Sikassóban

Január 17-én a Barsac-expedíció Sikassóba érkezett. Tehát kevesebb mint hat hét alatt, átlagosan napi huszonöt kilométert haladva, megtette azt az ezeregyszáz kilométert, amely Kenedougou régi székvárosát, Samory utolsó erősségét elválasztja a tengerparttól.

Az Expansion Française a harmadik tudósítás óta Amédée Florence-tól egyetlen sort sem kapott. Amint már említettük, az újságíró az utolsó riportját akkor adta fel, amikor már három napja elhagyták Kankant. Attól a naptól kezdve az expedíció útjáról úgyszólván semmit sem tudnánk, ha nem lenne meg az a jegyzetfüzet, amelybe a szemfüles riporter naponta beleírta a megfigyeléseit. Eme elbeszélés szerzője előtt itt hever a teleírt notesz, és valahányszor csak szükségét érzi, bizony nem átall bőségesen kölcsönözni a lapjairól.

Kankantól Sikassóig az utazás egyhangú és érdektelen volt. Kivételt csak néhány tréfa jelentett, amely szinte mindig a félrebogarászó Saint-Bérain hátán csattant. Az ilyen-olyan napi események megtárgyalása is hozott némi változatosságot. Mindezekről azonban az olvasó már bőséges tájékoztatást nyert, amiért is a mindenféle aprócseprőségek felemlegetését nem igényli. Ezt szem előtt tartva, Amédée Florence pusztán az út leírására szorítkozott, amely Tioláig egy síkságon vezetett át; e vásárhelytől kezdve pedig sűrű kapaszkodók és ereszkedők váltogatták egymást. Az újságírónak feltűnt, hogy Tchumuki, minél inkább eltávolodott a társától, Tonganétól, annál inkább megbarátkozott a karaván vezetőjével, Morilirével. De Florence ezen nem sokat törte a fejét; elvégre a három fekete egymáshoz való viszonya nem olyan kérdés, amely némi jelentőséggel is bírna, és amelyre érdemes volna felfigyelni.

Szóval, Amédée Florence szűkszavúságából joggal következtethetünk arra, hogy valóban semmi különös sem történt. És, amint várni lehetett, távoli jelei sem mutatkoztak, hogy a kenielala jóslatai kezdenének beválni; Amédée Florence tovább is hűségesen írogatta a riportjait, és ha eggyel elkészült, átadta Tchumukinak, aki nem győzte bizonygatni, hogy azok jószerével meg is érkeznek Európába; viszont, ha a néger fogadkozásaiból egy szó sem lenne igaz, azt a riporter úgy sem tudhatná; Saint-Bérain is nyugodtan üldögélhetett a nyeregben; ami pedig Jane Mornas kisasszonyt illeti - a továbbiakban is híven megőrizzük ezt a maga választotta nevet -, ő bizony semmiféle sebet sem kapott, legalábbis olyat nem, amelynek valamilyen látható nyoma is lett volna... Ami azonban az érzelmi téren kapott sebeket illeti, Amédée Florence egy-egy elejtett megjegyzéséből úgy tűnik, hogy a jóslat mintha bevált volna; feltéve, ha „a szívsebet” nem szó szerint vesszük, hanem képes kifejezésnek tekintjük. Az újságíró azonban csak néhány, egyébként rokonszenvező sort szentelt a Jane Mornas és Marcenay kapitány között mind szorosabbá váló barátságnak és annak az egyre növekvő boldogságnak, amely emiatt a két fiatal lény lelkét betöltötte.

Ami viszont a negyedik, a legmeggondolkoztatóbb és legfenyegetőbb jóslatot illette, annak a megvalósulására igazán semmi sem utalt. Az expedíció nem semmisült meg, és senki sem lett rabszolgává; hanem békésen haladt a kétszáz katona védelme alatt, akiknek Marcenay kapitány parancsolt; minden állat egészséges volt, a poggyász is épen maradt, s a folyókon történő átkelések alkalmával semmi sem nedvesedett át jobban, mint amennyire okvetlenül szükséges, ha a teherhordók feketék.

Bár volt némi logika ama feltevésben, amelyet Amédée Florence a kankuni tudósításának a végére írt, a következő napok eseményei távolról sem igazolták az aggodalmát. Az expedíció ellen többé senki sem próbálkozott sem valódi, sem színlelt támadással, és egy újabb kenielala sem állott elő holmi fenyegető próféciákkal. Ha Amédée Florence kitartott amellett, hogy helyesen tételezte fel egy olyan személy létezését, aki az expedíció megrémítését és végső fokon a visszatérítését tűzte ki célul, akkor most arra kellett gondolnia, hogy a titokzatos személy lemondott a szándékáról.

Egyébként amikor Sikassóba értek, már Amédée Florence is látta, hogy gyanúja nem áll valami szilárd lábakon. Annak idején a következtetéseit a tulajdonképpen be sem bizonyított dung-konós mérgezési históriára és a fekete varázsló sötét jóslataira alapozta, amelyekből lám, semmi sem vált valóra. Ámbár az is igaz, hogy egyelőre még csak Sikassóba értek, márpedig a jóslat szerinti veszedelmek csak ezután, az egykori fővároson túl leselkednek rájuk. Azért az újságíró is napról napra mindinkább megnyugodott, mert egyre képtelenebbnek tűnt, hogy azok a békés négerek, akikkel néhanapján találkoztak, támadásra vetemedjenek egy nagyszámú katonai egység ellen. Ilyen vakmerőségre csak akkor kellene számítani, ha ismét támadna egy olyan vezérük, mint amilyen Samory volt, akinek sikerült a gyermeteg kedélyű törzsbeliekből harcosokat kovácsolnia.

De nincs kizárva, hogy Amédée Florence-t a kelleténél hamarabb megnyugtatta Marcenay kapitány fegyvereseinek jelenléte, és megfeledkezett arról, hogy ennek az egységnek éppen Sikassóban kell a fele-felére oszlania.

Reméljük, az olvasó még nem feledte el, hogy a Barsac-expedíció éppen Sikassóban válik kétfelé. Miközben az első részleg, amelyet személyesen Barsac úr vezet, Ouagadougoun, Mossi tartomány székhelyén át a Nigerig nyomul, ahonnan Bourgoun át a dahomeyi tengerpartra érkezik, a második részleg viszont Baudrières úr vezetésével délre fordul, és majdnem egyenes vonalban Grand-Bassamnak tart. Természetesen, mindkét részlegnek egyenlő joga volt a védelemre, s ezért a fegyveres kíséretet száz-száz főre kellett osztani.

Amikor az expedíció Sikassóba érkezett, még nem sok ideje múlt, hogy ezt az erősséget Audéoud ezredes 1898 első hónapjaiban Samorytól rohammal elhódította, és francia birtokká tette. Körös-körül a tartományban még meglátszanak a szakadatlan rablások és fosztogatások nyomai, amelyeket a levitézlett rabszolgakereskedő emberei vittek végbe, de akit annak idején az ördög tudja, miért - mi magunk is a megtisztelő Almany címmel illettünk. Pedig mindenütt felperzselt és kirabolt falvakat láttunk és elképesztő nyomort.

Ami a várost illeti - ha ezt a négerfészket szabad városnak nevezni -, az bizony még mindig olyan állapotban tengődött, mint amilyenben Audéoud ezredes találta. Sikasso tulajdonképpen nem más, mint különböző nagyságú néger falvak halmaza, amelyeket megművelt földsávok választanak el egymástól, és egy hat méter magas és nyolc méter széles földhányás, egy tata vesz körül és egyesít.

A tatán belül a francia igazgatás csak a legszükségesebbeket építette; az expedíció megérkezéséig a sürgős romeltakarítási munkálatokon kívül csak egyetlen épületet emeltek; azt, amelyikben a helyőrség egységeit helyezték el.

Abban az időben a helyőrség egy gyarmati gyalogos és két szenegáli lövészszázadból állt. E két utóbbit francia tisztek és altisztek vezényelték. Elképzelhető, hogy a Barsac-expedíció megérkezése mekkora örömet jelentett a fiatal katonáknak, akik oly régóta nem találkoztak magukhoz hasonló fiatalemberekkel. A legnagyobb örömöt a fegyveres kíséret parancsnoka, Marcenay kapitány okozta, aki ezen az isten háta mögötti helyen legjobb bajtársai közül jó néhánnyal találkozott. A boldogság örömmámorba csapott át, amikor kiderült, hogy egy fehér nő is tagja az expedíciónak.

Az előkelő vendégek tiszteletére ünnepélyes fogadtatást rendeztek. Arról aztán semmi sem hiányzott: sem a széllobogtatta zászlók, sem a trombitaszó, sem a dobpergés, sem a zöld ágakból font diadalkapu, sem a szép tömör sorokba kiállított néger lakosság üdvrivalgása, sőt még Barsac úr szónoklata sem.

Este a tisztek vacsorát adtak, amelyen igen vidám hangulat uralkodott. Az asztalfőn Jane Mornas ült. Könnyen elképzelhető, hogy mekkora sikere volt. Mindenki a közelébe szeretett volna férkőzni. A lelkes fiatalemberek vidáman vetélkedtek volna a lány kegyeiért, aki egy kis fénysugarat hozott a száműzetésükbe.

Jane Mornast azonban nem szédítette meg a siker. A széptevő szavakból csak Marcenay kapitány bókjai találtak utat a szívéhez.

Sőt, akarata ellenére, annyi ártatlansággal adta tanújelét a vonzalmának, hogy arról lassacskán minden jelenlevőnek tudomást kellett vennie. Marcenay bajtársai pedig, amint vérbeli franciákhoz illik, finoman, alig észrevehetően visszafogták lovagias lendületüket, és egyik a másik után titokban gratulált a boldog kapitánynak, aki hiába szabadkozott, hogy még nincs mihez.

Marcenay zavartan nézelődött ide-oda, tagadott és esküdözött, hogy nem érti, mit beszélnek. Pedig dehogynem értette, hiszen a hetedik mennyország boldogságában úszott. Úgy látszott, hogy minden álma valóra vált, mert íme: Jane Mornas érzelmei teljesen nyilvánvalóak.

Jane Mornas és Marcenay kapitány előtt ily módon lett nyilvánvalóvá, hogy egymás iránti érzelmeik kölcsönösek.

Másnap, amint megkezdődtek a tárgyalások, hogy milyen módon osszák kétfelé az expedíciót, váratlan nehézségek támadtak.

Az európaiakat illetően könnyen ment az osztozkodás: Heyrieux és Quirieu urak, az utasításoknak megfelelően, Baudrières-hez csatlakoztak, és saját elhatározásából Tassin úr is. Barsackal folytatta az utat Poncin úr és Châtonnay doktor. Amédée Florence is ehhez a részleghez csatlakozott, mert a tervek szerint ennek volt hosszabb útvonala, s így kiadósabb tudósítási anyaggal kecsegtetett.

Ami pedig Marcenay kapitányt illeti, ő azzal a paranccsal indult útnak, hogy szétváláskor Baudrières részlegéhez egy száz főből álló fegyveres kíséretet rendeljen, s azt a sikassói helyőrség egyik hadnagyának a vezénylete alá helyezze; ő maga viszont a másik száz emberrel Barsac részlege mellett maradjon. Természetesen, a parancsot szigorúan végre kellett hajtania; így könnyen érthető a kapitány izgalma, aki állandóan csak arra gondolt, hogy Jane Mornas és Saint-Bérain vajon melyik részleghez csatlakozik.

És, ó, mily megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az ifjú hölgy a hozzá intézett kérdésre határozottan kijelentette, hogy a Barsac részlegével marad. De a megkönnyebbült sóhajt egy másik is követte, a csalódásé; Jane ugyanis azt is hozzátette, hogy ő és Saint-Bérain már csak rövid ideig maradnak a déli kerület tiszteletre méltó képviselőjének társaságában, mivel néhány nap múlva elbúcsúznak tőle, hogy szándékuk szerint északabbra cserkésszék be a vidéket.

E könnyelmű tervet azonban valamennyi tiszt határozottan ellenezte, és valamennyi kereken ellentmondott Jane-nek. Hogyan? Fegyveres kíséret nélkül akar végigkalandozni olyan tartományokat, amelyekbe a francia fegyverek még sohasem hatoltak be? Igyekeztek megmagyarázni, hogy egy ilyen utazás teljességgel lehetetlen, és Jane feleslegesen kockáztatja az életét, mert egészen bizonyos, hogy az ottani főnökök úgysem engedik meg, hogy áthatoljanak a törzsi területeken.

De minden fáradság kárba veszett; Jane Mornast nem lehetett megingatni a szándékában, és ebből a szempontból még Marcenay kapitánynak sem volt cseppnyi befolyása sem a lányra.

– Hiába vesztegetik a drága idejüket - mondta nevetve. - Legfeljebb szegény bácsikámat ijesztik meg, aki, né, milyen rémülten forgatja a szemét!

– Én?! - tiltakozott Agenor, mert találva érezte magát.

– Bizony, te - erősítgette Jane Mornas. - A vak is látja, hogy majd meghalsz a félelemtől. Vagy talán elfeledted, mily gyászos jövőt jósoltak nekünk?

– Én...?! - dadogta szegény Saint-Bérain.

– De miért is félnél? - incselkedett Jane Mornas tettetett gőggel. - Hisz én is veled leszek, öcsikém.

– Jó, jó, de én nem félek! - védekezett Saint-Bérain nekivörösödve, mert minden tekintet reá szegeződött.

Jane Mornas akkor a körülállókhoz fordult:

– Ami pedig engem illet, azzal a szándékkal hagytam el Európát, hogy átvágjak a Hombori hegységen, és Gaónál elérjem a Niger-kanyart. Tehát: át is hatolok a Homborin, és el is érem Gaónál a Niger-kanyart.

– És a tuaregek, akik azon a vidéken a Niger mindkét, partját megszállva tartják?!

– Fütyülök rájuk - válaszolta Jane Mornas -, én azért is átmegyek ottan!

– De miért éppen Gaónál, miért nem máshol? Végeredményben saját szórakozására utazik, akkor pedig mi készteti oly ellenállhatatlanul, hogy éppen arrafelé menjen, és ne válasszon egy más irányt?

– Szeszélyes vagyok - vonta meg a vállát Jane Mornas.

A tiszteknek tetszett a hetyke válasz, amelyet annyira franciásnak tartottak, hogy lelkesen meg is tapsolták.

– Való igaz, ez a legerősebb érv - helyeselt Vergèze őrnagy. - Egy hölgy szeszélye ultima ratio,¹ s mi leszünk az utolsók, akik ezt kétségbe vonjuk.

Miután az expedíció vezetőinek és mind a hivatalos, mind a nem hivatalos tagjainak a szétosztása megtörtént, áttértek az alacsonyabb beosztású emberek szétválasztására; és akkor derült ki, hogy az nem is olyan könnyű feladat.

Természetesen az öt hajcsár a tíz szamárral és a tíz teherhordó, akiket Jane Mornas és Saint-Bérain fogadott fel, a gazdáikat követték. A többi teherhordót és hajcsárt, valamint a málhásállatokat két különböző nagyságú csoportba osztották; a számosabb csoport a hosszabb útitervvel rendelkező részleghez tartozott, azaz Barsackal kellett mennie, ide osztották be vezetőnek Morilirét is. Amíg csak tárgyaltak az osztozásról, ment is minden, mint a karikacsapás.

Amikor azonban arra került a sor, hogy a határozatokat végrehajtsák, menten kiütköztek a bajok.

Amint az emberek tudomására hozták, hogy kit hova osztottak be, Moriliré határozottan visszautasította a beosztását, és szándékától semmiképpen sem lehetett eltéríteni. Úgy vélekedett, hogy ő csak Sikassóig szerződött a vezetésre, és semmi pénzért sem volt hajlandó egy tapodtat is tovább menni. A többiek is hiába kérlelték. Hiába próbálkoztak akármivel, még a megfélemlítéssel is, Moriliréből nem lehetett mást kihúzni, csak azt az ígéretet, hogy legfeljebb a Baudrières részlegéhez csatlakozik, ha kell. Arra, hogy Barsackal keletnek menjen, semmiféle eszközzel sem lehetett rábírni.

Ezután a hajcsárokkal és a teherhordókkal is hasonló nehézségekbe ütköztek. Kivéve a Jane Mornas és a Saint-Bérain embereit, a többi mind egy szálig megtagadta, hogy Sikassón túl akár egy lépést is tegyen. Minden kérés, ígérgetés, fenyegetés hiábavalónak bizonyult. Úgy látszott, hogy konokul kitartanak az álláspontjuk mellett, s az expedíció vezetői végül is lemondtak arról, hogy jobb belátásra bírják őket.

Kénytelenek voltak új vezető és más emberek után nézni. Ember akadt bőven, de napokig kellett keresgélni egy vezetőnek alkalmas, megbízhatóbb bennszülöttet. Végül is találtak egy arra valót. Olyan harmincöt-negyven év körüli néger volt, a neve Bala Koneré; egy Follona vidéki faluból, Nieléből származott. Ez a vidék a Baudrières részlegének útvonalába esik ugyan, de a néger azt állította, hogy néhányszor már megtette az utat Mossiig. Végül is Bala Konerét felfogadták.

E pillanatban Moriliré magatartása váratlanul megváltozott. Ez az ember, aki a legnagyobb nemtörődömséggel, sőt némi iróniával szemlélte gazdái eredménytelen erőfeszítését, egyszeriben színt váltott, amikor azt látta, hogy próbálkozásaikat siker koronázza. Odament Barsachoz, és alázatosan bocsánatért esdekelt, amiért olyan önfejűen viselkedett, de a félelem miatt tette, amely teljesen megzavarta az eszét, és felajánlotta, hogy Ouagadougouig és onnan akár Dahomeyig vezeti az expedíciót, úgy, amint annak idején megállapodtak. Erre mind a hajcsárok, mind a teherhordók egy csapásra abbahagyták az ellenkezést, és kijelentették, hogy készek bárhova követni, ha a mantoba (vezető) ismét Moriliré lesz.

A hirtelen megváltozott közakarat elég világosan bizonyította, hogy a váratlan sztrájknak egyetlenegy okozója volt: Moriliré; ezért az expedíció vezetői arra is gondoltak, hogy visszautasítják a megkésett felajánlkozást. Viszont igen fontosnak látszott, hogy biztosítsák néhány kipróbált ember és egy olyan vezető jelenlétét, aki az előttük álló vidékről származik; ezért úgy döntöttek, hogy fátyolt vetnek a múltra.

Az új beosztás szerint Bala Koneré a régi emberek egy kisebb csoportjával és néhány újonnan felfogadott teherhordóval a Baudrières részlegébe került. Barsac pedig megtartotta Morilirét a régi teherhordók és hajcsárok nagyobbik részével együtt.

Mindeme zűrzavar, bizonytalankodás sok időt felemésztett. Az expedíció január 12-én érkezett meg Sikassóba, és két részre oszolva csak január 21-én távozott onnan.

Azon a napon ismét kirendelték a díszbe öltözött századokat, tisztjeik vezényletével, a zászlókat ismét lobogtatta a szél, újra felharsantak a trombiták; előbb a Barsac, majd a Baudrières részlege vonult el a katonák sorfala előtt. Ezután a katonai egységek menetoszlopba zárkózva kísérték őket a helyőrség széléig.

Amint a menet a tatán túlra ért, megkezdődtek a búcsúbeszédek. A tisztek mindkét részlegnek szerencsés utat kívántak, és nem minden meghatódás nélkül Barsac és Baudrières kezet szorítottak. Végül, miután a katonák visszatértek a laktanyába, a két részleg útnak indult; egyik is, másik is a maga útirányát követte. Baudrières, és akiket hozzá osztottak be, valamint a száz főből álló fegyveres kíséret délnek vette útját. Barsac, Poncin úr, Châtonnay doktor, Amédée Florence, Jane Mornas és Saint-Bérain pedig balra kanyarodott, és Marcenay kapitány száz lovasának fedezete alatt eltűnt kelet felé.

Csakhogy e két, majdnem egyforma menetoszlopra homlokegyenest ellentétes jövő várt. Az elsőnek egész úton semmiféle veszedelemmel sem kellett megküzdenie, sőt még komolyabb akadályokba sem ütközött; a másik viszont éppen ellenkezőleg járt. Miközben Baudrières zavartalanul tehetett eleget a feladatának, és a képviselőház előtt bemutatandó jelentéséhez a szükséges adatokat békésen összegyűjtögethette, addig a végzet könyvében az volt megírva, hogy Barsac úr és barátai olyan rendkívüli, sőt szörnyű kalandokba keveredjenek, amilyeneket mindaddig még elképzelni sem lehetett. Hiába, kinek milyen a sorsa...

Emiatt Baudrières csoportjának nyugalmas menetelésétől a következőkben eltekintünk, és elbeszélésünk mostantól kezdve csak Barsac részlegének útját követi, amely kelet felé távozott, és Moriliré vezetésével egyre mélyebbre hatolt a titokzatos fekete tartomány belsejébe.