Elválni egymástól három heti együtt utazás után, a mely csak némi szerencsével czélhoz vezetett volna! Elválni, mikor nehány mértföldnyivel tovább mentve lettünk volna! Elválni azzal a félelemmel, hogy többé sohase fogjuk egymást viszontlátni!

És e szegény nők, a kik egy parasztháznál maradtak, az ellenségtől megszállt falu közepette, egy aggastyán védelme alatt!

Valóban, nem maradhattam-e volna náluk? De habozhattam-e János úr után sietni, mikor eszembe jutott, hogy menekülnie kell a nagy erdőségeken keresztül, a melyeket nem ismert és a hol olyan jó szolgálatokat tehettem neki? A mi Lauranay urat és utitársait illeti, nekik csak a szabadságuk forgott veszélyben, legalább úgy reméltem. De Keller Jánosnak az élete forgott koczkán. Ez az egy gondolat is visszatartóztatott volna, ha általában eszembe jut visszatérni Croix-aux-Boisba.

Elmondom egyébiránt, mi történt és miért szállta meg az ellenség ezt a falut szeptember 16-án.

Már előbb említettem, hogy az Argonne öt szorosa közül a francziák csupán a Croix-aux-Bois szorost nem szállták meg.

Azonban Dumouriez, minden meglepetéstől őrizkedni akarván, Longwé felé, a szoros kijárásához egy ezredest küldött, két lovas századdal és két zászlóaljjal. De a kijárás oly messze volt Croix-aux-Bois falutól, hogy Stenger János nem bírhatott tudomással e körülményről. Különben annyira meg voltak győződve arról, hogy a szövetségesek nem mernek behatolni e szorosba, hogy semmiféle intézkedést se tettek a megvédelmezésére. Még csak fákat se vágtak ki és sánczokat se hánytak. Sőt az ezredes, abban a meggyőződésben, hogy az Argonnet ezeken az éjszaki részeken semmi se fenyegeti, engedélyt kért csapatainak egy részét visszaküldhetni a főhadiszállásra és ezt az engedélyt meg is kapta.

Az óvatosabb osztrákok ekkor kémszemlét tartottak a szorosban. Előbb egész csapat kém jelent meg Croix-aux-Boisban, aztán következett a défilé megszállása. És így történt, hogy egy hibás számítás következtében, az Argonne egyik kapuja nyitva maradt Francziaország felé.

Mihelyt a braunschweigi herczeg megtudta, hogy a Croix-aux-Bois szoros szabad, azonnal parancsot adott az elfoglalására. És ez ugyanabban a pillanatban történt, mikor nem tudván, hogyan jusson át a Champagne síkságaira, éppen készült elvonulni Sedan felé és éjszakon megkerülni az argonnei erdőt. De ha a Croix-aux-Bois szorost hatalmába keríti, igaz, hogy nagy nehézségek legyőzése után, de mégis átvonulhat a défilén. Előre küldött tehát egy osztrák hadosztályt az emigránsokkal, Ligne herczeg vezénylete alatt.

A franczia ezredes e támadás által meglepetve, kénytelen volt tágítani és Grand-Pré felé visszavonulni. Az ellenség az átjáró urává lett.

Így álltak a dolgok abban a pillanatban, mikor menekülni kényszerültünk. Azóta Dumouriez megkisérlette helyreütni ezt a nagy hibát és elküldte Chazot tábornokot két dandárral, hat lovassági századdal és négy ágyúval, hogy elkergesse az osztrákokat, mielőtt elsánczolnák magukat.

Szerencsétlenségre Chazot se 14-én, se 15-én nem volt képes működni. Midőn 16-án este megtámadta az ellenséget, már késő volt.

Igaz ugyan, hogy eleinte visszaszorította az osztrákokat, a mely alkalommal Ligne herczeg el is esett, de csakhamar túlnyomó erő ellen kellett harczolnia. A Croix-aux-Bois szoros veszve volt, a leghősiesebb erőfeszítések daczára.

Nagyon sajnos hibának bizonyult ez Francziaországra nézve, de hozzátehetem, ránk nézve is, mert nélküle már szeptember 15-én a franczia seregeknél lehettünk volna.

Ez most már lehetetlen volt. Chazot látván, hogy el van vágva a főhadiszállástól, visszavonult Vouziersbe, míg Dubourg, a ki a Chéne-Populeuxt tartotta megszállva, attól félvén, hogy az ellenség bekeríti, visszament Attigny felé.

Francziaország határa tehát nyitva volt a szövetségesek előtt. Dumouriez abban a veszélyben forgott, hogy körülkerítik s kénytelen lesz lerakni a fegyvert.

Akkor aztán semmiféle komoly akadály sem állna az ellenség útjában Páris és Argonne között.

A mi engem és Keller Jánost illeti, meg kell vallanom, hogy csunya helyzetbe jutottunk.

Kevéssel azután, hogy Stenger János házát elhagytam, feltaláltam János urat a legmélyebb sűrűségben.

– Ön... Natalis? - kiáltá.

– Úgy van... én vagyok!...

– Nem igérte-e ön meg nekem, hogy soha se hagyja el Márthát és az anyámat?

– Figyeljen rám, János úr.

És ekkor elmondtam neki mindent. Elmondtam, hogy én ismerem az argonnei vidéket, a melynek ő sem a terjedelmét, sem a fekvését nem ismerte. Elmondtam, hogy Kellerné asszonyság és Mártha kisasszony úgyszólván rám parancsoltak, hogy őt kövessem és hogy én nem haboztam.

– És ha rosszul tettem, János úr, - mondám, - büntessen meg érte a jó Isten!

– Jőjjön, hát!

Most nem az volt a feladat, hogy tovább menjünk a szoroson az argonnei erdő széléig. Az osztrákok esetleg ki is mehettek a szorosból, sőt a briqueneyi ösvényt is megszállhatták. Okvetlenül délnyugat felé kellett tehát tartanunk, hogy a mennyire lehetséges, átkelhessünk az Aisne vonalán.

Ebben az irányban haladtunk tovább, míg egészen be nem sötétedett. A homályban nem mehettünk tovább, mert nem tudtuk volna magunkat tájékozni. Ennélfogva éjjeli állomást tartottunk.

Az első éjjeli órákban folyvást lövéseket hallottunk, nem egészen fél mértföldnyi távolból. A longwéi önkénytesek iparkodtak visszahódítani a szorost az osztrákoktól. De nem levén kellő számmal, kénytelenek voltak szétoszlani. Szerencsétlenségre nem vonultak vissza az erdő felé, a hol találkozhattunk volna velük és megtudhattuk volna tőlük, hogy Dumouriez főhadiszállása a Grand-Pré défilében van. Velük mentünk volna és a mint később meghallottam, itt feltaláltuk volna az én derék Royal Picardie ezredemet, a mely elhagyta Charlevillet és a központi hadsereghez csatlakozott. A Grand-Pré szorosban János úrral együtt barátaink közepette mentve lettünk és elhatározhattuk volna, mit lehessen tenni a Croix-aux-Boisban hátrahagyott kedveseink megszabadítására.

De az önkénytesek kivonultak az argonnei erdőből és az Aisne mellett tértek vissza a főhadiszállásra.

Kellemetlen éjszaka volt, hideg ködhullással, a melytől csontig átáztunk. A tüskéktől és bokroktól széttépett ruháink lefoszladoztak a testünkről. Még a köpönyegem is egészen rongyos volt. Főleg a czipőink fenyegetőztek azzal, hogy mezitláb hagynak bennünket. Szinte meg voltunk dermedve, mert az eső átszivárgott a fák lombjain és hiába kerestem lyukat, a melybe bebujhattunk volna. Képzeljetek ehhez nehány riadalmat, puskalövéseket, a melyek oly közel dördültek el, hogy kétszer-háromszor a tüz felvillanását is látni véltem és azt az aggodalmat, hogy a legközelebbi pillanatban felharsanhat a poroszok hurrah-ja!... Ez esetben még mélyebben be kellett volna hatolnunk az erdőbe. Ah! mily soká késett a hajnal!

Mihelyt hajnalodni kezdett, azonnal tovább folytattuk futásunkat az erdőben. Futásunkat, mondom, mert oly sebesen mentünk, a mennyire csak a talaj természete engedte, mialatt én a lehetőséghez képest igyekeztem magamat tájékozni a felkelő nap állása szerint.

A gyomrunk is korgott és az éhség gyötört bennünket. János úrnak, mikor a Stengerék házából menekült, nem volt ideje élelmiszereket magához venni. Én úgy futottam el, mint egy őrült, attól való félelmemben, hogy az osztrákok elvághatnák az utamat, következőleg én se láttam el magamat semmivel. Az apró madarak százával röpültek el a fa ágai közt, de a vad annál ritkább volt. Alig láttunk itt-ott egy-egy nyulat vagy egy pár császármadarat, a melyek elsurrantak a sűrűségbe. De hogyan foghattunk volna el akár egyet is közülök. Szerencsére az argonnei erdőben sok a gesztenyefa és a gesztenyék se hiányoztak ebben az évadban. Gesztenyét sütöttem tehát egy rakás száraz ág hamujában és ez mentett meg bennünket az éhenhalástól.

Az éjszaka beállt. Az erdő oly sürű volt, hogy egész nap alig haladtunk másfél mértföldnyire. Pedig az argonnei erdő széle nem lehetett messze, legfeljebb egy vagy fél mértföldnyire. Hallani lehetett az Aisne partján felállított portyázók lövéseit. Mindazonáltal alig remélhettük, hogy huszonnégy óra eltelte előtt menhelyet találhassunk a folyam tulsó partján, akár Vouziersben, akár valamelyik balparti faluban.

Fáradalmainkról nem is beszélek. Időnk se volt ilyesmire gondolni. Ez este, noha ezerféle aggodalom keringett az agyamban, fáradt levén, ledőltem egy fa alatt. Tisztán emlékezem, hogy abban a pillanatban mikor a szemeim lecsukódtak, a Grawert ezredére gondoltam, a melynek mintegy harmincz halottját láttam ezelőtt nehány nappal. Ezt az ezredet az ezredesével és az összes tisztikarával együtt a pokol fenekére kivántam és éppen oda indultak, mikor elszenderültem.

Reggel jól láttam, hogy János ur egész éjjel be se hunyta a szemét. Saját magára nem is gondolt, e felől bizonyos lehet mindenki, a ki őt ismeri. Az a tudat kinozta a szívét, hogy az anyja és Mártha kisasszony a croix-aux-boisi parasztházban van, az osztrákok kezei közt, annyi veszélynek kitéve.

Szóval ez éjjel János úr virrasztott. Ugyancsak egészséges álmom lehetett, mert a lövések még mindig csekély távolságban hallatszottak. Minthogy azonban nem ébredtem fel, János úr nem akarta az álmomat zavarni.

Abban a pillanatban, mikor megint útra akartunk kelni, János úr így szólt hozzám:

– Natalis, figyeljen rám.

E szókat olyan hangon mondta, mint a kinek az elhatározása szilárdul áll. Jól tudtam, mit forgat az eszében és azért, be nem várva a további magyarázatot, így feleltem:

– Nem, János úr, hiába is beszél, ha elválásról akar beszélni.

– Natalis, ön engem merő önfeláldozásból akart követni.

– Ám legyen!

– Míg csak fáradalmakról lehet szó, semmiféle ellenvetést se tettem. De most már veszélyekről van szó. Ha engem elfognak, önt is elfogják és bizonynyal nem fogják kimélni. Ez egyértelmű volna önre nézve a halállal, Natalis és ezt el nem fogadhatom. Váljunk el tehát!... Menjen ön át a határon... Én is megkisérlem ugyanezt és ha többé nem látnánk egymást...

– János úr, - mondám, - ideje, hogy induljunk. Együtt fogunk megmenekülni, vagy meghalni!

– Natalis!...

– Esküszöm az élő Istenre, hogy el nem hagyom önt.

Ezzel útnak indultunk. Az első reggeli órák nagyon zajosak voltak. Ágyúdörgés is vegyült a puskaropogás közé. A mieink újabb támadást intéztek a Croix-aux-Bois szoros ellen, de az ellenség túlnyomó száma miatt ez a támadás se sikerült.

Nyolcz óra tájban minden elcsendesült. Puskalövéseket se lehetett többé hallani. Ez a bizonytalanság borzasztó volt.

Nem lehetett kétség az iránt, hogy a défilében ütközet volt. De vajjon milyen eredménynyel végződött? Visszatérjünk-e az erdőn keresztül? Nem. Ösztönszerűleg éreztem, hogy ez annyi volna, mint az ellenség kezébe adni magunkat. Folytatni kellett utunkat minden áron és minden körülmény közt, Vouziers felé.

Délben ismét nehány hamuban sült gesztenye képezte egyedüli táplálékunkat. Az erdő oly sűrű volt, hogy óránkint alig haladhattunk ötszáz lépésnyire. Ezenkivül a jobbról és balról eldördülő lövések folyvást riasztgattak bennünket. Legnagyobb rémületet pedig az a körülmény keltett lelkünkben, hogy az Argonne összes faluiban zúgott a vészharang.

Beállt az este. Alig lehettünk négy kilométernyire az Aisnetől. Ha semmi akadályba nem ütközünk, másnap biztonságban leszünk a folyam túlsó partján. Egy órai gyalogolás után a jobb parton elérünk a senuci vagy a grand-hami hidhoz, a melyek még nem kerültek se Clairfayt sem a braunschweigi herczeg hatalmába.

Nyolcz óra tájban megállapodtunk. Lehetőleg védekezni igyekeztünk a hideg elől egy sűrűségben. Semmi se hallatszott, csupán az eső hullása a falevelekre. Minden csöndes volt az erdőben és nem tudom miért, de ez a nyugalom nagyon nyugtalanítónak látszott előttem.

Egyszerre, mintegy húsz lépésnyire tőlünk, hangok hallatszottak. János úr megfogta a kezemet.

– Igen, - mondá egy hang, - Croix-aux-Bois-tól fogva a nyomában vagyunk!

– Ezúttal nem fog megmenekülni!

– De az osztrákok semmit se kapnak az ezer forintból!...

– Nem... nem... pajtások.

Éreztem, hogy János úr keze mind erősebben szorongatta az enyimet.

– A Buchék hangja! - sugá a fülembe.

– A nyomorultak! - viszonzám. - Talán öten vagy hatan is vannak!... Ne várjuk be őket!

És ezzel kilopóztunk a sűrűségből négykézláb mászva a magas fű közt.

Egyszerre egy száraz ág recsegése elárult bennünket. Csaknem nyomban rá egy lövés tüze megvilágította a fák alját. Üldözőink észrevettek minket.

– Jöjjön János úr, jöjjön! - kiáltám.

– Nem megyek, mielőtt e nyomorultak közül egynek be nem zúztam a fejét.

És e szókkal elsütötte a pisztolyát a felénk rohanó csoport irányában.

Azt hiszem, hogy az egyik gazember elesett. De egyéb dolgom volt, mint e felől meggyőződni.

Futottunk, a hogy csak a lábaink birtak. A sarkunkban éreztem Buchot és társait. Az erőnk a végét járta.

Egy negyedóra mulva a banda utólért bennünket. Egy féltuczatra rughatott a számuk és valamennyien fel voltak fegyverezve.

Egy pillanat alatt legyűrtek bennünket, megkötözték a kezeinket és hajtottak előre, az ütlegeket se kimélvén tőlünk.

Egy óra mulva Longwéban voltunk, az osztrákok kezei közt, a kik egy parasztházba zártak el bennünket, szigorú őrizet alatt.