak a doktor városát nem találhatja el, de egyáltalán semmit. El fog tűnni a világűrben!
Doktor Sarrasin kézmozdulattal jelezte, hogy helyesnek találja Marcel számítását. Aztán hirtelen a terem faliórájára mutatott.
– Három perc múlva - mondta - meglátjuk, Schultzénak volt-e igaza, vagy Bruckmann Marcelnak. Bármint is lesz, uraim, ne sajnáljuk eddigi óvatossági rendszabályainkat, és ezután se hanyagoljunk el semmit, amivel kijátszhatjuk ellenségünk ördögi találmányát! Marcel reményt nyújtott rá, hogy ez a lövés célt téveszthet, de bizonyára nem ez lesz az utolsó! Schultze gyűlölete nem törik meg, és nem adja fel a harcot egy balsiker miatt.
– Jöjjenek velem! - kiáltott Marcel.
Mindannyian követték a főtérre.
Letelt a három perc. A toronyóra háromnegyed tizenkettőt ütött!...
Negyven másodperc múlva sötét tömeg suhant el az égbolt magasán, és sebesen, mint a gondolat, baljós süvöltéssel tűnt el a városon túl.
– Szerencsés utat! - kacagott fel Marcel. - Ezzel a kezdősebességgel Schultze úr bombája, mely most áthatolt légkörünkön, soha többé nem esik le a földre!
Két perc elteltével tompa dörrenés hallatszott, mintha a föld mélyéből támadt volna.
A Bika-torony ágyúja dördült el, és ez a zaj száztizenhárom másodperc késéssel érkezett a lövedék után, mely iszonyatos sebességgel hasította az űrt.