Marcel Camaret

Elámulva a fogadtatáson, amelynek udvarias formája az adott helyzetben rendkívülinek tűnt, a hat európai, nyomában a két négerrel, megindult a lépcsőn, amelyet számtalan villanyégő fényesen kivilágított. Vagy húsz lépcsőfokot kapaszkodtak felfelé, aztán egy előszobában találták magukat. Marcel Camaret, aki utolsónak ért föl, átment az előszobán, és kinyitott egy ajtót, majd félreállt, mint az imént, hogy váratlan vendégeit előreengedje.

Egy hatalmas terembe léptek, amelyben elképesztő rendetlenség uralkodott. Az egyik oldalon, a terem teljes hosszában rajzasztal nyújtózkodott végig, a másik három falát könyvespolcok borították. Szanaszét vagy tíz szék állt; valamennyin könyvek, papírok halomban. Marcel Camaret megfogta az egyik csomót, nyugodtan letette a földre, és leült az így felszabadult székre. Példáján felbátorodva a vendégek is hasonlóképpen cselekedtek, és nemsokára valamennyien helyet foglaltak, Malik és Tongané kivételével, akik tisztelettudóan állva maradtak.

– Mivel szolgálhatok önöknek? - kérdezte Marcel Camaret, és úgy tűnt, mintha a világ legtermészetesebb dolgának találná ezt a szokatlan látogatást. A pár perc alatt, amint helyet foglaltak, elég idejük maradt, hogy közelebbről megszemléljék azt a személyt, akinek az otthonába oly merészen betörtek; a szemügyre vétel valamennyiüket megnyugtatta. Az ismeretlen, akit Tongané Camaret-ként üdvözölt, valóban különös ember volt, és annyira szórakozott, hogy lent a kikötői oldalon, mikor már-már beléjük ütközött, akkor sem vette észre őket; általában a külvilágról nemigen látszott tudomást venni, és távol tartotta magát mindentől, ami körülötte történt; rendkívülivé tette az a közvetlensége és nyugalma is, amellyel olyan ismeretlen embereket fogadott, akik durván rátörtek. Kétségtelen, hogy nem lehetett mindennapi ember! De különleges, sőt mondhatnánk abnormis viselkedése nem állt ellentétben a becsületességével vagy inkább ennek a fejletlen, kamaszos testű embernek a szemmel látható „ártatlanságával”. Nem, ez az ember, akinek oly magasan domborodó homloka van, s hozzá oly tiszta tekintete, oly nagy, csodálkozó szeme, ez nem tartozhat ugyanabba az erkölcsi kategóriába, mint Harry Killer, bár minden arra vallott, hogy egy követ fúj vele.

– Camaret úr - válaszolta Barsac bizalommal -, azért jöttünk, hogy védelmet kérjünk öntől.

– Védelmet?... - és Camaret hangjában csodálkozás bujkált. - De tulajdonképpen ki ellen?

– E város ura, vagy inkább zsarnoka, Harry Killer ellen.

– Harry Killer?... Zsarnok?!... - látszott, hogy Camaret nem érti, miről van szó.

– Ezt ön nem tudja? - csodálkozott Barsac.

– Szavamra nem.

– De hát mégis, lehetetlen, hogy ne vette volna észre a várost, amely itt emelkedik ön körül - erősködött Barsac kissé bosszúsan.

– Persze hogy észrevettem - ismerte el Camaret.

– S talán azt is tudja, hogy Blacklandnek hívják...

– Á! Igazán, Blackland?... - csodálkozott Camaret. - Nem csúnya név... Eddig nem tudtam, de ha önök mondják... szóval, nem felejtem el. Ámbár nekem mindegy.

– Bár nem ismeri a város nevét - folytatta Barsac némi iróniával a hangjában -, feltételezem, észrevette, hogy lakói vannak; sőt, hogy jelentős számú népessége van...

– Természetes - válaszolta Camaret szelíden.

– Minden városnak kell hogy legyen egy igazgatási rendszere, egy vezetője...

– Ennek is van...

– Blacklandben minden hatalom Harry Killer kezében összpontosul, aki egy közönséges bandita, egy vad és véres kezű zsarnok, egy eldurvult, hogy ne mondjam, egy elmezavarodott alkoholista.

Marcel Camaret felemelte a fejét, és tekintetét Barsacra szegezte. Megdöbbentnek, sőt megrettentnek látszott. És úgy nézett körül, mintha most pottyant volna le a Holdról.

– Ó!... - rebegte tétován. - Milyen kifejezéseket használ?...

– A tényekhez viszonyítva nagyon is enyhéket - folytatta Barsac úr nekibuzdulva. - De előbb engedje meg, hogy elmondjuk, kik vagyunk.

Camaret egy közömbösen udvarias, de nem nagyon biztató mozdulatot tett. Barsac azonban megkezdte a jelenlevők bemutatását. Jane Buxtont a maga választotta álnevén mutatta be, aztán egymás után az útitársai következtek, kinek-kinek a neve után a minőségét is megmondta.

– És végül - fejezte be Barsac úr -, íme: Tongané, akit nem kell hosszasan jellemeznem, mert úgy tűnik, hogy már ismerik egymást.

– Igen... igen... - suttogta Camaret, és a tekintetét ismét a padlóra szegezte.

– Mint a francia kormány megbízottja... de ön, Camaret úr, tulajdonképpen nem francia?...

– De, hogyne... - dörmögte a mérnök, a hangja azonban cseppet sem melegedett fel.

– Amint már mondtam, a francia kormány megbízottja vagyok, azzal a feladattal ellátva, hogy a Niger-kanyarhoz egy expedíciót vezessek, amelynek tagjai az itt levő barátaim - folytatta Barsac -, de egész úton szakadatlanul küszködnünk kellett azokkal az akadályokkal, amelyeket Harry Killer kénye-kedve szerint gördített az utunkba.

– Mi célból tette volna? - vetette közbe Camaret némi érdeklődéssel.

– Azzal a céllal, hogy lehetetlenné tegye utunkat a Niger-kanyarhoz, mert Harry Killer nem akarja, hogy a világ tudomást szerezzen mindarról, ami itt megvalósult. Ezért követett el mindent, hogy távol tartson ettől a vidéktől, félt, hogy hírt viszünk Blacklandről, ugyanis e városról még semmit sem tud Európa.

– Mit mond?!... - kiáltott fel Camaret nála szokatlan kíváncsisággal. - Az nem lehet, hogy Európában semmit se tudjanak rólunk; hiszen számtalan munkásunk tért már haza, miután itt több vagy kevesebb időt ledolgozott.

– Pedig így van - jelentette ki Barsac.

– Ön azt állítja, hogy senki, ismétlem senki sem tud erről a városról? - kérdezte Camaret egyre izgatottabban.

– Abszolút senki.

– És hogy a sivatagnak ezt a részét most is teljesen lakatlannak tartják?

– Igen, uram, így van.

Camaret talpra ugrott, fel-le járkált a szobában, és forrt benne az indulat.

– Lehetetlen!... Lehetetlen!... - mormogta.

De izgatottsága csak pár pillanatig tartott. Nyugalmat parancsolt magára, és visszaült a székre.

– Kérem, uram, folytassa - szólt, s csak az arca volt kissé sápadtabb, mint rendesen.

– Nem untatom mindama nehézségek felelevenítésével, amelyekkel meg kellett küzdenünk - folytatta Barsac, mintegy engedve Camaret kérésének. - Elég, ha megemlítem, hogy miután sikerült elválasztania bennünket a fegyveres kíséretünktől, Harry Killer dühében - mert mi kitartottunk úti célunk mellett, amely számára kényelmetlen volt - megparancsolta az embereinek, hogy éjnek idején törjenek ránk, raboljanak el bennünket, és hurcoljanak ide, ahol immár két hete mint foglyokat tart, és állandóan azzal fenyegetőzik, hogy felakasztat.

Marcel Camaret arcát halvány pír futotta be, és a szemében fenyegető fény villant.

– Amit elmondtak, hihetetlen!... - kiáltott fel, mikor Barsac befejezte a tájékoztatást. - Hogyan?... Harry Killer így viselkedett volna...?

– És ez még nem is minden - folytatta Barsac, s aztán elbeszélte, hogy Jane Buxtonnak mennyi közönségességet kellett elszenvednie, hogy miként mészárolták le a két négert, az egyiket a légitorpedóval, a másikat pedig egy légisiklóra függesztve s aztán a torony teraszára hajítva, amelyen a szerencsétlen ember borzalmasan összetört.

Marcel Camaret mélyen felháborodott. Életében talán először fordult elő, hogy el kellett hagynia az absztrakciók világát, és közvetlenül találkozott a valósággal. Ennek következtében pedig a becsületét szörnyű csapás érte. Hogyan? Ő, aki egy legyet sem tudna agyoncsapni, anélkül hogy sejtette volna, immár hosszú ideje egy szörnytettekre képes embert támogat!

– Borzalmas!... Szörnyű!... - motyogta maga elé.

Vitathatatlan, hogy ez a megrökönyödés, amelyet Barsac elbeszélése keltett, őszinte volt, és mélyről fakadt. De akkor hogyan lehetne közös nevezőre hozni Camaret érzékenységét, kétségtelen erkölcsi tisztaságát azzal a ténnyel, hogy tehetségét e város szolgálatába állította, amelynek vezetője - enyhén szólva gyanús üzelmeket folytat?

– És végül is, uram - jegyezte meg Barsac, s mindnyájuk gondolatát fejezte ki -, egy ember, aki a szemünk láttára oly hidegvérrel gyilkolt, minden bizonnyal nem először tett ilyesmit. Harry Killernek feltehetően még sok más bűntett is nyomja a lelkét. De ugyebár, önnek mindezekről semmi tudomása?

– Hogy merészel tőlem ilyesmit kérdezni?! - tiltakozott Camaret felháborodva. - Semmiről sem tudok; mint ahogy arról sem volt sejtelmem, amiről itt önök felvilágosítottak, és azt a legszörnyűbbet sem tudtam, amire most jöttem rá. Sohasem mentem nagyobb távolságra az Üzemtől, amely teljesen reám van bízva, és amelyben főleg azzal foglalkozom, hogy újabbnál újabb eszközöket találok fel és kivitelezek; ezek közül sok, mondhatom: csodálatra méltó; így tehát nem láttam, és nem tudtam soha semmiről semmit...

– Ha jól értettem - szólalt meg Barsac -, kerülő úton arra a kérdésre válaszol, legalábbis részben, amelyen mi, amióta itt vagyunk, hiába törjük a fejünket. Számunkra első pillanattól kezdve hihetetlennek tűnt, hogy a város és viruló környéke Harry Killer műve volna. Ha arra gondolunk, hogy tíz évvel ezelőtt itt mindent homok borított!... És bármi is legyen a célja - de ez a létesítmény csodálatra méltó! S bár elvben el lehet fogadni, hogy Harry Killer kivételes értelemmel rendelkezik, viszont az eszét már jócskán elitta. Ezért aztán nem értettük, hogy ez a degenerálódott figura hogyan lehet egy ilyen csoda létrehívója.

– Ő! - kiáltott fel Marcel Camaret méltatlankodva. - Ő! Ez a senki, ez a nulitás!... Hogyan is képzelhettek effélét? A mű ragyogó, valóban az, de megvalósításához más ember kellett, nem egy Harry Killer.

– Akkor hát ki az alkotó? - kérdezte Barsac.

– Én!... - jelentette ki Marcel Camaret, és az arca ragyogott a büszkeségtől. - Mindazt, ami van, én alkottam. A sivatag meddő, kiégett földjére én hoztam az áldást. Én tettem a sívó homokot zöldellő mezővé, termékeny ültetvénnyé. Ezt a várost én teremtettem a semmiből!

Barsac és társai nyugtalanul egymásra néztek: Marcel Camaret ugyanis, miközben saját dicsőségének himnuszát zengte, tétova szemmel az eget bámulta. Vajon megszabadultak az egyik bolondtól, és belefutottak a másikba?...

– Meg fogom büntetni, ha megérdemli - ígérte meg Camaret nyomatékosan, de attól kezdve a szeme nyugtalanul meg-megcsillant.

A szökevényeket ez igen lehangolta. Ugyan mennyire bízhatnak meg ebben a zseniális, de szemmel láthatóan kiegyensúlyozatlan emberben, akit oly könnyű volt elvakítani, és akinek önhittsége és gőgje határtalan.

– Camaret úr, tolakodónak tartana, ha megkérdezném, hogyan ismerkedett meg Harry Killerrel, és hogyan támadt az a gondolata, hogy felépítse Blacklandet? - szólalt meg Amédée Florence, mert szerette volna, ha a beszélgetésük kézzelfoghatóbb tartalmat nyer.

– Dehogy tartanám - válaszolta Marcel Camaret szelíden, s látszott, hogy lassan-lassan visszanyeri szokott nyugalmát. - A terv Harry Killer érdeme. Én csak végrehajtottam. Harry Killert mint egy angol társaság által szervezett expedíció tagját ismertem meg. Az expedíciót egy rendelkezési állományba helyezett kapitány vezette, bizonyos George Buxton.

Amint ez a név elhangzott, mindenki Jane Buxtonra pillantott. De a lánynak még a szeme sem rebbent.

– Tongané is tagja volt az expedíciónak, mint altiszt - folytatta Camaret -, az imént menten felismertem, pedig sok esztendeje annak... Ami engem illet, mint mérnököt szerződtettek, hogy orográfiai, hidrográfiai és főleg mineralógiai szempontból kutassam át a felkeresett vidékeket. Miután elhagytuk Accrát és az asantik telephelyeit, vagy két hónapig északnak mentünk; s egyszer csak egy szép napon ott volt köztünk Harry Killer is. A vezetőnk szívélyesen fogadta, kijelölte helyét a menetoszlopban, és ő többé nem vált el tőlünk.

– Nem volna helyesebb inkább azt mondani, hogy lassacskán kitúrta Buxton kapitányt, akit az expedíció tagjai aztán nem is láttak többé? - kérdezte meg Jane.

– Erre nem is emlékszem... - válaszolta Camaret tétovázva, de cseppet sem csodálkozott a kérdésen. - Annyira elfoglaltak a kutatásaim, hogy önök is megérthetik: nem figyelhettem fel minden apróságra; annyi bizonyos, hogy Harry Killert sem láttam gyakrabban, mint George Buxtont. Egyszer aztán, amikor egy negyvennyolc órás kutatóútról visszatértem, az expedíciót nem találtam a táborban, ahol hagytam. Semmit sem találtam ott, sem embert, sem felszereléseket. Önök is elképzelhetik, mennyire felháborodtam, és éppen azon törtem a fejem, hogy most már én merre menjek, amikor egyszerre csak megjelent Harry Killer. Közölte, hogy Buxton visszament az óceán partjára, és magával vitte az emberek nagy részét is; őt pedig megbízta, hogy tizenöt emberrel meg velem folytassa az expedíció számára kijelölt utat. Nekem teljesen mindegy volt, hogy ki vezeti az expedíciót, Harry Killer vagy pedig Buxton kapitány; különösen, hogy azt sem tudtam, merre keressem a kapitányt. Tehát minden további nélkül Harry Killerhez csatlakoztam. Aztán eldiskuráltam vele néhány érdekesebb találmányomról. Ő pedig ide vezetett, és azt mondta, hogy valósítsam meg az elképzeléseimet. Ráálltam. Hát így alakult ki köztem és Harry Killer között a kapcsolat...

– Engedje meg, hogy kiegészítsem az ön elbeszélését, és hogy tudomására hozzam, amit, úgy látszik, ön nem tud - szólalt meg Jane Buxton nyomatékkal. - Attól a naptól kezdve, hogy Harry Killer a Buxton kapitány expedíciójához keveredett, s átvette a vezetést, az egész expedíció egy rablóbandává züllött. Falvakat gyújtottak fel, férfiakat gyilkoltak meg, nőket hasítottak ketté, és gyermekeket aprítottak fel.

– Hihetetlen - tiltakozott Camaret. - Az ördögbe, hát én is ott voltam, és nem láttam semmit.

– Aminthogy bennünket sem látott, pedig ott ment el előttünk; ugyanúgy tíz évvel ezelőtt sem vett észre semmit a Harry Killer viselt dolgaiból. Csakhogy mindazt, amit a tudomására hoztam, nem lehet kétségbe vonni. Szerencsétlenségünkre, azok mind olyan események, amelyekről az egész világ tud.

– Csak én ne tudnék semmit? - dadogta Marcel Camaret kétségbeesetten.

– Akármint is történt - folytatta Jane Buxton -, a szörnytettek híre eljutott Európába is. George Buxton megveszekedett expedíciója ellen csapatokat küldtek, s azok megsemmisítették őket. Azon a napon, amelyen ön visszatértében a táborhelyen nem talált senkit, George Buxton nem elment, hanem... meghalt.

– Meghalt?! - szörnyülködött Camaret.

– Meg, de nem a nyomába küldött katonák golyói terítették le, amint eddig hitték. George Buxtont meggyilkolták.

– Meggyilkolták?!...

– Az imént önt félrevezettük. A nevem nem Mornas, hanem Jane Buxton, és az ön egykori elöljárójának a húga vagyok. Ezért, amikor Tongané kiejtette a nevét, azonnal tudtam, hogy ön kicsoda. Azért jöttem Afrikába, hogy szerencsétlen bátyám ártatlanságának bizonyítékait felkutassam, mert olyan bűntetteket írnak a terhére, amelyeket más követett el.

– Meggyilkolták!... - Camaret csak e szót ismételgette, mert a sorozatos leleplezések valósággal összetörték.

– Hátulról szúrták le - adta meg Jane a pontos felvilágosítást, és a blúzából előhúzta a tőrt, amellyel George Buxton életét kioltották. - Ezek az urak elkísértek a bátyám sírjához, és az ő jelenlétükben hantoltuk ki a hamvait. Onnan hoztam el ezt a tőrt, amely keresztülhatolt a lapockáján, a csontba szorult, de a szívét átdöfte. A tőr nyelébe belevésték a tulajdonosának, a valószínű gyilkosnak a nevét. De sajnos, az eltelt esztendők azt kitörölték onnan. Már csak két betű olvasható ki: egy i és egy l. Nem hiszem, hogy csalódnék, ha abból, amit ön elbeszélt, arra következtetnék, hogy a gyilkos neve: Harry Killer!

Marcel Camaret a Jane Buxton tragikus elbeszélését egyre izgatottabban hallgatta. Hol ökölbe szorította, hol kinyitotta a kezét, amely remegett, ha néha letörölte az arcán kiserkenő verejtékcseppeket.

– Borzalom!... Borzalom!... És mindebben én is benne vagyok!... Én... - ismételgette szakadatlanul, a szeme kerekre tágult, és hol a csodálkozástól, hol az elborzadástól zavarodottan meg-megcsillant.

– Nyerünk-e menedéket öntől? - kérdezte meg végül is Barsac.

– Hogyne!... - válaszolta Camaret tőle szokatlan melegséggel. - Hát szükséges ilyesmit kérdezni? Csak nem képzeli, hogy ama szörnyű bűntettekben nekem is részem van? Sőt, nyugodjanak meg, én leszek az, aki mindezekért megbüntetem őket.

– Mielőtt a megtorlásról beszélnénk, gondoljunk inkább az önvédelemre - jegyezte meg a mindig gyakorlatias Amédée Florence. - Mert tartanunk kell attól, hogy Harry Killer a nyomunkba szegődik, és megpróbál visszahurcolni.

Marcel Camaret elmosolyodott.

– Még csak nem is álmodja, hogy itt vannak - mondta -, és ha esetleg rájönne...

Egy olyan mozdulattal intézte el ezt a lehetőséget, amelyből világosan látszott, hogy nem törődik vele.

– Majd meglátjuk, de addig pihenjenek nyugodtan - folytatta. - Biztonságban vannak, higgyék el nekem.

Camaret megnyomta egy csengő gombját. Egy fekete szolga azonnal jelentkezett.

– Joko - szólt Camaret a világ legtermészetesebb hangján az elkerekült szemmel bámuló s megijedt négerhez -, vezesd a hölgyet és az urakat a szobájukba.

Aztán felállt a székről, és a nyitott ajtó felé indult.

– Jó éjszakát - köszönt nyájasan.

Azzal eltűnt, és magukra hagyta elámult vendégeit, valamint a négert, akinek azt a nehéz feladatot adta, hogy ágyat vessen a jövevényeknek.

Ágyat? De hát hol találhatna ilyesmit a szegény Joko? Az egész Üzemben egyetlen felesleges ágy sem akadt, és semmi helyiség, amely az újonnan jöttek rendelkezésére állhatna, hiszen azok jelenléte maga volt a képtelenség. Végül is Joko számára nem maradt volna más hátra, minthogy ajtóról ajtóra végigjárja a munkások lakásait, s éjnek idején felzavarja őket.

A helyzet láttán Barsac megnyugtatta a néger fiút, hogy ő és a barátai könnyen nélkülözik az ágyat. Kijelentették, hogy akár abban a teremben is maradhatnak, csak arra kérték Jokót, hogy tolja egymás mellé a foteleket, és minden szőnyeget gyűjtsön össze. Aztán a vendégek elég jól elhelyezkedtek, annál is inkább, mert már későre járt az idő.

Pihentek hajnalig. Pontosan hat órakor Marcel Camaret belépett azon az ajtón, amelyen az éjjel eltávozott. Cseppet sem csodálkozott, hogy dolgozószobája átalakult tömegszállássá.

– Jó napot, uraim - köszönt ugyanolyan nyájasan, mint ahogy az este elbúcsúzott.

– Jó napot, Camaret úr - fogadták a köszöntését valamennyien.

– Uraim - kezdte Camaret -, végiggondoltam, amit önöktől hallottam. Ez a helyzet tovább nem tartható fenn. Azonnal kezdeményeznünk kell valamit.

És megnyomott egy gombot. Egy nagyon erős csengő hangja töltötte be az egész Üzemet.

– Kérem, uraim, kövessenek - fordult Camaret a vendégeihez.

Miután több folyosón is áthaladtak, a kis csoport a tágas műhelycsarnokba érkezett, amely az iménti csengőszóra megállított szerszámgépekkel volt tele. A gépek körül nők és férfiak álldogáltak.

– Mindenki itt van? - kérdezte meg Camaret. - Rigaud, kérem, olvasson névsort.

A névsorolvasás után megállapították, hogy az Üzem egész személyzete jelen van, és Camaret szólásra emelkedett. Előbb bemutatta az idegeneket, akik tőlük remélnek védelmet. Aztán előadta mindazt, amiről az éjszaka értesült: a kegyetlenségeket, amelyeket George Buxton emberei véghezvittek, miután valamilyen okból a Harry Killer parancsnoksága alá kerültek; az expedíció parancsnokának meggyilkolását, amely úgy tűnik, hogy személyesen a Harry Killer műve volt; aztán elmondta a Barsac-expedíció elrablását és bebörtönzését, és azt is, hogy miként viselkedett Harry Killer Jane Buxtonnal, és mily kegyetlenül és igazságtalanul gyilkolták meg a két négert. Camaret semmiről sem feledkezett meg, amit hallgatói tájékoztatására elő kellett adnia. Az elmondottakból kiderült, hogy ők valamennyien, tudtukon kívül, banditák szolgálatában állnak, és attól kell tartaniuk, hogy az Üzem alkotómunkáját súlyos törvénysértésekre használják fel. Ezt a helyzetet nem lehet tovább fenntartani; és természetesen becsület dolga, hogy a jogtalanul foglyul ejtett személyeket ne szolgáltassák ki Harry Killernek; végül azt a véleményét is kifejtette, hogy ezek után minden kapcsolatot meg kell szakítaniuk a Palotával, és mindnyájuknak egyszerre kell kérniük a hazatelepülésüket.

Mély csend fogadta Camaret tájékoztatóját, amely a becsületes munkásokat természetesen nagyon megdöbbentette. Miután az izgalom kissé lecsillapult, Camaret javaslatait mindenki elfogadta. Egyébként is melyik munkásnak jutott volna eszébe, hogy más véleményen legyen, mint csodált és mindenki által tisztelt igazgatójuk?

Camaret izgalmas tájékoztatóját a következő jogos feltételezéssel zárta le:

– Abból a sok hihetetlennek tűnő dologból, amit ma éjjel a tudomásomra hoztak, legjobban az lepett meg, hogy Európában semmit sem tudnak e város létéről, amelyet Harry Killer, ha nem tévedek, Blacklandnek nevezett el. Azt tudom, hogy a várost minden karavánúttól messze építettük fel, egy járatlan sivatag szívében, és ezt nem ok nélkül tettük. Viszont tudjuk, hogy az önök társai közül sokan, miután több vagy kevesebb időt itt dolgoztak, haza vágytak, és vissza akartak térni a hazájukba. Az éjszaka megcsináltam a számadást. Amióta e város létezik, mind a mai napig pontosan százharmincheten távoztak el közülünk. Ha e százharminchét személyből akár csak egy is Európába érkezett volna, a mi városunk nem lehetne ismeretlen. Mivel azonban senkinek sincs tudomása rólunk, a százharminchét munkásból egyetlenegy sem érkezett haza.

Egyetlen hang sem hallatszott a tömegből, a vitathatatlan logikájú következtetés mindenkit mellbe vágott.

– Mindebből pedig az következik - fejezte be Camaret -, hogy önök közül egyetlenegynek sincs semmi reménye a hazatérésre mindaddig, amíg Harry Killer uralma tart, és hiú ábránd kegyelmet várni tőle, ha a markába kerülünk. Tehát mind a saját érdekünkben, mind pedig az igazságért harcolnunk kell.

– Azt kell!... Azt kell!... Bízzék bennünk!... - hallatszott mindenünnen.

A munkások annyira bíztak Camaret-ben, hogy bár mélyen elcsüggedtek, amikor megtudták, mennyire el vannak szigetelve a világtól, menten visszanyerték a bátorságukat, ha arra gondoltak, hogy ő itt van velük. A megingathatatlan bizalom jeléül minden kar ölelésre tárult.

– Barátaim, vegyék fel a munkát, dolgozzanak, mint rendesen, és bízzanak bennem - bátorította az embereit Camaret, akit szokatlanul lelkesen éljeneztek meg, amikor eltávozott.

Amint a mérnök elhagyta a műhelycsarnokot, azzal a vezetőmesterrel kezdett tárgyalni, akit Rigaud-nak nevezett. Amint ez átvette az utasításokat, Camaret védenceitől kísérve visszament a dolgozószobájába.

Alighogy leült, felberregett a távbeszélő. Camaret leemelte a hallgatót, és a többiek csak azt hallották, amint szelíden így felelget: „igen”, „nem”, „jól van”, „tegyen, amit tetszik”. Végül felnevetett, és a hallgatót a helyére akasztotta, s a készüléket egy kapcsoló segítségével ki is kapcsolta.

– Harry Killerrel beszéltem - mondta a maga különleges modorában, amelynek szelídségét rendszerint semmi sem zavarta meg. - Már tud az ittlétükről.

– Á, már tudja! - kiáltott fel Barsac.

– Bizony, tudja. Megtaláltak egy bizonyos Tchumukit. S mintha valami csónakról is szólt volna, és itt az Üzem sarkánál egy Tchumukihoz hasonlóan gúzsba kötözött őrszemre is rábukkantak. Mivel éjszaka a városban tilos járkálni, Harry Killernek nem nehéz kitalálnia, hogy önök csak itt tartózkodhatnak nálam. Nem tagadtam le. Arra kért, hogy adjam ki önöket. Ezt megtagadtam. Mire ő mindenáron meg akart győzni, de én kitartottam az álláspontom mellett. Dühöngeni kezdett. Azzal fenyegetett, hogy idejön, és erőszakot alkalmaz. Erre kitört belőlem a nevetés, és megszakítottam a kapcsolatot.

Camaret védencei egyszerre talpon termettek.

– Felesleges mondanom: reánk számíthat - jelentette ki Barsac úr mindnyájuk nevében. - De fegyverekre volna szükségünk.

– Fegyverekre?... - mosolygott Camaret. - Mit akarnak a fegyverekkel? Nem hiszem, hogy akár egy szál is akadjon itten. De azért ne nyugtalankodjanak, uraim. Rendelkezünk megfelelő eszközökkel.

– Olyanokkal, amelyek kellő választ adhatnak a Palota ágyúinak?

– Igen, olyanokkal is, és másokkal is. Ha az az ötletem támadna, hogy megsemmisítsem az egész várost, egy szempillantás alatt megtehetném. De nem hiszem, hogy erre kényszerüljek. Nyugodjanak meg, a Palota ágyúi némák maradnak. Nemcsak arról van szó, hogy Harry Killer ismeri az erőmet, de azt is tudja, hogy az Üzemet úgy építettük, hogy ellenállhasson az ágyúk tüzének; de különben is, ez a bandita óvakodni fog, hogy szétrombolja azt az alapot, amelyre az egész hatalma épül. Valószínűbb, hogy megpróbál erőszakkal behatolni ide. Csakhogy erre semmi kilátása...

Mintegy válaszul Camaret szavaira, hatalmas dördülések hallatszottak fel az alsóbb szintek felől.

– Na, mit mondtam? - intett a zaj felé a mérnök mosolyogva. - Lám, a kaput ostromolják. De garantálom, hogy ellenáll a kicsike.

– De ha esetleg ágyúval lövik? - aggodalmaskodott Saint-Bérain, akit csak félig-meddig nyugtatott meg a Camaret önbizalma.

– Úgy sem lesz könnyű betörni - válaszolta a mérnök. - Időbe telik, amíg a Palotából a kikötőbe cipelnek egy ágyút; egyelőre csak egy emberi erővel mozgatott faltörő kossal dörömbölnek. Azzal ugyan száz évig erőlködhetnek, hiába. De parancsoljanak, fáradjanak velem, hogy megtekintsük, miként erőlködnek az ostromlóink. Azt hiszem, hogy érdekes látványban lesz részük.

Valamennyien a műhelycsarnok felé kerültek, amelyen megállás nélkül átvágtak. A gépek jártak ugyan, de a munkások már nem dolgoztak a szokott odaadással. Csoportokba verődve a helyzetüket tárgyalták. A műhelycsarnokban bizonyos, az események miatt könnyen érthető hanyagság jelei mutatkoztak, amelyek felett Camaret ez alkalommal szemet hunyt.

Miután átmentek a műhelycsarnokon, a mérnök és a védencei felkapaszkodtak egy csigalépcsőn, és egy toronytetőre értek, amely csak annyiban különbözött a Palotáétól, hogy ennek a közepéből egy száz méter magas és ismeretlen rendeltetésű fémárboc szökött a magasba. Akárcsak a Palota tornyában, itt is a fémárboc talapzatát egy cikloszkóp kabinjához szerelték. Camaret abba tessékelte be a vendégeit.

– Ennek a cikloszkópnak - magyarázta - nincs öt kilométeres hatósugara, mint annak, amelyet Harry Killernek építettem. Azonban egy sajátos beállítású tükörrendszer segítségével, amelyet az Üzem körül futó fal peremére szereltettem, bármikor ellenőrizhetjük, ami a közvetlen közelünkben történik. Tessék: a minket védő fal külső fele látszik, egészen az alapjáig.

A Röptér, a rakpart, az őrsáv egymás után jelentek meg a képernyőn; a kép kisebb volt, mint a Palota cikloszkópjáé, de élesebb. A képernyőn sok embert lehetett látni, közülük többen hosszú létrát cipeltek, valamennyien az Üzemet bekerítő fal mellett szaladgáltak össze-vissza; közben vagy harmincan hiába kínlódtak, hogy betörjék a kaput.

– Ahogy sejtettem - jelentette ki Camaret -, ezek megostromolnak bennünket. Most kezd érdekes lenni a dolog.

Az ostrom valóban megkezdődött. A kerítés falának több létrát támasztottak, és nagyszámú Merry Fellow kúszott fel azokon. Amint felértek, diadalmasan a fal peremére tették a kezüket. De abban a pillanatban a kép megváltozott. Az ostromlókat mintha vitustánc fogta volna el. Úgy lógtak a falon, mintha tenyerük a peremre tapadt volna, s közben ördöngősen rángatóztak, mint a dróton huzigált bábuk.

– Micsoda barmok! - kezdte magyarázni a mérnök. - A fal pereme egy olyan fémötvözettel van bevonva, amely az én találmányom. Ennek a villamosvezető-képessége százszor jobb, mint a vörösrézé. A fémperembe megfelelő feszültségű áramot vezettem be, s tessék: ez az eredménye.

Miközben Camaret magyarázott, a létrák alsóbb fokán álló ostromlók megragadták a felettük kapaszkodók lábát, mert nem értették, hogy miért rúgkapálnak. De abban a pillanatban, alant álló társaik megrökönyödésére, azok is elkezdtek hasonlóképpen rángatózni.

– De miért nem engedik el a peremet ezek a marhák? - álmélkodott Saint-Bérain.

– Mert nem tudják, a nyomorultak - világosította fel szelíden Marcel Camaret. - Addig maradnak ott, amíg nekem úgy tetszik... De ez még semmi...

A mérnök elmozdított egy kezelőkart. Abban a pillanatban a létrák eldőltek, mintha valamennyit láthatatlan kezek nagy ívben taszították volna el a faltól. Akik pedig a létrákat tartották, vagy azokba kapaszkodtak, egymás hegyére-hátára borultak, s a falon csak kétségbeesetten rángatózó emberfürtök lógtak.

– Nem tehetek róla, ha megjárják - vonta meg a vállát szelíden Camaret. - Esetleg óhajtják, hogy megmagyarázzam, ami a szemük előtt lejátszódott?

Miután kivétel nélkül igenlő választ adtak, a mérnök így folytatta:

– Mindez nagyon egyszerű. Véleményem szerint, minden erő, bármilyen jellegű is legyen, nem más, mint ilyen vagy amolyan természetű elektromos rezgés. Általában a tudósok egyetértenek abban, hogy a fénynek egy bizonyos minimális és maximális rezgésszám felel meg, a villamos jelenségnek viszont egy más rezgésszám minimuma és maximuma van; azonban a kétféle rezgésszám között egy jelentős intervallum helyezkedik el, amelyet másfajta hullámok töltenek ki, de ezek természetét nem ismerjük. Anélkül hogy határozottan állítanám, hajlok a gondolatra, hogy ennek valami köze lehet a hőhöz. De akármi is az, én ezt az intervallumot elő tudom állítani, kezelni tudom, és elérem vele, hogy elég különös módon hasson, amint önök is láthatják.

Miközben Camaret e rövid felvilágosítást adta, az emberfürtök folytatták a vitustáncot.

– A kisded játéknak vége - jelentette ki Marcel Camaret, és egy másik kezelőkart mozdított el.

Az ember-bábok abban a pillanatban leszakadtak a falról, és tíz méter magasból lezuhanva mozdulatlanul elterültek. Pár pillanatnyi érthető habozás után cimboráik rászánták magukat, hogy odamenjenek és összeszedjék őket.

– Vége az első menetnek - jelentette be Camaret közömbös hangon. - Remélem, nem a Harry Killer javára fejeződött be, mert legalább harminc embere vált harcképtelenné. Mi volna, ha azokkal az agyalágyultakkal is foglalkoznánk egy kicsit, úgy látszik, maguktól nem hagyják abba a dörömbölést.

Marcel Camaret felvette az egyik távbeszélő kagylóját.

– Kész van, Rigaud? - kérdezte.

– Igen, uram - válaszolta egy hang, amely hallható volt az egész cikloszkópban.

– Röpítse ki őket! - vezényelte Camaret.

Mintha e parancsnak engedelmeskedne, a torony aljából egy különös szerkezet emelkedett a magasba. Fura, függőleges cilinderféleség volt, a föld felé néző alapja azonban jóval nagyobb, és így az alakja csonkakúpszerű. A felső felén négy légcsavar - három függőleges és egy vízszintes - pörgött hihetetlenül sebesen. A fal mellett, attól kissé eltávolodva emelkedett a magasba. Miután elérte, sőt néhány méterrel túl is haladta a fal magasságát, repülését vízszintes irányban folytatta, és mindenütt az Üzem falának külső pereme felett szállt. Az első szerkezetet egy második, egy harmadik, majd még több is követte. Camaret vendégei húszat számoltak meg; szabályos időközökben röppentek ki a torony alól, mint fészkükről a madarak, és valamennyien ugyanazt a röppályát írták le.

– Ezek az én „darazsaim” - mosolyodott el Marcel Camaret, finoman hangsúlyozva, hogy mindez az ő találmánya. - Később elmondhatom, hogy miként lehet irányítani őket. De egyelőre figyeljük, hogy mi történik?

Ismét szájához emelte a távbeszélő kagylóját:

– Egy figyelmeztetést nekik, Rigaud!

Aztán új barátaihoz fordult:

– Miért öljek meg néhány szerencsétlen frátert, akik végeredményben nekem nem ártottak? Egy kis figyelmeztetés elég lesz, ha van egy csepp eszük.

Az ostromlók közül azok, akik a falra akartak felhágni, a kudarc után tehetetlenül visszahúzódtak. Magukkal cipelték harcképtelenné vált társaikat - akik közül néhányan az életüket vesztették, mások pedig súlyos sérülést szenvedtek -, és kiürítették az ellenőrzősávot; majd a Röptéren verődtek össze, és meglehetősen távolról, gyűlölködve nézték az Üzemet.

Viszont azok, akik a kaput ostromolták, rendületlenül tovább mesterkedtek. Annál makacsabbul ragaszkodtak a sikerhez, minél inkább látszott, hogy a kapu fel sem veszi a hatalmas faltörő kos dörömbölését, amelyet mintegy negyven izmos kar lóbált veszettül. Az Üzemet körülröpdöső „darazsak” (amint Marcel Camaret nevezte e szerkezeteket) egymás után elszálltak a megvadult csoport felett, de azok nem törődtek velük.

Egyszer csak az egyik szerkezet nagyot dördült, s egy ötven méter átmérőjű körben valóságos golyózápor hullt a földre.

Erre már a faltörő kost lóbáló emberek is felkapták a fejüket. De még jóformán észbe sem kaphattak, amikor egy másik szerkezet is eldördült, s akárcsak az első, az is szórta a golyókat.

Ez alkalommal a szórásfelület az ostromlókhoz közelebb került. Néhány ember meg is sebesült. A többinek csak ennyi kellett. Ellökték a faltörő kost, összeszedték a sebesültjeiket, és hanyatt-homlok elfutottak a kaputól.

Akik e jelenetet végignézték, nem akartak hinni a szemüknek. Amelyik „darázs” kilőtte a lövedékeit, menten megfordult, s a torony aljában levő hangárjába tért, majd egy pillanat múlva, újra feltöltve, a magasba emelkedett, s elfoglalta helyét a körbe-körbe röpködő társai között.

– Nem hiszem, hogy szükséges tovább foglalkoznunk ezekkel az emberekkel - jelentette ki Marcel Camaret. - Nem óhajtanák esetleg megszemlélni az Üzemet?...