Másnap, egy órával az elindulás előtt, a kocsik, állatok és a személyzet az állomáson várta turistáinkat. Derivas fővezető végső parancsait osztogatta, Moktani pedig lovát nyergelte. Három nyitott kocsi és egy élelmiszerekkel megrakott szekér az állomás udvarán állott. A kocsisok az indulás pillanatát várva, már felültek, a lovak és öszvérek nyeritve ágaskodtak, a tevék pedig még nyugodtan hevertek a földön. Öt fehér burnuszba öltöztetett benszülött, kiket a kirándulás alkalmára külön fogadtak fel, keresztbefont karokkal, egy sarokban ülve, keleti nyugalommal az indulást várta. Mindössze tizenhat tagból állt a karaván; kilenc tagból Dardentor ur társasága, a többi két utashoz sorakozott. Eustache Oriental ur is, ki két nap óta Saidában tartózkodván, a jól szervezett karavánhoz csatlakozott. Elissane asszony és kisasszony, valamint Désirandelle asszony a szépnem egyedüli képviselői voltak.

A Dardentor-csoport, Patricet előre küldve, elsőnek érkezett az állomásra. Lassanként gyülekeztek a többiek is, nagyobbrészt orániak, egyik-másik Elissane asszony személyes ismerőse volt. Hátán, a szijon lógó látcsővel, kezében utitáskával, Eustache Oriental némán köszönt az „Argoles” utasainak, csakhogy most már Dardentor ur nem elégedett meg a néma köszönéssel, hanem mosolyogva kezét nyujtván neki, kérdezé:

– Ön is velünk tart, Oriental ur?

– Igenis! - felelé a montelimari asztronómiai társulat elnöke.

– Örömmel látom, hogy távcsövét nem felejtette otthon, mert esetleg szükségünk lehet rá, minthogy beállhat az eshetőség, hogy jó szem, éles szem fog kelleni, ha a vezető netán kátyuba ereszt minket.

Mialatt a perpignani és a montelimari egymás kezét szorongatta, Patrice a kátyu szó hallatára kedvetlenül rázta a fejét.

Közben Marcel Lornans az Elissane hölgyek körül forgolódott és udvariasan átvette kézitáskájukat, hogy azt a kocsiban elhelyezze. Désirandelle ur podgyászát őrizte. A bamba Agathokles pedig ingerkedett kiválasztott öszvérével, mely vésztjóslóan hegyezgette hosszu füleit. Jean Taconnat, gondolatokba merülve, azon gondolkodott, hogy mi lesz a jövőben, ha tizennégy napi utazás után visszatérnek Oránba. Hamarosan összeállitották a karavánt. Az első kocsiban, melynek kipárnázott ülőhelye és befüggönyözhető ernyős teteje volt, az Elissane- és Désirandelle-család foglalt helyet. A második és harmadik kocsit azok az utasok foglalták el, kik nem akartak ló vagy öszvérháton utazni. A két párizsi egy fordulással lovon termett, mint olyan lovasok, kiknek nem titok, hogyan kell megülni a nemes állatokat. Agathokles ellenben - módfelett esetlenül - kapaszkodott az öszvér hátára.

– Okosabban tennéd, ha a kocsiba ülnél, - figyelmeztette őt Dardentor ur, - atyád átengedhetné helyét.

Désirandelle urnak csakugyan nem is volt kifogása a helycsere ellen.

Azonban Agathokles mitsem akart erről hallani, makacsul ragaszkodott öszvéréhez, ez viszont makacsul megfogadta magában, hogy az előbbi vakmerő cselekedetért Agathokles utközben bünhődni fog.

Derivas vezető meg a többi utas már a lovon ült, mikor mindnyájok tekintete Dardentorra esett.

Patrice segitségével ez a rendkivüli férfiu éppen a „ferbánit” vetette vállaira; fez, vagy turbán helyett fehér utazósapka födte homlokát, a magasszáru arabuscsizmát pedig a gamasli pótolta; egészben azonban olyan pompásan festett, hogy Patrice büszke megelégedéssel nézte gazdáját, remélve, hogy ezentul szavai megválasztásában is ilyen előkelő lesz. Azután Dardentor ur felült az egyik földön fekvő teve hátára, Moktani vezető pedig a másikéra.

A „sivatag hajói” méltóságteljesen felemelkedtek, miközben a perpignani kecses kézmozdulattal üdvözölte a karavánt.

– Mindig ilyen szokott lenni! - mondta Désirandelle asszony.

– Amig valami baleset nem éri - aggodalmaskodott halkan a fiatal leány.

– Milyen férfiu! sugá Jean Taconnat unokatestvérének. S ki ne tartaná szerencséjének, hogy fogadott fiává legyen?

– És egyuttal atyjának nevezhetné, tette hozzá Marcel Lornans, kinek pompás pleonasmusa Jeant jóizü kacagásra birta.

Patrice teljes méltósággal ült fel az öszvér hátára; Derivas pedig megadta az elindulás jelét.

A karaván sorrendje a következő volt: legelől ment a fővezető lóháton, utána Dardentor és Moktani teveháton, azután a két párisi és más két turista szinte lóháton; Agathokles öszvéren ide-oda dülöngve, mintha becsipett volna, utána a három kocsi következett, ezek egyike Oriental urat szállitotta, s végül a teherkocsi, annak tetején az egyik benszülött ült, mig a másik lóháton zárta be a menetet.

Saida és Daya, mintegy száz kilométernyire esik egymástól. Utközben, körülbelül esti nyolc órakor egy tanyához kellett érniök, hogy ott meghálhassanak és onnan reggel elindulva, másnap este Dayaba érhessenek.

Óránként, körülbelül száz lient kellett megtenni, ami ezt a kirándulást, inkább csak szép és nagyszerü sétává tette. Saidát elhagyva, a karaván Beni-Meniarin területére tért, hol már nem igen voltak gyarmatok. Nyugati irányban pompás ut tárult, mely egész Dayá-ig vezetett.

Gyönge északi szél hatása alatt vonultak tova az eget boritó felhők és a gyenge szellő a levegőt is kellemesen hüsitette. A nap sugarai, csak oly mértékben tüztek, hogy a fény és árnyék közti különbséget lehetett tenni, ez által különösen bájt kölcsönözve ez amugy is festőien szép változatos tájéknak.

Az ut folytonos emelkedése miatt turstáink most már csak lépésben haladtak előre. Néhány kilométerrel odébb a karaván a város régi romjai mellett Doni-Thabet erdőjén keresztül, a Qued-Honnet forrásai felé vette utját, majd Djeffraleoraga erdőn át, melynek területe nem kevesebb huszonegyezer hektárnál. Tőlük északra, terjedelmes alfa-földek mutatkoztak, számos vizsajtóval berendezett csür, melyekben az arabusok „Stipa Sendrissá”-t sajtolják és gyártják. Ennek a növénynek nem árt se szárazság, se hőség, mindkettőnek ellentáll és a lovak meg marhák legpompásabb takarmánya: gömbölyü leveleiből viszont szőnyeget, kötelet, papucsot s más efféle fonott dolgot, valamint igen erős papirost készitenek.

– Utunkban még sok nagyterjedelmü alfa-földet, erdőségeket és hegyeket fogunk látni - mondá Derivas Dardentor urnak és sok vasércet és márványt rejtő hegyet.

– Szóval, nem lesz okunk panaszkodni! felelé Clovis Dardentor.

– Kivált, ha festői kilátásokról van szó, mondá Marcel Lornans, ebben a percben azonban egészen másra gondolva.

– Van-e sok folyó ezen a tájékon? - kérdé Jean Taconnat.

– No az bizonyos, hogy itt több patak van, mint amennyi ér az ember testében!

– Tulsok az ér! - gondolá Jean Taconnat magában, mit „érnek” ezek nekem?

Ezt a vidéket, melyen a karaván átment „tell”-nek hivják és a Földközi-tenger irányában fekszik.

Természeti szépségekkel dusan megáldva, a berber tartományok legmelegebbje, mindamellett gyönyörü rétek, sóstavak türhetővé teszik az itteni éghajlatot; holott lejebb, délfelé a Saharában, szemet vakitó por fedi a növényzetet; embert s állatot egyaránt agyongyötri az izzó parázsként tüző nap melege.

Orán éghajlata ugyan melegebb, mint Algir más tartományaié, de egészségesebb is, mi gyakori észak-nyugati szeleinek köszönhető.

Az oráni „tell” azon része, hol a karaván áthaladt, nem oly hegyes vidék, mint az algiri, vagy constantinei tartomány.

Vizbőségénél fogva, talaja pompás, sikságai földmivelésre igen alkalmas. Számos gyapotültetvény diszeleg itt, különösen, ahol a föld sótartalmu.

Rengeteg sürü erdők lombkoronája alatt karavánunk nem szenvedett még nagyon a tikkasztó hőségtől, pedig egyebütt ez már májusban szinte türhetetlen.

Pompás, hatalmas buja növényzet örvendeztette szemeinket. Micsoda illata balzsamozza a levegőt, szinte elkábul tőle az ember.

Van itt minden! szentjános-kenyér, eper-, szederfa, törpe pálma, tömjén, mirtus, levendula bokrok, számos tölgyfa, cédrus, bükk, vadolajfa, citrom és még sok más, melynek nevét a laikus nem is ismeri.

Turistáink azzal az elpusztithatatlan jókedvvel és elragadtatással folytatják utjukat, mely minden utazás, vagy kirándulás kezdetét jellemzi. A madarak éneklését és csattogását Dardentor oly hálásan fogadta, mintha ezt a hangversenyt az algiri-vasuttársaság külön a karaván mulattatására rendezte volna.

Tevéje oly méltósággal hordta hátán Dardentor urat, mintha ismerte volna gazdájának tekintélyes voltát, s bár Dardentor a ringás közben sokszor a teve pupjához ütődött, ezt föl se véve, váltig azt hangoztatta, hogy ilyen jámbor szelid állaton még soha se nyargalt.

– Bizony ez sokkal különb egy jóravaló gebénél is, - mondá lelkesülten.

– Ló-nál! javitotta volna ki gazdáját Patrice, ha mellette lett volna.

– Mondja Dardentor ur, nem kényelmetlen az ülés? - kérdé Louise kisasszony.

– Éppenséggel nem! Hacsak a szegény állat nem gondolja, hogy valami pyreneusi márványtuskót hord a hátán!

A lovasok közeledtek a kocsihoz, hogy a bennülőkkel néhány szót válthassanak.

Désirandellék majd megpukkadtak mérgökben, mert ők Agathoklest folyton szemmel tartva láthatták, hogy a jámbor öszvér sehogy se engedelmeskedik neki.

– Vigyázz, hogy le ne vessen! figyelmeztette édesanyja, mert az állat éppen most kissé élénkülve toporzékolt és ugrálva ficánkolt.

– Jobb lett volna, mellénk ülni a kocsiba! - vélekedett Désirandelle ur.

– Ha leveti, majd fölkel ujra! - mondá Dardentor ur, de hirtelen kiáltani kezdett, hogy:

Vigyázz! vigyázz Agathokles, ne hadd magad, hisz az állat erősebb, mint te, vigyázz! Hohó! mi az te csacsi? Megállj. Talán csak nem akarod gazdádat Saida-ba visszavinni? Agathokles! forditsd vissza azt a nyakas öszvért!

De a nyakas öszvér gazdája iparkodása dacára világért se akart visszafordulni és makacs elszántsággal vitte tovább lovasát, össze-vissza rázva.

A karaván megállott és Dardentor Patricet Agathokles segitségére küldte, hogy vezesse vissza.

– Kit? - kérdé Jean Taconnat - az öszvért, vagy a gazdáját?

– Mind a kettőt! - felelé Marcel Lornans.

– Uraim! Uraim! kis elnézést kérek! - jegyzé meg Dardentor ur, ki azonban nevetését alig fojthatta vissza.

A párisiak évődését Louise is hallotta s nincs kizárva, hogy azért játszott oly pajkos mosoly ajkai körül.

Végre lecsillapult Désirandelle asszony nyugtalansága is.

Patrice utolérte az akaratlanul vágtató Agathoklest és békén visszaterelte a makrancos öszvért.

– Nem tehetek róla, eleget ráncigáltam ezt a gonosz fajtát - védekezett a hájfejü Agathokles.

– No, hiszen! - ebből a kátyuból egyhamar ki nem mászol - mondá Dardentor oly messze csengő hangon, hogy a közeli bokorból egy csapat tollas énekes szétrebbent.

Tiz óra felé a karaván átment Beni-Meniarint a Djeffraben Djafourtól elválasztó határon. A Honnet egyik ágának átkelése, mely az északi rész patakjait táplálja szerencsésen ment. Néhány kilométerrel odább a Tensaimávon is minden nehézség nélkül gázoltak keresztül. A kocsiknak még csak küllői sem nedvesedtek meg. Tizenkét óra előtt husz perccel Montani jelt adott, hogy a karaván álljon meg, mert az erdő szélén pompás pázsitos helyre találtak, a tölgyek lombozatán pedig a tüzes napsugarak nem hatolhattak át, azonfelül a közeli Gued-Tenonar vize is kellemessé tette ezt a helyet a pihenés és a reggeli elfogyasztásra, alkalmasabbat az egész uton nem találhattak. A lovasok leugráltak lovaik és öszvéreikről. A két teve pedig, előre nyujtott, hosszu nyakkal és behajlitott térdekkel, elterült a füvön, mig a két utas, Dardentor és a vezető, a szó szoros értelmében partra szállt. Ezt azért mondják igy, mert a tevéket „sivatag hajónak” nevezik. A benszülöttek felügyelete alatt a többi állat a közeli réteken legelészett, táplálékuk fenyőből és friss, illatos füből állott.

A teherkocsiról lerakták az utközben némileg kiegészitett élelmet. Volt ott mindenféle konzerv, hideg hus, friss kenyér, izletes gyümölcs, banán, szépen elrendezett kosarakban. Azután letelepedtek és hozzá láttak a reggelizéshez. A hosszu szabad ég alatti tartózkodás farkasétvágyat hozott mindegyiknek.

– Szerencsére itt nincs olyan kapitány, aki épen az étkezés idejére „ellenáramlatba” vigye a társaságot - mondá Jean Taconnat.

– Hogyan? - kérdé Désirandelle ur - ezt merte volna megtenni, az „Argoles” kapitánya?

– Ugy bizony, barátom! Ezt a vakmerőséget követte el Bugarach kapitány és pedig a hajósvállalat érdekében. Mindent az osztalékért! azután jönnek csak az utasok! Ilyenkor azoknak van a legjobb dolguk, kiknek jól berendezett gyomruk van s az ilyen hajóingást fel sem véve, fittyet hány a fifikára.

Patrice háromszor is elfintoritotta az orrát.

– No de itt nem inog alattunk a föld - folytatá Dardentor ur és nincs rá szükségünk, hogy a székhez csavartassuk magunkat.

Patrice fülei lekonyultak. Az ételeket a pázsiton tálalták. Az evőeszközök, tálak, tányérok, poharak, kések, kanalak és villák, mind a legkifogástalanabb tisztaságban ragyogtak.

A turisták természetesen közösen fogyasztották el a reggelit, mi nagyon hozzájárult a kedélyhangulat emeléséhez és a kölcsönös megismerkedéshez. Mindenki odaült, hová neki jól esett. Marcel Lornans tapintatosságból nem ült igen közel Louise kisasszonyhoz, de persze nem is oly messze, hogy ne láthatta volna őt. Dardentor ur közelében, kit imádott, mióta ez őt az égő kupé lobogó lángaiból kimentette. Ezt a nagyhatásu mondatot gyakran ismételte Dardentor ur, Patrice legnagyobb gyönyörüségére.

A szabad ég alatt elköltött reggelizés alkalmával nem volt sem jobb, sem rosszabb hely, mindenki egyforma figyelemben részesült.

Eustache Oriental urnak semmi alkalma sem volt tehát arra, hogy a legjobb helyet a maga számára lefoglalja, miként azt az „Argoles” fedélzetén oly előszeretettel cselekedte. Mindamellett kissé elkülönitett helyen ült és szinte a szemével kereste ki a legjobb falatokat. Jean Taconnatnak sikerült ugyan, egy szemfényvesztő gyorsaságával, néhány kiszemelt falatot előre elkaparintani, de Oriental ur emiatt olyan haragos szemeket meresztett rá, hogy Taconnat alig tudta legyürni az ételt a visszafojtott nevetéstől.

Az első étkezés a szabad ég alatt pompás kedvvel végződött. A perpignani jókedve olyan volt, mint a völgynek eresztett hegyi patak, magával ragadta a többieket is, ugy, hogy a legélénkebb társalgás fejlődött ki. Beszélgettek az utazásról, annak minden lehető meglepetéseiről és egyéb képzelt eshetőségekről. Eközben Elissane azt a kérdést kockáztatta, hogy nincsenek-e ezen a vidéken ragadozó állatok?

– Ragadozók? - felelé Dardentor - nem vagyunk mi elegen? Különben az igazi vetélytársak ellen van elég fegyver, pisztoly, puska és töltény a málhás kocsin. És fiatal barátaim Jean Taconnat és Marcel Lornans, kik már egy évet leszolgáltak, talán nem tudnak a puskával bánni? Aztán van-e társaságunkban csak egy is, ki nem nyert volna dijat a versenylövésben? Nem akarok dicsekedni, de négyszáz méter távolságból keresztül lőnném a tökfedőmet.

– Hm, - dörmögött közbe Patrice, kinek a tökfedő elnevezése lelkikinokat okozott.

– Hölgyeim! - szólalt meg most Derivas, ragadozó állatoktól nem kell tartaniok. Csak nappal utazgatunk s ilyenkor a vadak nem mutatkoznak. Az oroszlánok, párducok, hiénák csak éjjel hagyják el oduikat. Éjjelre pedig karavánunk mindig valamely európai vagy arab faluban lesz.

– Lári-fári - folytatá valamivel később Dardentor ur - én annyit sem törődöm a ti párduc- vagy oroszlánotokkal, mint egy döglött macskával. Pip-puff! - tette hozzá olyan kézmozdulattal mintha máris oroszlán és párduc vérben gázolna. - Csak hadd kerüljenek a bőrnyuzó kés alá!

Patrice sietve egy tálat kinált, mely nem kellett senkinek. A vasuti hivatalnoknak különben igaza volt, nappal a ragadozó állatok támadásától nem kellett tartani.

Az erdő veszedelmetlen többi lakói is, ugymint a sakálok, mindenféle farkatlan majmok, rókák, zergék és strucok, scorpiók és mérges kigyók ritkán mutatkoztak.

Fölösleges részletezni, hogy a kitünő ételeket pompás algiri borokkal öblögették le, nem is szólva a finom pálinka és fekete kávéról, mi csemege után került a pázsitasztalra. Félkettőkor friss kedvvel és az előbbi sorrendben, folytatták az utazást. Mindig mélyebben hatoltak a Tendvand erdő belsejébe, a terjedelmes alfa-földeket messze elhagyva. Jobbra tőlük vasércet rejtő hegyek mutatkoztak, melyekben sok tiszta érc találtatott; kissé távolabb római eredetü bányák vannak, miket már az ókorban müveltek fejlesztésre. Az erdei ut mentén mindenütt találkoztak munkásokkal és alfamivelőkkel. Nagyobbrészt arabok, de vegyültek a libiai, berber, török és más keleti fajjal és pedig együtt voltak a fensik, a sikság, a sivatag lakói. Egész csoportok jöttek velük szembe, de békésen, nyugodtan, Jean Taconnat legnagyobb bosszuságára, ki az egész uton tüzről, vizről és támadásról álmodozott.

Este hét óra tájban elérték azt a keresztutat, mely Sidi-bel-Abbéstől Dayaig terjed és a francia-algir társaságtól, a tartomány legelhagyatottabb részeibe is vezet.

A keresztut közelében tanya volt. Utitervük szerint ott kellett meghálniok. Három jó karban levő épület állt rendelkezésükre. Vacsora után mindenki pihenésre tért s a tizenkét lieunyi ut után most jól esett a tiz órai feltétlen nyugalom.

Másnap reggel a karaván ujra felkerekedett és szokott gyorsasággal haladt, hogy a nap folyamán még Daya-ba érhessen. Mielőtt elindultak, a következő párbeszéd folyt le Clovis Dardentor és a Désirandelle pár között:

– Mondjátok csak kedves barátaim, hogy mint áll a dolog fiatalok és Louise kisasszonynyal. A dolog semmikép se halad előre, az ördögbe is, Agathokles intézzen hevesebb rohamot...

– Ugyan hová gondol, Dardentor ur, - válaszolá Désirandelle apa, - az én fiam oly tartózkodó természetü és olyan tapintatos.

– Szép tapintat! - kiáltott Dardentor ur boszusan - hagyjatok békén ezzel a tapintattal! Ott kellene mindig a ti kocsitok mellett totyognia, jegyesének udvarolva, ezer meg ezer ostobaságot a fülébe sugva; szépségét, kedvességét dicsérve, szóval elkövetni mind azt a sok gyerekes bohóságot, ami nélkül a jóravaló szerelmes el sem lehet. És e helyett mit tesz az a mamlasz Agathokles? csak nagyokat hallgat és egyre hallgat!

– Dardentor ur! - szólalt meg egyszerre Désirandelle asszony, akarja hogy valamit mondjak?... mindent, ami a szivemet bántja?

– Csak ki vele, tisztelt asszonyom!

– Rosszul tette, hogy a két párisit magával hozta.

– Jeant és Marcelt? - kérdé a perpignani. - Először is nem én hoztam őket, maguk jöttek és ebben igazán nem akadályozhatta volna őket senki.

– Annál rosszabb, mert az nagyon borzasztó dolog.

– Szabad kérdeznem, hogy miért?

– Mert az egyik tulságosan foglalkozik Louisevel. Elissanénak is feltünt már.

– Melyiket, gondolja?

– Marcel Lornans... akit ki nem állhatok.

– Magam sem! - vetette közbe Désirandelle ur.

– Micsoda? - kiáltott Dardentor, - az én Marcel barátomat, kit a lobogó lángokból mentettem ki?...

Ezuttal ennek a szép mondatnak felét mégis elnyelte.

– Kérlek kedves barátaim, ti ugyancsak tévedésben vagytok, Marcel Lornans annyit se foglalkozik Louiseval, mint a viziló egy csokor ibolyával. Körutazásunk befejeztével Marcel és Jean visszatérnek Oránba és beállnak a hetes vadászokhoz. Ugyan ne beszéljetek ilyen képtelen dolgokat, bizonyára álmodtatok. S ha Marcel nem utazott volna velünk, akkor nem is lett volna alkalmam, hogy őt...

A mondat ezzel a négy szóval végződött: „a lobogó lángokból kimentsem.”

Az érdemes férfiu tényleg nem ismerte a dolgok mibenlétét, mert, hogy: Agathoklessel sehogy se ment a dolog, az bizonyos, de az is igaz, hogy Marcelel annál jobban.

Kilenc órakor a karaván a tartomány legnagyobb terjedelmü erdejébe ért, a „zeglai”-ba, melyet az országut keresztül szel s ugy vezet Dagába, hatvannyolcezer hektár ennek az erdőnek területe.

Déltájt az ut nagyobb részét már megtették és ugy mint megelőző napon a Sued-Sefioum partján hüvös lombok árnyékába telepedtek le. Dardentor Clovis olyan hangulatban volt, hogy még csak eszébe se jutott Marcel viselkedését Louise irányában megfigyelni.

Reggelinél Jean Taconnat észre vette, hogy Oriental ur a táskájából különféle csemegéket szedett elő s azokat mások megkinálása nélkül, valódi inyenc módjára egyedül fogyasztotta el. S az étkezésnél pedig ugy, mint mindig, most is a legjobb falatokra pályázott.

– Ezek felfedezésére, bezzeg nem kell neki a távcső. - szólott Jean Taconnat Dardentor urnak.

Délután három órakor kocsik, lovak, tevék és öszvérek a taouriai romok mellett időztek, lévén az utasok között két archeológus, kik a romok iránt nagyon érdeklődtek.

Délnyugatnak indulva, Djafva-Thouama és Mehadid területére érkeztek. Mindkettőt, a Qued-Taoulila-patak öntözi. Itt a vizállás oly alacsony volt, hogy a szekereket is könnyen át lehetett vezetni. Különben a vezető nagyon értelmes ember volt, abból a fajtából, amely az utazás sikere szerint várja a busás borravalókat.

Este nyolc óra tájban, végre feltünt a hasonnevü erdő szélén Daya kis városka.

Meglehetős jó vendégfogadóra akadtak s ide tért be az egész fáradt és pihenésre vágyó társaság.

Lefekvés előtt igy szólt egyik párisi a másikhoz: - Hallod-e Marcel, ha fenevadak támadnának reánk - s mi oly szerencsések volnánk Dardentor urat egy oroszlán vagy egy párduc körmei közül kiszabaditani, mit szólnál hozzá, nem volna az nagyszerü?

– Minden bizonynyal! - felelé Marcel elalvás közben, de jó előre biztositlak, hogy ilynemü támadásoknál, nem ő volna az, akit mindenek előtt megszabaditanék.

– Teringettét! - ez sok - kiáltott fel erre Jean Taconnat.

Mikor lefeküdt, kivülről valami sajátságos orditás hallatszott.

– Hallgass, te buta állat, - mondá magában Jean Taconnat, - ordits inkább nappal.

Mielőtt elaludt, még egyszer mormogta:

– A sors könyvében, tehát meg van irva, hogy sem a fia... de még csak az unokája se lehetek, ennek a derék férfiunak.