Március 26-ától április 8-áig

Amint Amédée Florence feljegyezte, az öt fogoly bizony felkavart lelkiállapotban távozott a Harry Killerrel megejtett találkozóról. A két szerencsétlen néger elpusztítása, és főleg a második szörnyű halála mélyen megindította őket. Hogy lehet valaki ennyire elvetemült, hogy okozhat ily borzalmas szenvedéseket ok nélkül, puszta szeszélyből, csak azért, hogy kiábrándító hatalmát bebizonyítsa?

A viharos találkozót azonban kellemes meglepetés követte. Harry Killer, úgy látszik, elhatározta, hogy a gondolkodási idő alatt jól bánik a foglyokkal, és így próbálja megnyerni őket. Elég az hozzá, hogy a cellák ajtaját nem záratta be, mint eddig, és a nyitott folyosón a foglyok szabadon járkálhattak, s azt ilyenképpen mint közös társalgót használták, ahol szabad volt kedvükre együtt lenniük.

A folyosó végében egy lépcső vitt fel a Palota ama bástyájának lapos tetejére, amelyben a celláik voltak. Azt a kedvezményt is megadták, hogy e lapos tetőzeten sétáljanak. Ha a tűző napon nem is használhatták ezt a helyet, viszont teljesen kiélvezték a kellemes, szabad levegőn töltött estéket, amelyeket olyan hosszúra nyújthattak, amennyire csak kedvük tartotta, mert emiatt senki a legkisebb észrevételt sem tette.

Ilyen körülmények között az életük nem volt éppen nehéz, és a foglyok elégedettek lehettek, már amennyire elégedett lehet az, akinek a szabadságát elrabolták, és ráadásul jogos nyugtalansággal tekinthet a jövő elé. Ez a cellákból, folyosóból és a bástya teraszából álló épületrész valóságos lakosztályt képezett, amelynek minden ajtaja nyitva állt, kivéve azt az egyet, amely a folyosó másik végében volt, szemben a bástya teraszára vezető lépcső ajtajával. E lezárt ajtón túl őrök álltak. A hangjuk és a fegyvereik zöreje a foglyokat állandóan arra figyelmeztette, hogy arrafelé a küszöb áthághatatlan.

Kiszolgálásukról nagy odaadással Tchumuki gondoskodott. De őt a foglyok csak étkezéskor látták. A cellatakarítási és a felszolgálási időn túl sohasem maradt közöttük, s így a foglyoknak nem kellett elszenvedniük az állandó jelenlétét ennek a gazembernek, akinek szerencsétlenségük nagy részét köszönhetik.

A nap kölcsönös látogatásokkal és a nyitott folyosón sétálgatva telt el, naplemente után felmentek a bástya teraszára, ahol néha Tchumuki a vacsorát is felszolgálta.

A bástya, amelyben elzárva tartották őket, négyzet alapú volt, és hatalmas teraszával a Palota nyugati sarka felett uralkodott; de attól egy sor belső udvar választotta el, a foglyok azokon keresztül mentek a minap a központi toronyhoz, ahol megszemlélhették a cikloszkópot. A bástya másik két fala egyrészt a Palota és az Üzem között elterülő Röptérre nézett, másrészt a Red River felől mintegy harminc méter magasan a folyó partja fölé emelkedett.

Innen minden szökési kísérlet csak hiú remény. Hát ha még az őrszolgálatra is gondolunk, amelynek hatékonyságát Harry Killer oly kegyetlen hidegvérrel fitogtatta, a foglyoknak még arról is kár lett volna ábrándozniuk, hogy bár a Palotát elhagyhatják. Ugyan mit érnének vele, ha kisurrannának a bástya épületéből, feltéve, ha ez egyáltalán lehetséges volna, hisz mindenütt a tanácsosok, a Merry Fellows szolgálatosai és a Fekete Gárda fegyveresei koslattak. És végül is hova érnének? Kijutnának a Röptérre, amelyet hághatatlan fal kerít. Talán még a Red River kecsegtethetne a menekülés némi reményével, de a foglyoknak sem létrájuk, sem más eszközük nem volt, hogy leereszkedjenek a harmincméteres falon, amely a Palotát a folyóparttól elválasztotta.

Viszont a bástya teraszának magasságából a tekintetükkel követhették a két fasor között távolba vesző folyót, s bár csak tíz éve ültették a fákat, azok már igen szépen megnövekedtek. A Várkert kivételével, amely a torony teraszáról nem látszott, Blackland városa teljes egészében kitárulkozott a foglyok szeme előtt. Láthatták a magas falakkal elválasztott három övezetet, a közös középpontú félköríves falakat, a nyugati és keleti városrészt a viszonylag gyér fehér bőrű lakossággal, és közöttük a fekete övezetet a sok sürgő-forgó négerrel, akiket már hajnalban kihajtottak a mezei munkára.

Sokszor megfigyelték az Üzemet is, de amennyit abból láthattak, édeskevés volt ahhoz, hogy következtetést vonhassanak le e városrész jellegéről, amely bár szervesen beletartozott az egész városba, mégis úgy tűnt, hogy semmi kapcsolatban sincs vele. Ugyan mi célt szolgálnak a különböző épületek, amelyek fölé egy leheletnyi füstöt soha ki nem bocsátó gyárkémény emelkedik, és vajon mi lehet a rendeltetése annak a toronynak, amely hasonló a Palota tornyához, de amelyből teljesen érthetetlenül egy száz méter magas fémárboc szökik a magasba; ez egyébként Amédée Florence-nak már ideérkezésük pillanatában feltűnt. És mi lehet a céljuk ama terebélyes épületeknek, amelyek a falakon belül a Red River mentében állnak, és amelyeknek a tetejét gyeppel vastagon benőtt földréteg borítja? És milyen szükségletet elégít ki arrébb, de még az Üzem falain belül, az a zöldségeskert és gyümölcsös? És mi az értelme a magas falak peremét borító fémlemezeknek? És miért kellett az Üzemet kerítő fal köré olyan széles és mély árkot ásatni? De maga a fal is miért épült; hiszen az egész területnek az a két oldala, amely sem a folyóval, sem a Röptérrel nem határos, még egy másik fallal is be van kerítve, és csak azon túl terülnek el a megművelt földek. Arra kellett gondolni, hogy akik ezt a fura városrészt építették, azért látták el különös védelmi berendezésekkel, hogy a külvilággal való kapcsolatát teljesen lehetetlenné tegyék. De minderre mi a magyarázat?

Mikor erről megkérdezték Tchumukit, csak a városrész nevét tudta, semmi mást. „Work-House” - mondta szinte babonás félelemmel, és csodára elferdítette ezt az angol nevet, amelyet mi az eddigiekben „Üzem”-ként emlegettünk. Egyébként Tchumuki, akit Harry Killer csak nemrég toborzott a bandába, nyilván nem tudhatott többet, és kétségtelen, hogy maga sem tudna számot adni félelmének okáról, ami aligha több, mint az általános rettegés és tisztelet tükröződése a néger tudatában. Tehát valami hatalmas erő rejtőzhet a kijárat nélküli falak között. De milyen természetű ez az erő? Vajon a foglyok megismerhetik-e valaha; és ha igen, a maguk hasznára fordíthatják-e?

Amint már említettük, mindnyájuk szabadsága jelentékenyen megnőtt, de Jane Buxton valamennyiüknél nagyobb szabadságot élvezett. Harry Killer parancsára, amelyet Tchumuki hozott a tudomására, szabadon, anélkül hogy bárki is feltartóztathatta volna, jöhetett-mehetett az egész Palotában, sőt még a Röptéren is. Csak a Red Riveren volt tilos átmennie; ezt a tilalmat nem szeghette meg, mert egy Merry Fellows-őrszem állandóan a Castle’s Bridge-en állt.

Talán felesleges mondanunk, hogy a fiatal lány egyáltalán nem élt az engedelemmel. Jóban-rosszban osztozni akart társai sorsában. Tchumuki legnagyobb csodálkozására, ugyanolyan fogolyként viselkedett, mint a többi; a néger szemében teljesen érthetetlen volt egykori úrnőjének a viselkedése.

– Te nem jó börtönben maradjál - figyelmeztette. - Mikor férjhez mengyél őfelsége jó legye. Te szabadít fehéreket.

A foglyok, ha nem voltak együtt, a nyitott folyosón vagy a bástya lapos tetején, ki-ki a maga módján ütötte agyon az idejét.

Barsac gyengéje az volt, hogy mértéktelenül dicsekedett a Harry Killerrel szembeni bátor kiállásával. A többiek elismerése ilyenkor rendkívül legyezgette az önérzetét. A képviselő a legmerészebb dicséreteket is szemrebbenés nélkül vette tudomásul, de csak azért, hogy tovább dicsérjék. Mivel lelkében minden érzelem szónoki formát öltött, a „kihallgatás” óta állandóan azon a beszédén dolgozott, amelyet majd az első adódó alkalommal mond el a zsarnoknak. Főleg azt a mondatot csiszolta, csiszolgatta, amelyet abban a pillanatban „rögtönöz” majd, amikor Harry Killer megismétli aljas ajánlatát.

Châtonnay doktor és Saint-Bérain, aki teljesen kigyógyult a lumbágójából, mivel elfoglaltság nélkül lézengtek - az egyik, mert nem voltak betegei, a másik, mert a körülmények megfosztották, hogy kedvenc sportjának éljen -, egész nap Jane Buxton körül forgolódtak, és megtettek mindent, hogy a lányt szórakoztassák. Az a tudat, hogy magára hagyta az apját, Jane-t most még jobban bántotta, mint eddig, mert most már lett volna mivel enyhítenie az öregúr nyomasztó bánatát. Vajon lesz-e egyáltalán alkalma, hogy a George ártatlanságára vonatkozó, bár hiányos, de megrázó bizonyítékokat eléje tárja?

Amédée Florence leginkább napi feljegyzéseivel bíbelődött. Nem telt el nap, hogy szakmai kötelességének eleget ne tett volna. Ha egyszer megéri azt a szerencsés pillanatot, hogy Európát viszontlássa, a Barsac-expedíció kalandjainak minden kis részlete köztudomásúvá válik.

Ami Poncin urat illeti, ő senkihez sem szólt egy szót sem, és nem csinált semmit, csak néha beírt egy-egy kabalisztikus számjegyet vastag jegyzetfüzetébe, s ezzel továbbra is felcsigázott állapotban tartotta Amédée Florence kíváncsiságát.

– Nagyon tolakodónak tartana, Poncin úr - szólt egy szép napon hallgatag útitársához -, ha megkérdezném, mit jegyezget olyan gondosan.

Poncin úr arca felragyogott. Nem! Dehogyis tartja tolakodónak! Ellenkezőleg: Poncin úrnak erősen hízelgett, hogy valaki felfigyelt a tevékenységére, és érdeklődik a munkája iránt.

– Pillanatnyilag néhány feladatot oldok meg - felelte fontoskodva.

– Csak nem? - csodálkozott a riporter.

– De igen, uram. Például most éppen a következő feladatot oldottam meg: „A kétszer olyan idős, mint B volt akkor, amikor A éppen annyi idős volt, mint B most. Mikor B annyi idős lesz, mint A most, az éveik összege egyenlő lesz N évvel. Mennyi idős A és mennyi B?” Ha A életkorát x-nek tekintem...

– De ez a feladat számunkra nem kérdés, Poncin úr! - kiáltott fel Amédée Florence. - Ez unalmas időpocsékolás! Vagy önt szórakoztatja az ilyesmi?

– Unalmas? Inkább nagyon is izgalmas. E feladat páratlan eleganciájú! Már gyermekkorom óta dolgozom a változatain, és sohasem unatkozom.

– Gyermekkora óta?... - rökönyödött meg Amédée Florence.

– Bizony, uram! - bólogatott Poncin úr büszkén. - A mai nappal az ezeregyszázkilencvenkettedik változatot oldottam meg, és az eredmény szerint A négyezer-hétszáznyolcvannyolc éves, B pedig háromezer-ötszázkilencvenegy éves.

– Nem valami fiatalok - jegyezte meg Amédée Florence szemrebbenés nélkül. - De mi van a többi ezerszázkilencvenegy megoldással?

– Azok is kifogástalanul pontosak. Mivel az egyenlet a kilenc minden többszörösére érvényes, a pontos megoldások száma végtelen. Ha tízezer évet élnék, akkor sem érnék a végére. Valóban, ha A életkorát x-nek, B-ét pedig y-nak tekintjük...

– Ne, ne tovább, Poncin úr! - szakította félbe Florence megrettenve. - Inkább mondok egy másik feladatot, amelynek talán megvan az az érdeme, hogy az ön számára újdonság.

– Szívesen meghallgatom - válaszolta Poncin úr ceruzával a kezében, írásra készen.

– Három személy közül - mondta tollba Amédée Florence - az egyik százkilencven centiméter magas, a másik százhatvannyolc centiméter magas, és a harmadik huszonkét centiméter magas; háromszázhuszonnyolc kilométert huszonnyolc nap alatt tettek meg. Hány kilométert tesz meg egy másodperc alatt nyolc személy, akik közül kettőnek nincs lába, ha tudjuk, hogy az átlag életkoruk negyvenöt év.

– Ez hármasszabály lehet - jelentette ki Poncin úr, és homlokán az elmélyülő redők jelezték, mennyire töri a fejét.

– Pihent aggyal elemezze ki - tanácsolta hirtelen Amédée Florence -, de mondja, egész úton csak efféle számításokkal jegyezte tele a füzeteit?

– Ugyan, Florence úr! - tiltakozott Poncin úr fontoskodva. - Számomra a feladatmegoldás csak szórakozás, elmetorna, egyébként fontosabb és magasrendű kérdésekkel foglalkozom, elhiheti.

– Megtudhatnám...?

– Én statisztikus vagyok - jelentette ki Poncin úr mímelt szerénységgel.

– Tehát abban csupa statisztikai kalkulus van? - mutatott a titokzatos jegyzetfüzetre Amédée Florence.

– Bizony, uram - válaszolta Poncin úr megdicsőülten. - A feljegyzéseim kimeríthetetlen információs anyagot tartalmaznak! Bámulatos dolgokra jöttem rá, uram!

Poncin úr kinyitotta a jegyzetfüzetét, és hevesen lapozni kezdett.

– Ezt nézze meg, uram! - kiáltott fel, és a február 16-i keltezésű feljegyzésre mutatott. - Hetven nap alatt kilenc antilopcsordát láttunk, összesen háromezerkétszázkét főt, magam számláltam meg, s ez átlagosan, csordánként, négyszázharmincnégy egész, tizenegy század antilopot jelent. Évi átlagban tehát matematikailag negyvenhat egész, kilencvenhárom század nyájjal találkoztunk volna, vagyis húszezer-háromszázhetvenkét egész, hetvennyolc század antiloppal. Ebből pedig ma-te-ma-tika-i-lag az következik, hogy a Niger-kanyar ötvennégyezer-hatszáz négyzetkilométeres felületén ötszázötvenhatezer-százhetvenhat egész, nyolcszázkilencvenhárom ezred antilop él. Íme: egy eléggé értékes adat a zoológusok számára. Ugyebár?

– Kétségtelen... kétségtelen... - dadogta Amédée Florence.

– Csodálatos dolgokra jöttem rá! - folytatta Poncin úr lelkesen. - Tudom például, hogy a Niger-kanyarban minden négyzetméter folyóvízfelületre kilenc ezredrész kajmán és huszonkétezred víziló esik! Hogy e területen ebben az évben hatszáznyolcvanhéttrilliárd-háromszázhuszonegybilliárd-hétszázharminchárommilliárd-százhetvenmillió-négyszáznyolcvanötezer és egy szem kölest termeltek! Hogy napi átlagban falvanként huszonnyolc ezred újszülött jön a világra, és hogy ez a huszonnyolc ezred rész megfelel napi kétszázhetven egész, két ezred leánynak és százkilencvenkilenc egész, tizenhét ezred fiúnak! Kiszámítottam, hogy ha e vidék négerein levő tetoválásokat egyvégtébe tennénk, a Föld kerületének százháromezer-ötszázhúsz nyolcad részét tenné ki. Hogy...

– Köszönöm, elég... Poncin úr! - szakította félbe Florence, és a tenyerével betapasztotta a fülét. - Elismerem, csodálatos, de nekem egy kicsit sok. Csak még egy utolsó kérdést: azok a hieroglifák, amelyeket annak idején volt bátorságom kimásolni a füzetéből, mind ilyesmikre vonatkoznak?

– Természetesen - jelentette ki Poncin úr. - D5 és F16 egyszerűen csak dátumok: december 5. és február 16. Fa azt jelenti, hogy falu, amelyen átmentünk. E emberek, Á átlag, N nő, nk négyzetkilométer stb. stb. Mindez nagyon egyszerű. A legérdekesebb a Niger-kanyar összlakosságára vonatkozó becslésem. Látja, december 5-én az öl, vagyis az összlakosság: 1479114.

– Hogyne látnám - bólogatott Florence -, de mást is látok; február 16-án az 470652. Most már a két szám közül melyik a helyes?

– Mind a kettő - jelentette ki Poncin úr mély meggyőződéssel. - Az első helyes volt december 5-én, a második február 16-án.

– Közben pedig valami szörnyű járvány pusztított, amit mi észre sem vettünk...

– Ezt én nem tudhatom, de nem is érdekel - jelentette ki Poncin úr gőgösen. - Egy statisztikusnak, ha méltó akar maradni e címre, szigorúan tilos mérlegelnie és következtetnie. Ő szemlél, megfigyel, összeír, főleg számol, és a kutatásai, megfigyelései számokba öntve minden más helyett beszélnek. A közben előforduló változásoknak semmi jelentőségük sincs. Az ilyesmi ma-te-ma-tika-i-lag elkerülhetetlen, ha a tényezők közben változnak. De az ilyen részletek nem akadályoznak meg egy összeadást abban, hogy összeadás legyen, egy kivonást, hogy kivonás legyen, egy szorzást, hogy szorzás...

– ...legyen, et cetera.

– Et cetera - hagyta rá Poncin úr gondolkodás nélkül. - Uram, a statisztika a mozdulatlanság állandóan mozgásban levő tudománya.

Amédée Florence, mivel a kíváncsiságát messze a reményein túl kielégíthette, e csodálatos aranymondás tudomásulvételével igyekezett a beszélgetést befejezni.

Mikor a foglyok mind együtt voltak, általában komolyabb kérdésekről beszélgettek. Könnyű elképzelni, hogy leginkább a helyzetükről tárgyaltak, és arról, akitől a sorsuk függött, vagyis Harry Killerről; róla aztán elmondható, hogy nagyon vegyes benyomást gyakorolt rájuk.

– Ki lehet ez az alak? - töprengett egy szép napon Barsac úr.

– Valami angol - válaszolta Jane Buxton. - A kiejtése efelől semmi kétséget sem hagy.

– Legyen angol - folytatta Barsac úr -, de ez még nem mond sokat. Annyi bizonyos, hogy nem hétköznapi ember. Hogy tíz év alatt egy ilyen várost építsen, hogy a sivatagot úgy megváltoztassa, amint ő tette, hogy vizet fakasszon ott, ahol évszázadok óta egy csepp víz sem volt: e mű megalkotására csak egy zseni képes, aki hatalmas természettudományos ismeretekkel rendelkezik.

– Számomra ez még érthetetlenebb - vette át a szót Amédée Florence -, mert én Harry Killert őrültnek tartom.

– Legalább félig az is - helyesbített Châtonnay doktor -, de a másik felében idült alkoholista, s ez így még veszedelmesebb.

– E két tulajdonsága együttesen teszi őt klasszikus zsarnokká jelentette ki Amédée Florence -; ráadásul könnyen felfortyanó természet, akinek a sors hatalmas lehetőségeket játszott a kezére, s azokkal egy gyermek szeszélyességével rendelkezik. Hajlamos ugyan eltűrni a kisebb ellenkezéseket, de a kedélye úgyszólván indokolatlanul csapong a fagyos nyugalom és a lobogó düh között, és szemmel láthatólag az emberéletet semmibe veszi, természetesen csak akkor, ha nem az ő életéről van szó.

– Ez a típus nem ritka Afrikában - magyarázta Châtonnay doktor. - A fehérek itt állandóan a bennszülöttek között élnek, akikkel kényükre-kedvükre azt tehetnek, amit akarnak, s ez gyakran kegyetlen szatrapákká teszi őket. A zsarnokság a gyarmatokon olyan, mint a járvány. Harry Killer messzebb ment az átlagnál, ennyi az egész.

– Én őrültnek tartom - vonta le a következtetést Amédée Florence. - Egy bolondban pedig nem szabad megbíznunk. Biztos vagyok benne, hogy megfeledkezett rólunk, de semmi biztosítékunk nincs, hogy öt perc múlva nem rendeli el akár a kivégzésünket is.

Egy álló hétig semmi sem utalt Amédée Florence borúlátó feltételezésére, és április 3-áig semmi különös sem történt. Viszont ezt a napot két különböző természetű esemény tette emlékezetessé. Délután három óra körül a foglyokat az a kellemes meglepetés érte, hogy találkozhattak Malikkal. A néger lány, amint megpillantotta Jane Buxtont, a lábai elé omlott, és rajongó lelkesedéssel csókolgatta szeretett úrnője kezét, aki maga is mélyen megindulva simogatta Malik fejét.

A néger lányka elmondta, hogy őt nem siklóval szállították ide, hanem a tizennégy néger s a két altiszt kísérte gyalogosan, több napon át, és egész úton igen durván bántak vele. Jane Buxton és a többiek is tartózkodtak attól, hogy Tongané felől kérdezősködjenek, mert Malik elgyötört arcából láthatták, hogy semmit sem tud a fiatal négerről.

Két órával Malik megérkezése után egy másik, egészen más természetű esemény történt. Öt óra lehetett, amikor Tchumuki lélekszakadva berohant a nyitott folyosóra. Izgatottan hozta a foglyok tudomására, hogy Mornas kisasszony után jött, akit őfelsége elé kell vezetnie, mert Harry Killer makacsul a jövendőbelijének tekinti a lányt.

A foglyok egyértelműen visszautasították a parancsot, és hiába erősködött Tchumuki, végül is dolgavégezetlen kellett elmennie. Amint a néger távozott, élénk vita alakult ki Harry Killer fura szándéka körül. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy útitársnőjüknek semmiképpen sem szabad elválnia tőlük.

– Kedves barátaim, köszönöm, hogy ily bátran a védelmemre állnak - mondta végül Jane Buxton -, de ne higgyék, hogy teljesen védtelen leszek, ha szemtől szembe kerülök azzal a durva fickóval, aki végeredményben nem sebezhetetlen. Amikor önöket végigmotozták, egy nővel szemben nem tartották szükségesnek ezt a biztonsági intézkedést, és megmaradt ez a fegyverem.

Azzal Jane Buxton elővonta a testvére sírjában talált tőrt, amelyet azóta a keblébe rejtve magával hordott.

– Nyugodjanak meg, ha rászorulok, tudom, hogy kell kezelni - jelentette ki elszántan.

Alighogy tőrét visszacsúsztatta a blúzába, a félelemtől félőrülten megjelent Tchumuki. Harry Killer, mikor meghallotta a Mornas kisasszony válaszát, tajtékzani kezdett, és megparancsolta, hogy a lány azonnal jelenjen meg előtte. Ha pedig még egyszer ellenkezni merészel, a hat foglyot azonnal akasszák fel.

A tétovázásnak már semmi értelme sem volt, és Jane Buxton, mivel arra gondolt, hogy e mérhetetlen veszedelembe ő sodorta bele mindnyájukat, úgy döntött, hogy engedelmeskedik, jóllehet ez ellen a barátai határozottan tiltakoztak. De erőnek erejével sem tudták visszatartani. Tchumuki hívására egy tucat néger rontott be a folyosóra, s az öt foglyot tehetetlenné tették, amíg Jane Buxton el nem távozott.

A lány csak este nyolc óra körül került elő, három végtelennek tűnő óra után, ami alatt a barátait kegyetlen kétség marcangolta, szegény Saint-Bérain pedig hangosan zokogott.

– Mi történt? - kiáltották egyszerre, amikor megpillantották.

– Mi történt volna? Semmi bajom - válaszolta a fiatal lány, de még mindig remegett.

– Végül is mit akart öntől?

– Semmi különöset, csak hogy lásson. Amint beléptem, szokása szerint inni kezdett, pedig már félig részeg volt. Arra kényszerített, hogy leüljek, és a maga módján bókolni kezdett. Azt mondta, hogy tetszem neki, és boldog volna, ha a felesége lennék, eldicsekedte, hogy milyen hatalmas, és hogy milyen mérhetetlenül gazdag, és hogy mindenben részem lenne, ha hozzámennék. Nyugodtan végighallgattam, s végül megjegyeztem, hogy egy hónap gondolkodási időt adott, amiből még csak egy hét telt el. Lehet, hogy különösnek találják, de erre nem kapott dührohamot. Azt hiszem, némi befolyásom van erre az őrültre. Biztosított, hogy tiszteletben tartja a hónap gondolkodási időt, és addig nem dönt felőlünk, de csak azzal a feltétellel, ha minden délutánt a társaságában töltök.

– Szóval megint el kell menned hozzá, drágám! - jajdult fel kétségbeesetten Saint-Bérain.

– Feltétlenül - válaszolta Jane Buxton -, de ha az első délután történtekből indulunk ki, nem hiszem, hogy a legkisebb veszély is fenyegetne. Hét óra előtt mar teljesen elázott, és addig is csak a pipáját kellett tömködnöm, s a poharát kellett megtöltenem, aztán, mikor horkolni kezdett, felhasználtam az alkalmat és eljöttem.

Ettől kezdve Jane Buxton naponta találkozott Harry Killerrel, és a társaságában időzött este nyolcig. Amint a lány elmesélte, az idő békésen, a megállapodás szerint telt el. Minden délután ugyanaz történt: amikor Jane a szobába lépett, a zsarnok tanácsosai körében ült és parancsokat osztogatott, miközben nem mindennapi értelmet árult el. A város igazgatására, valamint a mezőgazdasági munkákra vonatkozó utasításaiban nem volt semmi titkolnivalója, de Harry Killer időnként hol az egyik, hol a másik tanácsosa füléhez hajolt, s valamit súgott, hogy Jane még csak ne is sejthesse, amit el akart előtte titkolni.

A tanácsülés rendszerint négy óráig tartott, akkor mindenki kiment a szobából, és Jane Buxton magára maradt Harry Killerrel. De nemsokára „őfelsége” is eltávozott. Mindennap pontosan fél ötkor Harry Killer eltűnt egy kis ajtón át, amelynek a kulcsát mindig magánál tartotta. Vajon hova mehetett? Jane még csak nem is sejtette.

Az első három napon, miközben Harry Killer visszatérését várta, közvetlen a Killer távozása után, a lány halkan ugyan, de elképesztő hangokat hallott, amelyek leginkább egy olyan ember nyögésére emlékeztették, akit kínoznak. A jajgatás közel negyedóráig tartott, aztán elcsendesedett, és Harry Killer mintegy félóra távollét után, a hátsó kis ajtón át, igen jó hangulatban visszatért. Jane pedig tömködni kezdte a pipáit, töltögette a poharát, és Killer addig-addig kortyolgatott, míg csak a sárga földig le nem itta magát.

Három napig Jane Buxton abban a szobában várta a Harry Killer visszatértét, amelyben magára hagyták, lassacskán azonban nem bírta hallgatni a távoli nyögéseket, és felvette azt a szokást, hogy félórát magányosan sétáljon a Palotában, amelynek lakói: a tanácsosok, a néger szolgák, a Merry Fellows-legények már nemcsak ismerték, de bizonyos tisztelettel is tekintettek rá.

Minden este bekövetkezett az a pillanat, amikor az ital teljesen hatalmába kerítette és legyűrte Harry Killert. Akkor könnyű lett volna elintézni az alkoholista zsarnokot, hiszen kéznél volt a tőr, amelyet Jane a szerencsétlen bátyjától örökölt. De ezt mégsem tehette meg. Nemcsak azért, mert irtózott a gondolattól, hogy ledöfjön egy védtelen embert, bármilyen aljas legyen is az, de mi haszna lenne egy ilyen tettnek? Ha Harry Killer el is pusztul, de életben marad az egész gonosztevő banda, akiket tanácsosoknak neveznek, megmaradnának a Fekete Gárda vadállatai és Blackland minden rendű és rangú lakói, az egész aljas söpredék. Ami pedig az ő helyzetüket illeti, az nemhogy javulna, hanem csak súlyosbodna annak az egyetlen embernek a halálával, aki józan óráiban eléggé eszesnek bizonyul annak a felmérésére, hogy milyen előnyöket rejteget számára, ha a foglyaival viszonylag szelídebben bánik. Miután Jane Buxton ezt az eshetőséget a társaival is megbeszélte, mindnyájan egyetértettek: nem! Harry Killert semmi körülmények között sem szabad elpusztítani.

De egy másik ötlet jobbnak tűnt: mivel Jane élvezi a zsarnok bizalmát, vajon nem lehetne ezt a javukra fordítani úgy, hogy foglyul ejtsék „őfelségét”? E pillanattól kezdve a túszoknak is lenne túsza, és egyenlő feltételekkel tárgyalhatnának.

Csakhogy egy ilyen terv kivitelezése nagy nehézségekbe ütközött. A Palotában sürgő-forgó személyzet s az ajtóknál álló őrség szeme láttára hogyan lehessen lecsapni Harry Killerre? S ha esetleg ezt a nehézséget le is győznék, vajon nem történhet meg, hogy Blackland lakossága inkább megörül a fordulatnak, és senki sem tárgyalna a zsarnok szabadon bocsátásáról? De ha végül is sikerülne megegyezniük, ugyan mily eszközökkel lehetne biztosítani az egyezség valóra váltását? Hány meg hány kérdés, amire bajos volna válaszolni...

Killer túszul ejtésén kívül, Jane Buxtonnak volt egy személyes terve is, amelyet azonban nem közölt a barátaival. A kíváncsiság és az együttérzés teljesen a hatalmába kerítette a lányt; kíváncsiságát Harry Killer rendszeres távozása, együttérzését pedig azok a jajgatások váltották ki, amelyek „őfelsége” eltűnése után hallatszottak. Este, amikor Harry Killer már holtrészegre itta magát, és azt sem tudta, hogy melyik világon van, a lányt elfogta a kísértés, hogy ellopja annak az ajtónak a kulcsát, amelyen a zsarnok délutánonként ki szokott lépni a „trónteremből”, hogy a saját szemével lássa, mi lehet ott. Csakhogy néhány napig nem volt bátorsága, hogy engedjen a kísértésnek, mert félt, hogy kíváncsiságát drágán kell megfizetnie.

Öt nap telt el kétségek között, és elérkezett április 8-a.

Aznap este, valamivel kilenc óra után a bástya teraszán a foglyok Jane Buxton beszámolóját hallgatták azokról a viszontagságokról, amelyek semmiben sem különböztek az előző napiaktól. Az alattuk levő emeleti szobában Tchumuki esti teendőit végezte, mielőtt elment volna lefeküdni.

Sötét fellegek terpeszkedtek az égen, esőre állt az idő, vaksötét éjszaka borult a tájra, pedig még nem volt holdfogyatkozás. A bástya teraszán koromsötétség uralkodott, mert a Red River túlsó partjáról a közvilágítás fényei nem hatoltak idáig.

Egyszer csak valami keményen koppant a terasz padlózatán. A meghökkent foglyok azonnal elhallgattak. Honnan pottyant, és mi lehet az a tárgy, amit a sötétben nem láthattak?

Elsőnek Amédée Florence nyerte vissza a nyugalmát. Pár pillanat alatt megtalálta a titokzatos tárgyacskát. Egy jókora kavics volt, amelyre zsineget kötöttek; a zsineg átnyúlt a mellvéden, és valószínűleg lelógott a Red Riverig.

De mit jelentsen mindez? Esetleg azt, hogy - ki tudja, milyen céllal - csapdába akarják csalni őket; vagy tán azt, hogy a foglyoknak ismeretlen barátai vannak Blacklandben, és ily módon üzennek nekik. Hogy meggyőződhessenek, csak fel kellett húzniuk a zsineget, amelynek a végén talán valami levélnek kell lennie. Amédée Florence nem sokat habozott, megragadta a végét, de segítségül kellett hívnia Châtonnay doktort, mert annyira súlyos volt a tárgy, amit rákötöztek, hogy a vékony zsineg kicsúszott az ujjai közül. Valami más lehet rákötve, nem holmi cédulácska!

Nemsokára a kezükben tartották a zsineg másik végét is, amelyre egy vastag kötél volt ráhurkolva. Természetesen húzni kezdték a kötelet is. Miután vagy harminc-harmincöt métert felhúztak belőle, a kötél megakadt, de nem úgy, mintha valami nehéz tárgy volna a végére kötve, hanem puhán, rugalmasan, s mintha a másik végét valaki rángatná. Pár pillanatig a terasztetőn állók zavartan megtorpantak. Mit kell tenniük?

– Rögzítsük a kötelet - javasolta Amédée Florence. - Majd meglátjuk, ezt akarja-e az, aki lent áll.

A javaslat szerint cselekedtek.

A kötél nemsokára megfeszült. Kétségtelenül valaki felfelé kapaszkodott rajta; valaki, akit a foglyok a mellvéden áthajolva, a sötétbe meresztett szemmel meg szerettek volna pillantani. Valóban, nemsokára egy ember körvonala bontakozott ki a sötétségből, aki fürgén kúszott fel a falon.

Az ismeretlen látogató végül is felért. Egy pillanat alatt átugrott a mellvéden, és az elámult foglyok közé huppant.

– Tongané!... - kiáltottak fel egyszerre visszafojtott hangon.