Így végződött a szomorú történet.

Teleki gróf élete egy hónapig veszélyben volt. Senkit sem ismert meg, a legényét, Rockót sem. Halálra vált ajka a láz tetőfokán is egyetlen nevet suttogott: a Stilláét.

A fiatal gróf megmenekült a haláltól. Az orvosok ügyessége, Rockó szüntelen gondoskodása meg a fiatalság és a természet ereje révén végül is felépült. Elméje sértetlenül került ki a szörnyű megrázkódtatásból. Amikor végre feleszmélt, és eszébe ötlött az Orlando tragikus zárójelenete, amelyben a művésznő lelke elszállt - így kiáltott fel:

– Stilla!... Stillám! - És kezét szinte tapsra nyújtotta.

Mihelyt a gróf elhagyhatta betegágyát, Rockónak sikerült rávennie gazdáját, hogy elmeneküljön abból az átkozott városból, és román földre, craiovai kastélyába vitesse magát. Nápolyból való távozása előtt azonban az ifjú gróf imádkozni akart az elhunyt sírjánál, végső, örök búcsút szeretett volna venni tőle.

Rockó elkísérte a Campo Santo Nuovóba. Ferenc ráborult a kegyetlen hantra, úgy vájta körmével, mintha a sírba kívánkoznék. Rockó üggyel-bajjal vonszolta el a hanttól, amely alatt ott feküdt egész boldogsága.

Néhány nap múlva hazautaztak a havasaljai Craiovába, a gróf visszatért családja ősi birtokára. Öt esztendeig teljes magányban élt a kastélyban, ki sem mozdult. Sem az idő, sem a távolság nem tud enyhíteni fájdalmát. Felejtenie kellett volna, de ez lehetetlennek bizonyult. Stilla emléke olyan elevenen élt benne, akár az első napon, valósággal összeforrott egész életével. Vannak sebek, melyeket csak a halál gyógyíthat be.

Elbeszélésünk kezdete táján azonban az ifjú gróf már néhány hete távol volt kastélyától. De milyen hosszas és nyomatékos unszolásra volt szükség, míg Rockó rávette gazdáját: szakítson ezzel a pusztító magányossággal! Ha nem tud megvigasztalódni, ám legyen; feltétlenül szükséges azonban, hogy megpróbálja elűzni fájdalmát.

Útitervet készítettek, amely szerint először Erdélybe látogatnak át. Azután pedig - Rockó remélte - az ifjú gróf talán hajlandó lesz folytatni európai útját, amelyet a szomorú nápolyi események szakítottak félbe.

Teleki Ferenc tehát elindult, ez alkalommal gyalogosan és csupán rövid kirándulásra. Rockóval együtt felment a havasalföldi síkságon, egészen a Kárpátok roppant hegytömegéig; végigjárták a Vulkán-szorost, majd miután megmászták a Retyezátot, és kiruccantak a Maros völgyébe is - Veresd faluba érkeztek, s a Mátyás Király fogadóba tértek be pihenni.

Az olvasó tudja, milyen hangulat uralkodott érkezésükkor, és hogyan tájékoztatták a grófot azokról a megmagyarázhatatlan eseményekről, amelyek színhelye volt a kárpáti várkastély. Azt is tudjuk, miként értesült a gróf az imént arról, hogy a várkastély Gortz báró tulajdona.

E név sokkal feltűnőbb hatást tett az ifjú grófra, semhogy Kolc bíró és a többi tekintélyes falusi polgár figyelmét elkerülhette volna. Rockó a pokolba kívánta ezt a falusi bírót, aki olyan szerencsétlenül kiejtette ezt a nevet, ráadásul pedig itt van ez az ostoba história a várról. Ugyan miért vezette a balszerencse Teleki Ferencet éppen ide, Veresdre, a kárpáti várkastély tőszomszédságába!

A fiatal gróf hallgatásba burkolózott. Tekintete hol az egyik, hol a másik veresdire révedt, s nagyon is elárulta lelkének izgalmát, amelyet hiába igyekezett csillapítani.

Kolc bíró és barátai megértették, hogy valamilyen titokzatos kötelék fűzi Teleki grófot Gortz báróhoz; bármennyire kíváncsiak voltak azonban, illő tartózkodást tanúsítottak, és nem igyekeztek többet megtudni. Később úgyis elválik, mi lesz a teendő.

Néhány pillanat múlva valamennyien eltávoztak a Mátyás Királyból; roppantul felizgatta őket az események e rendkívüli összejátszása, amely semmi jót nem ígért a falu számára.

De vajon most, hogy az ifjú gróf tudja, kié a kárpáti várkastély, megtartja-e ígéretét? Gyulafehérvárra érkezve értesíti-e majd a hatóságokat, és kéri-e közbelépésüket? Ezen tűnődött a bíró, az iskolamester, Patak doktor és a többiek. Mindenesetre ha ő nem tenné, Kolc uram is elszánta már magát erre a lépésre. Jelentést tesz a csendőrségen, a hatóság majd átkutatja a kastélyt, s megállapítják, hogy szellemek kísértenek-e ott vagy gonosztevők lakják - elvégre a falu nem élhet tovább ilyen lidércnyomás alatt.

A lakosok többsége szemében ez ugyan hasztalan kísérlet, hatástalan intézkedés lesz. Szellemekre földi hatalomnak támadni!... De hiszen a csendőrök kardja úgy eltörik majd, akár az üvegpohár, puskájuk pedig csütörtököt mond.

Teleki Ferenc egyedül maradt a Mátyás Király nagytermében, belemerült fájdalmas emlékeibe, amelyeket Gortz báró neve idézett fel benne.

Majdnem egy óráig hevert így, szinte megsemmisülten egy karosszékben, aztán felállt, elhagyta a vendéglőt, a földhányás vége fele vette útját, és a messzeséget kémlelte.

A Kopasz-hegy hátán, az Orgall-fennsík közepén ott emelkedik a kárpáti várkastély. Abban él ez a különös alak, a San Carlo Színház páholybérlője, az az ember, aki olyan leküzdhetetlen rémületet keltett a szerencsétlen Stillában. Jelenleg azonban a vár elhagyatott, Gortz báró nem tért vissza, mióta elmenekült Nápolyból. Azt sem tudta senki, mi lett vele, az is lehetséges, hogy a nagy művésznő halála után véget vetett életének.

Teleki így tévelygett a feltevések között, nem tudva, melyiket válassza.

Másrészről Deck Miklós erdész kalandja mégis meglehetősen aggasztotta, és szerette volna felfedni a várkastély titkát, már csak azért is, hogy megnyugtassa Veresd lakosságát.

Az ifjú gróf nem kételkedett abban, hogy gonosztevők kerestek menedéket a kastélyban, ezért úgy határozott, megtartja az álkísértetek leleplezésére tett ígéretét, és értesíti a gyulafehérvári csendőrséget.

Hogy azonban módja legyen intézkedni, ehhez tüzetesebb részletekre volt szüksége az ügyről. Leghelyesebbnek látszott, ha személyesen az ifjú erdészhez fordul. Ezért délután három óra tájt, mielőtt a Mátyás Királyba visszatért, beállított a bíró házába.

Kolc uram nagy megtiszteltetésnek tartotta a látogatást - olyan előkelő úr, mint Teleki gróf úr... egy régi craiovai nemes család sarja... neki köszönheti majd Veresd nyugalmának visszaszerzését... meg a jólétét is... mivel a turisták megint látogatni fogják a vidéket... és leróják az úti adót... hiszen nem kell majd a kárpáti várkastély gonosz szellemeitől félniük... satöbbi, satöbbi.

Teleki Ferenc megköszönte Kolc bírónak a szívélyes üdvözlő szavakat, és megkérdezte, van-e akadálya annak, hogy megismerkedjék Deck Miklóssal.

– Semmi akadálya, gróf úr - felelte a bíró. - Ez a derék legény a körülményekhez képest jól van, és hamarosan újra átveszi szolgálatát. - Majd megfordult, és így szólt éppen belépő leányához: - Ugyebár, Miriota?

– Isten adja, hogy így legyen, apám! - válaszolt Miriota meghatottan.

Ferencet elbűvölte a lány bájos köszöntése; s mivel látta, hogy Miriota még mindig aggódik jegyesének állapota miatt, sietve néhány felvilágosításért fordult hozzá.

– Úgy hallottam, Deck Miklós nem sebesült meg súlyosan.

– Nem, gróf úr - felelte Miriota -, hála az égnek!

– Jó orvosuk van Veresden?

– Hm! - jegyezte meg Kolc uram olyan hangon, amely nem volt túlzottan hízelgő a hajdani vesztegzári ápolóra.

– Patak doktor - válaszolt Miriota.

– Ugyanaz, aki elkísérte Deck Miklóst a kárpáti várkastélyba?

– Ugyanaz, gróf úr.

– Miriota kisasszony - mondta erre Teleki Ferenc -, beszélni szeretnék a vőlegényével az ő érdekében, és pontosabb részleteket kapni kalandjáról.

– Készségesen szolgál majd velük, még ha kissé kimerítené is...

– Nem fogok visszaélni a szívességével, Miriota kisasszony, és semmi olyat nem teszek, ami árthatna Deck Miklósnak.

– Tudom, gróf úr.

– Mikor lesz az esküvőjük?

– Két hét múlva - felelte a bíró.

– Akkor majd örömmel eljövök, ha ugyan Kolc uram szíveskedik meghívni.

– Micsoda megtiszteltetés, gróf úr!

– Két hét múlva, rendben van, és bizonyos vagyok benne, hogy Deck Miklós nyomban meggyógyul, mihelyt módja lesz egy rövid sétát tenni bájos menyasszonyával.

– Isten segítségével, gróf úr! - felelte pirulva a lány.

Bájos arca e pillanatban olyan látható aggodalmat fejezett ki, hogy Ferenc megkérdezte az okát.

– Igen! Isten segítségével - felelte Miriota -, mert amikor a gonosz szellemek tilalma ellenére megpróbált behatolni a kastélyba, akkor kihívta a haragjukat maga ellen!... És ki tudja, nem fogják-e egész életében kegyetlenül kínozni...

– Ami ezt illeti, Miriota kisasszony - felelte Ferenc -, mi majd rendet teremtünk itt, ezt megígérhetem.

– Semmi baja nem esik az én szegény Miklósomnak?

– Az égvilágon semmi, és hála a csendőröknek, néhány nap múlva ugyanolyan biztonságosan járhatnak majd az emberek fent a várban, akár a veresdi főtéren!

A fiatal gróf alkalmatlannak vélte, hogy a természetfölötti kérdését ilyen elfogult elmék előtt tovább vitassa, ezért megkérte Miriotát, vezesse az erdész szobájába.

A lány készségesen megtette ezt, és magára hagyta vőlegényével grófot.

Deck Miklós már értesült arról, hogy két utas érkezett a Mátyás Király fogadóba. Felkelt a vén karosszékből, amely olyan szélesen öblös volt, akár egy strandkosár, hogy üdvözölje látogatóját. Mivel már alig érezte a hirtelen rátört bénulás következményeit, képes volt válaszolni Teleki gróf kérdéseire.

Az barátságosan kezet szorított a fiatal erdésszel, majd így szólt:

– Deck barátom, mindenekelőtt azt kérdezem meg, hisz-e abban, hogy természetfölötti lények laknak a kárpáti várkastélyban?

– Kénytelen vagyok hinni benne, gróf úr - felelte Deck Miklós.

– És ők akadályozták volna meg, hogy átjusson a falon?

– Ebben nem kételkedem.

– És miért nem, kérem szépen?

– Azért nem, mert ha nincsenek szellemek, akkor nem lehetne megmagyarázni azt, ami velem történt.

– Volna szíves elmesélni nekem ezt a dolgot úgy, ahogyan történt, semmit ki nem hagyva?

– Szívesen, gróf úr.

Deck Miklós töviről hegyire elmesélte a kért históriát. Csak megerősíthette azokat az eseményeket, amelyekről Teleki gróf már a Mátyás Király vendégeivel való beszélgetésekor tudomást szerzett. A ifjú gróf - tudjuk - teljesen természetes magyarázatot talált az eseményekre.

E kalandos éjszaka fejleményei, végtére is könnyűszerrel megmagyarázhatók voltak, ha a várat elfoglaló emberi lényeknek - gonosztevőknek vagy másoknak - efféle kísérteties hatások előidézésére alkalmas berendezések állnak rendelkezésükre. Patak doktor a különös állítását - mikor úgy érezte, mintha láthatatlan erő a földhöz láncolt volna - pedig káprázatnak lehetett tartani. Valószínűnek látszott, lába egészen egyszerűen azért mondta fel a szolgálatot, mert eszét vesztette a rémülettől - és Ferenc gróf ezt nyomban ki is jelentette az ifjú erdésznek.

– Hogyhogy, gróf úr - válaszolt az -, ennek a gyávának a lába éppen akkor mondott volna csődöt, amikor menekülni akart? Ez nemigen lehetséges, ismerje el!

– Nos hát - folytatta Teleki - tegyük fel, hogy a lába egy fűbe rejtett csapdába akadt bele az árok alján.

– Amikor egy csapda bezárul- felelt az erdész -, kegyetlenül megsebzi az embert, kitépi a húsát. Patak doktor lábán pedig sebnek nyoma sincs.

– Megjegyzése helyes, Deck Miklós, mégis, higgye el, a doktor azért nem tudott kiszabadulni, mert a lábát mégis valami kelepce tartotta fogva.

– Akkor azt kérdem, gróf úr, miképpen nyílhatott ki magától a csapda, hogy visszaadja a doktor szabadságát?

A grófot eléggé zavarba ejtette ez a megjegyzés, nem tudott választ adni.

– Egyébként, gróf úr - fűzte tovább a szót az erdész -, Patak doktor dolgát önre bízom. Elvégre én csak azt állíthatom, amit magamtól tudok.

– Igen... hagyjuk ezt a derék doktort, és beszéljünk csak arról, ami magával történt, kedves Miklós.

– Ami velem történt, az teljesen világos. Nem kétséges, hogy szörnyű megrázkódtatás ért, mégpedig olyan módon, amely aligha lehet természetes.

– Nem látszott semmilyen seb a testén? - kérdezte Ferenc gróf.

– Semmilyen, gróf úr, mégis heves ütés ért.

– És valóban abban a pillanatban, amikor kezét a felvonóhíd vasára tette?

– Igen, gróf úr, és alighogy megérintettem, valósággal megbénultam. Szerencsére a másik kezem, amellyel a láncot fogtam, nem engedte el azt, így csúsztam le egészen az árok aljáig - onnan szedett föl a doktor, eszméletlen állapotban.

A gróf a fejét rázta, mint aki nem hiszi el a magyarázatot.

– Nos, gróf úr - szólt Deck Miklós - amit én az előbb elmeséltem, azt nem álmodtam, és ha hat órán keresztül teljes életnagyságban elnyúlva feküdtem ebben az ágyban, és utána még sokáig sem a karomat, sem a lábamat nem tudtam mozgatni - akkor nem volna ésszerű azt mondani, hogy én az egészet csak úgy elképzeltem!

– Én nem is állítom, és teljesen bizonyos, hogy nagy erejű rázkódás érte.

– Nagy erejű és ördögi!

– Nem, erről éppenséggel eltérő a véleményünk, Deck barátom - válaszolta a gróf. - Maga azt hiszi, hogy valamilyen természetfölötti lény sújtott le, én pedig nem hiszem. Mégpedig azért nem, mert természetfölötti lények nincsenek - sem gonosztevők, sem jótevők.

– Akkor volna szíves megmagyarázni azt, gróf úr, ami velem történt?!

– Egyelőre nem tudom, Deck barátom, de bizonyos lehet abban, hogy minden megoldódik, mégpedig a legegyszerűbben.

– Adná isten - felelte az erdész.

– Mondja csak - folytatta Teleki -, ez a kastély mindig a Gortz családé volt?

– Igen, gróf úr, és még ma is az övéké, bár a család utolsó sarja, Rudolf báró nyomtalanul eltűnt.

– És mikor tűnt el?

– Körülbelül húsz éve.

– Húsz éve?

– Igen, gróf úr. Egy szép napon Rudolf báró elhagyta a kastélyt, néhány hónappal távozása után meghalt az utolsó cselédje is - a bárót nem látták többé.

– Azóta senki sem tette be a lábát a várba?

– Senki.

– És mit gondolnak a környékbeliek?

– Úgy tartják, hogy Rudolf báró biztosan meghalt külföldön, nem sokkal az eltűnése után.

– Tévednek, Miklós, a báró még él - legalábbis öt éve még élt.

– Valóban, gróf úr?

– Igen... Olaszországban... Nápolyban.

– A gróf úr látta?

– Láttam, öt éve.

– És azóta?

– Hírét sem hallottam.

Az ifjú erdész eltűnődött. Egy ötlete támadt - de nem merte szavakba önteni. Végül rászánta magát, és fejét felemelve, szemöldökét ráncolva így szólt:

– Nem tételezhető fel, gróf úr, hogy Gortz Rudolf báró hazatért, mégpedig azzal a szándékkal, hogy titkon bezárkózzék a várába?

– Nem, barátom, ez nem tételezhető fel.

– Mi érdeke is fűződne hozzá, hogy elrejtőzzön, hogy soha senkit se engedjen a közelébe?

– Semmi - felelte Teleki.

Ez a gondolat lassanként mégis szöget ütött az ifjú gróf fejébe. Nem lehetséges, hogy ez az ember, akinek léte mindenkor olyan rejtélyes volt, Nápolyból távozván, éppen ebbe a kastélyba vonult vissza? Hiszen itt, ha teljes elszigeteltségben akart élni, a furfangosan szított babonás hiedelmek révén könnyűszerrel megvédhette magát mindenféle tolakodó kutatással szemben, jól ismerve a környékbeliek hangulatát!

Teleki gróf mégis haszontalannak vélte, hogy a veresdieket erre a feltevésre indítsa. Nagyon személyes jellegű dolgokba kellett volna beavatnia őket. Azonkívül senkit sem győzött volna meg, s ezt a gróf rögtön megértette. Deck Miklós ugyanis így folytatta:

– Ha Rudolf báró van a várban, akkor azt kell hinni, hogy Rudolf báró a Csort, mert csakis a Csort tehette velem ezt!

Ferenc gróf nem kívánt visszatérni erre az ördög témájára, ezért megváltoztatta a beszélgetés irányát. Miután minden eszközt latba vetett, hogy megnyugtassa az erdészt kalandjának következményeit illetően - mégis arra beszélte rá, hogy ne ismételje meg kísérletét. Hiszen nem az ő dolga ez, hanem a hatóságoké, és a gyulafehérvári csendőrök majd kifürkészik a várkastély titkát.

A fiatal gróf ezután elbúcsúzott Deck Miklóstól, és a legmelegebben mielőbbi jobbulást kívánt neki, hogy ne szenvedjen késedelmet a bájos Miriotával való lakodalma, melyre vendégként elígérkezett ő is.

Gondolataiba merülve tért vissza a Mátyás Királyba, és aznap el sem hagyta többé a fogadót.

Hat órakor Jónás felszolgálta az estebédet a nagyteremben, és - dicséretes tapintatból - sem Kolc bíró, sem más falubeli nem háborította a gróf magányát.

Kilenc óra tájt Rockó megkérdezte:

– Ma nincs már szüksége rám, gazdám?

– Nincs, Rockó.

– Akkor kimegyek pipázni a földhányásra.

– Menj csak, Rockó, menj!

Teleki gróf a karosszékben hátradőlve, gondolatban újra visszaszáll a feledhetetlen múltba... Nápolyban volt, a San Carlo Színház utolsó előadásán... Megint látta Gortz bárót, úgy, mint abban a pillanatban, amikor feje kihajolt a páholyból, izzó tekintete a művésznőre szegeződött, mintha meg akarta volna bűvölni...

Azután az ifjú gróf gondolata visszakanyarodott arra a levélre, amelyet ez a különös személy küldött. Azzal vádolta, hogy ő, Ferenc ölte meg Stillát...

Miközben emlékeibe merült, érezte, hogy fokozatosan erőt rajta az álmosság. De még abban a felemás állapotban volt, amikor az ember a legcsekélyebb zajt is képes érzékelni - s ekkor meglepő tünemény történt.

Úgy rémlett neki, hogy egy lágy és kifejező hang szárnyal a termen át, pedig egyedül volt, teljesen egyedül.

Ferenc gróf nem töprengett, álmodik-e vagy sem, hanem felemelkedett és figyelt.

Igen! Mintha egy száj közeledett volna a füléhez, és a láthatatlan ajkak közül Stefano kifejezésteli dallama szállt az ihletett szavakra:

*Nel giardino de’ mille fiori,
Andiamo, mio cuore...*

Ferenc ismerte ezt a románcot. Ezt a kimondhatatlanul édes románcot énekelte Stilla azon a hangversenyen, amelyet búcsúfellépése előtt adott a San Carlóban.

Ferenc szinte elringatva, öntudatlanul adja át magát a varázslatnak, hogy még egyszer hallhatja őt.

Azután véget ér a dallam, s a fokozatosan halkuló hang belevész a levegő szelíd rezdüléseibe.

Teleki gróf lerázza zsibbadtságát... Hirtelen felkel... Visszatartja lélegzetét, igyekszik elkapni a szívéig hatoló hang valami távoli foszlányát...

De odabent és odakint egyaránt minden csendes.

– Az ő hangja! - suttogja Ferenc. - Igen!... Ez biztosan az ő hangja volt... az ő hangja, amelyet annyira szerettem!

Majd visszazökken a valóságba:

– Aludtam... és vele álmodtam!