Másnap reggel még egy lélek sem volt a fedélzeten. A késedelmet azonban korántsem a tenger állapota okozta, mert ez csendes volt. A nyugalmas éjszakát gyönyörü nap váltotta fel. Hogy az utasok napkeltével nem hagyták ott fekhelyeiket, annak csak eltörődöttségük volt az oka. Egy részök még szendergett, a másik rész meg biztosan ébren hevert, de valamennyien gyermekmódra élvezték a ringatást.

Természetes, itt csak azokról a kiváltságosokról van szó, akiken a tengeri betegség nem fogott, nem pedig azokról, akik nyugalmas időben is betegekké lesznek. Az utóbbiakhoz sorakoznak Désirandelleék és többen mások, akik erkölcsi egyensulyukat csak a kikötőben lehorgonyzott hajón nyerték vissza.

Csak a kapitány járt-kelt a hajón, hogy meggyőződjék, rendben van-e minden.

Erre elsőknek megjelentek a hajó végén Jean Taconnat és Marcel Lornans.

Amint a kapitány meglátta őket, feléjök sietett a kérdéssel:

– Reménylem, az urak jól érezték magukat az éjjel?

– Jobban mint jól, kapitány ur, - válaszolt Marcel Lornans, - és nehezemre esnék megmondani, hogy milyen jól. Nincs az a hálószoba, amely az „Argoles” fülkéivel vetélkedhetnék.

– Egészen az én nézetem, Lornans ur, és fel nem tudom fogni, hogy lehet a hajón kivül egyáltalán aludni.

– Nohát tessék ezt Désirandelle urnak mondani, ő is ezen a nézeten lesz-e?

– Óh ezek sártaposók és szárazföldön kuksolók, akiknek semmi érzékük sincsen egy tengeri utazás gyönyöreit élvezni! - kiáltott fel a kapitány, - ezek teheráruk, kiknek voltaképpen a málhák között lenne megérdemlett helyük.

A vidám Jean Taconnat mintha kicserélték volna. Szótlanul nyujtott kezet a kapitánynak. Ugy látszik, valamin rágódik.

Csupán Marcel Lornans ereszkedett szóba a kapitánynyal.

– Mikor látjuk meg Majorkát?

– Majorkát? körülbelül délután három órakor, de a Balearok elég hamar fognak feltünni a szemhatáron.

– Meddig maradunk Palmában?

– Este nyolcig, addig tart az Oránba rendelt áruk felvétele.

– Akkor hát megnézhetjük a szigetet.

– A szigetet? - azt nem, de Palma városát, amelyet hallomás szerint érdemes megnézni.

– Hallomás szerint? Hát ön még sohasem volt Majorkában, kapitány ur?

– Óh de! valami huszszor, harmincszor.

– És ön még soha sem nézett kevéssé körül?

– Honnan vettem volna az időt hozzá, Lornans ur?

– Az időt, de a kedvet is, nemde?

– Őszintén bevallva, a kedvet is, mert én nyomban „szárazföldi beteg” leszek, mihelyt elhagyom a hajót.

Ezzel elsietett a kapitány a parancsnoki hidra.

Marcel Lornans már most rokonához fordult:

– Hallod, Jean! Olyan néma vagy ma reggel, mint egy Hypokrates.

– Sokat gondolkodom.

– Ugyan micsodán?

– Azon, amit az este mondtam.

– Mit is mondtál?

– Hogy nekünk jó alkalmunk van magunkat Dardentor által örökbe fogadtatni.

– Még mindig ezen jár az eszed?

– Igen... Miután egész éjjel rágódtam rajta.

– Komolyan mondod?

– Egészen komolyan. Ő örökösöket óhajt, hát fogadjon el bennünket, különbbeket ugy sem talál.

– Valóban épen olyan szerény vagy, mint regényes.

– Látod, kedves Marcel, katona lenni, igen szép dolog. Az afrikai hetes vadászokhoz állni igen dicső. De mégis tartok tőle, hogy a katonáskodás nem az ma már, ami hajdan volt. A régi jó időben minden három-négy évben volt háboru. Akkor aztán özönével hullott a kitüntetés, előmenetel. Ma azonban körülbelül lehetetlen a háboru, legalább az európai háboru. A fiatal tisztek legtöbbjének az a kilátása, hogy kapitányi ranggal nyugdijba vonuljon. A háboru helyét a nagy fegyvergyakorlatok foglalják el, ami társadalmi szempontból haladás...

– Jól van, jól, Jean, hanem ezt otthon kellett volna meggondolni.

– Érts meg, Marcel, én ma is épen ugy kész vagyok mint te, vadásznak felesküdni. De ha az istennő netán utközben kegyeskednék két kézzel szórni ránk az...

– Elment az eszed?

– Ördögöt ment!

– Te Dardentor urban már...

– A második apámat látom.

– És teljesen figyelmen kivül hagyod, hogy mielőtt örökbefogadhatna téged, kiskoruságod alatt már hat éven át gondoskodnia kellett volna rólad. Talán megtette?

– Én ugyan nem vettem észre.

– Csakhogy megint értelmesen beszélsz! mert látom, hogy tréfálsz.

– Tréfálok is, nem is.

– Akkor talán annak a jó férfiunak az életét mentetted meg, mi?

– Még nem, de meg fogom menteni; azaz hogy meg fogjuk menteni, te meg én.

– Hogy-hogy?

– Sejtelmem sincs róla.

– Hol akarod megmenteni, a földön, a vizben, vagy tán a levegőben?

– Az az alkalomtól függ és nem lehetetlen, hogy ilyen kinálkozik.

– Még hogyha magad is szerzed, mi?

– Miért ne? Lám az „Argoles”-en vagyunk. Képzeld el Dardentor ur a vizbe pottyant...

– Csak nem akarod vizbe lökni?

– Tegyük fel, hogy magától bukik bele... Te meg én, mint két hősi ujfundlandi utána ugrunk és kimentjük... ő pedig a két ujfundlandit fiává fogadja.

– Könnyü neked, jól uszol, de én már csak a szárazföldre szorulok, ha részt akarok a mentesből.

– Erre nem is válaszolok neked, szegény Jean.

– El is engedem a választ azzal a feltétellel, hogy hagysz szabadon cselekedni és nem görditesz akadályt utamba.

– Ami engem az egész bolondságban nyugtalanit, csak az az egy, kedves Jean, hogy te ezt a nagy csomó szamárságot olyan komolyan kezeled.

– Amilyen komoly maga az ügy is. Egyébként nyugodjál meg, én is a tréfás végén fogom a dolgot és ha kudarcot vallanék is, no hát akkor több is veszett Szedánnál.

– Ismétlem, meglódultál!

– Ördögöt!

Ilyen hangon folyt tovább a társalgás, ámbár Marcel Lornans semmiféle jelentőséget nem tulajdonitott unokaöcscse bogarainak.

Amidőn igy szivarszóval sétálgattak a hajó előrésze felé, ott látták Clovis Dardentor legényét kifogástalan, előkelő utazóruhában.

A hajónak gépfeletti táján állt, mint aki nyársot nyelt, a türelmetlenségnek legcsekélyebb jele nélkül, várva ura hivását. Dardentor legénye épen olyan tőrőlmetszett eredeti alak volt, mint ura maga. De mégis mekkora vérmérsékleti különbség van a kettő között!

Patrice volt a neve, bár nem skót származásu. Negyven év körül járt, a higgadtság, nyugalom és tökéletes előkelőség mintaképe, szemben az ura pajkos, csélcsap, hangosszavu hajlamaival. Viselkedésének kimért korrektsége szinte hasonlóvá tette egy angol felsőházi taghoz. Tizenöt év óta szolgálja Dardentort és ellentétes véralkatuk ellenére is ugy egymáshoz szoktak, hogy alig lehetnének el egymás nélkül. Dardentor szemében a feltétlen megbizhatóság tette értékes emberré Patricet, viszont pedig ezt sem a nagy bér kötötte urához, hanem az a szóban és tettben egyaránt kifejezett feltétlen bizalom, mivel ura viseltetett irányában. Egyébként azonban Patrice-nak sok kivetni valója is volt Dardentor uron, különösen nem tetszett neki az, hogy Dardentor ur sokszor ugy meg tudott feledkezni méltóságáról, hogy tulságos közlékeny, hogy eljár a szája, hogy szereti a nagymondásokat, hogy az emberek kezelésében ugy letesz minden előkelőségről, hogy bemutatkozásának, de még köszönésének módjából sokszor bizony kiri a régi kádármester és ez mind fájdalmas visszhangot keltett Patrice véghetetlenül tökéletesen előkelő lelkében.

Olykor, igaz, olyan hangulatban is volt Dardentor ur, hogy aprólékos gondossággal faragta a cikornyás szólásmódokat még szolgájával szemben is, amit ez megint megelégedésének legalább egy futó mosolyával vett tudomásul. Máskülönben azonban éppen ebben telt legfőbb mulatsága, hogy válogatlanságával boszantsa fel livrés mentorát.

Azután dühbe is tudott gurulni, ha meg a szolga korrigáló szavai bőszitették fel őt és ilyenkor pokolba kivánva a finomkodó Patricet, nyolc napra felmondott neki... olyan nyolc napra, amely sohasem következett el.

Tegnap különösen sokat boszankodott a jólelkü Patrice, hogy ura ebédközben sehogysem zabolázta fékezetlen nyelvét; panaszkodott is miatta a stuartnak, félvén, hogy a jelen volt többi vendég előnytelen fogalmat alkot magának az ő uráról.

Patrice nagyon elégedetlen volt és cseppet sem érdeklődött ezt elpalástolni. Épen emiatt hivatlanul is korán reggel kocogott a 13. számu fülke ajtaján.

Az első kocogásra nem jött válasz. Erre hangosabban dörömbölt.

– Ki az?... mennydörgött egy álmos hang.

– Patrice...

– Eredj a pokolba!

Anélkül, hogy Patrice ezt a szeretetreméltó utasitást követte volna, csendesen ellantolt. A lelke is fázott ilyen imparlamentáris kifejezés hallatára.

– Ezzel az emberrel nem lehet okos szót váltani, hümmögte maga elé.

A várakozás soká tartott, mivel Dardentor urnak csepp kedve sem volt, hogy korán hagyja el vackát.

Végre megjelent a fedélzeten.

– Vigyázz, az apánk! - szólt Jean Taconnat halk hangon Marcel Lornanshoz.

Ennek az épen olyan izlés nélkül való, mint időszerütlen szónak hallatára Marcel Lornans hangosan felkacagott.

Közben Patrice kimért léptekkel, komoly arccal és szemrehányó tekintettel közeledett ura felé.

– Ah itt vagy, Patrice, aki legrózsásabb álmaimból felvertél...

– Megengedi az ur, hogy az én kötelességem...

– A te kötelességed várni, mig csengetek.

– Az ur azt méltóztatik hinni, hogy perpignani otthonában van...

– Tudom én, hol vagyok és ha kellesz, hivlak, te szerencsétlen...

Patrice arca gyengén vonaglott, azért komoly hangon fordult urához:

– Jobbnak találom meg nem érteni az urat, amikor barátságtalan gondolatait ilyen szavakba öltözteti. Egyébként bátorkodom az ur figyelmét felgerjeszteni arra, hogy ez az alacsony kerek sapka, mit fejére tenni méltóztatott, nem való elsőosztályu utasnak.

– Nem tetszik a sapkám talán?

– Épen oly kevéssé, mint a gyapju-ujjas, amibe az urnak abban a feltevésben méltóztatott bujni, hogy tengeri uton matrózhoz kell hasonlitani.

– Teljesen igazad van!

– Ha az ur bebocsátott volna, mindenesetre megakadályoztam volna, hogy igy öltözködjék - szólt Patrice felelőssége érzetében.

– Te megakadályoztál volna?...

– Nem szoktam véleményemet elhallgatni akkor sem, amikor az urnak megharagudni méltóztatik és amit otthon, az urnak perpignani házában tehetek, azt a hajón is szabad.

– Méltóztatik-e már készen lenni, Patrice ur?...

– A tiszteletadó válasz dacára is, be kell vallanom, hogy még nem mondottam el mindent, ami szivemen fekszik és pedig első sorban, hogy az urnak tegnap ebéd közben jobban kellett volna magára vigyáznia...

– Vigyázni magamra... az evésben?

– És az ivásban is, ami azután, amit a vendéglős, egy comme il faut-ember utján hallottam, mértéken felüli volt.

– És mit mondott önnek ez a comme il faut-ember? - horkant fel Dardentor, aki Patricet sohasem tegezte, amikor pukkadásig volt.

– Hogy az ur dolgokat mesélt, amikor az ember idegenek előtt okosabban hallgat. Ez nem csak az okosság ellen van, de az önérzet ellen is...

– Patrice ur!

– Parancsol valamit az ur?

– Oda ment-e, ahová küldtem, amikor ma reggel otromba kézzel dörömbölt az ajtómon, odament, mi?...

– Nem emlékszem...

– Nem emlékszik, hát akkor segitek az emlékezésén, a pokolba, a pokol fenekére küldtem önt, minden tiszteletadással, ami önt illeti. Ujra megengedem magamnak önt odaküldeni és sziveskedjék ott maradni, meddig nem hivom.

Patrice lehunyta a szemét, csuncsoritotta a száját és szó nélkül indult a hajó előrésze felé, ahol épen e pillanatban jelent meg Désirandelle ur.

– Ah, kedves barátom, - kiáltott fel láttára Dardentor ur.

Désirandelle ur a fedélzetre merészkedett, hogy kissé oxigéndusabb levegőhöz férjen.

– Nos, kedves Désirandelle, hogy megy sora tegnap óta?

– Sehogy sem megy.

– Csak bátorság barátom, csak bátorság! Hiszen olyan halavány, mint egy frissen mosott ing, a szeme beesett ajka szederjes... de ez mind nem baj... az átkelésnek majd csak...

– Rossz vége lesz Dardentor!

– Ön rémlátó, szegény barátom. Fejet fel! Ne féljen! Pár óra mulva Palmában leszünk, leszállhatunk a hajóról...

– De sajnos, csak félnapra, sopánkodott Désirandelle ur és este ujra rá kell ülni erre az utálatos hintára... ha nem Agathokles javáról volna szó...

– Ugy van, Désirandelle, ez megéri a kis alkalmatlanságot. Óh én már látom, kedves barátom, azt a bájos gyermeket az algiriai parton, várja lámpával kezében Agathoklest, miként egykor Hero várakozott Leanderre... azaz, hogy a hasonlat sántikál, mert Leander utközben a tengerbe veszett... Nem mennénk kissé reggelizni?

– Az én szánalmas állapotomban?

– Sajnos, fölötte sajnos! A tegnapi ebéd olyan vidám, az ételek oly pompások voltak... Az ételek méltók voltak az étkezőkhöz... A Bruno doktor! A jó embert igazi provencei módon falhoz szoritottam... És az a két fiatalember... Milyen kedves utazótársaság!... És milyen derékül tartotta magát Agathokles!... Ha beszédre nem is, de evésre annál bőségesebben használta száját... Pukkanásig tömte magát.

– Okosan tette.

– Hát Désirandellenét látjuk-e majd?

– Nem hiszem, sem most, sem ezután...

– Még Palmában sem?

– Nincs ereje, hogy felkeljen.

– Szegény asszony!... Mennyire sajnálom, de csodálom is!.. Mennyi szenvedést tür fiáért!... Példás anya!... Nem mennénk legalább a hajó hátsó fedélzetére?...

– Nem, kedves Dardentor, jártányi erőm sincsen, inkább a szalónba ülők. Jaj, mikor épül már olyan hajó, amely nem ficánkol ilyen borzalmatosan?

– Persze, Désirandelle, szárazföldön szép csendesen járna a hajó!...

Ezzel elvált a két barát. Désirandelle a szalón zsölyéit kereste, Dardentor levegő után vágyott, a fedélzeten tartózkodott.

Itt látta a két ifju barát. Szives köszöntés és kölcsönös kérdezősködés után a hogylét felől Clovis Dardentor kijelentette, hogy ugy aludt, mint a tej!

Szegény Patrice, ha meghallotta volna ezt a falusias hasonlatot!

– És önök, uraim, hogy töltötték az éjjelt?

– Egy huzamban, szorosan becsirizelt szemekkel, - jelentette ki Jean Taconnat, aki azt hitte, hogy jó lesz Dardentor hangján szólni.

Meghittebb hangon folyt tovább a társalgás. Dardentor örült a két fiatalnak, akiknek csevegéseit annyira megnyerőnek találta. És viszont a két fiatal párisi Dardentort is igen kellemes utitársnak ismerte meg, akivel szemben éledni kezdett reményük, hogy ezuttal nem utóljára találkoznak vele. Oránban is találkoznak még...

– Vajjon hosszabb ideig tartózkodnak ott az urak? - fordult hozzájuk Dardentor.

– Mindenesetre, - válaszolt Marcel Lornans, mivel állásba...

– Állásba mennek, a szinházhoz talán?

– Nem, Dardentor ur, hanem a hetedik afrikai vadászezredhez.

– Ah! szép és derék ezred uraim, itt előbbre jutnak!... És kész dolog ez?

– Ha nem jön közbe semmi, igen; óvatoskodott Jean Taconnat.

– Meg vagyok győződve uraim, hogy bármilyen pályára lépnek is, mindenütt fényesen be fognak válni.

Oh Patrice! Miért fosztott meg a gonosz sors e szép szavak hallásától! A jó Patrice azonban ezalatt az idő alatt a stuart társaságát és a habos kávé illatát élvezte.

A három utas ugy érezte, hogy kár lenne Oránban elválni, legalább egy szállóba szállhatnának, javasolta Dardentor.

– Örömmel! - sietett kijelenteni Jean Taconnat, aki az együttmaradásból ismert bogara számára nyomban előnyt sejtett.

– Parolát rá urak!

Általános kézszoritás következett, amiből Jean Taconnat valami apai vonzalmat és gyermekies gyengédséget érzett ki.

– Nagyon helyes - gondolta magában - ha a szállóban véletlenül tüz támad, mily pompás alkalom lesz ezt a derék urat megmenteni!

Időközben feltüntek a látóhatáron a Balearok is. Nem egészen három óra alatt befut az „Argoles” Palma kikötőjébe.

Ugyanaz a tegnapi vidám ebédlő társaság indult most is az étkezőbe, ahol mindenkit mellőzve Eustache Oriental már leste az asztal „jó végén” a következendőket.

– Voltaképen kicsoda is ez a nem társadalmi lény, ez a husból, csontból való óramü, amelynek mutatói azonban csak az étkezés óráit mutatják?

– Vajjon nem itt ült egész éjjel? - kérdé Marcel Lornans.

– Alighanem! - válaszolt Jean Taconnat.

– Talán elmulasztották szegényt lecsavarni a székről - tréfált Clovis Dardentor.

Bugarach kapitány és Bruno doktor üdvözölte az érkezőket. Kivált Clovis Dardentor ur egészsége felől kérdezősködtek.

Clovis Dardentor ur pedig, a doktor őszinte sajnálatára olyan jól érezte magát, mint soha.

– Sohase dicsérd nyugta előtt a napot - akadékoskodott a kis doktor, mert sokan járták már meg, hogy végig legénykedték az egész átkelést de a kikötőben már összeroppantak.

– Jó, jó, kedves doktor, de ekkor figyelmeztesse a fókát is, hogy őrizkedjék a tengeri betegségtől.

– Láttam én már beteg tengeri fókát is, amikor szigonyon kiemelték a vizből!

Agathokles tegnapi helyére ült. Három-négy ujabb vendég is jelentkezett. A kapitány majd elhült, mert félő, hogy a tegnap óta koplaló gyomrok erős ostromot intéznek ma a reggeli ellen.

Patrice jóakaratu intelmei ellenére Clovis Dartentoré volt a szó ma is. De ezuttal nem a multjáról, hanem jövőjéről szólott, mely alatt oráni tartózkodását értette. Meg akarja tekinteni az egész tartományt egész a sivatagig. Vajjon akad-e még Algirben arabs?

– Megtartottak néhány példányt a helyi szinezet kedveért - magyarázgatta Marcel Lornans.

– És oroszlán van-e?

– Akad az is egy jó féltucat, csakhogy ezeket is báránybőrbe bujtatták és kereket kötöttek a talpuk alá.

– Nem kell ugy elbizakodni, uraim - óvta a nagyhanguakat Bugarach kapitány.

Azután ettek, ittak. Egyik jobban evett a másiknál. Az uj asztaltársak nem tudtak betelni, akár a danaidák hordója.

Midőn az étkezés befejeztével az egész társaság felkerekedett a vászonfedél alá, Eustache Oriental makacsul a helyén maradt, ami Clovis Dardentor urat arra a kérdésre birta, hogy kicsoda is ez a „müülő?”

– Nem tudok felőle egyebet, minthogy Eustache Oriental a neve - válaszolt a kapitány.

– Honnan jön? Merre megy? Mi a kenyere?

– Azt hiszem azt nem tudja senki.

Patrice meghallotta ura kérdéseit, tehát kötelességének tekintette, hogy felvilágositsa a társaságot:

– Ha az ur megengedi, módomban van az illető utasról felvilágositást adni.

– Te ismered?

– Nem, de a stuártól hallottam, hogy ő hallotta a cette-i vendéglő vezetőjétől.

– Fogd le a fütyülőd szelepét, Patrice és mond három szóban, ki ez a jeles férfiu?

– Az asztronómiai társaság elnöke Montélimarból - válaszolt Patrice szárazon.

Asztronómus, asztronómus! Most már megértették, hogy miért vizsgálja Eustache Oriental távcsövével az égboltot, valahányszor a fedélzeten mutatkozik, akinek azonban semmi hajlandósága sem volt arra, hogy valakihez csatlakozzék.

– Mindenesetre teljesen lefoglalja az asztronómia - vélekedett Clovis Dardentor megnyugtatólag.

Egy óra felé Majorca partvonalai már kezdett kibontakozni a távolból.

Az „Argoles” széles ivben megkerülte a szigetet, melynek védelme alatt csendes vizet talált, ugy, hogy néhány fülkéjébe számüzött utas felmerészkedett a fedélzetre.

Különböző veszedelmes szirtek elkerülésével végre Palma kikötőjébe ért az „Argoles”, melynek a kiváncsiak seregétől tarkáló mólóján simán kikötött.