Amédée Florence úr második beszámolója

Amédée Florence úr második beszámolója az Expansion Française január 18-i számában jelent meg. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük ezt a riportot:

A BARSAC-EXPEDÍCIÓ

(Lapunk különtudósítójától)

Telnek a napok, egyik a másik után - Vendégem - Balett! - Indiszkrét vagyok - Saint-Bérain
úr csodálatos horgászkalandja - Boronya - Hogy tisztelegjen előttem - Timbo! - Rózsás élet
a fekete országban - Vajon igaza van Barsac úrnak? - Kétségek közt hányódom.

DAUHERIKO, december 16. Legutóbbi tudósításomat indulásunk estéjén, a szavanna kellős közepén írtam: azóta utazásunk rendben folyt, tehát nincs története.

December 2-án tábort bontottunk, és reggel ötkor egy fővel megszaporodott karavánunk folytatta az útját.

Az egyik szamárról leszedték a málhákat, és szétosztották a többi málhás között, s a felszabadult állatot Maliknak adták. Úgy tűnt, hogy a gyermeki kedélyű néger lány már el is felejtette a tegnapi bántalmakat. Egész nap nevetgélt. Milyen szerencsés természet!

Mióta elindultunk, szakadatlanul jó és könnyen járható úton haladunk; ha körülöttünk a lakosság nem volna színes bőrű s a táj annyira szegényes, azt hihetnénk, hogy el sem hagytuk Franciaországot.

Mert a vidék bizony nem valami szívderítő. Lapos, legfeljebb enyhén dimbes-dombos tartományon haladunk át; az északi látóhatáron néha kiemelkedőbb dombhátak is fel-felbukkannak, egyébként amíg a szem ellát, mindent szegényes növényzet borít, tüskés bozót és fűfélék, ez tehát a szavanna. Imitt-amott egy-egy kisebb erdő, de a fái fiatalok, mert ezen a tájon a száraz időszakban gyakran pusztítanak futótüzek, amelyek a szántóföldekre és az ültetvényekre is átcsapnak; a megművelt területeket a bennszülöttek luganénak nevezik; egy-egy lugané után rendszerint szépen zöldellő fákra bukkanunk, s ebből tudjuk, hogy falu közelébe értünk.

A falvaknak errefelé abszurd nevük van: Fongoumbi, Manfourou, Kafou, Uossou és így tovább. Nem lehetne ezeket is becsületesen Neuillynek vagy Levallois-nak nevezni?

A sok helységnév közül különösen az egyik mulatságos. Ezt a fontos települést, amely a Sierra Leone-i angol határ közelében, tehát menetirányunktól messze jobb kézre terül el, Tassinnek hívják. A mi derék földrajztudósunk pedig nagyon büszke, hogy Conakrytól háromszázhatvan kilométerre egy homonimiára, méghozzá egy francia hangzású helységnévre bukkant.

Ami a bennszülötteket illeti, rokonszenvvel figyelnek bennünket, és valóban békéseknek tűnnek.

Felesleges mondanom, hogy expedíciónk vezetője a leghitványabb falvacskában is elidőzik, és hosszasan fecseg a helybeliekkel.

Amennyire feltételezni lehet, Barsac úr és Baudrières úr, amit együtt látnak és hallanak, abból homlokegyenest ellenkező következtetésre jutnak, és így mindketten egyenlő elragadtatással térnek vissza a táborba. Tehát mindenki elégedett. Nagyszerű!

Egyébként hol egy folyó partján haladtunk, hol egy másikon gázoltunk át; átkeltünk például a Forecariah, Mellacoré, Scarie, Kaba, Diegounko és más cifra nevű folyókon, s útközben észre sem vettük, amikor az egyik völgyéből a másikéba áttértünk. De mindez együttvéve nem valami érdekes.

Hiába forgatom a feljegyzéseimet, nem találok semmi olyat, amit a napjaink történelme szempontjából érdemes volna megörökíteni, december 6-án azonban Saint-Bérain úr - aki a legjobb úton halad, hogy elnyerje a „barátom Saint-Bérain” megtisztelő címet - mintha elhatározta volna, hogy tennie kell valamit annak érdekében, hogy én, és remélem, önök is, jól szórakozzanak.

Aznap este az eddigieknél valamivel jelentősebb falu, Oualia mellett táboroztunk le. Adott pillanatban ama természetes céllal, hogy az édes álom karjaiba vessem magam, a sátramba léptem. Bent ingben, gatyában Saint-Béraint pillantottam meg. A ruhái szanaszét hajigálva... Meg volt ágyazva. Szemlátomást Saint-Bérain nálam akart lefeküdi. Megálltam a sátornyílásban, s néztem a váratlan vendég ügyködését.

Saint-Bérain cseppet sem csodálkozott, amikor megpillantott. Egyébként Saint-Bérain soha semmin sem csodálkozik. Nagyon elfoglaltnak tűnt, és igen izgatottnak; mindent széthányt, még az utazóládámat is kinyitotta, s a tartalmát annak is mind a földre szórta. Felém fordult, és a legmélyebb meggyőződéssel így szólt:

– Nem szenvedhetem a szórakozott embereket! Borzalmasak!

Szemrebbenés nélkül egyetértettem:

– Bizony, borzalmasak!... De mi történt önnel?

– Képzelje, nem találom a pizsamámat!... - válaszolta. - Akármiben fogadok, hogy az a szamár Tchumuki ottfelejtette a tegnapi táborhelyen. Szép, mi?

Erre én egy kis célzást kockáztattam meg:

– Esetleg nincs az ön ládájában?

– Miben...?

– Csak azért, mert ez az én ládám, kedves barátom, sőt ez a vendégszerető sátor s az érintetlen ágy is az enyém...

Erre Saint-Bérain tétován körülnézett. Hirtelen rájött a tévedésére, összekapkodta a ruháit, és úgy elillant, mintha egy falka kannibál szegődött volna a nyomába. Én pedig az ágyra hemperedtem, és azt hittem, megpukkadok a nevetéstől.

Milyen kedves ember!

Másnap, december 7-én a délelőtti menetelés után éppen asztalhoz ültünk, amikor észrevettük, hogy valami négerek settenkednek körülöttünk. Marcenay kapitány megparancsolta az embereinek, hogy kergessék el őket. Azok eltűntek, de nemsokára ismét elősomfordáltak.

– Kiűzöd őket az ajtón, visszajönnek az ablakon - használta ki az alkalmat Châtonnay doktor, hogy ismét egy közmondással éljen, mert az a mániája, hogy ha kell, ha nem, de különösen, ha nem kell, elő-előáll egy-egy közmondással, ráadásul rendszerint olyannal, amelynek semmi köze a beszélgetés tárgyához. De hát minden embernek megvan a maga különcsége.

Moriliré, akit a dolog felderítésére küldtünk, azt jelentette, hogy a settenkedő négerek bizonyos kereskedőemberek és varázslófélék, és nem viseltetnek ellenséges indulattal. Vannak, akik ránk szeretnének sózni valamit a portékájukból, mások viszont szórakoztatni óhajtanak.

– Szedjétek össze az ezüst evőeszközöket - javasolta Barsac úr nevetve -, és hívjátok ide őket az „ebédlőbe”.

A négereket elénk vezették: egyik soványabb, nyomorultabb volt, mint a másik. Akadt köztük egy-két nunu is, azaz olyan mesterember, aki harminchatféle mesterséghez ért, a többi fazekas volt, vagy ékszereket fabrikált, vagy különböző fa- és fémtárgyakat eszkábált; egyik-másik diula vagy marraba volt; ezek fegyvereket, vászonféléket és főleg kókuszdiót árultak (ez utóbbiból vásároltunk is bőségesen). Ezt a gyümölcsöt Châtonnay doktor „igen gazdaságos élelmicikként” ajánlotta, és azt mondta, hogy üdítő hatása közismert. De még csak akkor örültünk igazán, amikor a nagy halom kókuszdiót mindössze néhány marék sóért vesztegették el. A só ezen a vidéken, amelyen most áthaladunk, igen ritka jószág, szinte megfizethetetlen. És amint távolodunk a tengerparttól, az ára egyre nő. Ezért nagy mennyiségű sót is viszünk magunkkal.

Miután a vásárt megkötöttük, közelebb hívtuk a varázslókat, és arra biztattuk őket, hogy kecses útitársnőnk tiszteletére dalolják el a legszebb énekeiket.

E felszólításra előlépett a fekete világ két trubadúrja. Az egyik valami gitárfélét tartott a kezében. De micsoda gitár! Képzeljenek el egy dísztököt, amelyen három, bambuszból hasított lemezt fúrtak át, s minden lemezre állathúrból sodorintott húrt feszítettek ki. A zeneszerszám neve: dianne. A másik énekes öreg ember volt, aki egy errefelé gyakori krónikus szemgyulladásban szenvedett; ez valami furulyaféleséggel volt „felfegyverkezve”, zeneszerszámának bambara nyelven fabresoro a neve. Az egész egyetlen szál nádból áll, amelynek a végén két kisebb tököcske van.

És elkezdődött a hangverseny: a második énekes - aki csak bilában volt „felöltözve”, ami nem más, mint egy három ujjnyi széles és a lábak között átkötött szalag - táncolni kezdett, miközben társa - aki illedelmesebben egy hosszú, de visszataszítóan koszos köpenybe burkolózott, amelynek doroke a neve - a földre kuporodott, pengetni kezdte a gitárját, és érdes torokhangokat hallatott; az a gyanúm: közben azt hitte, hogy a nap, a hold és a csillagok is mind a Mornas kisasszony tiszteletére énekelnek.

Az egyik előadóművész rángatózása és a másik rikoltozása, valamint a különös hangok, amelyeket a két virtuóz a hangszeréből előcsalogatott, rendkívüli hatást gyakoroltak a hajcsárainkra és a teherhordóinkra. Otthagyták a köleskását, a rizset és az édes málét, és egy számunkra különös táncba kezdtek.

Példájuk minket is fellelkesített, előkaptuk a lábosokat, bográcsokat, és a kanalakkal meg a villákkal verni kezdtük a taktust. Saint-Bérain úr egy tányérból kasztanyettát rögtönzött, s tüzes spanyol táncba kezdett, alulírott pedig beálltam mellé táncosnőnek; Barsac úr - legyek indiszkrét? -, nos, Barsac úr mindenről megfeledkezve asztalkendőből turbánt rögtönzött a fejére, és miközben Baudrières úr, az északi kerület tiszteletre méltó képviselője szégyenében eltakarta az arcát, délvidék ugyancsak tiszteletre méltó képviselője egy ultradélies vérmérsékletű fantázia-táncot lejtett.

De a jó sem tart örökké. Öt percnyi eszeveszettség után lihegve elcsendesedtünk. Mornas kisasszony könnyezett a nevetéstől.

És ama nap estéjén alulírott Amédée Florence elkövettem azt az indiszkréciót, amelyet cikkem elején jeleztem. Az igazat megvallva egy szóra sem érdemes hibácskáról van szó; különösen, ha meggondoljuk, hogy a kíváncsiság a riporter alaptermészete.

Akkor este véletlenül úgy adódott, hogy az én sátramat a Mornas kisasszonyé mellé verték fel. Éppen lefeküdni készültem, amikor meghallottam, hogy a szomszédos sátorban beszélgetnek. Én pedig, ahelyett hogy betapasztottam volna a fülemet, inkább kinyitottam. Hiába, ez a gyengém, erről nem tehetek!

Mornas kisasszony Tonganét, a szolgáját faggatta, az pedig egy olyan fantasztikus angolsággal válaszolgatott, amelynek visszaadásával nem untatom az olvasót, inkább közlöm a helyes „fordítását”. Kétségtelen, hogy a beszélgetés már jó ideje folyhatott. Mornas kisasszony megkérdezte, hogy Tongané, mielőtt a szolgálatába szegődött volna, hogyan élt és mivel foglalkozott. Mikor éppen fülelni kezdtem, a hölgy így szólt:

– Hogyan lehetséges, hogy asanti létedre...

Né te, né! Hát Tongané nem bambara?! Ezt nem is tudtam.

– ...szenegál lövész lettél? Mondtad ugyan, mikor felfogadtalak, de már elfelejtettem.

Lehet, hogy tévedtem, de az volt a benyomásom, hogy Mornas kisasszony nem beszél őszintén; Tongané így válaszolt:

– Hát a Buxton-ügy után...

Buxton? Ezt a nevet mintha már hallottam volna. De hol? Figyeltem, és kutattam az emlékezetemben.

– ...Az ő expedíciójában szolgáltam - folytatta Tongané -, mikor megjöttek az angolok, és közénk lőttek.

– De miért lőttek? - kérdezte Mornas kisasszony.

– Mert Buxton kapitány úr lázadást szított, hogy rabolhasson és gyilkolhasson...

– Ez igaz?

– Nagyon is igaz: a falvakat felégettük. A szegény négereket, asszonyokat és gyermekeket is mind meg kellett ölnünk...

– Erre a kegyetlenkedésre a parancsot maga Buxton kapitány adta? - kérdezte Mornas kisasszony, akinek mintha remegett volna a hangja.

– Nem - válaszolta Tongané. - Őt sohasem lehetett látni. Ő, azután hogy egy másik fehér érkezett a táborba, többé ki sem lépett a sátrából. Az a másik fehér adta ki a parancsokat, de a kapitány úr nevében.

– Az a másik fehér régebben csatlakozott hozzátok?

– Nagyon rég. Öt-hat hónappal, de lehet, hogy még többel is azelőtt.

– Hol találkoztatok vele?

– A szavannában.

– És Buxton kapitány könnyen a bizalmába fogadta?

– Többé nem váltak el egymástól, addig a napig, amíg a kapitány aztán nem jött ki a sátrából...

– És ugye attól a naptól kezdődtek el a kegyetlenkedések?

Tongané habozott:

– Nem emlékszem - vallotta be végül is.

– De hogy hívták azt a fehér embert? - kérdezte Mornas kisasszony.

Ebben a pillanatban valami kintről jövő zaj elnyomta a Tongané hangját. Így nem tudom, mit válaszolt. De hát végül is nekem mindegy. Akármint is van, ennek a históriának már nincs időszerűsége, tehát engem nem nagyon érdekel.

Mornas kisasszony tovább faggatózott:

– Miután az angolok közétek lőttek, te mit csináltál?

– Megmondtam már Dakarban, amikor felfogadott - válaszolta Tongané. - Én és a többiek nagyon megijedtünk, és a szavannába menekültünk. Én később visszatértem ugyan, de a harc színhelyén már senkit sem találtam. Csak a halottak maradtak ott. Eltemettem néhányat, a barátaimat, és eltemettem a parancsnokunkat is, Buxton kapitányt...

Ebben a pillanatban szomorú sóhajtást hallottam.

– Aztán - folytatta Tongané - faluról falura bujkáltam, amíg a Niger partjára nem értem. Egy ellopott pirogán feleveztem a folyón, és éppen akkor érkeztem Tombouctouba, amikor a franciák bevonultak oda. Akkor már majdnem öt éve bujdostam. Tombouctouban tehát beálltam lövésznek, és amikor leszereltek, Szenegálba mentem, ahol önnel találkoztam.

Rövid hallgatás után Mornas kisasszony megkérdezte:

– Szóval Buxton kapitány meghalt?

– Meg, úrnőm.

– És te temetted el?

– Én, úrnőm.

– Tehát tudod, hogy hol van a sírja?

Tongané felnevetett:

– Persze. Behunyt szemmel is megtalálnám.

Újabb csend, majd Mornas kisasszony hangját hallottam:

– Jó éjszakát, Tongané!

– Jó éjszakát, úrnőm! - válaszolta a néger, és kilépett a sátorból.

Mornas kisasszony ezután lefeküdt, én is ezt tettem, mégpedig haladéktalanul. De amint eloltottam a lámpát, menten eszembe jutott: „Buxton!... Hogy az ördögbe nem jöttem rá azonnal?... Hova tettem a fejemet? Micsoda remek riportot szalasztottam el akkor!”

Abban a régmúlt időben a Diderot-nál dolgoztam, és - bocsássanak meg e személyes visszaemlékezésért - azt javasoltam a lap főszerkesztőjének, hogy küldjön el, hadd készítsek interjút a lázadó kapitánnyal ott, a bűntettek színhelyén. A főszerkesztőm hónapokig húzódozott a költségek miatt. Hiába! Nem mindenkinek van érzéke az időszerűségek iránt. Végül, mire elhatározta magát, már késő volt. Mielőtt Bordeaux-ban hajóra szálltam volna, értesültem Buxton haláláról.

Ma már mindez régmúlt história, és önök joggal megkérdezhetik, minek írtam le ezt a véletlenül kihallgatott párbeszédet, amely Tongané és az úrnője között lefolyt... Bizony, magam sem tudom, miért tettem.

December 8-án Saint-Bérain nevét látom a jegyzetfüzetemben, mert Saint-Bérain fáradhatatlan. Ez alkalommal csak egy jelentéktelen semmiségről van szó, de minket csudára megnevettetett. Lehet, hogy egy pillanatra az önök homlokáról is elűzi a felhőket.

A reggeli menetidőből már eltelt két óra, amikor Saint-Bérain váratlanul felüvöltött, és nevetséges módon fészkelődni kezdett a nyeregben. Erre mi elkezdtünk nevetni, pedig még nem is tudtuk, hogy miről van szó. De Saint-Bérain nem nevetett. Nagy nehezen lekecmergett a lóról, és a tenyerét a testének arra a részére szorította, amelyen rendeltetésszerűen ülni szokott, és közben veszettül ficánkolt.

Hozzásiettem, és megkérdeztem, hogy mi történt.

– A horgok!... - hörögte Saint-Bérain síri hangon.

A horgok?... Semmit sem értettem. Csak később, amikor már minden bajon túl voltunk, kaptam magyarázatot e titokzatos bejelentésre.

Talán még nem felejtették el, hogy amikor Conakryból elindultunk; Saint-Bérain a nénikéje - vagy a húgocskája - felszólítására milyen szaporán aprított a sorakozóra, s akkor a sebtében vásárolt halászhorgokat egyszerűen zsebre vágta. Természetesen ott is felejtette őket. Most azonban a horgok megbosszulták a felületességét. Egy hibás mozdulat következtében a lovas és a nyereg közé csúsztak, és három közülök mélyen befúródott gazdájuk bőre alá.

Châtonnay doktornak kellett közbelépnie, hogy Saint-Bérain-t megszabadítsa tőlük. Három metszés a sebészszikével megtette a magáét, de a doktor minden vágást egy-egy megjegyzéssel kísért, s élvezettel nagyokat nevetett hozzá.

– Mondhatnánk, hogy „bekapta a horgot” - jegyezte meg először, s közben vizsgálgatta a megoperálandó helyet.

– Aúú! - üvöltötte válaszképpen Saint-Bérain, mert éppen abban a pillanatban húzták ki az első horgot.

– Ezt már nevezem horgászásnak! - folytatta a doktor, miközben kivette a második horgot.

– Aúú! - üvöltött fel ismét Saint-Bérain.

Végül a harmadik horognál kiváló doktorunk ily szavakkal gratulált:

– Ma eldicsekedhetünk, hogy valóban egy nagy hal került horogra.

– Aúú! - üvöltött fel utoljára Saint-Bérain.

A műtét véget ért. Csak be kellett kötözni a sebesültet, aki aztán ismét felkapaszkodott a nyeregbe, ahol két napig nevetségesebbnél nevetségesebb testtartásban gubbasztott.

December 12-én Boronyába érkeztünk. Boronya éppen olyan falu, mint a többi, csak az volt az előnye, hogy a főnöke rendkívül szívélyesen fogadott. A főnök nagyon fiatal volt, olyan tizenhat-tizennyolc éves lehetett. Valósággal előrohant a fogadásunkra, szívére tette a kezét, és ezer barátsági nyilatkozatot tett, amire mi sót, puskaport és egy borotvát ajándékoztunk neki.

Nagyon meg lehetett elégedve, mert azonnal megparancsolta, hogy a falun kívül néhány szalmakunyhót állítsanak fel, amelyekben éjszakázhatunk. Amikor beléptem az én kunyhómba, láttam, hogy az emberek éppen a földjének a simításán serénykednek, és szárított marhatrágyát döngölnek az aljára. Megkérdeztem őket, hogy mire jó ez a fényűző szőnyeg, mire azt válaszolták, megakadályozza, hogy a férgek a földből előbújjanak. Nagy elismeréssel fogadtam a figyelmességüket, és fáradozásaikat egy marék kauri-kagylóval jutalmaztam meg; a bennszülöttek által használt fizetőeszközből 1600 darab öt frankot ér.

December 13-án reggel minden nehézség nélkül Timbóba érkeztünk. Ez a helység a legjelentősebb azok közül, amelyeken eddig áthaladtunk; a települést egy tata, azaz földhányás veszi körül, amelynek a szélessége vidékenként változik, és mögötte végig deszkaállvány fut, amelyen az őrség könnyen járkálhat.

A timbói tata tulajdonképpen három falut kerít egybe, amelyeket viszonylag széles megművelt föld- vagy erdősávok választanak el egymástól. Ezek fái alatt a háziállatok szabadon legelészgetnek. Mindhárom faluban naponta van egy-egy kisebbfajta piac, de a legnagyobban hetenként egyszer vásárt is tartanak.

A faluban mindenütt meglátszik, hogy errefelé nincsenek utcaseprők. A szegénység pedig éppen olyan nagy, mint a szemét. Sok gyereket láttam, de a legtöbb olyan, mint a csontváz, és turkálnak a szemétben egy kis ennivalóért. Ami viszont a nőket illeti, azok bizony csinosak. Sajátos kék-fehér csíkos kötényt viselnek, testük felső részét pedig fehér vászonnal takarják, vagy virágos, rikítóan színes kartonkelmével; a fülcimpáikat nehéz fémkarikákkal terhelik, amelyeket a fejük búbján összekapcsolt ezüstláncokkal kötnek fel; a nyakukat, csuklóikat és a bokáikat pedig korall- vagy gyöngyfüzérekkel ékesítik.

Szinte kivétel nélkül sajátos, sisakra emlékeztető frizurát viselnek. Egyesek azonban a halántékaikat felborotválják, hogy a hajviseletük tarajszerűnek tűnjön, és a frizurájukat üveggyöngyökkel díszítik. Vannak olyanok is, akik teljesen leborotválják a hajukat. A legelegánsabbak azonban bohócfrizurát viselnek: magasra felkötözött hajcsomó kétoldalt fésült tinccsel. Talán abból, hogy milyen a hajviseletük, arra is lehet következtetni, hogy ki melyik törzsből való: peuli, mandé, bambara stb. De ehhez én nem nagyon értek, tehát rövidre fogom a néprajzi beszámolómat, hiszen e kérdésekről, ha majd visszatérünk, Tassin úr egy minden szempontból alapos kötetben majd tájékoztatja önöket.

A férfiak általában nadrágban és fehér ingben járnak, vagy egy sajátos kötényt hordanak. A kobakjukat a legkülönbözőbb tökfedőkkel díszítik; a bojtos feztől a szalmakalapig vagy a mindenféle csingilingikkel telespékelt, esetleg posztóplecsnikkel kifoltozott hálósapkaszerűségekig mindent lehet itt látni. Mikor üdvözlik az embert, legalább öt percig veregetik tenyerükkel a halántékukat, és ismétlik szakadatlanul; „dagare”, ami akárcsak az „ini-tie”, azt jelenti, hogy „jó napot”, vagy az „ini sukuma” amely aztán pláne azt jelenti, hogy „jó napot”.

A vásárba mentünk, ahol az egész timbói arisztokráciát már összecsődülve találtuk. A vásárosok nyolc óra körül kiülnek a két sorban felállított szalmatetős bódék elé vagy a négy karóra kifeszített gyékénytető alá; de a jobb emberek csak tizenegy óra felé jönnek vásárolni.

A vásárban mindent árulnak: kölest, rizst, karité-vajat (50 centime kilója), sót (egy 25 kilogrammos tömb 77 frank és 50 centime), ökröt, kecskét, juhot, csirkét (3,30 frank darabja, ami igazán nem olcsó), kovás puskát, kókuszdiót, dohányt, koyost vagy a niomi-kötények fonására szolgáló háncsot, köles- vagy kukoricalepényt, különböző szöveteket, kartont, kalapokat, turbánokat, varró- és gombostűt, puskaszíjat stb. stb. és végül, jó feltűnő helyen kirakva, hogy mindenki láthassa, száraz bőröket, és sui generis¹ bűzt árasztó, rothadó húsokat a rafinált ízlésű ínyencek számára.

Amint már említettem, Timbo az első valamivel jelentősebb helység azok közül, amelyeket eddig érintettünk. Ezért - december 13-án és 14-én - két napot maradtunk ott. Persze nem azért, mintha mi különösebben fáradtak lettünk volna, de az állatok és a teherhordók szemmel láthatóan és indokoltan kimerültek.

E negyvennyolc óra alatt mindnyájan jó néhány sétát tettünk a tatán belül. Az eddigiekben össze is foglaltam megfigyeléseim lényegét. Ne várjanak tőlem részletesebb leírást, amelyet úgyis megtalálnak a szakkönyvekben. Az én feladatom, hogy a Barsac-expedíció krónikása legyek, s engem ez a szerep ki is elégít. Én Kliótól nyerem az ihletet, s a földrajztudományok iránt cseppnyi vonzalmat sem érzek. Ezt egyszer s mindenkorra kijelentem.

Megérkezésünk másnapján, tehát 14-én aggódtunk a vezetőnk miatt, akit egész nap hiába kerestünk. Moriliré eltűnt.

Nyugodjanak meg. December 15-én, az indulás pillanatában, Moriliré a helyén volt; sőt, mire felébredtünk, ő már ki is osztott jó néhány botot a szamárhajcsárok hátára; nem sokat, éppen csak annyit, hogy egyik se kételkedjék az ő jelenvalóságában. Mikor Barsac felelősségre vonta, Moriliré mennyre-földre esküdözött, hogy előtte való nap nem hagyta el a tábort... Tulajdonképpen nem is lehettünk bizonyosak abban, hogy valóban elcsavargott, és különben is, az egész ügynek úgy sincs semmi jelentősége; végül is Morilirének is joga van néha kirúgni a hámból, ezért nem is sokat törődtünk az egész üggyel, s így az incidens hamarosan feledésbe merült.

Tehát december 15-én a szokásos órában elhagytuk Timbót, és a délelőtti utat még a rendes menetidőn túl is folytattuk. Meg kell jegyeznem, hogy a lovaink patái már nem azon az úton kocognak, amelyen idáig jöttünk. Timbón túl az út lassacskán ösvénnyé keskenyül. Mondhatjuk: Timbótól kezdve már igazi felfedezők vagyunk!

Egyéb változás is van: a vidék hepehupás. Amerre csak nézünk, mindenfelé hegyek-völgyek. Amint Timbóból kijöttünk, egy eléggé magas hegyre kellett felkapaszkodnunk, ahonnan aztán le is kellett ereszkednünk.

A hegy lábánál nagy mezőség terült el, aztán ismét kapaszkodó következett egészen Dauheriko falváig; annak a szélén aztán megállapodtunk, hogy ott éjszakázzunk.

Mivel az emberek és az állatok jól kipihenték magukat, a szokottnál gyorsabban haladtunk, és már hat óra előtt éjjeli táborhelyünkre érkeztünk.

Ott pedig a legbarátibb érzelmekkel fogadtak bennünket. A főnök ajándékokkal sietett elénk. Barsac úr mindezért köszönetet mondott. Mire üdvözlő kiáltások hangzottak fel mindenünnen.

– Ha Aix-ben végigmegyek a Sextius sétányon, akkor sem üdvözölnek melegebben - jelentette ki Barsac úr elégedetten. - Biztos voltam abban, hogy így lesz. Csak kell tudni beszélni velük!

Úgy tűnik, hogy Barsac úrnak igaza van, ámbár Baudrières úr kételkedve csóválja a fejét.

Közben a falu főnöke mind szeretetreméltóbban viselkedett. Felajánlotta, hogy a falu legszebb kunyhójában szálljunk meg, és arra kérte Mornas kisasszonyt, hogy fogadja el éjjeli szállásnak az ő házát.

A meleg fogadtatás megremegtette a szívünket, és máris rózsaszínben láttuk egész eljövendő utunkat; csakhogy Malik Mornas kisasszonyhoz somfordált, és hirtelen a fülébe súgta:

– Te ne menjen, úrnőm! Ha menjen, meghal!

Mornas kisasszony csodálkozva nézett a kis néger lányra. Az csak természetes, hogy én mindent kihallgattam, amint egy olyan riporterhez illik, aki ad magára valamit. De Marcenay kapitány is meghallotta, pedig ő nem az én mesterségemet űzi. Előbb mintha ő is csodálkozott volna. Aztán pillanatnyi mérlegelés után határozott.

A kapitány rövid úton mindnyájunkat megszabadított a főnök kedveskedéseitől, és parancsot adott a táborverésre. Egyetértettünk vele, és arra a következtetésre jutottunk, hogy tanácsos az őrséget megduplázni.

Ezek az óvintézkedések gondolkodóba ejtettek. Vajon a kapitány is hisz a veszélyben, amelyet Malik jelzett?

Amédée Florence