Lord Buxton Glenor

Mikor történetünk elkezdődött, Buxton lord már évek óta nem lépte át otthonának, a Glenor-kastélynak kapuját. Maga a kastély Anglia szívében, egy Uttoxeter nevű városka közelében állt, s bezárt kapui már esztendők óta egyszer sem nyíltak meg vendég fogadására, a lord személyes lakosztályának ablakai pedig éjjel-nappal makacsul beredőnyözve álltak. Buxton lord akkor vonult vissza eme önkéntes, de kizárólagos remeteségbe, amikor oly drámai módon folt esett családja becsületén, s ez teljesen összetörte az egyébként kemény tartású öregurat.

Pedig hatvan évvel az eddig elbeszélt események előtt, Buxton lord, a katonai akadémia frissen végzett tisztje a szélesebbik úton vágott neki a hiúság vásárának, hiszen őseitől a nagy vagyon mellé dicsőséges és folttalan nevet is örökölt.

A Buxtonok története összefonódik Anglia történetével, mert e nemes család tagjainak vére nemegyszer ömlött Albionért. Azokban a távoli időkben, amikor a haza fogalmának még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget, mint amekkorát a nemzeti lét századai kölcsönöztek neki, a Buxton család férfitagjainak szívébe már mélyen begyökerezett a haza eszménye; egyébként a családalapító ős a normann hódítókkal lépett a szigetre, s attól kezdve a Buxtonok a kardnak éltek, s az által virágoztak, mert kardjukat mindig a haza szolgálatába állították. A hosszú századok alatt soha semmi sem homályosította el nevük fényét, s makulányi mocsok sem tapadt a címerükhöz.

Edward Alan Buxton a dicső ősök méltó utódjának bizonyult. Akárcsak ősei, ő sem tudott más életeszményt elképzelni, mint a becsület mindenároni védelmét és a haza szenvedélyes szeretetét. Ha az atavizmus vagy az átöröklés - vagy nevezzük, aminek akarjuk, azt a titokzatos jelenséget, amely szerint a fiak a szüleikre hasonlítanak - nem lett volna elég erős, hogy ezeket az életelveket a fiai szívébe ültesse, a nevelésüknek mindenképpen el kellett volna érnie ezt a célt. Hiszen Anglia története tele van apáik dicső tetteivel, s ennek feltétlenül fel kellett volna keltenie szívükben a vágyat, hogy ők is hasonlóan, vagy ha lehet, még őseiknél is derekasabban viselkedjenek.

Buxton lord huszonkét éves korában feleségül vette Anglia egyik legkiválóbb családjának a leányát, aki egyesztendei házasság után kisleánnyal ajándékozta meg. Ez bizony eléggé kiábrándította a nemes lordot, aki ezután már alig várta, hogy hitvese egy fiúgyermekkel is megörvendeztesse.

Arra azonban kerek húsz esztendőt kellett várnia. Ugyanis lady Buxton egészségi állapotát az első szülés annyira megviselte, hogy csak nagy sokára szülhette meg a várva várt fiút, aki a George nevet kapta. Mindez majdnem abban az időben történt, amikor lányuk - aki nemrég ment férjhez egy bizonyos de Saint-Bérain nevű francia úrhoz - szintén egy fiúgyermeket hozott a világra, a kis Agenort, aki negyven esztendő múlva - amint már tudjuk - bemutatkozott Barsac képviselő úrnak.

Eltelt öt esztendő, és Glenor lordjának még egy fia született, Lewis Robert, akit a végzet harmincöt év múlva elképesztő módon belekevert a Central Banknél lejátszódó drámába; abba, amelynek elbeszélésével történetünket elkezdtük.

A nagy szerencsét, hogy második fia, nevének még egy fenntartója született, kegyetlen csapás követte. A második fiú világrahozatala ugyanis az anya életébe került, és Buxton lordnak tehetetlenül kellett néznie, hogy miként távozik e világból a szeretett lény, aki több mint negyedszázadon át az élettársa volt.

Buxton lordot mélyen megrendítette a kegyetlen csapás. Búskomoran, életkedvét veszítve lemondott hivatásáról is, és viszonylag fiatalon otthagyta a haditengerészetet, ahol azóta szolgált, hogy az iskoláit elvégezte, és már a legmagasabb rendfokozatok vártak rá.

Visszavonulása után Buxton lord még hosszú ideig elzárkózott a világtól; aztán az idő múlása enyhítette határtalan fájdalmát, és kilencévi magány után elhatározta, hogy ismét megpróbálkozik a páros élettel, s feleségül vette Margaret Ferneyt, egy elhalálozott bajtársa özvegyét, akinek a házasságban egyetlen hozománya William nevű tizenhat éves fia volt...

Glenor lordjának azonban a sors rendeléséből magányosan kellett megöregednie, és eljutnia élete végére. Néhány év múlva ugyanis megszületett a negyedik gyermeke, egy kislány, aki a Jane nevet kapta, de az ő világrajövetele miatt az apja másodszor is özvegyen maradt.

Buxton lord akkor már elmúlt hatvanéves. Ebben a korban már nem gondolhatott új családalapításra. Miután a sors oly kegyetlenül éppen szíve legkedvesebbjétől fosztotta meg, elhatározta, hogy kizárólag atyai kötelességeinek szenteli az életét. S bár a nagyobbik leánya, Saint-Bérain felesége, már jócskán kinőtt az atyai gondoskodásból, még mindig maradt négy kisebb gyermeke, akik közül a legidősebb is alig múlt húszesztendős; mert mind a négyet elhunyt hitveseitől nyert örökrésznek tekintette, s ezért szíve mélyén soha semmi különbséget sem tett William Ferney és két fia meg leánykája, a három vér szerinti gyermeke között.

A sors kegyetlenségei azonban még nem értek véget. Glenor lordjának még olyan csapásokat kellett elviselnie, amelyekhez képest az eddigi szenvedések jelentéktelennek tűntek.

A megpróbáltatások sorát, amelyet a jövő rejtegetett, William Ferney, az elhunyt második feleség fiának viselkedése nyitotta meg, akit pedig Buxton lord úgy szeretett, mint a tulajdon édes gyermekeit. Csakhogy a fiatalembert ravasz, ellenségeskedő és kétszínű jelleme alkalmatlanná tette a szeretet viszonzására, s végül is elszigetelődött abban a családban, amely pedig szívét és házát szélesre tárta őelőtte. William a feléje áradó szeretet minden jelére érzéketlen maradt, és minél gyöngédebbek voltak hozzá, ő annál elvadultabban zárkózott magába, és minél barátságosabban viselkedtek vele, ő annál inkább meggyűlölte a környezetét.

Az irigység, valami határtalan és gyűlölködő irigység rágta William Ferney máját. Már első nap, hogy a Glenor-kastélyba lépett, ez a visszataszító érzés befészkelte magát a szívébe. Ugyanis menten összehasonlította azt a jövőt, amely a lord fiaira vár, azzal a sorssal, amely neki jut majd osztályrészül. És elkeseredetten gyűlölte a két Buxton-örököst, George-ot és Lewist, mert azok egy szép napon gazdagok lesznek, miközben Margaret Ferney fia szegény marad, nincs kitől örökölnie.

Gyűlölete csak növekedett, amikor Jane, az anyja utáni húga megszületett, aki, ha eljön az idő, szintén részesedik abból a vagyonból, amelyből ő ki van zárva, de amelyből nagy kegyesen talán neki is hullajtanak egy-két morzsácskát. Mikor aztán meghalt az anyja, William gyűlölete nem ismert többé határt, mert lady Buxton halálával sírba szállt az az egyedüli lény, aki előtt eme minden bugyrában megromlott szív néha még meg-megnyílt. Ettől kezdve háborgó indulatait senki a világon nem csillapíthatta többé; sem a két Buxton fiú testvéri közeledése, sem az öreg lord atyai gondoskodása. William napról napra mindinkább belekeseredett a gyűlöletbe, külön utakon járkált, amelyeknek titkait csak az egyre-másra kipattanó botrányok fedték fel. Így derült ki, hogy William Ferney a romlott társaságot kedveli, és dorbézoló cimboráit London legkevésbé ajánlható fiataljai közül válogatja ki magának.

A hírek lassan-lassan Buxton lord fülébe is eljutottak, aki azonban hiába fárasztotta magát a teljesen kárba veszett dorgálásokkal. Nemsokára aztán mindenféle számlákat mutattak be az öreg lordnak, aki felesége emlékéért valamennyit ki is fizette, de végül is arra kényszerült, hogy az áldatlan állapotnak véget vessen.

Korlátozta tehát William Ferney anyagi lehetőségeit, de a fiatalember mégsem változtatott költekező életmódján. Már sok embernek szeget ütött a fejébe, hogy vajon honnan teremti elő mindehhez az anyagi eszközöket, amikor egy szép napon a Glenor-kastélyban hatalmas összegről szóló váltót mutattak be, amelyre nagy hozzáértéssel valaki ráhamisította a Buxton lord nevét.

A lord szemrebbenés nélkül fizetett, de mivel egy váltóhamisítóval nem élhetett egy fedél alatt, maga elé hívatta az imposztort, és elűzte a házából, de még ezután is biztosított számára egy elég tekintélyes havi járadékot.

A dorgálást William Ferney szokásos cinikus modorában fogadta, válaszra sem méltatta az öreg lordot, s még csak rá sem nézett a pénzre, amelyet mint első havi járadékát eléje tett, hanem még aznap hátat fordított a Glenor-kastélynak, és nyoma veszett.

Történetünk elején Buxton lord már régen nem tudta, hogy merre lehet, és azt sem, hogy mi lett belőle. Azóta, hogy William elment, még hírét sem hallotta, és az évek múlásával a fájdalmas emlékek lassan-lassan elhalványultak a szívében.

Szerencsére vér szerinti gyermekei annyi örömet szereztek, amennyi bajt az idegen fiú gyűjtött a fejére. Éppen amikor William hír nélkül továbbállt, George, a nagyobbik fiú, a dicső családi hagyományok folytatásaképpen kitüntetéssel elvégezte az ascoti katonai iskolát, s mivel leginkább a kalandos gyarmati szolgálat vonzotta, belépett a hadseregbe. Ami Lewist illeti, Buxton lordnak sajnálattal kellett tudomásul vennie, hogy másodszülött fiát kevésbé kecsegtetik a katonaélet változatosságai, de azért minden más szempontból megérdemelte apja szeretetét. Lewis kissé nehézkes, de módszeresen gondolkodó fiatalemberré cseperedett, olyan komoly jellemmé, akiben feltétlenül meg lehet bízni.

A William távozását követő évek során, miközben a szökevény emléke fokozatosan elhalványult, a két fiú életútja úgy alakult, amint az előrelátható volt. Lewis az üzleti élet iránti érdeklődésének engedve a Central Bank alkalmazottja lett, s ott munkásságát igen sokra becsülték, a hatalmas intézmény belső hierarchiájában egyre magasabbra hágott, és remélhette, hogy egy szép napon akár az intézmény igazgatója is lehet. Közben George, akit egyik gyarmatról a másikra vezényeltek, egyik dicső tettet a másik után hajtotta végre.

Buxton lord úgy érezte, hogy vége a megpróbáltatásainak, és öreg napjaira már csak örömökben lesz része; nemsokára azonban egy minden eddigit felülmúló szerencsétlenség szakadt a nyakába. Ez nemcsak a szívét sebezte meg, de Glenor lordjainak folttalan becsületét is bemocskolta, s a család nevét a legaljasabb árulással szennyezte be.

Bár sok idő eltelt azóta, az olvasó talán még emlékszik azokra a szörnyűségekre, amelyeknek kiábrándító hőse Glenor lordjának nagyobbik fia volt.

George Buxton akkoriban, mint rendelkezési állományú gyarmati tiszt egy angol társaság által szervezett expedíció szolgálatában állt. Vagy két éven át ennek a társaságnak az érdekeltségében, egy felerészben őáltala fizetett csapat élén az asanti törzs szállásföldjeit cserkészte be; de egyszer csak azt kezdték suttogni róla, hogy úgy viselkedik, mint valami banditavezér. Az első hírek villámcsapásként hatottak; nemsokára voltak, akik tudni vélték, hogy véres kalandok közepette valahol a méltó büntetését is elnyerte. Viszont más híresztelések szerint az áruló Buxton kapitány és a zsiványokká züllött zsoldosai tovább rabolnak, erőszakoskodnak és kegyetlenkednek, s elvetemült tetteikért mind egy szálig kiérdemelték, hogy az akasztófán száradjanak.

Többrendbeli gonosztetteiket akkoriban a lapok nyilvánosságra is hozták. Később azt is megírták, hogy a lankadatlan eréllyel üldözött banda az ellenük küldött katonaság csapásai alatt viszontagságos körülmények között felmorzsolódott; és hogy Buxton kapitányt néhány emberével együtt végül is francia területre szorították, ahol aztán a végzet utol is érte őket, amennyiben a Hombori hegység völgyeiben, egy Kubo nevű falu közelében a kapitány már az első sortűznek áldozatául esett. Annyi bizonyos, hogy Afrikának azon a vidékén nincs olyan kis falu, amelyben valamit ne lehetne hallani az angol tiszt haláláról; vannak, akik úgy tudják, hogy valójában a váltóláz ölte meg, amint a tenger felé igyekezett, miután annyi szörnyűséget művelt; más falvakban viszont az a hír járja, hogy a bandavezért és cinkosainak többségét kiirtották, a néhány életben maradottat szétszórták, és az egész fantasztikus gaztettet végül is vérbe fojtották. Annyi bizonyos, hogy a büntetőexpedíció, bár sokba került, de átfogó és gyors eredménnyel járt.

Meg kell említenünk azt a megdöbbenést is, amelyet ez a felháborító kaland Angliában kiváltott. De aztán a kedélyek lecsillapodtak, és a halottakra a feledés fátyla borult.

A világnak csak egyetlen pontján nem feledtek soha. Ez a hely pedig a Buxton lord kastélya volt.

Glenor lordja, aki akkor éppen a hetvenötödik esztendejét töltötte be, úgy fogadta a nagy csapást, mint néha az öreg fák a villám sújtását; előfordul ugyanis, hogy a korona csúcsába vágó villám gyökeréig kiégeti a törzset, s aztán eltűnik a földben, nem hagyva maga után mást, csak egy óriási, talpán álló kérget, s a teljes belső megsemmisülés kívülről nem látszik, de valójában odú tátong a törzsben, amelyet az első erősebb szélroham ledönt a lábáról.

Így járt az öreg tengerész is. Fia iránti szenvedélyes szeretetében, s ami ennél több: becsületében egyszerre érte a kegyetlen csapás, de ő meg sem ingott alatta, s talán csak arcának sápadtsága árulkodott szörnyű fájdalmáról. Nem kérdezett semmit, egy szót sem szólt többé az elképesztő szerencsétlenségről, keserűen magába zárkózott, s szinte gőgös hallgatásba burkolózott.

Attól kezdve például senki sem látta a napi sétáján, ami pedig elengedhetetlen szokása volt. A nemes lord lakosztályába zárkózott, némán, magányosan és majdnem mozdulatlanul üldögélt naphosszat, és a kastélya kapuját még a legkedvesebb barátai előtt is zárva tartotta.

Teljes volt-e a magánya? Nem egészen. Mert felváltva három olyan személy is aggodalmaskodott körülötte, akiknek elég lelkierejük volt, hogy elviseljék a szívrettentő életet egy élő szobor mellett, egy olyan kísértet közelében, akinek teste megőrizte az élő ember mozdulatait, jóllehet önmagát saját eltökéltségéből a hallgatás kísértettornyába falazta be.

Elsősorban kisebbik fia, Lewis Robert Buxton utazott le hétről hétre a Glenor-kastélyba, és ott töltötte minden idejét, amelyet a Central Bank szolgálata nem kötött le.

Rajta kívül az unokája, Agenor de Saint-Bérain törekedett, hogy vidám természetével némi örömet vigyen a kolostor komorságú kastélyba.

Agenor de Saint-Bérain külleme már George Buxton elképesztő árulása idején is vonásról vonásra megegyezett azzal a nem valami hízelgő képpel, amelyet felvázoltunk róla; viszont ami jellemét illeti, csodálatos fiatalember volt: szolgálatkész, kötelességtudó, érzékeny lelkű és megingathatatlanul becsületes.

Ráadásul három olyan tulajdonsággal is rendelkezett, amely megkülönböztette minden embertársától: hihetetlenül szórakozott volt, határtalan szenvedéllyel, de nem sok szerencsével horgászott, és végül, de nem utolsósorban, sőt inkább mindenekfelett, a gyengébb nemtől kérlelhetetlenül elzárkózott.

Szülei után szép vagyont örökölt, s mint független ember, amint hírét vette nagyapja tragédiájának, elhagyta Franciaországot, s a Glenor-kastély szomszédságában egy villába költözött, ahol ettől kezdve ideje nagy részét töltötte.

A villa kertjén patak folydogált keresztül, amelybe Agenor érthetetlen szenvedéllyel hajigálta be a horgait. Mert ugyan mi értelme lehet sportszenvedélyének, ha horgászás közben a gondolatai mindig messze kószálnak? Ha a világ minden hala az ő csalétkére „harapott” volna, ő akkor sem vette volna észre, hogy mozog a pallókája. S ha valami öngyilkos márnafi vagy süllő, esetleg paduc mégiscsak ráakasztotta volna magát a szórakozott horgász valamelyik horgára, ugyan mit ért volna vele, hisz a vajszívű Agenor menten visszahajította volna a vízbe, s talán még bocsánatot is kér tőle.

Mert Agenor, mint már mondtuk, jó fiú volt.

És micsoda megcsontosodott agglegény! Ha volt, aki meghallgassa, menten megvallotta, mily kevésre becsüli a női nemet. Agenor ugyanis az emberiség minden gyöngéjét, hibáját a nők nyakába varrta; „huncutok, hazugok, kétszínűek, hihetetlenül tékozlók” - mondogatta általában, de mondott ő más, ezeknél vérlázítóbb jelzőket is, amelyeknek felsorolásától ez alkalommal eltekintünk.

Mikor azt tanácsolták, hogy házasodjék meg, Agenor így kiáltott föl:

– Hogy én összeházasodjam valami csélcsap, könnyelmű fehérnéppel?

S ha a tanácsadó ragaszkodott a javaslatához, Agenor halálos komolyan kijelentette:

– Csak akkor hiszek egy nő szerelmében, ha látom, hogy kétségbeesésében meghalt a tulajdon síromra borulva.

Mivel ez a feltétel teljesíthetetlen, könnyű fogadást ajánlani, hogy Agenorunk haláláig agglegény marad.

A gyengébb nem iránti rokonszenvének teljes hiánya alól egy hölgy mégis kivétel. E kivételezett hölgy neve: Jane Buxton, Glenor lordjának legkisebb gyermeke és Agenor nagynénikéje, méghozzá olyan nagynéni, amilyen kevés akad a világon, mert tizenöt-húsz évvel fiatalabb a nagybácsijánál; olyan nagynéni, akit Agenor pólyás baba kora óta ismer, akit ő tanított járni, s akit, mikor a szerencsétlen lord meghasonlott a világgal, maga mellé vett, hogy vigyázzon rá. Agenor Jane iránt atyai szeretetet érzett, s e rajongó szeretetre a fiatal leány is hasonló érzésekkel válaszolt. Elvben Agenor volt a nevelő és az irányító, de valójában mindent megtett, amit növendéke óhajtott. Agenor és Jane elválaszthatatlanok voltak. Együtt mentek mindenüvé, együtt csatangoltak gyalog vagy lóháton erdőn-mezőn át, együtt eveztek, vadásztak s kedvteléssel sportoltak, s minden feljogosította az öregedő unokaöccsöt, hogy fiúsan nevelt nagynénikéjéről kijelentse: „Meglátjátok, végül is férfivá nevelem”.

És Jane Buxton volt a harmadik személy, aki az agg lordról való gondoskodást vállalta, és szinte anyai gondviseléssel övezte öreg, megszomorodott apját. Jane az életét áldozta volna, csak egyszer mosolyogni lássa... És egy pillanatra sem adta fel a reményt, hogy megkeseredett atyja szívébe - bár egyetlenegyszer - mégiscsak sikerülni fog egy cseppnyi boldogságot becsempésznie. Minden gondolata, minden cselekedete ezt a célt szolgálta.

Mikor bátyja drámájára a halál pontot tett, Jane látta, hogy apját sokkal inkább elkeseríti családjuk bemocskolt neve, a csúffá tett becsület, mint fia egyébként megérdemelt végzete. Ő azonban nem esett kétségbe.

Nem mintha szeretett bátyjának halála és a szörnyű bűntettekkel bepiszkított családi becsületük hidegen hagyta volna. De a fájdalommal egyidőben egy erősebb indulat is a szívébe költözött: a felháborodásé. Hogyan?! Lewis és az édesapja ilyen könnyen elhiszik George bűnösségét? Anélkül hogy ellenőriznék, hogy maguk is utána járnának a híreknek, bizonyítottnak fogadják el a távoli gyarmatokról jövő ellentmondásos vádakat. Ugyan, mennyire lehessen hinni akár a hivatalos jelentéseknek is? Ellenük s minden hivatalos megállapítás ellenében áll George becsületes múltja. Ő csak ismeri a bátyját, s tudja, hogy mennyire igazságos, mennyire jó és tiszta szívű volt, hogy egész életében bátran kiállt minden mellett, ami nemes; az az ember, aki csupa jóhiszeműség, ugyan miképp züllhet árulóvá? Ha az egész világ a szegény halottat mocskolja, ő akkor is tisztelni fogja az emlékezetét, és soha nem engedi megrendülni szívében a bizalmat, amelyet iránta érez!

Az idő csak megerősítette Jane Buxton elszántságát. Ahogy teltek a napok - bár semmi bizonyítéka nem volt -, bátyja ártatlanságába vetett hite egyre fanatikusabbá vált. S végül pár évvel a nagy dráma után elérkezettnek látta a pillanatot, hogy meg merje törni azt a kizárólagos hallgatást, amely a kubói eseményeket a Glenor-kastélyban körülvette.

– Bácsikám... - szólt egy szép napon Agenor de Saint-Bérainhez.

Bár, amint tudjuk, Agenor az unokaöccse volt, egy kettőjük közötti megállapodással felborították a rokonsági sorrendet, hogy összeegyeztethessék az életkorukkal. Emiatt Agenor Jane-t húgának nevezte, Jane pedig nagybácsijának tisztelte őt. Persze csak általában szokott ez így lenni...

Némi kivételekkel...

Például, ha „a nagybácsi” - hogy, hogy nem - valamilyen panaszra adott okot; mondjuk, megpróbált ellenállni „a húgocskája” akaratának vagy szeszélyének; a húgocska menten visszavette unokaöccsétől a születése szerint őt megillető jogokat, és megkövetelte, hogy öccse a rokoni fokozat szerint tisztelje őt. Az „öcsike” pedig, amint észrevette, hogy a rokoni szálak kezdenek összegabalyodni, menten elkövetett mindent, hogy „tiszteletre méltó nagynénikéjét” kibékítse. Ebből a fura rokoni kapcsolatból aztán igen gyakran ugyancsak mulatságos párbeszédek születtek.

– Bácsikám... - szólt Jane azon a bizonyos napon.

– Tessék, húgocskám... - válaszolta Agenor, bár éppen egy zsebkönyvecskét böngészett a horgászás művészetéről.

– George-ról szeretnék beszélgetni.

Agenor álmélkodva tette le a könyvet.

– George-ról? - kérdezte zavartan. - Miféle George-ról?

– George bátyámról - világosította fel Jane nyugodtan.

Agenor elsápadt.

– De tudod jól - ellenkezett remegő hangon -, hogy ez a téma tilos, hogy még a nevét sem szabad kiejteni...

Jane fejének egy makrancos rándításával túltette magát Agenor aggályain.

– Ez most nem érdekel, bácsikám - mondta határozottan. - Beszélj nekem George-ról.

– Mit mondjak róla?

– Mindent! Az egész történetét. Mindent!

– Soha!

Jane felfortyant:

– Öcsém... - szólt rá fenyegetően.

Ennyi elég is volt szegény Agenornak.

– Jó... jó - motyogta, aztán nekifohászkodott, hogy elmesélje a szomorú históriát.

És elmondta töviről hegyire, anélkül hogy bármit is kihagyott volna. Jane végighallgatta figyelmesen, s amikor befejezte, semmit sem kérdezett. Agenor már azt hitte, hogy ennyivel be is éri, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

De csalódott a jó fiú, mert pár nap múlva Jane ismét csak elkezdte:

– Bácsikám!

– Mit óhajtasz, szívem? - kérdezte Agenor.

– És ha George mégis ártatlan?!

Agenor azt hitte, hogy nem hall jól.

– Ártatlan?... - csodálkozott. - Ó, lelkem, húgocskám, ugyan milyen kétségeink lehetnek még?! George árulása és halála minden részletében bizonyított történeti tény.

– Ugyan mivel bizonyították be? - kérdezte Jane.

Agenor ismét belekezdett a történetbe. Olyan újságcikkeket és jelentéseket idézett, amelyeket senki sem cáfolt meg. S végül felemlegette a bűnös eltűnését is, amely elég szilárd bizonyítéka annak, hogy meghalt.

– A halálának igen - mondta Jane -, de vajon az árulásának is?

– Egyik a másikból következik - álmélkodott Agenor ekkora makacsság láttán.

De a fiatal lány eltökéltsége nagyobb volt, mint ahogy Agenor sejthette. Attól a naptól kezdve Jane többször is visszatért a fájdalmas beszédtémára, Agenort mindenféle kérdésekkel nyaggatta, s azokból látható volt, hogy rendületlenül hisz George ártatlanságában.

Csakhogy ebben a kérdésben Agenor is megmakacsolta magát. Jane akármilyen lelkesen bizonygatta a maga igazát, Agenor szomorkásan csak rá-rábólogatott, mintegy jelezve, hogy szeretne elkerülni minden haszontalan vitát, és Jane-nek éreznie kellett, hogy a véleményét töretlenül fenntartja.

És így ment ez nap mint nap változatlanul, míg csak a lány el nem határozta, hogy élni fog a tekintélyével.

– Bácsikám! - fordult egy szép napon Agenorhoz.

– Parancsolj, drágám - válaszolt a szokásos módon Agenor.

– Sokat gondolkoztam rajta, bácsikám, és most már az a határozott véleményem, hogy George ártatlan, és sohasem követte el azokat a szörnyű gaztetteket, amelyekkel vádolják.

– Na, de mégis... - próbált ellenkezni Agenor.

– Semmi mégis! - vágott közbe Jane határozottan. - Bácsikám, George ártatlan!

– Mindazonáltal...

Jane átható pillantást vetett Agenorra:

– Én mondom neked, öcsém, hogy a bátyám, George, ártatlan - s a hangja ridegen csengett.

Agenor erre már meghátrált.

– Persze, nénikém - ismerte el alázatosan.

És e pillanattól kezdve George ártatlansága olyan befejezett ténnyé vált, amelyet Agenor de Saint-Bérain még álmában sem mert kétségbe vonni. Ráadásul Jane határozottsága bizonyos hatást az ő meggyőződésére is gyakorolt, jóllehet az ő véleménye nem volt olyan egyértelmű George ártatlanságáról, de immár a bűnösségét illetően is kétségei támadtak.

Amint telt az idő, Jane gondolatain mindinkább eluralkodott lángoló hite, amely sokkal inkább az érzelmeiből, mintsem józan eszének sugallatából sarjadt és táplálkozott. Mit ér hangoztatni bátyja ártatlanságát, ha bizonyítani nem tudja? S a bizonyítékokat ugyan hol szedhetné össze?

Jane addig-addig törte a fejét, amíg meggyőződésévé nem vált, hogy megtalálta a kiutat.

– Ugyebár, abban egyetértünk, hogy George nem követhette el a gaztetteket, amelyekkel vádolják - szólt egy szép napon Agenorhoz.

– Persze hogy nem - válaszolta Agenor, aki egyébként már nem nagyon hitte az ellenkezőjét sem.

– George annál okosabb volt, mint hogy egy ilyen őrültséget elkövessen - folytatta Jane -, és sokkal büszkébb, semhogy annyira lealjasodjék. A hazáját pedig sokkal jobban szerette, mint hogy elárulja.

– Kézenfekvő.

– Itt éltünk egymás mellett. Minden gondolatát úgy ismerem, mint a magamét. Semmit sem értékelt többre a becsületnél, senkit sem szeretett jobban az édesapánknál, és a haza dicsőségének szolgálatánál magasztosabb célt nem ismert. Egy ilyen jellemről el tudod képzelni, hogy meggondolatlanul elherdálja a tisztességét, hogy beálljon zsiványnak, hogy meghemperegjen a gyalázatban, és bemocskolja a családja becsületét is? Mondd, Agenor, elhiszed mindezt?

– Én!?... Semmi esetre sem, nénikém! - tiltakozott Agenor, és jónak látta a tiszteletadó megszólítással élni...

– De mit bámulsz rám olyan szemekkel, mintha most látnál először? Magad is tudhatod, hogy soha egyetlen aljas gondolata sem volt! De ha tudod, mondd is!

– Mondom, nénikém, mondom.

– Mondd is!... Akik pedig azt a mesét véges-végig kitalálták, azok... közönséges nyomorultak...

– Ők a banditák!

– ...ólombányába velük!

– Inkább felakasztani őket!

– ...az újságírókkal együtt, akik azt a sok hazug mendemondát terjesztették, és annyi keserűséget és szégyent okoztak.

– Úgy van! Minden újságírót... kötélre velük!

– ...Falhoz állítani őket!... Végül is meggyőztelek.

– Meg, abszolút!

– Na, azt szerettem volna látni, hogy ebben a kérdésben más véleményed legyen, mint nekem!

– Isten őrizz!

– Annál jobb. Máskülönben ismersz engem, biz’ isten elzavartalak volna, hogy soha többé ne lássalak...

– Az ég őrizzen meg!... - kiáltott fel szegény Agenor, mert halálra rémült a szörnyű kilátástól.

Jane most már rövid szünetet tartott, és a szeme sarkából rásandított az áldozatára. Úgy találta, hogy ami szándékában állt, azt már kétségtelenül elérte, azért valamivel szelídebb hangon folytatta:

– De az nem elég, hogy te meg én... szóval, hogy mi ketten meg legyünk győződve George ártatlanságáról. Ugye, drága bácsikám, ezt be is kell bizonyítanunk...

Mikor Agenor azt hallotta, hogy „drága bácsikám”, menten felderült; most már bizonyos, hogy elmúlt a vihar.

– Bizony - bólintott, és sóhajtott is egy nagyot.

– Másképp hiába kürtöljük világgá, hogy George ártatlan, mert úgysem hinné senki.

– Ebből a szempontból is teljesen igazad van, drágám.

– Ha apánk, éppen az édesapánk s az ő atyja is, cáfolhatatlan igazságnak fogad el olyan mendemondákat, amelyeknek forrását nem ismeri, és itt, a szemünk láttára hal meg szégyenében és bánatában, s közben eszébe sem jut, hogy ellenőrizze a sok gonosz zagyvaságot, és nem kiáltja oda a rágalmazóknak: „Hazudtok! George képtelen ilyen aljasságokra!”; ha mindez így van, akkor mi hogyan győzhetnénk meg ezeridegeneket anélkül, hogy vitathatatlan bizonyítékokat ne dörgölnénk a világ orra alá?

– Világos, mint a nap - hagyta helyben Agenor, és az állát simogatta -, de... a bizonyítékok... azokat hol találjuk?

– Itt semmiképpen!... - és Jane rövid szünetet tartott, majd halkabban hozzátette: - Esetleg valahol máshol...

– Máshol? De hol, kedvesem, hol?

– Ott, ahol az események lezajlottak. Kubóban!

– Kubóban?!...

– Persze hogy Kubóban! Ott megtalálhatnánk George sírját, mert, amint mesélik, ott halt meg, és ha valóban halott, megtudhatjuk, miként pusztult el. Aztán az eseményeknek néhány túlélőjét is felkutathatnánk... A George parancsnoksága alatt álló csapat elég jelentős volt. Lehetetlen, hogy minden embere odaveszett volna. Szóval szemtanúkkal beszélhetnénk, és a vallomásukból kihámozhatnánk az igazságot.

Jane arca, amint beszélt, egyre inkább felragyogott. A hangja, amelyen uralkodni igyekezett, remegett a lelkesedéstől.

– Igazad van, kislány! - kiáltott fel Agenor, és gyermeteg módon csapdába esett.

Jane pedig ismét ravaszkodni kezdett:

– Igen ám - mondta -, de ha igazam van, akkor el is kell menni oda...

– Hova? - hökkent meg Agenor.

– Hát... Kubóba, bácsikám!

– Kubóba!... De ki a csodát akarsz te oda küldeni?!

Jane karba fonta a kezét:

– Téged, édes bácsikám - gügyögte negédesen.

– Megbolondultál?! - tiltakozott Agenor, és úgy tett, mintha menten ott akarná hagyni.

– Annyira nem, mint ahogy te gondolod - mondta Jane, és útját állta. - De ugyan biza miért ne mehetnél Kubóba? Talán nem szeretsz utazni?

– Utálok! Hogy menetrend szerint induló vonatok után szaladgáljak, az több, mint amennyi tőlem kitelik.

– És horgászni is utálsz, ugyebár?

– Horgászni?... Nem látom...

– Mit szólnál például egy kis roston sült halacskához, amit a Nigerből fogtál ki? Az már valami! Nem? A Nigerben akkora süllők úszkálnak, mint egy cápa, s a pérek, mint a tonhal, akkorák! És mindez téged ne érdekelne?

– Nem mondom, hogy nem, de azért mégis...

– Horgászgatás közben vizsgálódnál, értekeznél a bennszülöttekkel...

– Igen, de milyen nyelven? - vágott közbe Agenor gúnyosan. Úgy tudom, hogy azok az emberek nem beszélik az angolt.

– Arra gondoltam, hogy bambara nyelven hallgatnád meg, amit mondani akarnak... - válaszolta Jane ártatlanul.

– Bambara nyelven?!... Hát tudok én bambarául?

– Majd megtanulsz.

– Az én koromban?

– Hát ha én, aki a nénéd vagyok, megtanultam.

– Hogyan?... Te beszélsz bambarául?

– Persze hogy beszélek. Figyelj ide: „Dzsi lokho á bé ná”.

– Hát ez miféle madárnyelv?

– Azt jelenti, hogy „szomjas vagyok”. És: „I du, nono i mitá.”

– Izé... hogy mondod... nono... mitá...

– Ez azt jelenti, hogy „lépj be, és igyál tejet”. És: „Kukho bé ná, kunu uárárá uté á mán dumuni”. Meg se próbáld kitalálni! Azt jelenti: „Nagyon éhes vagyok, tegnap este óta nem ettem semmit”.

– És ezt nekem is meg kell tanulnom?

– Ezt is, és mást is, és minél sürgősebben, mert az indulás napja már nincs messze!

– Hogyhogy az indulás napja?... Hát én pedig nem megyek sehova!... Micsoda ötlet!?... Egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy eldiskuráljak a te bennszülöttjeiddel?

Jane úgy tett, mintha abbahagyná a meggyőzést:

– Akkor egyedül megyek - jelentette ki szomorúan.

– Egyedül!... - jajdult fel Agenor elképedve. - Tehát mindenáron menni akarsz...

– Bizony, egyedül is, Kubóba!

– A parttól még ezerötszáz kilométerre?

– Ezernyolcszáz, bácsikám.

– A legnagyobb veszedelmek közepette!... És egy szál egyedül!...

– Mit tegyek, ha te nem jössz - válaszolt Jane szárazon.

– De hát ez őrültség! Kész elmezavar! Delirium tremens! - kiáltotta Agenor, és mivel más kiutat nem talált, elrohant és bevágta maga után az ajtót.

Másnap aztán, amikor látni akarta Jane-t, az kiüzent, hogy nem fogadhatja; és a következő napon ugyanúgy járt. Agenornak pedig nem volt lelkiereje, hogy ezt a játékot sokáig folytassa. Négy nap elteltével beismerte a vereségét.

Különben mindig így történt, ha ifjú nénikéje valami meghökkentő javaslattal állt elő, amivel ő csak lassan-lassan tudott megbarátkozni. Ezt az útitervet is első hallásra megvalósíthatatlannak látta, másnap viszont már elképzelhetőnek találta, harmadnap könnyű feladatnak érezte, negyednap pedig semmiségnek tűnt az egész utazás.

Tehát négyszer huszonnégy óra sem kellett az Agenor „megtérítéséhez”; ahhoz, hogy megvallja gyöngéit, és kijelentse: útra készen áll.

Jane pedig volt olyan nagylelkű, hogy ne nehezteljen többé.

– Először is az ottaniak nyelvét sajátítsd el - kötötte Agenor lelkére, és bácsikája mindkét arcát megcsókolta.

Attól kezdve Agenort csak a bambara nyelvtan lelkiismeretes magolása közben lehetett megpillantani.

Csakhogy mielőtt útnak eredtek volna, Jane-nek még el kellett nyernie apja beleegyezését. És el is nyerte, mégpedig sokkal könnyebben, mint ahogy számította. Anélkül hogy a részletekre alkalma lett volna kitérni, éppen csak hogy megemlítette úti szándékát, s Glenor lordja máris egyetlen biccentéssel megadta a beleegyezését, aztán ismét visszazuhant keserű gondolataiba. Vajon hallotta, amit a lánya mondott? Úgy tűnt, hogy a világon már semmi, de semmi sem érdekli.

Mivel minden elrendeződött, Jane és Agenor megkezdte az úti készülődéseket. Akkor még nem tudhatták, hogy milyen nagy segítségükre lesz a Barsac-expedíció. Úgy készültek tehát, mint akiknek a maguk erejéből és a saját eszközeikkel kell megtenniük a fantasztikus három-négyezer kilométeres utat.

Jane már néhány éve gondosan tanulmányozta mindama területek földrajzát, amelyeken át akartak hatolni. Flatters, doktor Barth, Binger kapitány és Monteil ezredes művei igen pontos tájékoztatót nyújtanak ezekről a vidékekről és lakóikról. Ily módon Jane rájött arra, hogy ha fegyveres felfedező utat szervezne, és három-négyszáz önkéntessel venné magát körül, akiket fel is kellene fegyvereznie, táplálnia és fizetnie kellene, horribilis kiadásai lennének, és végül is csak azt érné el, hogy mindegyre összeütköznének az ottani törzsekkel, akik a fegyveres átvonulókkal szemben mindig fegyveres ellenállást fejtenek ki. Így arra kényszerülnének, hogy céljukat csak harcok árán érjék el, holott még azt sem tudják bizonyosan, hogy hova akarnak kilyukadni.

Binger kapitány azt írja, hogy a bennszülöttek bármilyen expedíció előnyomulását meg tudják akadályozni, mégpedig vagy fegyverrel, vagy pedig úgy, hogy mindent elpusztítanak a behatolók útjában, s azoknak élelem híján vissza kell fordulniuk.

Ez az észrevétel Jane-t meggondolásra késztette, s végül is úgy döntött, hogy békés eszközökkel próbálkozik. Lássanak náluk kevés fegyvert, legyen néhány hűséges, önfeláldozó emberük, és ami a siker titka: ne csak pénzük legyen, de ajándékoznivalójuk is a falvak főnökei és a kisebb tisztviselők számára.

Miután a száraz évszakra vászon öltözetet, az esős évszakra pedig vastagabb gyapjúruhákat rendelt, Jane és Agenor minden holmiját könnyebb utazóbőröndökbe csomagolta, s közben arra ügyelt, hogy csak a legszükségesebbek kerüljenek a poggyászba. Végül nekiálltak, hogy a bennszülöttek megajándékozására szolgáló apróságokat is becsomagolják: ócska, kiselejtezett puskákat, rikító, tarkabarka kelméket, selyem- és gyapotsálakat, üveggyöngyöket, varró- és a gombostűket, szalagokat, gombokat, ceruzákat; egyszóval egy csomó olcsó vicket-vackot, amit ilyen célra a bazárokban venni lehet.

Magukat pedig felszerelték egy kisebbfajta gyógyszertárral, jó fegyverekkel, távcsövekkel, iránytűkkel, ponyvasátrakkal, néhány könyvvel és szótárral, a legfrissebb kiadású térképekkel, sütésre-főzésre alkalmas lábosokkal és serpenyőkkel, különböző piperecikkekkel, teával, élelemmel; mindent nagy gonddal válogattak össze, hogy a szavannában, távol minden ellátási lehetőségtől ne akadjanak fenn.

Végül egy fémtokot is beszereztek, amely tükörként ragyogott, ha rásütött a nap; a fényes alkalmatosság mindenféle horgok és halászzsinórok akkora gyűjteményét tartalmazta, hogy abból egy horgászármádia is felszerelhette volna magát. Ez a tok természetesen az Agenor személyes poggyászába került.

A nagynéni és az unokaöcs, vagy ha úgy tetszik, a nagybácsi és az unokahúg megállapodtak, hogy Liverpoolba mennek, ahonnan a White Star Line The Ceres nevű gőzösére behajózva megindulnak Afrika partjai felé. Előbb úgy tervezték, hogy Angol-Gambiából indulnak. De amikor kikötöttek Saint-Louis-ban, meghallották, hogy Conakryban egy francia expedíció érkezését várják, amelynek jelentős szakaszon velük azonos útvonala van; ezért aztán elhatározták, hogy Saint-Bérain honfitársaival teszik meg a szavannai utat.

Szeptember végén tehát nagyszámú útipoggyászukat Liverpoolba küldték, és október 2-án a Glenor-kastély nagy ebédlőjében elköltötték a búcsúebédet; de csak kettesben, mert Buxton lord erre az alkalomra sem hagyta el a szobáját. Ezért az utolsó ebédet csendben és szomorúan fogyasztották el. Pedig Jane Buxton felemelő feladatra vállalkozott, de arra is kellett gondolnia, hogy vajon a kastélyt, gyermekkora és ifjúsága fészkét meglátja-e még valaha, s ha egyáltalán visszatér egyszer, édesapját viszontlátja-e s megölelheti-e még az életben.

Pedig Jane elsősorban őérte kockáztatta meg ezt a veszélyes és nagyon fárasztó kalandot. Elhatározta, hogy mindent megtesz, csak cseppnyi enyhülést hozhasson kétségbeesett apjának, s a családja jó hírnevét visszaszerezhesse, és letörölhesse a foltot, amely címerükön éktelenkedik.

Amikor az öreg lord meghallotta, hogy leánya meg az unokája a szobába lépett, lassan feléjük fordult, és csüggedt tekintete megélénkült. De csak egy pillanatig nézett a lányra, aztán a fáradt pillák ismét lecsukódtak, s az arc, mint rendszerint, kifejezéstelenül merev maradt.

– Isten önnel, atyám! - suttogta Jane, és alig tudott a könnyein uralkodni.

Glenor lordja semmit sem válaszolt. Csak ült a fotelben. Jane megragadta a kezét, és gyöngéden a mellére szorította, majd homlokon csókolta az apját. Attól félt, hogy zokogásba tör ki, ezért inkább kiszaladt a szobából.

Az öregúr akkor felélénkült, Saint-Bérain felé nyújtotta a kezét, s miután keményen kezet fogtak, az ajtó felé intett, amelyen Jane kiszaladt, mintegy jelezve, hogy a lánynak szüksége lesz a védelemre.

– Bennem megbízhat - mondta Agenor.

Buxton lord erre visszazuhant előbbi állapotába, tekintete az ablakon át belátszó távoli mezőkre révedezett; ezt látván, Saint-Bérain mélyen megindulva elhagyta a szobát.

A kastély udvarán utasainkat egy kocsi várta, hogy a két mérföld távolságban levő uttoxeteri vasútállomásra vigye őket.

– Hova is megyünk tulajdonképpen? - kérdezte Agenor, a javíthatatlan, amikor felkapaszkodott a kocsira, mert a nagyapjánál tett látogatás annyira felkavarta, hogy egészen megfeledkezett arról, amiért el kell hagynia a Glenor-kastélyt.

Jane csak egy vállrándítással válaszolt, miközben a kocsi elindult.

De alig tettek meg ötszáz métert, amikor Saint-Béraint szörnyű nyugtalanság ragadta torkon. Valósággal fuldokolt az izgalomtól, úgy, hogy alig tudta kinyögni:

– A horgaim!... A horgaim!... - a csodás horgászfelszerelésről volt szó, amelyet a fényes tok tartalmazott.

Mit volt mit tenni, vissza kellett térniük a kastélyba, hogy megkeressék a nagyszerű felszerelést, amelyet az örökké szórakozott Agenor azt sem tudta, hogy hol hagyott el. Mikor az állomásra értek, az expressz már befutott. Utazóinknak csak éppen annyi idejük maradt, hogy felülhessenek; e tény Agenorból nem mindennapi büszkeséget váltott ki, s be is vallotta, hogy mire büszke:

– Életemben másodszor fordul elő, hogy nem késem le a vonatot.

Így kezdődött el a két világjáró utazása, az a sok meglepő kaland, amelyre egyikük sem gondolt, még a legmerészebb álmában sem. De vajon Jane útnak ered-e, ha megsejti, hogy mi történik az ő távollétében? S vajon elhagyja-e szerencsétlen atyját, ha tudja, hogy annak még milyen szörnyű csapást kell elszenvednie, miközben ő azért kockáztatja az életét, hogy megmentse a kétségbeeséstől?

Persze Jane nem láthatta előre a Central Bank fiókjában lejátszódó drámát és azt, hogy Lewis bátyját oly gyalázatos gonosztettel gyanúsítják majd; ő abban a hiszemben, hogy atyja érdekét szolgálja, éppen akkor hagyta el az öregurat, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna lánya közelségére.

Egy ügybuzgó inas jóvoltából Lewis Robert Buxton eltűnésének híre Glenor lordjának már az Old Broad Street-i betörést követő nap reggelén, tehát december 1-én a fülébe jutott. Az öreg lordot mintha letaglózták volna. Az ősök hosszú sorának makulátlan leszármazottja, a becsület kultuszának rendíthetetlen lovagja egy szép napon arra ébredt, hogy két fia közül az egyik áruló, a másik rabló.

A szerencsétlen vénember felnyögött, a torkához kapott, s a következő pillanatban végigvágódott a parketten.

A személyzet menten összefutott, fölemelték, ápolgatták, míg csak ki nem nyitotta a szemét.

E pillanattól kezdve csupán a tekintete árulkodott arról, hogy az élet még nem szállt ki e sokat szenvedett szívből. Buxton lord életben maradt, de megkínzott teste immár örök mozdulatlanságra volt kárhoztatva. S mindezen felül a sors kegyetlensége mintha nem ismerne határt: a megbénult testben az agy világosan működött. Érzéketlenül, némán, mozdulatlanul, Buxton lord gondolkodott!

A zónaidőt figyelembe véve, éppen abban a pillanatban, amikor atyja élettelenül roskadt össze, Jane Buxton Marcenay kapitány segítségével a kengyelbe lépett, hogy átlovagolva a hídon, amely Conakryt a szárazfölddel összekötötte, megtegye az első lépéseket Afrika titokzatos földjén.