És én, a ki tárczaczikk-tárgy után sóvárogtam, a ki féltem egy hatezer kilométernyi egyhangú és polgárias útazás unalmaitól, a mely útazás alatt esetleg egyetlenegy olyan tapasztalatra, vagy kedélyhangulatra sem számíthatok, a mely alkalmas volna arra, hogy nyomdai alakba öntessék!

De nem kevésbbé igaz az is, hogy egy újabb, kiváló ostobaságot követtem el. Ebből a Faruszkiar urból hőst csináltam - táviratilag, a «XX. Század» olvasói előtt! Jó szándékaimmal határozottan elsőrangú helyet érdemlek a pokol legjobb kövezői közt.

Mint említém, csak kétszáz lépésnyire voltunk a Csú-völgyétől. Ez a széles bemélyedés egy háromszázötven-négyszáz méter hosszaságú áthidalás építését tette szükségessé. A sziklás völgyfenék száz lábnyi mélyen fekszik. Ha a vonat a mélységbe zuhan, egyikünk sem menekült volna meg a borzasztó haláltól. Az emlékezetes - és a reporterség szempontjából igen érdekes - szerencsétlenség áldozatainak száma száznál többre ment volna. De a fiatal román hidegvérüsége, erélye és önfeláldozása megmentett bennünket az iszonyú szerencsétlenségtől.

Valamennyiünket megmentett?... Nem!... Kinko az életével fizette meg útitársai megmenekülését.

Az általános zavar közepette legelső gondom volt megnézni a podgyászkocsit, mely sértetlenül maradt. Ha Kinko túlélte volna a mozdony szétpukkanását, kétségkivül visszatért volna a podgyászkocsiba, mozgó börtönébe és bevárta volna, míg én ismét hozzá megyek.

Fájdalom! a láda üres... oly üres, mint egy bukott vállalat pénztára... Kinko az önfeláldozásának áldozatává lett!

Tehát csakugyan volt egy hős az útitársaink közt, de ez a hős nem a Faruszkiar uraság volt, ez az igazgató-tanácsosi bőrbe bújt haramia, a kinek a nevét oly ügyetlenül kikürtöltem mind az öt világrészben! A hős ez a szegény, szerény román fiú, ez a szerencsétlen vőlegény volt, a kit a jegyese hiába fog várni és sohasem fog többé viszontlátni!... Nos hát én igazságot fogok neki szolgáltatni!... Elmondom a világnak, hogy mit tett... Szemrehányásokat tennék magamnak, ha megőrizném a titkát... Ha megcsalta is a Grand-Transzaziatik társulatot, egy egész személyvonat, az útasokkal együtt e csalás következtében menekült meg!... Veszve voltunk, a legborzasztóbb halállal haltunk volna meg, ha Kinko nincs velünk.

Elszorúlt szivvel, könnyes szemekkel szálltam le a podgyászkocsiról.

Annyi bizonyos, hogy Faruszkiar terve, a melyet vetélytársa, Ki-Csang, csaknem meghiúsított, ügyesen volt kigondolva és kitünő ötlet volt felhasználni azt a hat kilométernyi szárnyvonalat, a mely a kiépítetlen áthidaláshoz visz. Semmi se volt könnyebb, mint ide irányítani a vonatot, mihelyt egy czinkostárs kezelte az összekötő váltójelzőt. Aztán, mihelyt az előre megállapított jel tudatta, hogy a szárnyvonalon vagyunk, nem maradt egyéb teendő, mint fölrohanni a mozdony tornáczára, meggyilkolni a gépészt és a fűtőt, azután elmenekülni, mialatt a mozdony sebessége csökken, - a kazán túlfűtése következtében a sebesség a nélkül is csakhamar újból fokozódni fog.

És most kétségtelen, hogy ezek, a khinai igazságszolgáltatás legválogatottabb kínzásaira érdemes gazemberek bizonyára inukszakadtából sietnek a Csú-völgy felé. Ott, a vonat romjai közt remélik megtalálni a tizenöt millió értékü aranyat és drágaköveket. A kincseket elvihették volna észrevétlenül, háborítlanúl, és az éjszakai sötétségben véghez vihették volna ezt az útálatos bűntettet.

Nos hát, a tolvajok meg lesznek lopva és remélem, hogy gyalázatos gaztettük - legalább is a fejükbe fog kerülni! Egyedül én tudom, mi történt és meg fogom mondani, mivel a szegény Kinko nincs többé!...

Igen! rendíthetetlenül elhatároztam, hogy beszélni fogok, mihelyt Klork Czinkát láttam... A szegény leánynyal kiméletesen kell tudatnom a történteket. Nem akarom, hogy a jegyese halálának a híre fusson és őt úgy találja, mint a villámütés... Igen, holnap,... mihelyt Pekingbe értünk...

De utóvégre, ha még nem akarok is elmondani mindent, a mi Kinkóra vonatkozik, legalább is feljelenthetem Faruszkiart, Ghangirt és czinkostársaikat, a négy mongolt... Megmondhatom, hogy láttam őket végig menni a podgyászkocsin, hogy utánuk mentem, hogy hallottam és megértettem mindent, a mit a tornáczon beszéltek; hallottam a legyilkolt gépész és fűtő kiáltásait és hogy ekkor siettem vissza a kocsikba ezzel a kiáltással: «A vonat legvégére!... a vonat legvégére!»

Ezenfelül, mint látni fogjuk, volt köztünk még valaki más is, a kinek a gyanúja bizonyossággá változott és a ki csak alkalomra várt, hogy vádat emelhessen az állítólagos Faruszkiar uraság ellen.

E perczben mintegy húszan az útasok közül a vonat elején csoportosúltunk össze: Noltitz őrnagy, a német báró, Caterna úr, Ephrinell Fulk, Pan-Sao, Popov, én és még többen. Mondanom se kell, hogy a khinai csendőrök utasításukhoz híven a kincs mellett maradtak, melyet egy se mert volna közülök magára hagyni. A hátulsó podgyászkocsi felügyelője vasúti lámpákat hozott, melyeknek hatalmas fényénél látni lehetett, hogy milyen állapotban volt a mozdony.

Hogy a vonat nem állt meg hirtelen, - a mi a végelpusztulását és összezúzódását vonta volna maga után, - annak tulajdonítandó, hogy a pukkanás a kazán felső részén és oldalán történt. Minthogy a kerekek ellentálltak, a mozdony tovább futott a síneken addig, míg a nekilendülése tartott. Ebből az következik, hogy a vonat magától állt meg és az útasok erős megrázkódtatáson kivül egyebet nem szenvedtek.

A kazánból és tartozékaiból csak éktelen roncsok maradtak. A kürtő, a kupolás henger, a gőzhenger eltünt, csak megrepedt és meggörbült csöveket, meghasadt hengereket, széttört fogantyukat lehet látni... megannyi tátongó seb ezen az aczélhullán.

És nemcsak a mozdony pusztúlt el; a szerkocsi is használhatatlanná lett. A víztartói kilyukadtak, a szénkészlet szétszórva hever a pályatesten. Valóságos csoda, hogy a podgyászkocsiban alig esett kár.

És a robbanás e borzasztó hatásának láttára világos előttem, hogy a fiatal román megmenekülése teljesen lehetetlen volt, hogy az egész teste kétségkivül darabokra szakadt! Nem is csodálkozom rajta, hogy a mint vagy száz méternyire visszafelé mentem a pályán, sehol semmi nyomát se találtam.

Eleinte szótlanul néztük a baleset szinhelyét. Aztán kezdtünk megjegyzéseket tenni.

– Annyi bizonyos, - mondá az egyik utas, - hogy a gépészünk és a fűtőnk elpusztult a robbanás alatt.

– Szegény emberek! - mondá Popov. - De azon tünődöm, hogyan juthatott a vonat a nankingi szárnyvonalra és hogyan történhetett, hogy ők ezt észre nem vették?

– Nagyon sötét az éjszaka, - viszonzá Ephrinell Fulk; - a gépész talán nem láthatta, hogy a váltójelző hibásan volt állítva.

– Ez az egyetlen lehetséges magyarázat, - mondá Popov, - mert különben megkisérlette volna megállítani a vonatot, holott pedig borzasztó sebességgel száguldottunk tova...

– De végre is, - mondá Pan-Sao, - hogyan lehet, hogy a szárnyvonal nyitva volt, holott a csú-i áthidalás még nincs kiépítve? A váltójelző tehát működött...

– Ez kétségtelen, - viszonzá Popov - és valószinüleg hanyagságból...

– Nem... hanem gonosz szándékból, - mondá Ephrinell Fulk. - Bűneset forog itt fenn... előre kiszámított szándékos bűntény, melynek czélja a vonat és az útasok elpusztítása volt...

– De mi okból? - kérdé Popov.

– Abból az okból, hogy a császári kincstárt kézrekerítsék! - kiáltá Ephrinell Fulk. - Elfeledte ön, hogy ezek a milliók nagyon csábítók lehettek a gonosztevőkre nézve? Nem rablási czélból támadták meg a vonatunkat Csercsen és Csarkalik közt?...

A yankee nem is sejtette, mennyire igazat mondott.

– E szerint - mondá Popov, - ön azt hiszi, hogy a Ki-Csang támadása után más haramiák...

Noltitz őrnagy eddig nem elegyedett a beszélgetésbe. De most a Popov szavába vágott és megszólalt oly hangosan, hogy a szavait mindenki meghallhassa:

– Hol van Faruszkiar uraság?

Mindenki hátrafordúlt és látni igyekezett, hogy mi történt a társulat igazgató-tanácsosával.

– Hol van útitársa, Ghangir? - folytatá az őrnagy.

Senki se felelt a kérdésre.

– Hol van a négy mongol, a kik a leghátulsó kocsiban útaztak? - kérdé Noltitz őrnagy.

Egyik se jelentkezett közülök.

Másodszor is a nevén szólítják Faruszkiar uraságot.

Faruszkiar uraság nem jelentkezik.

Popov bemegy azon kocsiszakaszba, a melyben az igazgató-tanácsos úr rendesen tartózkodni szokott...

A kocsi üres.

Üres?... Nem. Sir Francis Trevellyan nyugodtan ül a helyén egy csöppet se törődvén a történtekkel. Mi köze neki mindezekhez? És nincs-e teljes joga azt mondani magában, hogy az orosz-khinai vasútakon a lehető legnagyobb gondatlanság és rendetlenség uralkodik?... Egy kiépítetlen szárnyvonal nyitva van, és senki se tudja, ki volt a kinyitója!... a vonat melléksinekre jut!... Van-e nevetségesebb vasúti szolgálat a muszkánál?

– Nos, hát, - mondá ekkor Noltitz őrnagy, - a gonosztevő, a ki a vonatot a nankingi szárnyvonalra irányította, a ki azt a Csú-völgy fenekére akarta zuhantatni, hogy a császári kincset kézrekeríthesse, nem más, mint Faruszkiar!

– Faruszkiar! - kiálták az utasok.

De a nagy többség nem akart hitelt adni a Noltitz őrnagy vádjának.

– Hogyan? - mondá Popov, - a gonosztevő ez az igazgató-tanácsos volna, a ki oly vitézül viselte magát a haramiák támadásakor, a ki a saját kezével ölte meg Ki-Csangot, a vezérüket?...

Ekkor én is megszólaltam:

– Az őrnagy úr nem téved, - mondám. - Ezt a csinos dolgot Faruszkiar cselekedte.

És a közálmélkodás közepette elmondtam mindent, a mit tudtam, a miről véletlenül értesültem. Elbeszéltem, hogyan jutottam Faruszkiar és a mongolok tervének tudomására, akkor, a mikor már késő volt a kivitelét megakadályozni. Csupán azt hallgattam el, a mi a Kinko merész tettére vonatkozott. De ezt is nyilvánosságra fogom hozni, mihelyt az ideje elérkezik.

Szavaimat az átkozódások és fenyegetések egész özöne követte. Hogyan! Faruszkiar?... ez a büszke mongol?... ez az igazgató-tanácsos, a kit oly hősiesen láttunk harczolni? Nem!... az lehetetlen!...

De az elvitázhatlan tények előtt mégis meg kellett hódolni... Én, a ki láttam... és hallottam... én határozottan kijelentem, hogy Faruszkiar volt a szerzője ennek a szerencsétlenségnek, a melyben az egész vonatunknak el kellett volna pusztúlnia, és hogy feltétlenül ő a legförtelmesebb haramia egész Közép-Ázsiában!

– Most láthatja, Bombarnac úr, hogy legelső gyanúm nem volt alaptalan, - mondá Noltitz őrnagy.

– Igen, - felelém, - és álszemérem nélkül megvallom, hogy ez a gyalázatos gazember elbolondított a nagyúrias modorával!

– Klaudius úr, - jegyzé meg Caterna, - illeszsze be ezt az epizódot egy regénybe, és meg fogja látni, hogy senki se hiszi el.

Caterna úrnak igaza van, de bármily valószínűtlen legyen is, a dolog megtörtént. Ezenfelül kívülem, a ki ismerem a Kinko titkát, valamennyien csakugyan csodának tarthatják, hogy a mozdony e szinte gondviselésszerű szétpukkanás következtében megállt, úgy szólván a mélység szélén.

Most, miután minden veszélynek vége volt, azonnal intézkedni kellett, hogy a vonat vaggonjai visszaszállíttassanak a pekingi vonalra.

– Az lesz a legczélszerűbb, - mondá Popov, - ha néhányan közülünk feláldozzák magukat...

– Én ezek közé fogok tartozni! - kiáltá Caterna úr.

– Mit kell tenni? - kérdém.

– El kell menni a legközelebbi állomásra, a fuen-suira, - mondá Popov, - és onnét táviratozni, a tai-juani állomásra egy kisegítő mozdonyért.

– Milyen messze van innét az a fuen-sui állomás? - kérdé Ephrinell Fulk.

– Körülbelül hat kilométer hosszú a nankingi szárnyvonal e szakasza, - viszonzá Popov - és a fuen-sui állomás még öt kilométernyire van a két vonal csatlakozási pontjától.

– Tizenegy kilométer - mondá az őrnagy, - ez épen másfélórai út jó gyaloglóknak. A Tai-Juanból küldendő mozdony három óra lefolyása előtt itt lehet a vonatnál. Én kész vagyok elmenni...

– Én is, - mondá Popov - és azt hiszem, jól tennők, ha többen mennénk. Ki tudja, nem találkozunk-e útközben Faruszkiarral és mongolaival?

– Igaza van, Popov, - viszonzá Noltitz őrnagy; - és egyszersmind lássuk el magunkat fegyverekkel.

Ez igen okos tanács volt, mert a rablók, a kiknek a Csu-völgy áthidalása felé kellett sietniök, nem lehettek messze. Igaz, hogy sietni fognak elinalni, mihelyt látják, hogy a tervük meghiúsúlt. Csak heten levén, hogyan mernének megtámadni mintegy száz útast, nem is említve a császári kincstár őrizetére kirendelt khinai katonákat?

Mintegy tizenketten, köztük Caterna úr, Pan-Sao és én, ajánlkoztunk Noltitz őrnagy elkisérésére. De közmegegyezéssel azt tanácsoltuk Popovnak, hogy ő ne hagyja el a vonatot és biztosítottuk őt, hogy majd eligazítunk mi mindent.

Tehát tőrökkel és revolverekkel felfegyverkezve, éjfélután fél kettőre elindultunk a szárnyvonalon, a két vonal csatlakozási pontja felé, és oly gyorsan mentünk, a mint csak ily sötét éjjel lehetett.

Nem egészen két óra alatt a fuen-sui állomásra értünk, a nélkül, hogy valakivel találkoztunk volna. Faruszkiar alkalmasint elmenekült. A khinai rendőrség dolga lesz tehát, kézrekeríteni e haramiát és czinkostársait. Fog-e ez neki sikerülni?... Ohajtom, a nélkül, hogy remélni merném.

Az állomáson Pan-Sao beszélt az állomásfőnökkel, a ki táviratilag intézkedett, hogy Tai-Juanból azonnal egy mozdonyt küldjenek a nankingi szárnyvonalra.

Három óra után, mikor hajnalodni kezdett, visszatértünk és a két vonal szétágazásánál vártuk be a mozdonyt.

Mihelyt felkapaszkodtunk a szerkocsira, a mozdony elindúlt a szárnyvonalon és csakhamar megérkeztünk a vonathoz.

A hajnal már ekkor elég világos volt arra, hogy a szem meglehetős távolságig láthasson. A nélkül hogy valakinek szóltam volna, mindenfelé kerestem a szemeimmel a szegény Kinko holttestét, de még csak nyomát sem láthattam.

Minthogy a mozdony kettős vágány, vagy forgó korong hiányában nem helyezkedhetett a vonat elejére, szükségképen a vonat másik végéhez kellett kapcsolni, hogy elvontathasson bennünket a használhatatlanná vált mozdony és szerkocsi hátrahagyásával a vonalak szétágazásáig. Ennek az volt a következménye, hogy a podgyászkocsi, a melyben Kinkónak, fájdalom, most már üres ládája volt elhelyezve, a vonatnak a legvégére került.

Szerencsére nem kellett visszatérnünk Tai-Juanba, hanem tovább mehettünk Fuen-Suba, a mi által másfél órai késedelmet kiméltünk meg. Ezen az állomáson a mozdony ismét a vonat elejére helyezkedett. Reggeli öt órától kezdve szabályszerű gyorsasággal robogtunk végig a Petsili tartományon.

Utolsó napi utazásunkról nincs mit mondanom. A gépésznek ki kell állítanom azt a bizonyítványt, hogy nem igyekezett kipótolni az elvesztett időt. De, habár miránk nézve egy vagy két órával több vagy kevesebb, teljesen közönyös: egészen máskép áll a dolog Weisschnitzerdörfer báróra nézve, a kinek Tien-Czinben a yokohamai hajóra kell szállnia.

Csakugyan, mire déltájban oda érkeztünk, a hajó már három negyedórával előbb elindult és mihelyt a német «világkörülútazó» a Bly-k és Bislend-ok vetélytársa, a pályaudvar tornáczára kirohant, azonnal megtudta, hogy az említett gőzhajó e pillanatban úszott ki a Pei-Ho torkolataiból a sík tengerre.

Szerencsétlen útazó! Ne is csodálkozzék senki rajta, hogy egész vonatunk viszhangzott a legválogatottabb német káromkodásoktól és szitkozódásoktól, a melyek feltartóztathatatlanúl özönlöttek a báró szájából. És valljuk meg őszintén, volt is oka és joga a saját anyanyelvén szitkozódni!

Tien-Czinben csak egy negyedóráig maradtunk. A «XX. Század» olvasói tehát bocsássák meg nekem, hogy nem látogathattam meg ezt az ötszázezer lakosú várost, a khinai városrészt és templomait, meg az európai városrészt, a kereskedelmi mozgalom fészkét, a Pei-Ho partjait, melyek közt száz meg száz bárka úszik fel- és lefelé... Nem én vagyok az oka, hanem Faruszkiar, a ki már csak azért az egy gonosztettéért is, hogy reporteri hivatásom teljesítésében megakadályozott, megérdemelné, hogy a legmerészebb képzelmű khinai hóhér végezze ki, válogatott kínzások közt!

Útunk hátra levő részén semmi nevezetesebb dolog nem történt. De mélyen elszomorít az a gondolat, hogy Kinko nincs többé velünk és hogy a ládája üres!... Pedig felkért, hogy kisérjem el Klork Czinkához!... Hogyan tudassam a szerencsétlen leánynyal, hogy a jegyese nem érkezett meg a pekingi pályaudvarba?...

Végre minden véget ér e földön, még egy hatezer kilométernyi útazás is a Grand-Transzaziatik vonalán, és vonatunk épen óráról-órára tizenhárom napi útazás után megállapodott a Mennyei Birodalom fővárosának kapui előtt.