Más gondolatai támadnak az embernek, ha lovagol, mint ha gyalogol. E különbség még nagyobb, mikor vasúton utazik. Az eszmelánczolatnak, a gondolatok jellemének, a tények egymásba szövődésének gyorsasága egyenlő a robogó vonat gyorsaságával. Az én elmém is egészen sajátszerű állapotban van; vágyom megfigyelni, óhajtok látni és ismereteimet gyarapítani és mindezt óránkint ötven kilométernyi sebességgel. A mi vonatunk átlagos gyorsasága is ennyi, mig Turkesztánon áthaladunk; de harmincz kilométernyi átlagra fog csökkenni, mihelyt khinai területre jutunk.

Ezt a menetrendből tudtam meg, a melyet a pályaházban vásároltam. A füzethez egy hosszú, háromszor-négyszer is ki- és befelé hajtandó térkép van mellékelve, a mely a vasutat egész kiterjedésében ábrázolja a Kaspi-tenger és Khina keleti határszélei közt. E térképről tanulmányozom a Transaziatikot, mihelyt Uzun-Adát elhagytuk, ép úgy, mint a transgeorgiait tanulmányoztam, mikor Tifliszt elhagytuk.

A sínköz szélessége egy méter és hatvan centiméter; ez a szabályszerű szélesség az orosz vasutaknál, vagyis kilencz centiméterrel nagyobb más európai vasutakénál. Erre vonatkozólag azt állítják, hogy a németek nagy mennyiségben gyártottak hasonló nagyságú vasúti tengelyeket, azon eshetőségre való tekintettel, ha eszükbe találna jutni, hogy betörjenek Oroszországba. Úgy hiszem, az oroszok is követték ezt a példát, azon nem kevésbbé lehetséges eset szem előtt tartásával, hogy ők törhetnek be Németországba.

Mind a két oldalon meglehetősen magas homokpartok domborulnak és ezek közt nyúlik el a vasút, miután Uzun-Adát elhagyta. Ama tengerágon, a mely a «hosszú szigetet» a szárazföldtől elválasztja, a sinek ezerkétszáz méter hosszúságú töltésen nyugosznak, a melyeket hatalmas sziklafalak védenek a kemény hullámcsapások ellen.

Már több állomáson áthaladtunk a nélkül, hogy megállapodtunk volna. Többek közt elhagytuk Michailovot is, a mely négy kilométernyire fekszik Uzun-Adától. Most már az állomások tizenöt-harmincz kilométernyi távolságban következnek egymásután. Az állomás-épületek teteje többnyire olasz modorú, vagyis lapos és párkánynyal van ellátva, a mi sajátszerű hatást tesz Turkesztánban, Perzsia szomszédságában. A sivatag Uzun-Adáig tart és a vasúti állomások megannyi apró oázok, melyeket emberi kéz alkotott. Az emberi kéz ültette e szürkészöld jegenyéket, melyeknek némi árnyékot köszönhet; ő vezette ide nagy költséggel a vizet, melynek üdítő kiömlései egy csinos medenczébe hullanak. E vízvezetékek nélkül nem volna itt egyetlen fa, egyetlen gyöpös tér sem. E vízművek a vasútvonal tápláló dajkái, mert a gőzgépeknek nem száraz dajkák kellenek.

Annyi bizonyos, hogy soha se láttam ily kopár, sivár és mindennemű növényzetre nézve ily mostoha talajt, melynek kiterjedése Uzun-Adától fogva, úgy látszik, meghaladja a kétszázhatvan kilométert. Mikor Annenkov tábornok megkezdte az építkezéseket Michailovnál, kénytelen volt lepárolt tengervizet használni, mint a hajókon szokás, a melyek erre való vízszűrő készülékekkel vannak ellátva.

De ha egyfelől a víz szükséges a gőz fejlesztésére, másfelől a kőszén is szükséges a víz felforralására. A «XX. Század» olvasói tehát azt fogják kérdezni, hogyan lehet fűteni a kazánokat oly országban, a hol nincs egy darab szén, sem egy darab tűzi fa? Vannak-e készletek ezen anyagokból a transzkaspii vasút nagyobb állomásain?... Nincsenek. Hanem az oroszok gyakorlatilag megvalósítottak egy eszmét, a melyet Saint-Claire Déville, a nagy franczia vegyész, már akkoriban megpendített, mikor Francziaországban a petroleumot használni kezdték.

A gőzgépek tüzét egy pároló készülék segélyével azon anyaggal élesztik és táplálják, a mely a nafta pároltatása után fenmarad, naftát pedig Baku és Derbent kiapadhatatlan mennyiségben szolgáltat. A vasútvonal bizonyos állomásain roppant medenczék vannak, tele ezen ásványi tűzelőanyaggal, a melyet a szerkocsinak e czélra szolgáló rekeszeibe töltenek és a gépen alkalmazott különös szerkezetű rostélyokon égetnek. Ugyanezt a naftát használják a gőzhajók is a Volgán és a Kaspi-tenger egyéb mellékfolyóin.

Az olvasó el fogja hinni, ha mondom, hogy a táj nem nagyon változatos. A talaj, mely a homokos részeken csaknem sík, az ártereken, a hol posványok terülnek el, teljesen vízszintes; ennélfogva a lehető legalkalmasabb volt vasútépítési czélokra. Nincsenek átvágások, töltések, hidalások, szóval «műszaki építkezések», hogy a mérnökök egy nem kevésbbé kedvelt, mint «drága» kifejezésével éljek. Csupán itt-ott van egy-egy fahid, a melynek hossza nem több két-háromszáz lábnál. Ily körülmények közt a transzkaspii vasút kiépítése kilométerenkint nem került többe hetvenötezer franknál.

Az utazás egyhangúságát csak a mervi, bokharai és szamarkandi terjedelmes oázok szakítják meg.

Foglalatoskodjunk tehát az utasokkal, a mit annál könnyebben tehetünk, mivel könnyen végig lehet menni az egész vonaton. Az ember, a képzelőtehetsége némi megerőltetésével, egy kis városkában képzelheti magát, a melynek fő-utczáját épen most szándékozom bejárni.

Ismételve megemlítem, emlékezet okáért, hogy a mozdony és a szerkocsi után a podgyászkocsi következett, a melynek egyik oldalán a titokzatos ládát helyezték el és hogy Popov fülkéje az első kocsi tornácza mellett van.

E kocsi belsejében néhány előkelő és büszke külsejű benszülöttet találok, beburkolva hosszú és élénk szinü tarka felöltőikbe, a melyek alatt hímzett csizmákat viselnek. Szép szemeik, pompás szakálluk és sasorruk után itélve, bizvást előkelő főuraknak tarthatnám őket, ha nem tudnám, hogy kalmárok, a kik kétségkivül Taskendbe utaznak, a mely város hemzseg az ily közvetítő árusoktól.

Ugyanezen kocsiban foglalt helyet a két khinai is egymással szemközt. A fiatalabbik kinéz az ablakon, az idősebb - egy Ta-lao-jé, vagyis koros férfiú - nem szünik meg a könyve lapjait forgatni. Ez a 32-ed rétű kis könyv sötét szinű posztóba van bekötve, mint a kanonokok breviárumai szoktak lenni és mikor be van téve, lapjait egy kaucsuk szalag tartja össze. Csak az a meglepő rám nézve, hogy az említett kötet tulajdonosa nem jobbról balra látszik olvasni. Talán nem khinai betűkkel van a könyv nyomtatva?... Ezt ki kell puhatolnom.

Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony egy padon egymás mellett ülnek, beszélgetnek és számokat jegyezgetnek fel irónnal. Nem tudom, vajjon a praktikus amerikai a praktikus angol nő fülébe épen ama verseket suttogja-e, a melyek annyira megdobogtatták Lydia szivét:

Nec tecum possum vivere, nec sine te!¹

De annyit tudok, hogy Ephrinell Fulk nagyon jól el tud élni én nélkülem. Igen okosan tettem, hogy nem számítottam rá utazási szabad óráimban való gyönyörködtetésem tekintetében. Ez az ördöngös yankee végkép a faképnél hagyott engem - ez a leghelyesebb kifejezés - Albion sovány és szögletes leánya miatt.

Átmegyek a tornáczon és az átjárón s itt vagyok a második kocsi ajtajában.

A jobboldali szögletben Weisschnitzerdörfer báró ül. Ez a német olyan közellátó lévén, mint egy vakond, a sorokat hosszú orrával súrolva, olvassa a menetrendet. A türelmetlen utazó azt ellenőrzi, hogy vajjon a vonat a kiszabott órában halad-e át az egyes állomásokon. Valahányszor késés mutatkozik, mindannyiszor lármát csap és fenyegeti a Grand-Aziatik részvény-társulatot.

Ugyanebben a kocsiban ül a Caterna házaspár is, kényelmesen elhelyezkedve. A víg kedélyü férj élénk taglejtéssel beszél, néha megfogja a neje kezét, sőt átkarolja a derekát is, aztán félrefordítja a fejét, vagy a kocsi mennyezetére emeli szemeit s magában dörmög néhány szót. Caternáné asszonyság ilyenkor lehajtja a fejét, hátradől a szögletbe és ha nem felel is férjének, mindenesetre teljesen osztozni látszik véleményében. Abban a pillanatban, mikor tovább megyek, Caterna úr egy operette-dal refrainjét kezdi dudolni.

A harmadik kocsiban néhány turkomán és három vagy négy orosz társaságában találom Noltitz őrnagyot, a ki a földijeivel beszélget. Szivesen vegyülnék a társalgásukba, ha e részben némi előzékenységet tanusítanának irányomban. De czélszerűbb némileg tartózkodónak lennem; hiszen utazásunk úgyszólván csak most kezdődik.

Ezután az étkezési kocsiba megyek át, a mely egy harmadrészszel hosszabb a többi kocsinál. Valóságos étterem; a közepén egyetlen nagy asztal áll. Hátul az egyik oldalon az edénykamra van, a másikon a konyha. E kettőben működik a vendéglős és a szakács; mindkettő muszka származású. Az egész kocsi igen jól van berendezve.

Innét átmegyek a vonat hátulsó részébe, a mely tele van másodosztályu utasokkal, főleg nagyon kevéssé intelligens külsejű, lapos koponyájú, előrenyúló állú és ritka kecskeszakállú, pisze kozákorrú és nagyon barna arczszínű kirgizekkel. E muzulmán vallású szegény ördögök részint a Nagy-hordához tartoznak, a mely Khina és Szibéria határszélén kóborol, részint a Kishordához, a mely az Ural-hegység és az Aral-tó közt tanyázik. Egy második, sőt még egy harmadik osztályú vasuti kocsi is valóságos palota volna a sivatagokon való tanyázáshoz és a faluk jurtáihoz (kunyhóihoz) szokott emberekre nézve. Se szalmazsákjaik, se zsámolyaik nem érnek fel a párnázott vasuti padokkal, a melyeken valódi ázsiai komolysággal ülnek.

Ugyanabban a kocsiban foglalt helyet két vagy három nogáj is. Ezek a kirgizeknél előkelőbb és előrehaladottabb tatár fajból származnak. Közülök kerültek ki a tudósok, a tanárok, a kik egykor a gazdag Bokhara és Szamarkand városok díszei voltak, de Közép-Ázsiában a tudomány és az ismeretek terjesztése nem elég ahhoz, hogy még a legszűkebb határok közé szorított megélhetést is biztosítsa. Ennélfogva a nogájok mint tolmácsok igyekeznek értékesíteni magukat. Szerencsétlenségre ez a mesterség is nagyon kevéssé jövedelmező, mióta az orosz nyelv ismerete mindinkább terjed.

Most már tudom a számaim helyét és azt is tudom, hogy alkalmilag hol fogom feltalálhatni az illetőket. A mi a Pekingig való utazást illeti, e részben semmi kétségem sincs Ephrinell Fulk, Bluett Horáczia kisasszony, a német báró, a két khinai, Noltitz őrnagy és a Caterna házaspár felől, sőt a büszke gentleman felől sem, a kinek sovány árnyékát a második kocsi egyik szögletében pillantottam meg. Azon utasok ellenben, a kik nem fognak átkelni a határon, teljesen érdektelenek előttem. Hanem utitársaim közt még mindig nem látom tárczaczikkeim jövendőbeli hősét... Reméljük, hogy útközben fog előbukkanni.

Óráról-órára, - mit mondok! - perczről-perczre szándékozom jegyezgetni. Mielőtt az éj beállna, kimegyek a kocsi előrészén levő tornáczra, hogy egy utolsó pillantást vethessek a tájra. Egy órai szivarozás közben bevárhatom itt a kízil-arvati állomást, ahol a vonat egy kis ideig meg fog állapodni.

A második és első kocsi közt Noltitz őrnagygyal találkozom. Illedelmesen kitérek előle. Az őrnagy azzal az udvariassággal üdvözöl, a mely általában a művelt oroszok ismertető jele. Viszonzom az üdvözlését. Találkozásunk a kölcsönös udvariasságra szorítkozik, de a jég meg van törve.

Popov e pillanatban nincs a fülkéjében. A podgyászkocsi ajtaja nyitva lévén, e körülményből azt következtetem, hogy vonatvezetőnk elment a gépészszel beszélni. A podgyászkocsiban a titokzatos láda még mindig a régi helyén áll. Az idő esti hatodfél óra körül jár, tehát még világosabb van, hogysem kiváncsiságom kielégítését koczkáztathatnám.

A vonat a Karakumon, a «fekete sivatagon» robog végig, a mely Khinán felül Turkesztánnak azon egész részére kiterjed, mely a perzsa határszél és az Amu-Daria medre közt fekszik. Igazában a Karakum homokja ép oly kevéssé fekete, mint a hogy nem fekete a Fekete-tenger vize, nem fehér a Fehér-tenger vize, nem vörös a Vörös-tengeré és nem sárga a Sárga-tengeré. De én imádom e szines elnevezéseket, bármily helytelenek legyenek is. A szemet a szinek által kell lebilincselni a tájképeken. És vajjon nem tájképezés-e a földrajz?

Úgy látszik, hogy e sivatag valaha egy nagy tómedencze volt; aztán kiszáradt, mint a hogy ki fog száradni a Kaspi-tenger is és ennek az elpárolgásnak az a magyarázata, hogy a nap sugarai hatalmasan hevítik ama területek felszinét, a melyek az Aral-tó és a Pamir fensík közt terjednek.

A Karakum rendkivül mozgékony futóhomokbuczkákból áll, a melyeket a nagy szelek folytonos átalakításokkal és helycserével fenyegetnek. E «barkanok» - mint az oroszok nevezik - tiz-harmincz méter magasságúak. Legkevésbbé vannak megvédve az éjszaki szelek ellen, a melyek azokat déli irányban igyekeznek hátraszorítani. Teljesen igazoltak voltak tehát a Kaspi-tavon túli vasút biztonsága iránt felmerült aggodalmak. Feltétlenül szükséges volt gondoskodni e vonal kellő védelméről és Annenkov tábornok zavara kétségivül igen nagy lett volna, ha az előrelátó természet, a mely a vasútépítésre ily alkalmas teret szolgáltatott neki, nem nyújt egyszersmind módot a barkanok vándorlásának megakadályozására.

E homokbuczkák oldalán számos tövises bokor tenyészik. Tamarisok, tüskék és «haloxylon-ammodendronok», a melyeket az oroszok kevésbbé tudományos nyelven «szakszaul»-nak neveznek. E növénynek mély és erős gyökere képes megkötni a homokot, ép úgy, mint a «hippophae-rhamnoides», a mely éjszaki Európában teljesiti ugyanezen feladatot.

Az orosz vasúti mérnökök a szakszaul-ültetvényeket bizonyos helyeken lebunkózott agyagburkolattal, a legveszélyeztetettebb helyeken pedig hatalmas karózásokkal és czövekelésekkel kötötték össze.

Ez kétségkivül hasznos óvóintézkedés volt. Mindazonáltal, habár a vasút biztosítva van, az utasokról alig lehet ugyanezt állítanunk, mikor a homok úgy röpül, mint a kartács és a szél felkavarja a talaj szikes fövenyét. Nagy szerencse, hogy még nem érkezett el a rendkivüli hőség évszaka. Senkinek sem tanácsolnám, hogy junius, julius, vagy augusztus hónapokban utazzék a Grand Trans-Aziatik vonalán.

Nagyon sajnáltam, hogy Noltitz őrnagy nem kivánta a Karakum jó levegőjét élvezni a kocsi tornáczán. Megkináltam volna őt ama válogatott «Londres»-eimből, a melyekkel kézi táskám bőven el van látva. Megmondhatta volna, vajjon azon állomások, a melyeknek neveit a menetrendemen olvasom: Bala-Jsem, Ajdin, Pereval, Kansandsik, Usak, érdekes pontjai-e a vonalnak, a mit nem vagyok hajlandó hinni. De nem tehetem, hogy pihenésében háborgassam. Pedig mily érdekes dolgokat beszélhetne, mivel törzsorvosi minőségében kétségkivül részt vett Skobelev és Annenkov tábornokok hadjárataiban. Valahányszor vonatunk megállapodás nélkül végigrobog egy-egy kis állomáson, a melyet csak futtában szerencséltet egy fütytyel, az őrnagy megmondhatná, hogy egyik vagy másik nem volt-e valami csata szinhelye. Franczia nemzetiségemre hivatkozva, kérdéseket intéztem volna hozzá az oroszoknak Turkesztánon át viselt hadjárata iránt és nem kétkedem, hogy készséggel kielégítette volna a kiváncsiságomat. Komolyan csak ő rá számolhatok... vagy Popovra.

És vajjon miért nincs Popov a fülkéjében? Talán ő sem vetne meg egy jó szivart. Úgy tapasztalom, hogy a gépészszel való beszélgetése végtelenig nyúlik...

De ime végre megjelenik a podgyászkocsi elején, végig megy a kocsin, bezárja maga után az ajtót, egy pillanatra megáll a tornáczon és vissza akar vonulni a fülkéjébe... Egy kéz, a mely egy szivart tart az újjai közt, feléje nyúlik, Popov mosolyog és nem sokára összevegyül szivarjaink illatos füstje.

Úgy hiszem, emlitettem már, hogy vonatvezetőnk tizenöt éve szolgálja a transzkaspi vasúttársulatot. Ismeri a vidéket a khinai határszélig, sőt öt vagy hat izben már végig is utazott az egész vonalon, a mely a Grand Aziatik nevet viseli.

Popov már alkalmazva volt azokon a vonatokon, a melyek, az 1880-ki deczemberben megkezdett s 1881 novemberre elkészített és a forgalomnak átadott első vonalszakaszon Mikhailov és Kizil-Arvat közt közlekedtek. Öt év mulva, 1886 julius 14-én, a legelső mozdony berobogott Mervbe, tizennyolcz hónappal később Szamarkandba. Ma már a turkesztáni vonal össze van kötve a mennyei birodalom vasútjával és a sínpálya a Kaspi-tengertől megszakítás nélkül nyúlik el Pekingig.

Mihelyt e dolgokat megtudtam Popovtól, azonnal megkérdeztem tőle, mit tud utitársainkról, főleg azokról, a kik Khinába utaznak velünk, mindenekelőtt pedig Noltitz őrnagyról?

– Noltitz őrnagy sokáig élt a turkesztáni tartományokban, - felelé Popov, - és most azért utazik Pekingbe, hogy ott egy kórházat rendezzen be orosz alattvalók számára, természetesen a czár engedelmével.

– Nekem nagyon tetszik ez a Noltitz őrnagy - viszonzám és - remélem, hogy nem sokára meg fogok vele ismerkedni.

– Ő is minden bizonynyal örülni fog ezen ismeretségnek, - mondá Popov.

– Ismeri ön azt a két khinait, a kik Uzun-Adában szálltak fel a vonatra?

– Nem ismerem, Bombarnac úr, csupán a nevüket tudom, mert fel vannak írva a podgyász-jegyzékre.

– Mi a nevük?

– A fiatalabbiké Pan-Sao, az idősebbiké Tio-King. Talán nehány évig Európában jártak. De nem tudnám megmondani, honnét jöttek. Azt hiszem, hogy a fiatal Pan-Sao valamely gazdag család sarja lehet, mert az orvosa kiséretében utazik.

– Tio-King úr orvos?

– Úgy van?

– Csupán khinai nyelven beszél e két utazó?

– Valószinüleg, mert még nem hallottam őket más nyelven beszélni.

Popovnak e felvilágosítása után meghagyom a 9-dik szám alatt Pan-Saot és a 10-dik szám alatt Tio-Kinget.

– A mi az amerikait illeti... - szólalt meg Popov.

– Ephrinell Fulkot és az angol nőt, Bluett Horáczia kisasszonyt? - kiáltám. - Oh! ezek felől nem mondhat nekem semmi újat. Tudom, mit tartsak felőlük.

– Megmondjam-e, Bombarnac úr, hogy mit gondolok én e párról?

– Mondja meg, Popov úr.

– Azt gondolom, hogy mihelyt Bluett kisasszony Pekingbe megérkezik, nagyon könnyen Ephrinellné asszonyság lehet belőle.

– Isten is megáldja e frigyet Popov úr, mert ők valóban egymásnak vannak teremtve.

Látom, hogy e részben egy véleményen vagyok Popovval.

– Hát az a két franczia... az a gyöngéd házaspár voltakép kicsoda? - kérdém.

– Nem mondták meg önnek?

– Nem.

– Legyen nyugodt, Bombarnac úr, majd megmondják. Azonban, ha tudni akarja, a mesterségük igen olvashatóan fel van írva az úr és az asszonyság podgyászára.

– Nos hát, mi a mesterségük?

– Szinészek, a kik Khinában fognak játszani.

Szinészek?... Ez megmagyarázná ugyan Caterna úr bizonyos mozdulatait, bizonyos taglejtéseit, az arcza mozgékonyságát és élénk kezejárását, de nem magyarázza meg tengerész-szójárásait.

– És nem tudja ön, milyen szakmában működik ez a két művész? - kérdém Popovtól.

– A férj első komikus.

– És a neje?

– Első szende.

– Hova utazik ez a művészpár?

– Sanghaiba, a hol a franczia szinházhoz vannak szerződtetve.

Nagyon jól van. Szinházakról, kulissza-titkokról, kisvárosi pletykákról fogok beszélgetni velük, és mint Popov mondá, könnyű lesz megismerkednem a víg komikussal és a bájos naivával. De vágyaim tárgyát, a regényes hőst nem az ő társaságukban fogom feltalálni.

A mi a büszke gentlemant illeti, vonatvezetőnk nem tud róla egyebet, mint hogy málháin ez a czím olvasható: «Sir Francis Trevellyan of Trevellyan-Hall, Trevellyanshireből.»

– Ez az úr nem felel, ha az ember megszólítja.

Nos hát, 8-dik számom néma szereplő lesz. Nem is hittem, hogy ily jól megsejtettem előre.

– De térjünk át a németre, mondám.

– Weisschnitzerdörfer báróra?

– Ez, úgy hiszem, Pekingig utazik?

– Pekingig, Bombarnac úr, és még tovább is...

– Még tovább is?

– Úgy van... körülutazza a földet.

– A földet?

– Harminczkilencz nap alatt.

Tehát Bislandné asszonyság után, a ki ezt az utat hetvenhárom nap alatt, Bly Nelly kisasszony után, aki hetvenkét nap alatt és az érdemes Train úr után, a ki hetven nap alatt tette meg, az a német harminczkilencz nap alatt akarja megtenni?

Igaz, hogy a jelenlegi eszközök gyorsabbak, az útvonalak egyenesebbek és miután a Grand Aziatik tizenöt napnyi közelségbe hozta Pekinget a porosz fővároshoz, a vastag báró a régi utat Suezen és Szingaporen át felényivel meg rövidítheti.

– Ez sohase fog neki sikerülni! - kiáltám.

– Miért ne? - kérdi Popov.

– Mert mindig elkésik. Tifliszben csaknem lekésett a vonatról és Bakuban a hajóról.

– De Uzun-Adában már nem késett el.

– Mindegy, Popov úr, nagyon meg volnék lepetve, ha ez a német leverné az amerikaiakat és az amerikai nőket a «globe trotterek» (földgömbi ügetők) e versenyében.