Christiania - nagy város Norvégiában - Európa kulturállamaiban legfeljebb mint közepes nagyságu város szerepel. A tüzesetek megismételt pusztitásai nélkül még ma is azt a képet nyujtaná, ahogyan a 11-ik században fölépült.

Tényleg csak 1624-ben mozdult meg kissé, amikor Keresztély király ujra fölépittette. Eredeti nevéből: Opsolo, csak ekkor vedlett át Christianiává, az ő királyi ujraalapitója tiszteletére. Christiania szabályos város, széles, egyenes utaival, fehér kő- vagy vörös téglaházaival. Egy igen szép kert közepén emelkedik a királyi palota, az Oskarsloh, egy hatalmas négyszögletü s bár joni stilusban tartott, de tulajdonképen minden stilus nélküli épitmény. Itt-ott pár templom ötlik szembe, ahol, nyoma sincs a művészeti szépségnek. Végül különböző törvényszéki épületek vannak itt és nyilvános intézetek, ide nem számitva a rotunda formában épült nagy bazárt, amely kül- és belföldi termékek gyüjtőhelyeit képezi.

Mindazok közt, amit felsoroltunk, semmi különös vagy följegyzésre méltó még sincs, ellenben határtalan bámulatra ragad a város fekvése, sok alaku hegyek közepett, amelyek remek keretül szolgálnak annak. Jóformán csak éppen a gazdagabb uj részeiben emelkedik a város, ahol szabálytalan házaival Kasbah-félét képez, melyben a szegényebb néposztály lakik. A fa- vagy téglaházak inkább feltünők a szemre nézve, mint gyönyörködtetők.

Nem kell azt képzelni, hogy ez a Kasbah elnevezés, amely tulajdonképen csak az afrikai városokban használatos, nem volna-e helyesebben kifejezve igy: északeurópai város.

Christianiának a kikötő szomszédságában tényleg vannak olyan városrészei, amilyet Tunisban, Maroccoban vagy Algirban találhatunk és ha itt nem is laknak tunisiak, lakosságát alig lehet többre becsülni.

Szóval hasonlóan ama városokhoz, melyeknek lábát a tenger mossa és feje magas zöld halmokig emelkedik; Christiania fekvése különös festői és méltán hasonlitjuk össze Fjordját a nápolyi tengeröböllel. Amint az utóbbit Sorrento és Castellamare ékiti, amelyek a fenyvesek sötét zöldjében vesznek el és ama könnyü ködpárázatban, amely oly különös lágyságot kölcsönöz azoknak.

Hog Sylvius tehát visszaérkezett végre Christianiába, nem törődve azzal, hogy utazása éppen nem felelt még a célnak, amelyet kitüzött magának, most csak Joél és Hulda foglalta el minden gondolatát. Saját házába nem szállásolhatta el őket, mert ez csak akkor lehetett volna, ha még két fölösleges szobával rendelkeznék. A vén Fink és az öreg Kate kétségkivül igen szivesen ellátták volna őket, de nem volt idő rá, hogy még a legszükségesebb előkészületeket is megtehették volna erre. Ez okból a Viktória-szállóba vitte őket a tanár, ahol különös figyelembe ajánlta a fiatalokat.

Mig a tanár ugyanazt az ellátást kötötte ki védencei számára, amelyben ő maga okvetlenül részesült volna itt, mint Hog Sylvius, a storthing képviselője, ugy Joél, mint Hulda nevét elhallgatta, amennyiben igen fontosnak tartotta, hogy Hansen Hulda megőrizze inkognitóját. Az olvasó jól tudja, hogy a fiatal leányról már mennyit beszéltek s neve mennyire elterjedt és rendkivül kellemetlen lett volna rá nézve, ha az emberek értesülnek róla, hogy Christianába érkezett.

Amint megbeszélték, a tanár másnap reggeli előtt, azaz 11-12 óráig nem találkozik a testvérpárral.

Némely szükséges ügyet kellett elintéznie, melyek az egész délelőttöt igénybe vették és csak ezek lebonyolitása után akarta Huldát és Joélt fölkeresni, hogy aztán ne kelljen elhagynia őket, mert azt remélte, hogy akkor aztán a sorsjáték huzásának idejéig, három óráig náluk maradhat.

Joél mihelyest fölkelt, nővéréhez ment. Ez már teljesen felöltözve várta őt szobájában.

Abban a reményben, hogy elüzi nővére fájdalmas gondolatait, Joél azt javasolta, hogy tegyenek egy kis sétát. Hogy fivére akaratával ne ellenkezzék, Hulda elfogadta az ajánlatot és csak ugy céltalanul nekiindultak a városnak.

Vasárnap volt. Egész ellentétben az északi városokban divó szokással, mely szerint vasár- és ünnepnapokon igen csekély a sétálók száma, ma csodálatosan élénkek voltak az utcák. Nemcsak a lakosok nem távoztak ma a városból, de még vidékiek is hemzsegtek az utcákon. A Mjöse tó vasutjához, mely átszeli a főváros környékét, külön vonatokat csatoltak, annyi kiváncsit és legnagyobb részben érdekeltet vonzott ide a christianiai iskolák népszerü sorsjátéka.

Sok ember hullámzik tehát az utcákon, egész családok vagy tán egész kis falvak, akiket az a titkos remény csalt ide, hogy utjuk nem lesz hiábavaló. De hát ha meggondoljuk, hogy millió számra fogytak a sorsjegyek és ha csak kétszáz márkát nyernek is egyesek: hány derék embert tesz boldoggá sorsjegye s milyen örömmel térnek haza saeterjeikre, gaardjaikra.

Hulda és Joél a Viktoria-szállóból mindenekelőtt lementek a rakpartig, amely az öböl keleti részén huzódik végig. Itt nem volt olyan emberáradat, legfeljebb a vendéglőkben, ahol a sör és pálinka csillapitgatta a folyton szomjazó gégéket.

Mig a testvérek ide-oda lézengtek a raktárak, hosszu hordósorok, magasra halmozott ládák és mindenfajta csomagok közt, figyelmüket egészen magukra vonták a szárazra vont vagy a vizen horgonyzó hajók: hátha akadnak köztük olyanok, melyek a bergeni kikötőhöz tartoznak, miután a Viken már nem térhet vissza.

– Ole, szegény Olem! - mormolta Hulda.

Joél azon iparkodott, hogy elvigye nővérét az öbölből a város magasabban fekvő részébe.

Itt az utcákon, tereken és egyes csoportokból ismételt megjegyzéseket hallottak arra nézve, ami őket is közelről érintette.

– Igen, - mondta az egyik, - a 9672. számért tizezer márkát ajánlottak.

– Tizezret? - felelt egy másik. - Én huszezerről is hallottam.

– Vanderbilt ur New-Yorkból harmincezerig vitte föl.

– És Barring urék Londonból negyvenezerig.

– A Rotschild fivérek hatvanezerig.

Tudnivaló, hogy mit tartson az ember az eféle népies tulzásokról. Ha ugy menne tovább az árverés, többet igérnének a sorsjegyért, mint amennyit a főnyerő esetén megüthet.

De ha az ujdonsághajhászók nem is birtak megállapodni abban, hogy mit is ajánltak Hansen Huldának a sorsjegyért, arra nézve teljesen egyetértettek, hogy mindannyian elitélték a drammeni uzsorást galád cselekedete miatt.

– Miféle istentelen gazember ez a Sandgoist, akiben nincs irgalom e becsületes emberekkel szemben.

– Oh, egész Telemark jól ismeri a gyalázatost, akinek nem az első gaz csinyje ez.

– Azt mondják, hogy miután meglehetős drágán magához váltotta Kamp Ole sorsjegyét, nem volt képes túladni rajta.

– Nem, senki sem akarta megvenni.

– Ez nem csoda, Hansen Hulda kezében volt értéke a sorsjegynek, de a Sandgoistében semmi.

– Ez helyes! Bár maradna a nyakán és veszne el a tizenötezer márka, amit adott érte.

– De ha a gazcsont mégis megcsinálná vele a főnyereményt?

– Ő... Na hát az...

– Az rettentő igazságtalanság lenne a sorstól. De nehogy mutatkozzék a huzásnál!

– Akkor ugyan pórul járna!

Ilyenféle nézetek hangzottak Sandgoistot illetőleg. Azt tudjuk, hogy - észszerüségből vagy valami más okból - nem volt szándéka jelen lenni a huzáson, amennyiben még tegnap otthon volt, Drammenben.

Hulda nagyon izgatott volt és Joél érezte, hogy karja mint reszket az övén. Igy hát gyorsan tovább mentek, hogy ne halljanak többet.

Ha arra számitottak volna, hogy Hog Sylviust esetleg a városban találják, ez nem teljesedett volna. Pár elejtett szóból azonban, mely fülükhöz jutott, megtudták, hogy a tanárnak Christianiába való visszatértéről itt már értesültek. Már korán reggel látták őt a kikötőbe menni és onnan a tengerészeti irodába amaz ember segitségével, akinek sem kérdezni, sem felelni nincs ideje.

Joél bizonyára minden arra menőt megkérdezhetett volna, hogy hol lakik Hog Sylvius tanár, mert bárki megmondja vagy odavezeti a házhoz. De ő ezt nem cselekedte, attól való félelmében: nehogy szerénytelennek tünjék föl; és mert megbeszélték, hogy a szállóban találkoznak, legjobbnak tartotta, ha ismét visszatérnek oda.

Féltizenegy volt, mikor Hulda fölkérte erre a testvérét. Gyöngélkedőnek érezte magát és ama kifakadások, amelyekkel nevét többször emlitették, fájdalmasan hatottak rá.

Ujra visszatért hát a Viktória szállóba és ott szobájába, hogy bevárja Sylviust.

Joél a földszintes olvasóteremben maradt, ahol időtöltésből átfutotta a christianiai hirlapokat.

Az arca egyszerre halotthalvány lett és szemei elborultak. A hirlap, amelyet olvasott, kiesett a kezéből.

A reggeli lap illető számában a tengerészeti tudósitások közt ez Ujhollandiából érkezett táviratot olvasta:

«A «Telegraf» aviso a hajótörést szenvedett Vikennek semmi nyomát se találta a feltételezett helyen. Épp oly eredménytelenek voltak kutatásai a grönlandi partokon. Igy hát - fájdalom - el kell fogadni a föltevést, hogy a Viken személyzetéből egyetlen lélek se maradt életben.»