Felsőbb parancsra

(Amédée Florence jegyzetfüzetéből)

Ugyanaznap. Az imént abba kellett hagynom az írást. Marcenay kapitány hívott, hogy mutassa meg annak a szövegtöredéknek a fordítását, amelyet a Moriliré hirtelen támadt étvágya elől megmentett papírszeletkén találtunk. Az eseményeket ismét időrendben beszélem el.

Tehát a sátrat üresen találtuk. Morilirének nyoma veszett. A földön csak a gúzs hevert, amivel megkötözték. Marcenay kapitány tajtékozva vonta felelősségre az őrszemeket. De a szerencsétlen fickók éppen úgy csodálkoztak, mint ő maga. A katonák határozottan állították, hogy őrhelyüket egy pillanatra sem hagyták el, és semmi gyanús zajt sem hallottak. Érthetetlen.

Visszatértünk a sátorba, s csak akkor vettük észre, hogy fent a csúcsnál annyira elrepedt a ponyva, hogy a nyíláson egy ember kiférhet; ráadásul éppen a repedés felett feketéllett egy bombax-fa vastag ága. Mindent megértettünk. Az ügyetlenül megkötözött Moriliré szépen kimesterkedte magát a gúzsból, a sátor középső tartórúdján felkúszott, s a behajló ág segítségével „légi úton” nyerte vissza a szabadságát.

Fussunk utána! Ugyan mi haszna volna? A szökevénynek akkor már legalább egy óra előnye volt, s máskülönben is, hogyan lehessen megtalálni egy embert a szavanna magas fűtengerében? Ahhoz kutyák kellenének.

Ebben mindnyájan egyet is értettünk, és beletörődtünk, hogy úgy kell vennünk a dolgokat, amint vannak. A kapitány megparancsolta, hogy a sátrat, amely oly gyatrán őrizte Morilirét, szedjék fel, a négy lövészt pedig elkergette, miután kemény büntetést helyezett kilátásba, ha a történtekről egyet is pisszennek; azzal visszavonult a sátrába, hogy a titokzatos írástöredéket tanulmányozza. Én pedig nekifeküdtem, hogy kiegészítsem a feljegyzéseimet. Ezalatt Saint-Bérain úr - hacsak el nem feledte - a többiekkel is közölte a történteket.

Amint már említettem, egy óra múlva Marcenay kapitány utánam üzent. A kapitány sátrában találtam Barsac urat, s az expedíció fehér tagjai is oda gyülekeztek. Valamennyiükön meglátszott a tanácstalanság. Végül is mit jelenthet Moriliré árulása? Kétségtelen, hogy valakinek a szolgálatában áll, akinek beavatkozását a mi ügyeinkbe már jó ideje gyanítom. No, pár perc múlva megtudunk mindent.

– Arab írás - magyarázta Marcenay -, jobbról balra kell olvasni, de elég, ha megfordítva fény felé tartjuk az átlátszó papírt, hogy a jelek az általunk megszokott sorrendbe kerüljenek. Én is így hüvelyeztem ki a szavakat...

*Mansa a man gnigni tubabul...
Memu nimbe mando kafa...
batake manaeta sofa...
A okata. Batu...
i a kafolo. Mansa a be...*

Hű, ha nekem kellett volna kisilabizálnom ezt az ákombákomot!...

A papírszelet kézről kézre járt. Mintha Mornas kisasszony és Saint-Bérain is konyítottak volna hozzá. Csodálom széles körű ismereteiket. Ami viszont Barsac és Poncin urat illeti, úgy tűnik, ők éppen annyit értenek belőle, mint én.

– Az első és a második sor végén a szavak félegesek - magyarázta Marcenay. - Az első valószínűleg tubabulengo, ami azt jelenti, hogy európaiak, pontosabban a „vörös európaiak”, a másik kafama lehet, ami azt jelenti, hogy „még”. Íme, az így kiegészített írás fordítása: „Az úr (vagy király) nem akarja, hogy az európaiak... Mivel folytatják az előnyomulást... levéllel katonákat küld... Ő fog vezényelni. Mondd meg... te kezdted. Az úr (vagy király)”...

Elhúztuk a szánkat. Ebből semmi sem derült ki.

Közben Marcenay kapitány magyarázott tovább:

– Az első mondattöredék könnyen értelmezhető. Van valahol egy úr vagy király, aki nem akarja, hogy ezt vagy azt tegyük. De hogy mit? - a második töredékes mondat mintha erről szólna: nem akarja, hogy benyomuljunk a fekete tartományba. Ki tudja, milyen okból alkalmatlanok vagyunk a számára. A második szövegrészen valami tervet közölnek, ami persze ismeretlen marad előttünk, mert a papírszelet leszakadt részére volt írva. „Levéllel katonákat küld” - ez nem valami világos és elég szűkszavú. A negyedik sorban valami Morilirének szóló utasítás rejtezik, de mi nem tudhatjuk, ki az, aki vezényelni fog. Ami pedig az utolsó szavakat illeti, legalábbis nekem nem mondanak semmit...

Zavartan tekintgettünk egymásra. Fenemód világos ügy! Barsac úr szót kért, és a következőkben foglalta össze a helyzetet:

– Azok alapján, amit mind ez ideig tapasztaltunk, de különösképpen szem előtt tartva, ami ma történt, kijelenthetjük: Primo: Moriliré egy bizonyos személy javára és érdekében elárult bennünket, mégpedig egy olyan valaki érdekében, aki előttünk ismeretlen okból utunkat akarja szegni. Secundo: ez az ismeretlen némi hatalommal is rendelkezik, mivel Conakryban sikerült a saját emberét becsempésznie hozzánk vezetőnek. Tertio: a tényleges ereje mégsem lehet valami jelentős, mert mind ez ideig csak gyerekes eszközökkel próbálkozott elérni a célját.

Közbeszóltam:

– Bocsásson meg! Az a titokzatos idegen célja érdekében más természetű eszközökkel is kísérletezett.

És a tisztelt hallgatóimnak elmondtam, mi a véleményem a dung-konóval történt mérgezési kísérletről s a kenielala jóslatairól. Meg is dicsértek, hogy milyen okos fiú vagyok.

– Florence úr zseniális következtetései - jelentette ki Barsac úr elégedetten - csak az én következtetéseimet támasztják alá... Fenntartom tehát a véleményemet, hogy az ellenfelünk, bárki legyen ő, nem lehet valami félelmetes személyiség, mert ha az volna, hatékonyabb eszközökkel él ellenünk.

Hiába, Barsac úrnak mindig igaza van. Az ő ajkával Szophia, a görögök bölcs Szophiája szól mindig hozzánk. Ez alkalommal a mondanivalóját így folytatta:

– Véleményem szerint tekintsük a történteket teljes komolysággal, de minden túlzás nélkül. Ez azt jelenti, hogy legyünk óvatosak, de ne hagyjuk magunkat befolyásoltatni.

Ezzel valamennyien egyetértettünk, de ezen nem csodálkozom, mert én aztán igazán tudom, hogy kinek-kinek mi a titkos törekvése. Azért Barsac úr csökönyösségén mégiscsak csodálkozom. Miért nem használja fel az alkalmat, hogy megszakítsa a további utazást, amelynek célszerűtlensége most már minden vitán felül áll?

Így vagy úgy, annyi bizonyos, hogy másik vezetőt kell keresnünk. Mornas kisasszony az ő embereit javasolta, akik ismerik, vagy legalábbis ismerniük kellene ezt a vidéket, elvégre azért alkalmazták őket. Hogy megoldjuk ezt a kérdést, Tchumukit és Tonganét magunk elé hívattuk.

Tchumuki viselkedése nekem nem nagyon tetszett. Azt mondta ugyan, hogy benne megbízhatunk, de félszegen és zavartan viselkedett, és egyszer sem sikerült a pillantását elkapnom, mert állandóan ide-oda kapkodta a tekintetét. Az a véleményem, hogy ez az alak hazug és megbízhatatlan. Ugyanaz a fajta, mint Moriliré.

Tongané viszont nyílt és őszinte. Kijelentette, hogy alaposan ismeri a vidéket, és oda tud vezetni, ahova mi óhajtjuk. Arról is biztosított, hogy a teherhordókat és a szamárhajcsárokat ráncba szedi. Ez a fickó igen jó benyomást tett rám. A beszéde egyenes, és az ember szemébe néz.

Eldöntöttem magamban, hogy mától kezdve Tonganéban megbízom, de Tchumukival szemben gyanakvó leszek.

A két új vezetőnk elment, hogy szót értsenek a négerekkel. Hivatalosan azt kellett közölniük, hogy Morilirét lenyelte egy kajmán, és ezért az expedíció vezetését ők veszik át. A történtekből senkinek semmit sem szabad elárulniuk. Aztán a déli pihenő után folytattuk az utunkat.

Február 9. Moriliré már nincs köztünk, de a dolgok menete mit sem változott. Tchumukival és Tonganéval az élen semmivel sem haladunk ütemesebben, mint elődjükkel.

A két vezető között örökös vita folyik arról, hogy milyen irányba haladjunk. Sohasem értenek egyet, s örökkön-örökké vitatkoznak. Én rendszeresen Tonganéval vagyok egy véleményen, jóllehet ő a hevesebb vitatkozó, de az a tapasztalatom, hogy az ő ismereteiben még egyszer sem csalódtunk. Valahányszor a többség a Tchumuki pártjára állt, már az első faluban szerzett értesülések bebizonyították, hogy tévedett. Ilyenkor irányt kellett változtatnunk, és rendszerint szinte áthatolhatatlan terepen kellett keresztülküzdenünk magunkat, hogy visszataláljunk a helyes útra, amelyről letértünk.

Máskor a két fekete között a vita annyira elhúzódott, hogy ránk szakadt a déli hőség, és ott kellett táboroznunk, ahol éppen elért.

Ilyen körülmények között nemigen lehetett haladni. Ezért két és fél nap alatt alig mentünk harminc kilométert. Vékonyka teljesítmény.

Állandóan abban a völgyben haladtunk, amelybe Kokoro után leereszkedtünk. Itt már nagyon kiszélesedett, már csak jobb kéz felől, azaz délről láthatók a hegyek.

Az út általában nem volna nagyon nehéz, ha nem kellene állandóan folyókon átkelni - ritkábban félig felszedett hidakon, gyakrabban gázlókon, amelyek rendszerint nem is valami alkalmasak az átlábalásra, és amelyek körül kajmánok ólálkodnak -, de mindezektől eltekintve, más objektív nehézségekbe nem ütköztünk.

Február 11. Reggel jó korán szántóföldek közé érkeztünk, ami azt jelentette, hogy falu közelében vagyunk. A földek elég jól vannak megművelve, de hatalmas területeket elleptek a szörnyű károkat okozó termeszek.

Ezek a rovarok kucsma alakú bolyokat építenek, egy-egy „termeszvár” néha embermagasságú is lehet, s akár a szárnyas hangyák, ezek is a tél, vagyis esős évszak közeledtével kirajzanak. Ilyenkor lepik el a falvakat.

Nyolc órakor értük el a falut. Bamának hívják. Amikor feléje közeledtünk, egy úgynevezett du-körmenettel találtuk magunkat szemben; be akarták járni a luganékat, hogy elűzzék felőlük a gonosz lelkeket, és hogy esőért könyörögjenek. A duk fehér lepelbe öltözött személyek, akik a leplükre kender vagy pálmarostokból készült pamatokat varrnak. A fejüket is ilyen pamatos sapkával takarják el, úgy, hogy a szemnek vágnak két nyílást, s a fejük búbjára fából faragott, vörösre festett vagy valamilyen ragadozó madár csőréből készített tarajt erősítenek.

Valamennyi du tánclépésben megy, körülöttük szájtátók és gyermekek, akikre jókat sóznak a „szent vesszőkkel”. Amikor a duk egy-egy kunyhó elé érnek, jól megitatják őket dolóval, azaz méhsörrel és pálmaborral. Természetesen egy óra múlva valamennyi du tökrészeg.

Félóra múlva Bamában voltunk. Tchumuki kétszínűen azt magyarázgatta Marcenay kapitánynak, hogy a feketék nagyon kimerültek, és aznap nem akarnak még egy útszakaszt megtenni, inkább egész napra itt maradnának Bamában. A kapitány egykedvűen hallgatta, csak néha vágott csodálkozó arcot, de végül is elfogadta a javaslatot, pedig Tongané a társa háta mögött nemet intett; sőt, a kapitány még azt is kijelentette, hogy a kérelem felesleges, hiszen maga is úgy döntött, hogy ma hosszú pihenőt rendel el. Tchumuki elégedetten távozott, miközben Tongané az ég felé emelte mindkét kezét, hogy Malik is lássa, mennyire elégedetlen.

Mi a váratlan pihenőt falulátogatásra használtuk fel. És nem is bántuk meg, mert ez a falu más volt, mint az eddigiek.

Hogy bejuthassunk a faluba, fel kellett másznunk az egyik szélső kunyhó tetejére, onnan átkísértek a másik tetőre; s így, tetőről tetőre lépkedve értünk a dugutigi kunyhójához.

A dugutigi öreg, hosszú bajuszú néger volt, úgy festett, mint valami lövészőrmester. Egy hosszú szárú rézpipából szipákolt, amelybe egy gyerek rakosgatta a parazsat. A törzsfőnök mély tisztelettel fogadott, és megkínált dolóval. Hogy mi se maradjunk mögötte az udvariasságban, megajándékoztuk néhány aprósággal, amelynek igen megörült; aztán a szertartáson túlesve sétára indultunk a faluban.

A piactéren egy vándorfodrász tevékenykedett. Mellette néhány kisfiú, a pedikűrözők és a manikűrözők, akik egy ócska ollóval nyiszitelték le a lábujjakról és a kezekről a körmöt. Szolgálataikért négy kauri-kagylót kaptak, de kötelesek voltak a kliensek körmeit gondosan visszaszolgáltatni, amit aztán amazok siettek igen áhítatos képpel, apró gödröt ásva elföldelni. Hiába érdeklődtem Saint-Bérain közreműködésével, aki éppen hogy gagyog valamit az itteniek nyelvén, nem tudtuk kihámozni a fura szokás okát, célját.

Valamivel arrébb egy „orvos”, a néger medicina szabályai szerint, a betegét kezelte. Messziről figyeltük a „konzultációt”.

A beteget - beesett szemű, nyomorult vénember - rázta a hideg. Az orvos felszólította, hogy nyújtózzon végig a földön, a kíváncsiskodó embergyűrű közepébe, aztán hamuval fehérre mázolta az arcát, mert itt a fehér szín fétis; és a beteg mellé egy durván faragott faszobrot helyezett, talán valami jótevő istenség képét. Mindezek után a beteg körül vad táncba kezdett, és közbe-közbe nagyokat rikkantott. Végül felszólította a pácienst, hogy mutassa meg, hol fáj, s azt a testrészét óvatosan dörzsölgetni kezdte, majd hirtelen támadt örömmel felrikkantott, úgy tett, mintha a fájó helyről egy csontszilánkot húzott volna ki, holott azt már jó előre a markában szorongatta. A beteg menten talpra állt, és elmentében kijelentette, hogy meggyógyult, mint élő bizonyítéka ama balhiedelemnek, amely szerint csak higgy, mert meggyógyulsz.

De úgy látszik, a mi betegünknek nem volt elég erős a hite. Legalábbis azt kell hinnem, mert a saját szájával kinyilvánított gyógyulása nagyon rövid lejáratúnak bizonyult. Ugyanis az öreg néger még aznap este felkereste a táborunkat. A mi feketéink közül valamelyiktől megtudta, hogy tubab, azaz orvos is van köztünk, s most azért rimánkodott, hogy a fehér varázsló segítsen rajta, mert a fekete varázslónak mégsem sikerült meggyógyítania őt.

Rövid vizsgálat után Châtonnay doktor egy adag kinint adott. A páciens számtalan barka (köszönöm) elrebegése után eltávozott, de arrébb menve csóválgatta a fejét, mert nem sok hitelt adhat egy olyan gyógyszernek, amelynek hatékonysága nincs varázstánccal és ráolvasással is alátámasztva.

Február 12. Ma „ugyanaz tökben”, hogy én is a fegyveres kísérőink kifejezésével éljek. Sőt, még rosszabb, mint tegnap. Csak egyetlen útszakaszt tettünk meg. Holnap pedig egész nap vesztegelünk.

Holott ma reggel induláskor minden a legnagyobb rendben volt. Midőn már útra készen álltunk, megláttam a tegnapi betegünket, amint lélekszakadva fut felénk. Olyan jól érezte magát, hogy mindenáron köszönetet akart mondani a jótevőjének. Orvosunk adott neki még néhány adag kinint, és megmagyarázta, hogy miként használja.

Délig ment minden vígan, jó ütemben. Semmi zavar, a négerek részéről semmi siránkozás. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

És valóban, a déli pihenő alkalmával Tchumuki Marcenay kapitány elé állt, s a minapihoz hasonló szónoklatba kezdett. A kapitány azt válaszolta, hogy Tchumukinak teljességgel igaza van, és sem ma délután, sem holnap nem megyünk tovább, de e másfél napos pihenő után többet nem állunk meg, amíg délelőtt és délután is legalább húsz-húsz kilométert meg nem teszünk.

A kapitány e szavakat jó hangosan mondta, hogy mindenki hallhassa. A négerek ebből megtudhatták, hogy mostantól kezdve, ha kell, keményebb eszközökhöz nyúlunk. A kapitány határozott beszéde szemmel láthatóan nagy hatással volt rájuk. Pisszenni sem mert egyik sem, és rém alázatosan viselkedtek, de azért alattomosan pislantgattak egymásra.

Ugyanaznap este tizenegy óra. Ez az ügy már kezd az idegeimre menni.

Estefelé, valamivel hat óra előtt, tehát még teljes napvilágnál ismét hallottam azt a bizonyos zajt, azt a berregést vagy percegést, amelyre Kankan környékén figyeltünk fel először, s amely a Morilirével történt incidensünk éjszakáján is megrezegtette a dobhártyámat.

A fura zaj ez alkalommal is kelet felől közelített. Nagyon halkan hallatszott, de azért elég erősen ahhoz, hogy minden tévedést ki kelljen zárnom. Nem én voltam az egyedüli, aki hallottam. Mindenki az égre emelte a tekintetét, és a négerek sorában vad félelem jelei mutatkoztak.

Amint már említettem, fényes nappal volt, és mégsem láttunk semmit. Akármerre tekintgettünk, az ég pusztán kéklett felettünk. Egy viszonylag magas domb éppen kelet felől zárta el a kilátást. Ezért gyorsan felkúsztam a dombhátra.

Amint felfelé kapaszkodtam, a fura zaj egyre erősödött, aztán hirtelen megszűnt, s mire a tetőre értem, a mélységes csendet már semmi sem zavarta.

Ott fenn, bár nem hallottam semmit, de legalább láttam. Előttem, amíg a szem ellát, a szavanna: magas fűfélével borított tenger. Ez a végeláthatatlan mezőség teljesen puszta volt. Hiába meresztettem a szemem, hiába kémleltem a láthatárt, semmit sem láttam.

Helyben maradtam, és figyeltem besötétedésig. Lassan-lassan vaksötétség borult a tájra, mert a hold már a negyedik negyedébe lépett, tehát csak későn kelt fel. Feleslegesen állhatatoskodtam, s végül leereszkedtem a dombról.

Amikor azonban a domboldal közepe táján tartottam, a zaj ismét hallatszott. Szavamra, ebbe bele lehet őrülni! Ugyanúgy kezdődött, amint befejeződött: hirtelen támadt, viszont lassacskán halkult el, s mintha kelet felé távolodott volna. Pár perc múlva ismét csend honolt a tájon.

Elgondolkozva ereszkedtem le, és rögtön beültem a sátramba, ahol most ezeket a jegyzeteket írom.

Február 13. Ma pihenőnap, tehet ki-ki a maga kedvére.

Barsac úr fel-alá sétálgat. Mintha aggasztaná valami.

Poncin úr némi szakmájába vágó jegyzeteket készít egy nagyalakú füzetbe. A ceruzája mozgásából ítélve valamit számítgat. Ugyan mi az ördögöt számolhat? Persze megkérdezhetném, de vajon válaszolna-e? A szó köztünk maradjon, én már attól tartok, hogy Poncin úr néma.

Saint-Bérain... Az ám, hol van Saint-Bérain?... Az a gyanúm, hogy valahol a halacskákat nyaggatja.

Marcenay kapitány Mornas kisasszonnyal társalog. De őket ne zavarjuk.

A tábor másik végén Tongané Malikot szórakoztatja. Úgy tűnik, hogy az idő nekik sem telik nehezen.

A négerek szanaszét durmolnak, s a katonák úgyszintén.

Én a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy előbbi jegyzeteim alapján megírtam a riportomat.

Miután befejeztem és aláírtam, hívattam Tchumukit, aki a postaügyeimet intézi. Tchumuki azonban nem jelentkezett. Megkértem egy lövészt, hogy nézzen utána. Félóra múlva a katona visszajött, és jelentette, hogy sehol sem találja. Én is a keresésére indultam, de hiába. Tchumuki kámforrá vált, s nekem le kellett mondanom a riportom elküldéséről.

Február 14. Ma reggel nagy meglepetés.

Mivel a reggeli órák egy részét elvesztegettük Tchumuki felkutatásával, csak nyolc óra körül állhattunk föl az induláshoz, amikor már beletörődtünk vezetőnk elvesztésébe; akkor azonban nyugati irányból, tehát Bama felől, ahonnan két nappal ezelőtt mi is útnak indultunk, egy nagyobb létszámú fegyveres csapatot láttunk közeledni.

Marcenay kapitány már előttem észrevette, és azonnal kiadta a szükséges parancsokat. Fegyveres kíséretünk egy szempillantás alatt harci készültségben állt.

Az óvatosság azonban feleslegesnek bizonyult. Nemsokára felismertük a francia egyenruhákat, vagy legalábbis azt, ami errefelé a katonai uniformist helyettesíti; amikor pedig az ismeretlen egység közelebb ért, megállapítottuk, hogy húsz néger katonából áll, valamennyi lovas, valamennyi előírásos puskával van felfegyverezve; három fehér vezeti őket, egy főhadnagy és két altiszt, ezek a gyarmati gyalogság egyenruháját viselik.

Az egyik őrmesterünket küldtük elébük, mire ők is egy altisztet küldtek előre. A két altiszt néhány szót váltott egymással, aztán a lovasegység, amely addig megállt, ismét megindult felénk.

Az újonnan jöttek hátukra vetett puskával belovagoltak a táborba. A vezénylő hadnagy Marcenay kapitányhoz léptetett.

– Marcenay kapitány?

– Az vagyok, főhadnagy úr...

– Lacour főhadnagy a 72. gyarmati gyalogezredből, jelenleg a szudáni önkéntesek egyik szakaszát vezényelem. Kapitány úr, Bamakóból jövünk. Sikassóba néhány nappal az önök távozása után érkeztünk, és azóta állandóan az önök nyomában jártunk...

– És mily okból?

– Kapitány úr, ez a boríték mindenről tájékoztatja.

Marcenay kapitány átvette a feléje nyújtott levelet. Megállapítottam, hogy miközben olvasta, az arca legalább annyi csodálkozást fejezett ki, mint amennyi rosszallást.

– Rendben van, főhadnagy úr - mondta. - Engedje meg, hogy Barsac urat és a kíséretét is tájékoztassam. Aztán az öné vagyok.

A főhadnagy meghajtotta magát. A kapitány valami parancsot adott a katonáinak, aztán a mi csoportunk felé közeledett.

– Egy meghökkentő hírt kell közölnöm, képviselő úr - mondta Barsacnak. - El kell válnom önöktől.

– Elválni?... tőlünk...!

Bevallom, e felkiáltás Mornas kisasszonytól származott. Ránéztem. Halálsápadt volt, és remegett az ajka. Ha nem tudnám, hogy milyen határozott jellem, megesküdtem volna, hogy könnyezik.

Valamennyien csak álltunk szomorúan, kivéve Barsac urat, mert ő valóságos dührohamot kapott.

– Mit akar mondani, kapitány úr? - kérdezte.

– Azt, képviselő úr, hogy szabályos parancsot kaptam, s jelentkeznem kell Tombouctouban.

– Elképzelhetetlen! - kiáltott fel Barsac úr, aki igen megbántva érezte magát.

– Pedig úgy van, amint mondom - válaszolta a kapitány -; kérem, olvassa el.

Azzal Barsac úr felé nyújtotta a hadnagy hozta levelet. Expedíciónk vezetője olvasás közben mindegyre kifejezte felháborodását, aztán nekünk is megmutatta az írást, majd felkért, hogy tanúi legyünk annak a nagyfokú figyelmetlenségnek, amellyel vele szemben az itteni hatóságok viseltetnek. Íme a levél:

FRANCIA KÖZTÁRSASÁG

SZENEGÁLI ÁLTALÁNOS KORMÁNYZÓSÁG

BAMAKÓI KÖRZET

Az ezredestől

Megparancsolom Pierre Marcenay kapitánynak és különítményének, hogy erőltetett menetben érje el Ségou-Sikorót, és onnan a Niger mentén Tombouctout, ahol a térparancsnoknak lesz alárendelve. A részleg lovait adják át megőrzés végett Ségou-Sikoróban.

Lacour főhadnagy, a 72-ik gyarmati gyalogezred állományából, aki egy húsztagú lovas különítmény parancsnoka, Sikassóban átadja ezt a parancsot Marcenay kapitánynak és Barsac képviselő úrnak, az extraparlamentáris expedíció vezetőjének, aki a Niger-kanyarbeli első expedíciós részleggel utazik; Lacour főhadnagy e részleg célba érkezéséig a képviselő úr rendelkezésére áll, és fegyveres kíséretet biztosít számára.

*A bamakói körzet parancsnoka:
Saint-Auban ezredes*

Miközben én hirtelen lemásoltam a parancsot, Barsac úr tovább méltatlankodott:

– Hallatlan! - lihegte. - Húsz főből álló kísérettel biztosítanak bennünket! És mindezt akkor, amikor a legnagyobb nehézségekbe ütközünk! Hát ez igazán tűrhetetlen...! Majd meglátjuk, ha visszaérkezem Párizsba, jóváhagyja-e a képviselőház, hogy egyik tagját ennyi nemtörődömséggel kezelték.

– Addig azonban a parancsot teljesítenem kell - jelentette ki Marcenay kapitány, aki még csak nem is próbálta titkolni, hogy mennyire szomorú.

Barsac félrevonta a kapitányt, de nekem riporterfülem van, és jól hallottam, amit mondott.

– De kapitány úr, hátha az a parancs nem hiteles... - suttogta Barsac úr.

A kapitány csodálkozó arcot vágott.

– Nem hiteles... - ismételte meg. - Erre ne is gondoljon, képviselő úr. Sajnos semmi kétségünk sem lehet. A parancson valamennyi előírásos pecsét rajta van. Egyébként Saint-Auban ezredes parancsnokom volt, és tökéletesen ismerem az aláírását.

Aki rosszkedvű, annak sok mindent meg kell bocsátani. Mégis, úgy találtam, hogy Barsac úr túl messzire ment. Szerencsére Lacour főhadnagy nem hallott semmit, mert a képviselő kételyei reá nézve nem voltak valami hízelgőek.

Barsac úrnak több érve nem lévén, elhallgatott.

– Megengedi, képviselő úr, hogy bemutassam önnek Lacour főhadnagy urat, s aztán elbúcsúzzam önöktől? - kérdezte a kapitány.

Barsac úr bólintott, és a bemutatkozás megtörtént.

– Főhadnagy úr - kérdezte meg aztán Barsac úr -, ismeri az okát annak a parancsnak, amely önt mellénk rendelte?

– Természetesen, képviselő úr - válaszolta a főhadnagy. - A tuaregek forrongnak, és fenyegetik közlekedési vonalainkat. Emiatt szükséges megerősíteni a tombouctoui helyőrséget. Az ezredesnek most minden erőt, ami a keze ügyébe esik, oda kell összpontosítania.

– És mi...? - kifogásolta Barsac úr. - Vajon előrelátó intézkedés volt húsz emberre csökkenteni a mi fegyveres kíséretünket?

Lacour főhadnagy elmosolyodott.

– Nem lesz semmi baj - biztosította a képviselőt. - Ez a tartomány teljesen csendes.

– Hát nem elég szó esik arról, hogy a Niger környéke igen aggasztó események színhelye? - jegyezte meg Barsac úr. - Maga a gyarmatügyi miniszter jelentette ki e tény fennforgását, mégpedig a képviselőház nyilvánossága előtt, s aztán maga a conakryi kormányzó is megerősítette...

– Nemrég még valóban úgy volt - válaszolta Lacour főhadnagy még mindig mosolyogva -, de most már rendben mennek a dolgok. Ami volt, rég elmúlt.

– Pedig mi magunk is tapasztaltuk... - erősítgette a maga igazát Barsac úr, és elmondta Lacournak a kalandjainkat.

A főhadnagyot azonban nem hozta ki a sodrából.

– Ön is láthatja - mondta -, hogy az a bizonyos ismeretlen, aki mintha többet foglalkoztatná önöket, mint amennyit kell, alapjában véve jelentéktelen személy. Mi más lehetne, ha önöket csak afféle eszközökkel próbálta megállítani, mint amilyenekről ön beszélt. Komolytalan dolgok ezek, képviselő úr!

Mivel önmagának is ez volt a véleménye, Barsac úrnak nem volt mit válaszolnia.

Marcenay kapitány közeledett.

– Engedje meg, képviselő úr, hogy elbúcsúzzam önöktől.

– Hogyan?! Máris?! - kiáltott fel Barsac úr.

– Mennem kell - válaszolta a kapitány. - A parancs egyértelmű. Kötelességem percnyi késedelem nélkül Ségou-Sikorón keresztül Tombouctouba menni.

– Tegye, ami a kötelessége, kapitány úr - nyújtotta a kezét a képviselő, s a haragja egyszeriben elpárolgott, annyira meg volt hatva -, és biztosíthatom, hogy a magam részéről csak szerencsét kívánok önnek, és minden jót. Közülünk soha senki el nem felejti az együtt töltött napokat; biztos vagyok benne, hogy valamennyiünk elismerését tolmácsolom a figyelmes támogatásáért és a lankadatlan ügybuzgalmáért.

– Köszönöm, képviselő úr - mondta a kapitány is őszinte megindulással.

Aztán valamennyiünktől búcsút vett, s természetesen legvégül Mornas kisasszonytól is. Elképzelhetik, hogy nem tévesztettem szem elől őket.

De nem hálálták meg az érdeklődésemet. Nagyon egyszerűen váltak el egymástól.

– Viszontlátásra, kisasszony - mondta a kapitány.

– Viszontlátásra, kapitány úr - válaszolta Mornas kisasszony.

Ennyit szóltak, és nem többet. Mi azonban tudjuk, amit tudunk, s emiatt e néhány szegényes szónak akkora jelentőséget tulajdonítunk, mint amekkorával más körülmények között nem rendelkeznének. Megértettük, hogy abban a pillanatban megmásíthatatlan fogadalmat tettek egymásnak...

Így érezhette a kapitány is, mert az arca ünnepélyes volt. Kezébe vette Mornas kisasszony kezét, tiszteletteljesen megcsókolta, aztán amint elengedte, lóra pattant, s a közben felsorakozott egység élére lovagolt.

Még egyszer felénk intett, s aztán kivonta a kardját. A száz lovas vágtába kapta a lovát. Bizony szomorú szemmel néztünk utánuk. Pár perc múlva el is tűntek.

Mi pedig itt maradtunk Lacour főhadnaggyal, a két altisztjével s a húsz lovassal, holott egy órával ezelőtt még azt sem tudtuk, hogy a világon vannak. Minden olyan hirtelen történt, hogy alig vagyunk képesek magunkhoz térni. Most már csak az hiányzott, hogy lassan-lassan visszanyerjük a nyugalmunkat.

Én elég hamar vissza is nyertem, és már azzal a céllal szemlélgettem új kísérőinket, hogy szóba ereszkedjem valamelyikkel. De amint nézegettem őket, fura érzésem támadt. Hirtelenjében különös borzongás futott végig a gerincemen - s szavamra, az ilyesmi nem kellemes. Az volt a benyomásom, hogy ezek a mi kísérőink olyan fickók, akikkel nem szívesen találkoznék az erdőben.