Egy sír és néhány csontmaradvány

Hat teherhordóval, akiket a dugutigi kerített, a Barsac-expedíció maradványa február 24-én elhagyta Kadut. A sok zűrzavaros esemény után, amely az expedíciót néhány emberre apasztotta, most akik megmaradtak, vígan indultak útnak. Ha eltekintünk Poncin úrtól, akinek az érzelmi világa kiismerhetetlen, a többieket egy nemes, sőt bizonyos szempontból hősies tett végrehajtásának tudata lelkesítette, és kölcsönösen szerencsét kívántak egymásnak a közösen hozott határozathoz. Egyébként még semmi sem veszett el: a hat európainak, valamint Tonganénak, aki maga mellé vette a nyeregbe Malikot, még megvoltak a lovaik, és a fegyvereik sem hiányoztak, volt némi élelmük, és csereárujuk is bőven. Ráadásul az egész nyugalmasnak látszott, és remélni lehetett, hogy az ismeretlen ellenség, akivel szándékuk ellenére kerültek szembe, abbahagyja az üldözésüket, mert az expedíció már képtelen volna bárki érdekét is fenyegetni. Elvileg nyugodtan feltételezhették, hogy súlyosabb megpróbáltatások nélkül elérhetik Kubót. Az is kétségtelennek látszott, hogy most már gyorsabban törhetnek a céljuk felé, mivel nem kell kínlódniuk egy egész szamárkaravánnal, amelyben mindig akadt egy-két csökönyösködő füles. Egyébként a menetsebesség növeléséért az expedíció tagjai komoly áldozatot is hoztak: a kadui dugutiginél, szolgálatai jutalmául, otthagyták poggyászaik jó részét, s remélték, hogy ily módon könnyebben megérkezhetnek Gaóba. A legfájdalmasabb áldozatot a sátrak elhagyása jelentette; mert végül is csak egy sátrat vittek magukkal, Jane Buxton kisasszony kizárólagos használatára, jóllehet a lány ez ellen élesen tiltakozott. Ami a férfiakat illeti, azoknak a falvakban vagy a szabad ég alatt kell majd aludniuk. De a száraz évszakban s egy viszonylag rövid úton ez nem jelentett túl nagy kellemetlenséget. Tulajdonképpen alig ötszáz kilométerről volt szó, ami tizenöt-húsz napi menetidőt jelentett. Minden valószínűség szerint március tíz és tizenötödike között meg kell érkezniük Kubóba.

Az út elején úgy látszott, hogy minden az elképzeléseik szerint alakul. A teherhordók jó erőben voltak, és szaporán szedték a lábukat, s azt a száznegyven kilométert, amely elválasztja Kadut Sanabótól - ahova 28-án érkeztek meg -, öt nap alatt tették meg. Utazásuk eme első szakaszában semmi zavaró körülmény sem adódott.

Úgy, amint eltervezték, az expedíció tagjai általában a bennszülöttek kunyhóiban éjszakáztak; e szállások bizony eléggé szemetesek voltak, de a szükségnek azért megfeleltek; ha pedig estére nem érkeztek lakott helyre, kint a szabad ég alatt is nyugodtan kipihenhették magukat. Az utazókat mindenütt szívesen fogadták, könnyen szerezhették be a szükséges élelmet is; úgyhogy március 1-én reggelig, amikor elindultak Sanabóból, még egyszer sem kellett a tartalékaikhoz nyúlniuk. Mind ez ideig tehát semmi okuk sem volt, hogy megbánják, amiért az út folytatása mellett döntöttek.

– Ez túl szép, hogy igaz legyen! - mondta Amédée Florence barátjának, Saint-Bérain-nek március 2-án a délutáni menetelés alatt. - Nekem például, mint mélyen gondolkodó filozófusnak, most kifejezetten aggódnom kellene, mert arra gondolok, hogy életünkben a jó és a rossz arányosan adódik; a nekünk járó szerencséből vajon mi mennyit fogyasztottunk már el, és a törtrészecske, ami még hátravan, meddig tart ki? És nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy hátha a végzet is csak olyan, mint Poncin úr, és eltekint a törtrészektől.

– Gondolj a jótett jutalmára is - válaszolta Saint-Bérain -, megáld az ég, mert nem hagytatok cserben.

– Ha ez ilyen kellemesen megy tovább is, az érdemeink nem lesznek túlságosan nagyok - fordult hátra a nyeregből Châtonnay, aki a két jóbarát előtt lovagolt.

– Vagy ki tudja - vonta meg a vállát Saint-Bérain. - Még nem érkeztünk célba.

– Mintha már meg is érkeztünk volna - válaszolta Amédée Florence vidáman. - Ez alkalommal a szerencse mellénk szegődött. Legalábbis úgy érzem, vagy mi az ördög! Én mondom, hogy zűr nélkül Kubóba érkezünk; semmi kaland, ami egyébként egy újságíró számára, akinek van egy főszerkesztője is, nem valami nagy öröm... - Hóóó!... - állította meg ide-oda lődörgő lovát Florence.

– Mi történt? - kérdezte Barsac.

– A lovam... - mondta az újságíró. - Mi lehet vele? Reggel óta mintha húzná a lábát. Meg kell néznem...

De be sem fejezhette a mondatot, a ló megtorpant, egész testében remegett és imbolygott a lábain. A riporternek alig maradt annyi ideje, hogy leugorjék a nyeregből. Amint lovas nélkül maradt, a nyomorult állat térdei megroggyantak, és végignyúlt a földön.

Valamennyien odaszaladtak, hogy segítsenek rajta, de a szegény ló már hörögve kapkodta a levegőt. Meglazították a hevederét, és a közeli patakocskából hozott friss vízzel megnedvesítették az ínyét. De hiába minden. Egy óra múlva a ló elpusztult.

– Az előbb le kellett volna kopognom... - mondta szomorkás iróniával a gyalogossá vedlett Amédée Florence. - Lám, milyen igaz, hogy nem tanácsos dicsekedni, ha jól megy a sorunk. Az ilyesmi előbb-utóbb a nyakunkra hozza a bajt.

– Kézen-közön még az is kiderül, hogy ön babonás, Florence úr - mosolygott Jane Buxton.

– Én egy cseppet sem, kisasszony. Csak el vagyok keseredve, biz’ isten el vagyok...

A riporter megkapta a Tongané lovát. Jane Buxton pedig maga mellé vette a nyeregbe Malikot, és kétórai vesztegelés után az expedíció folytathatta az útját, de egy ló hulláját hagyta maga mögött, és a rajta levő lószerszámot is, mert arra, hogy azt magukkal cipeljék, még csak nem is gondolhattak. Ilyenképpen ez az útszakasz két órával megrövidült.

Mikor besötétedett, utazóink egy kis kerek erdőfolthoz értek, amely éppen az útjuk mellett virult. Ez a facsoport egy kisebbecske magaslaton zöldellt, s így minden irányban jó kilátást biztosított, és jelentős biztonságot is nyújtott az esetleges rajtaütéssel szemben; szóval pompás táborhely volt. Előnyeit mások is felismerhették, mert látni lehetett, hogy nemrég többen is pihenőt tartottak a fák között. A nyomokból ítélve nem is voltak valami kevesen, mert sok patanyom látszott a fűben. Kik lehettek az erre járók? Feketék vagy fehérek voltak-e? Mivel a négerek nemigen járnak lóháton, a második feltételezés látszott valószínűnek, különösen, hogy Amédée Florence egy olyan tárgyra bukkant, amelyet az előttük járók hullattak el. A tárgyacska, bármilyen jelentéktelen - hiszen egy gomb igazán jelentéktelen dolog -, mégis a civilizációnak olyan terméke volt, amelyet a bennszülöttek nemigen használtak, és így kétségtelenül arra utalt, hogy viselőjének milyen a bőre színe.

Egyébként a letaposott fű már kezdett ismét kiegyenesedni, s ez arra vallott, hogy akik itt táboroztak, már legalább tíz napja továbbmentek. Mivel velük szembe nem jött senki, arra kellett gondolniuk, hogy azok északkeletre előttük haladnak, s így sohasem fognak találkozni.

Március 3-a semmi említésre méltót sem hozott, de 4-én utazóink ismét egy lovat vesztettek. Estefelé ugyanis Barsac hátasa éppen úgy pusztult el, mint azelőtt az Amédée Florence-é. Bizony ez már feltűnő dolog!

Châtonnay doktor, aki megvizsgálta az elhullt állatot, ezt az alkalmat használta fel, hogy Amédée Florence-szal bizalmasan közölje:

– Alig vártam, Florence úr, hogy négyszemközt maradjunk, mert valami súlyos közölnivalóm van.

– Éspedig? - kérdezte Florence csodálkozva.

– Mind a két lovat megmérgezték.

– Lehetetlen! - kiáltott fel a riporter. - Ki mérgezhette meg? A Kaduban felfogadott négerek?... Azoknak nem lehet semmi érdekük, hogy bennünket akadályozzanak, sőt éppen ellenkezőleg...

– Senkit sem vádolok - vonta meg a vállát az orvos -, de amit mondtam, megmondtam. Már az első esetben gyanakodtam. Most a második után megbizonyosodtam. A tünetek kétségtelenek. Még egy nálam járatlanabb ember sem tévedhetne.

– S akkor mi a véleménye, doktor?

– Miről?

– Arról, hogy mi legyen a teendő.

– Azt én honnan tudjam? Kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztessem önt, s mivel ennek bizalmasan eleget tettem, most ön következik, szóljon a többieknek, de Buxton kisasszony ne vegye észre, mert semmi értelme, hogy megijesszük.

– Rendben van, doktor - értett egyet Florence. - De mondja, e két szerencsétlenség kapcsán feltétlenül rosszindulatra kell gondolnunk? Más magyarázata nem lehet a dolognak? Vajon a lovaink a sok jóféle fű között nem zabálhattak valami mérgező zöldséget is?

– Ez nem lehetséges - mondta a doktor -, hanem bizonyos. De éppen azt kell megtudnunk, hogy a lovak táplálékába véletlenül keveredett-e bele a mérgező fűféleség, vagy pedig ez a véletlen valamelyik emberünk nevét viseli. De erről én sem tudok többet, mint ön.

Az expedíció tagjai elhatározták, hogy a megmaradt öt lovukra ezután jobban vigyáznak, és ily módon próbálják elkerülni a bajok megismétlődését. Az európaiak és Tongané a pihenők alkalmával rendre a lovak mellett maradtak, az ő tudtuk nélkül senki sem mehetett az állatok közelébe. Vagy eme intézkedés következtében, vagy egyszerűen csak azért, mert a két ló pusztulása a véletlen műve volt, a következő két napon a hátasokkal semmi sem történt, s a kedélyek lassacskán lecsillapodtak.

Egyébként mindaddig a két ló pusztulásán kívül semmi más bosszantó nem történt.

Sík terepen haladtak, mehettek minden különösebb fáradság nélkül olyan szaporán, ahogy csak a teherhordók lába bírta; ami pedig az élelem utánpótlását illette, az útjukba eső falvakban ment az is elég könnyen; úgyhogy az induláskor meglevő négynapi tartalékhoz egyszer sem kellett hozzányúlniuk.

De azután 5-én délután és 6-án egész nap egyetlen falut sem érintettek, és utazóink arra kényszerültek, hogy a tartalékhoz nyúljanak. Tongané azonban határozottan állította, hogy a közelben lennie kell egy nagyobbacska helységnek, s ott az utánpótlás nem okoz majd gondot.

Valóban, 6-án este egy Yako nevű nagyobbacska falu közelébe értek; csakhogy Tongané jóslata nem vált be. Amint a tatához közeledtek, vad kiáltozás fogadta őket, sőt még néhány, kovás puskából származó durrantás is elhangzott a mellvédekről, amelyekre nagyszámú néger kapaszkodott fel. Mióta elhagyták Conakryt - ha a kokorói bennszülöttek viselkedését leszámítjuk -, először fordult elő, hogy ilyen barátságtalanul fogadták őket. De Kokoróban sikerült az ellenséges kiállást barátságosra fordítaniuk, viszont itt Yakóban még csak meg sem kísérelhették, hogy hasonló eredményre jussanak.

Hiába próbálkozott Barsac a legkülönbféle módon kapcsolatba lépni a falubeliekkel, minden ügyeskedése csődöt mondott. Egy bot végére tűzött fehér zászlót is hiába lengettek. Ez a szimbólum, amely az egész földön a békés szándék jele, ez alkalommal dühös üvöltözést váltott ki, amelyet golyózápor is követett: bizony a fehér lobogó lengetője az életével fizet, ha nem eléggé előrelátó, és nem marad lőtávolságon kívül. Előbb Tonganét jelölték ki parlamenternek, majd rendre a yakóbeliekkel rokonságban álló teherhordókat, de eredménytelenül. A helybeliek meg sem hallgatták őket, sőt még őrájuk is lövöldöztek, és csak az ügyetlenségüknek köszönhető, hogy kárt senkiben sem tettek. Csak a vak nem látta, hogy a yakóiak ki tudja, miért, nem akartak semminemű kapcsolatba sem kerülni az idegenekkel, és még a szándékaikra sem voltak kíváncsiak. Végül is abba kellett hagyni minden próbálkozást. Egyébként ezek a nem valami vendégszerető négerek megelégedtek annyival, hogy körös-körül őrt álltak a tata mellvédjein, és kimutatták eltökéltségüket, hogy egy lelket sem engednek be a faluba; de máskülönben semmilyen támadó szándékot nem mutattak.

Bármi lett légyen e magatartás oka, utazóink nem jutottak a remélt utánpótláshoz, és másnap, március 7-én mindössze kétnapi élelemmel tovább kellett menniük. A helyzetük azonban egyáltalán nem volt aggasztó. Kadu óta több mint háromszáz kilométert hagytak a hátuk mögött, vagyis többet, mint az útjuk fele, és abban reménykedtek, hogy a következő településeken barátságosabban fogadják majd őket, mint Yakóban.

Mivel március 7-én egyetlen falut sem érintettek, a beszerzési kérdéseket ezen a napon sem oldhatták meg; azonban a megtett kilométereket illetően ez a nap kedvezően alakult, pedig az expedíciót két baleset is érte. Ugyanolyan körülmények között, mint az előző két esetben, egy harmadik lovuk is elpusztult.

– Vajon minden óvintézkedésünk ellenére, valakinek mégiscsak sikerült megmérgeznie ezt az állatot is? - kérdezte Florence Châtonnay doktortól.

– Kevésbé valószínű - válaszolta a doktor. - Bizonyosabb, hogy az állatokat még Kaduból való elindulásunk előtt megmérgezték. Lehet, hogy éppen akkor, amikor a fegyveres kíséretünk megszökött. A lovaink pedig azért pusztulnak el különböző időben, mert az egyedi ellenállásuk különböző, és minden bizonnyal az elfogyasztott méregadag sem azonos mennyiségű.

– Így vagy úgy - mondta Amédée Florence -, de immár négy lovasra három gyalogos esik. Ez pedig nem valami vigasztaló!

Március 8-án aggodalommal a szívükben indultak útnak. Bárhogy is hányták-vetették, a jövő nem ígérkezett fényesnek. Utazóink ugyanis nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy az az ellenséges hatalom, amelytől remélték, hogy örökre megszabadultak, mielőtt eltűnt volna, még arra is gondolt, hogy a lovaikat megmérgezze, ami azt jelenti, hogy továbbra is rendületlenül gyűlölködik; ez pedig amennyire megmagyarázhatatlan, éppen annyira félelmetes is; ráadásul most már tudták, hogy a megmaradt négy lovuk is szemük láttára elpusztulhat. És már csak egynapi élelemmel rendelkeztek, s ha az éj beálltáig nem bukkannak valami falura, rájuk köszönt az ínség is.

Nem kellett sokáig kétségeskedniük. Még egy órát sem mentek, amikor megpillantották egy falucska kunyhóit.

Utazóink egy pillanatra megálltak, hogy kikémleljék, vajon milyen fogadtatásban lesz részük. De az előttük elterülő széles síkságon semmit sem láttak, ami eligazíthatta volna őket. Mindent magas szavannai növényzet borított, az utat csak a le-letapodott fű jelölte bizonytalanul, s néhány feketéllő folt, de ezekről senki sem tudta, hogy mifélék lehetnek.

A rövid megtorpanás után Barsac és társai ismét megindultak a falu felé. Alig mentek egy kilométert, dögletes bűz csapott az orrukba. Néhány lépés után az egyik „fekete folt”-hoz értek, és önkéntelenül visszahőköltek. A „fekete folt” egy már oszlásnak indult néger teteme volt! A faluhoz vezető utat elhullott emberek jelölték. Utazóink tíz ilyen gyászos útjelzőt számoltak meg.

– Nézze, milyen kicsi a gyilkos lövedék bemeneti nyílása - figyelmeztette Châtonnay doktor Amédée Florence-t, miközben az egyik tetemet szemlélték -, és lám, a kimeneti nyílás milyen nagy; a lövedék átütötte az egész testet. Ezeket a szerencsétleneket is robbanógolyóval mészárolták le.

– Ezeket is! - kiáltott fel Amédée Florence.

– Bizony, ezeket is.

– Akárcsak az öreg négert, akit az új fegyveres kíséretünk érkezése utáni első napon ápoltunk...

– Akárcsak azt - hagyta helyben Châtonnay doktor.

Ezután Amédée Florence és az orvos némán csatlakozott a társasághoz. Azon töprengtek, hogy vajon mit jelentsenek ezek a megmagyarázhatatlan és nem hétköznapi tények.

A faluban még borzalmasabb látvány fogadta őket. Több jel is utalt arra, hogy ott elkeseredett küzdelem folyt. A harc után pedig a győztesek felgyújtották a falut, és a legtöbb kunyhó porig égett. A néhány megmaradt kulipintyóban újabb hullákra bukkantak.

– Legfennebb tíz napja, hogy e szerencsétleneket legyilkolták - jelentette ki Châtonnay doktor -, és akárcsak a többit, ezeket is robbanógolyóval ölték meg.

– De kik lehettek ilyen elvetemültek? - kiáltott fel Saint-Bérain.

– Lehet, hogy éppen azok, akiknek a nyomait néhány nappal ezelőtt mi is észrevettük - vélte Amédée Florence. - Akkor úgy számítottuk, hogy vagy tíz nappal járnak előttünk. Ez egybeesik a doktor iménti megállapításával.

– Minden bizonnyal ők voltak - mondta Barsac felháborodottan.

– És nekik köszönhetjük a yakói szép fogadtatást is, mert ott is hasonló mészárlást kíséreltek meg - tette hozzá Amédée Florence. - Mivel azonban Yako tatával van bekerítve, oda nem tudtak betörni; érthető, ha a megfélemlített négerek velünk szemben is úgy védekeztek, ahogy tudtak.

– Amit mond, nagyon ésszerű - hagyta helyben Châtonnay doktor.

– De kik lehetnek ezek a haramiák? - kérdezte Jane Buxton. - S vajon az ő közelségük nem jelent számunkra is veszedelmet?

– Hogy kik, nem lehet tudni - válaszolta Amédée Florence -, de ami minket illet, nincs mit félnünk. Minden arra vall, hogy tíz-tizenkét nappal előttünk jártak itt, s mivel lovon vannak, mi soha utol nem érhetjük őket.

Utazóink átmentek a falun, de egyetlen élőlénnyel sem találkoztak. Akik a golyók elől elmenekültek, bujdokolnak valahol, s a falu teljesen kihalt volt. Egyik végétől a másikig felprédálták. Mindaz, amit a tűz nem emésztett meg, kardalészába ment. Körös-körül a széttaposott, elpusztított luganék is gyászos képet nyújtottak. A mindent megsemmisítés szándéka szembeötlő volt.

Március 9-én utazóink két falut is érintettek. Az első szintén tatával volt bekerítve, s ott a yakóihoz hasonló fogadtatásban részesültek; annak még a közelébe sem mehettek. A második falu nem volt megerősítve, s itt akárcsak az előző napon, mindent elpusztítva találtak, s a falu teljesen kihalt volt.

– Mintha valaki csak azon munkálkodna, hogy mindent elpusztítson, ami az utunkba esik - jegyezte meg keserűen Barsac.

Észrevétele jogos volt. Ha valaki utazóinkat ki akarná éheztetni, annak így kellene cselekednie.

– Eh! - kiáltott fel Amédée Florence tettetett nemtörődömséggel. - Csak azért is továbbmegyünk. Kubóig már alig van százötven kilométer. Ez igazán nem távolság. Mivel pedig a mészárosaink és a szatócsaink sztrájkolnak, szerezzük be vadászgatással a mindennapi pecsenyénket!

Poncin úr kivételével, aki képtelen a puskával bánni, a többiek azonnal hozzáláttak, hogy a javaslat szerint járjanak el. Csakhogy a magas fű akadályozta a terep áttekintését, és a vidék vadakban szegénynek bizonyult. Egész nap alig került puskavégre egy túzok, két gyöngytyúk és két fogoly. Tizennégy ember számára ez a zsákmány csak alig-alig biztosította a legszükségesebbet.

Az esti pihenő alkalmával Amédée Florence és Châtonnay doktor immár másodszor állapította meg, hogy előttük mások is használták a táborhelyet. A füvet csak nemrégen tapodták le, mintha az előttük járók lassabban haladnának, mint ahogy ők számították...

Miközben erről beszélgettek, Tongané, aki a lovakat őrizte, intett, hogy menjenek oda. Két ló az előbbiekhez hasonló módon a földön fetrengett. Anélkül hogy segíteni lehetett volna rajtuk, ezek is, akárcsak a többiek, egyórai kínos vonaglás után elpusztultak.

A még megmaradt két lovuk sem vitte sokáig; másnap, március 10-én azok is elhulltak.

Vajon a Kaduban felfogadott teherhordóinkat a lovak pusztulása riasztotta meg? Vagy ami valószínűbb, a március 10-i nagyon sovány vadászzsákmány miatt attól féltek, hogy éhen halnak. Nem lehet tudni, de a 10-éről 11-ére virradó éjjel mind egy szálig eltűntek, s reggelre a hat fehér ember meg Malik és Tongané teherhordók, lovak és élelem nélkül maradt.

Természetesen mindenkit lehangolt és elbátortalanított ez a helyzet, ráadásul érezték, hogy testileg is gyengülnek. A legelcsigázottabb Jane Buxton volt, akit a lelkiismeret is furdalt, hogy barátait ilyen gyászos kimenetelű útra késztette, s a szerencsétlenségért felelősnek érezte magát. Vádolta önmagát, és kérte a bocsánatot.

Amédée Florence látta, hogy itt elsősorban az általános fejvesztettség ellen kell küzdenie.

– Micsoda beszéd ez? - fordult Jane Buxton felé tettetett keménységgel. - Elvégre még élünk. S mit számít, hogy sovány volt a vadászzsákmány? Majd jobb lesz holnap!

– Azt se feledjük, hogy szökött négereink felmentettek hat üres gyomor megtömésének a terhétől - sietett Châtonnay doktor a riporter segítségére.

– Még minden a javunkra fordulhat - vonta le a következtetést Florence. - Ha a négereink nem hagynak itt jószántukból, már éppen javasolni akartam, hogy küldjük őket vissza a kedves családjuk körébe. Tekintettel a körülményeinkre, kellemesebb meglepetés nem is érhetett volna.

– Köszönöm, Florence úr, köszönöm, uraim - rebegte Jane Buxton mélyen meghatva. - Higgyék el, az önök jóságát és áldozatkészségét sohasem felejtem el.

– Csak ne érzékenykedjünk - szakította félbe Florence, - Semmi sem veszedelmesebb, mint éhgyomorra érzékenykedni. Ha egyetértenek velem, kotródjunk el vadászni, és tömjük meg a hasunkat, mint még soha. Az érzelmeinkről pedig majd ebéd után a csemegézéskor diskurálunk, ha akkor még szükségét érezzük.

Mivel teherhordók nélkül maradtak, és a málháikat nem cipelhették magukkal, elhagyták az utolsó sátrukat és a csereholmikat is mind egy szálig. Ettől kezdve Jane Buxtonnak is a szabad ég alatt kellett aludnia, hacsak egyik-másik elhagyott faluban nem találtak valami menedéket. A csereeszközök elvesztése miatt utazóink egy cseppet sem búsultak. Ugyan mi hasznát vennék azoknak, ha a kipusztított vidéken nincs kivel csereberélni? Ha pedig mégis adódna valami vásári alkalom, pénzük volt bőven.

Őszintén szólva, azért nem valami vigasztaló körülmények között folytatták az útjukat. 12-én megint egy falun mentek keresztül, amelyben ismét számtalan holttestet találtak. Az orvos arra figyelmeztette társait, hogy e nyomorultakat nemrégen, legfennebb ha két napja, hogy legyilkolták. Vajon ebből arra kell következtetni, hogy a gyilkos banda most is itt portyázik valahol a közelben, s várható, hogy őket is megtámadja?

A nem valami megnyugtató lehetőség ellenére utazóink tovább haladtak északnak. Mi mást tehettek volna? Megfordulni délnek, hogy az elpusztított és ellenséges falvak között vonuljanak vissza, lehetetlen volt. Immár mindenáron el kellett érniük a Nigert, ahol segítségre számíthattak.

Az elcsigázott utazók előtt semmi, csak a nagy pusztaság. Sehol egyetlen tatával kerített falu, amely ne viselkedne ellenségesen, és egyetlenegy bekerítetlen település, amely ne volna felprédálva. Az élelem beszerzése teljességgel lehetetlen volt, és azt, hogy még bírták szusszal, csak bizonyos szerencsés körülmények összejátszásának köszönhették: a felprédált luganékon találtak némely gyökérzöldséget, vagy egy-egy szerencsés lövéssel húshoz is jutottak, esetleg az esti pihenők alkalmával Saint-Bérain is fogott egy-két nyomorult kis halacskát.

De az igazat megvallva, ez utóbbi ritkán fordult elő. Nemcsak azért, mert a sors mostohasága cseppet sem befolyásolta Jane Buxton unokaöccsének örökös szórakozottságát, sajátosan kavargó képzeletvilágát, de utazóink éppen egy vízben szegény tartományon küzdötték keresztül magukat. Emiatt kénytelenek voltak szomjazni is, mert az imitt-amott felfedezett kutakat mindegyre beomlasztva találták. Az a rosszindulatú hatalom, amely állandóan körülöttük settenkedett, semmiről sem feledkezett meg.

Az akaraterejüket azonban nem sikerült megtörnie. Irgalmatlanul tűző napon, ha szűkös vadászzsákmány esett, és ha néha csak vonszolták magukat, s a napi útszakaszokat kénytelenek voltak növekvő gyengeségük arányában megállapítani, akkor is, nap mint nap, lépésről lépésre, szomjúság, éhség ellenében bátran küzdötték magukat északnak.

A két néger mindeme nehézségekkel csodálatos közömbösséggel küzdött meg. Őket az élet már eddig is hozzászoktatta a nélkülözéshez és a nyomorúsághoz, talán azért is bírták jobban a mostani nehézségeket. S mindketten az áldozatkészségnek megható példáit adták.

– Én nem nagyon éhes... - mondta Tongané Maliknak, hogy meggyőzze, nyugodtan megeheti azt az édesgyökeret, amelyre véletlenül bukkant.

Malik csak azért fogadta el az ajándékot, hogy felajánlhassa Jane Buxtonnak, aki aztán a következő közös étkezésre gondosan összekuporgatott készlethez tette.

Mindenki képessége szerint megtette a kötelességét.

Barsac tudta, hogy hajlamos a felfortyanásra. Ezért kevesebbet beszélt, s ha néha mégis mondott valamit, leginkább a francia kormányt szidta, mert annak tehetetlensége taszította őket ilyen lehetetlen helyzetbe. Ilyenkor mintha a képviselőház nyilvánossága előtt szónokolt volna... Mindenesetre kovácsolgatta ama villámokat, amelyeket visszaérkezése után jupiteri hévvel a parlamenti Olümposz magasságából szórni fog.

Châtonnay doktor is szűkbeszédűvé vált, s bár a vadászathoz nemigen értett, más téren annál hasznosabbnak bizonyult. Ehető gyümölcsöket keresett, gyakran talált is, és mindenekfelett vigyázott, hogy a jókedvének legalább a látszatát megőrizze; sohasem felejtett el mosolyogni, és Amédée Florence minden jelentéktelen megjegyzését azzal a sajátos nevetéssel kísérte, amely úgy puffant ki belőle, mint a kazánok biztonsági szelepéből a gőz.

– Hej, doktor, de kár, hogy csak a szelepet hozta magával - sopánkodott Amédée Florence. - Véletlenül nincs magánál a mozdony is? Most vennénk ám hasznát!

A kiváló doktor erre már csak szokásból is nevetett egyet.

Poncin úr is kevesebbet beszélt, vagyis ki sem nyitotta a száját. Ő se nem vadászott, se nem halászott, viszont nem is panaszkodott. Poncin úr semmi mást nem tett, csak időnként bizonyos számokat jegyzett be a titokzatos noteszébe, s ezzel Amédée Florence kíváncsiságát állandóan felajzott állapotban tartotta.

Saint-Bérain sem vidámabb, sem lehangoltabb nem volt, mint Conakryban az elinduláskor. Lehet, hogy nem is sejtette, milyen helyzetbe került, s olyan szórakozott volt, hogy az éhségről is megfeledkezett.

A sors próbatételeit látszólag Jane Buxton viselte a legkevésbé filozofikusan; a bánatot, amely befátyolozta az arcát, nem a megpróbáltatások okozták. Mivel soha, egy pillanatig sem hitte, hogy minden nehézség nélkül elérheti a célját, a viszontagságok nem rettentették meg. Az éhezéstől és a szenvedésektől megfogyott ugyan, de elszántsága megmaradt, és eszébe sem jutott, hogy elejtse kitűzött célját. De minél inkább megközelítette azt, annál nyugtalanabb lett, és ezen az izgalmán semmiképpen sem tudott erőt venni. Milyen titkokat fed majd fel a kubói sír? S aztán milyen eredményre jut a további kutatással azon a környéken, ahol bátyja elpusztult? Vajon megtud-e valamit, vagy üres kézzel kell majd hazatérnie? Ezek a kérdések napról napra egyre jobban nyugtalanították, és valósággal a lelkére nehezedtek.

Amédée Florence megértette Jane Buxton lelkiállapotát, és minden ügyességét latba vetette, hogy jobb kedvre derítse. Egyébként is ő volt a kis közösség lelke, mert a legkeservesebb megpróbáltatások nem befolyásolták örökös derűlátását. Őt hallgatva kiderült, hogy tulajdonképpen hálát kellene adniuk az égnek, amiért atyai gondjaiba vette őket, mert minden éppen úgy megy, amint az ő szempontjukból mennie kell. Bármi történt, annak ő meglátta a szebbik oldalát. Szomjaztak? Ennél nincs jobb az étvágy ellen, mert víz hiányában nem tágul a gyomor. Éheztek? A koplalás egyesek szerint igen jó a kezdődő csúzos bántalmak ellen. Majd összeestek a fáradtságtól? Florence szerint annál jobban esik majd az álom. Megállapításaihoz Châtonnay doktort hívta tanúnak, aki mindig helyeselt neki, és közben csodálta a derék fiatalember kimeríthetetlen lelkierejét.

Amédée Florence érdeme annál nagyobb, mert közben őt a közösen viselt nehézségek mellett más, a többiek által még csak nem is sejtett észlelések is aggasztották. Először március 12-én lett figyelmes, vagyis azon a napon, amelyen először érintettek egy nemrégen feldúlt falut. E naptól kezdve Amédée Florence arra a meggyőződésre jutott, hogy figyelik és követik őket, és mindent tudnak róluk. Biztos volt afelől, hogy a szavannában néhány felderítő állandóan kíséri őket, és az expedíciót lépésről lépésre tervszerűen taszítják a szétesés felé, szemmel tartják végvonaglásaikat, és készen állnak arra, hogy a szárazföld eme hajótöröttjeinek minden erőfeszítését hiábavalóvá tegyék, és elvágják a megmenekülésük úját, ha esetleg azt megtalálnák.

Mindig éber szeme és füle e sötét gyanúját számos bizonyítékkal támasztotta alá: nappal néhány friss patanyom egyik-másik pihenőhelyen, alig hallható, távoli puskalövések, távolba vesző lódobogás, éjjeli neszezések, távoli rikkantások, s ha koromsötétség szakadt a világra, egy-egy bizonytalan körvonalú árnyék. Eme megfigyeléseiről, aggodalmairól és gondjairól Florence a társainak egyetlen szót sem szólt; nem akarta növelni a nyugtalanságot, és megkérte Tonganét is, hogy hallgasson, mert nyilván a néger is észrevette a gyanús jeleket. Elhatározták, hogy továbbra is éberen megfigyelnek mindent, addig, amíg a riporter elérkezettnek nem találja az időt, hogy társait is tájékoztassa.

Természetes, hogy egy ilyen zűrzavarokkal, kalandokkal tarkított utat nem lehetett a kijelölt időre befejezni. Kubo előtt az utolsó éjszakai pihenőre március 23-án tértek. A kimerült utazókat már csak hét-nyolc kilométer választotta el Kubótól; és amint Tongané kijelentette, még kétezer méterre sincs az a sírhalom, amely George Buxton földi maradványaira borul. Holnap hajnalban elmehetnek oda. De ennek érdekében le kell térniük az útról, amelyen eddig haladtak, hogy oda érjenek, ahol a lázadókat a katonák megsemmisítették, s majd onnan folytatják az útjukat a falu felé. Ha a falu jobb állapotban lesz, mint az eddigiek voltak, élelmet vásárolnak ottan, és pihennek is jó néhány napot; ezt az időt Jane Buxton felhasználhatja arra, hogy a bátyja dolgában tovább vizsgálódjék. Ellenkező esetben Gao irányában haladéktalanul át kell vágniuk a szavannát, hogy Tombouctounak, esetleg Djennének vegyék az útjukat, mert csak az a reményük marad, hogy észak vagy nyugat felé kevésbé felprédált tartományokon kell keresztülvergődniük.

Ez volt a helyzet, amikor Amédée Florence úgy találta, hogy kötelessége barátainak tudomására hozni mindazt, ami aggasztja. Mikor az éjszakai pihenőre megálltak, és Malik hozzáfogott, hogy a szavannai gizgazokból tüzet rakjon, amin megfőzze szegényes vacsorájukat, Florence közölte, hogy a hosszú éjszakákon és nappalokon át mi mindent észlelt, ami világosan bizonyítja, hogy egyetlen lépést sem tehetnek a láthatatlan, de állandóan jelenlevő ellenség tudta nélkül.

– Továbbmegyek - tette hozzá -, merem állítani, hogy ellenfeleinknek régi ismerősei vagyunk, majdhogynem bajtársai. Amíg az ellenkezőjéről meg nem győződöm, a leghatározottabban fenntartom, hogy huszonhárman vannak, húsz néger és három fehér; és hogy közülük az egyik megszólalásig hasonlít a mi elegáns barátunkra, aki Lacour főhadnagyként mutatkozott be és nyerte el a jelenlevő társaság nagyrabecsülését.

– Florence úr, ugyan mire alapozza ezt a feltételezését? - kérdezte Barsac.

– Először is arra, hogy az álkíséretünk könnyen megtudhatta az úticélunkat, és ezért minden nehézség nélkül szemmel tarthat bennünket, hogy ellenünk is elkövethessen egy olyan gyönyörű hőstettet, amilyenekben alkalmunk volt gyönyörködni az úton; máskülönben nehezen feltételezhető, hogy egy olyan banda, amelynek halvány gőze nincs a mi létezésünkről, ilyen módszeresen szórakoztasson bennünket; ha nem így volna, a szándékukat meg sem tudnám magyarázni. És még valami: a felprédált falvak elpusztított lakóit, valamint a Kadu előtti öreg négert, akit a doktor megfoltozott, hasonló, lőtt sebek éktelenítették. Tehát a gyilkosok már a második fegyveres kíséretünk jelentkezése előtt körülöttünk ólálkodtak, de a szökésük után is a közelünkben maradtak.

– Lehet, hogy igaza van, Florence úr - ismerte el Barsac -, de végeredményben ön semmi újat sem mondott. Közülünk senki egy pillanatig sem kételkedett, hogy a környék felprédálását ellenünk követték el. Mit számít, hogy a pusztítás a Lacour főhadnagy műve vagy másvalakié, hogy a banditák itt ólálkodnak körülöttünk vagy előttünk haladnak, amint feltételeztük, hiszen a mi helyzetünkön mindez semmit sem változtat.

– Nekem más a véleményem - válaszolta Amédée Florence. - Azért döntöttem úgy, hogy ma este szólok, miután jó ideig hallgattam, mert nem akartam feleslegesen növelni az aggodalmakat. Most azonban minden nehézség ellenére mégiscsak célhoz értünk. Holnap vagy Kubóban leszünk, tehát védett helyen, vagy útirányt változtatunk, és akkor meglehet, hogy ellenségeink is abbahagyják az üldözést. Őszintén megmondom, boldog volnék, ha egyszer kijátszhatnám az éberségüket, hogy amit most akarunk tenni, azt sohase tudják meg.

– De mi okból - kérdezte Barsac úr.

– Magam sem tudom - válaszolta Florence. - Csak úgy eszembe ötlött. De Miss Buxton érdekében előnyösebbnek tartanám, hogy amíg ő be nem fejezi a vizsgálódásait, mi se fedjük fel utunk célját.

– Ezzel én is egyetértek, Florence úr - hagyta helyben Jane Buxton. - Mit lehessen tudni, vajon az ellenségeink nem szándékoznak-e a közeljövőben nyíltan megtámadni bennünket? Lehet, hogy holnap már nekünk is jönnek, s mikor már-már célhoz értem, akkor állítanak meg. Mégsem szeretném, hogy ekkora útra hiába vállalkoztunk volna. Ezért azt hiszem, hogy Florence úrnak igaza van, amikor meg akar szabadulni a körülöttünk settenkedő vizsla szemektől. Csak sajnos, nem tudom, miként képzeli el.

– Mi sem könnyebb annál - jelentette ki Amédée Florence. - Tudjuk, hogy mind ez ideig az ellenségeink nem kockáztattak meg közvetlen támadást. Megelégedtek annyival, hogy akadályokat gördítsenek az utunkba, és hogy kifürkésszenek bennünket; egyetértek Miss Buxton következtetésével, hogy a durvább beavatkozást arra a pillanatra tartogatják, amikor a mi makacsságunk túllépi az ő türelmük határát. Valószínűleg az ő figyelmük is lanyhul, ha meggyőződtek, hogy mi már éjjeli pihenőre tértünk. Eddig minden alkalommal a pontos napirendünk szerint cselekedtünk, s ez ma is megnyugtatja őket, mert biztosak benne, hogy reggel ugyanott találnak, ahol este hagytak. Semmi okuk, hogy ma szigorúbban őrizzenek, mint máskor, hacsak nem határozták el, hogy éppen ma támadnak meg. De ebben az esetben aztán különösen célszerű volna eltűnni innen. Akármint is van, legegyszerűbb, ha kihasználjuk a sötétséget és továbbállunk. Egyenként induljunk, és minél kevesebb zajt csapjunk; valamennyien ugyanabba az irányba haladjunk, miután megbeszéltük, hogy hol találkozunk. Végül is nem valami hadsereg jön a nyomunkban, és igazán hallatlan balszerencse kellene, hogy éppen a kitűnő Lacour főhadnagyba ütközzünk.

A javaslatot Jane Buxton örömmel üdvözölte, és valamennyien elfogadták. Utazóink megállapodtak, hogy egymás után keleti irányba indulnak, s ki-ki igyekszik elérni azt a nagyobbacska facsoportot, amelyet naplemente előtt figyeltek meg. A fákat most nem lehetett látni, de tudták, hogy milyen irányba kell elindulniuk, és biztosan oda is találhattak, mert az egyébként vastagon gomolygó felhők közül, ami miatt koromsötétség borult a tájra, kifénylett egy csillag, s az után tájékozódhattak. Tongané indult elsőnek, utána Jane Buxton, aztán Malik. A többi európai egyik a másik után, s a menetet Amédée Florence zárta.

Az áttelepülés minden baj nélkül megtörtént. Két óra múlva a hat európai és a két néger az erdőcske peremén ismét együtt volt, és igyekeztek átbotorkálni a fák között, hogy ez a természetes fedezék közöttük és ellenségeik között húzódjon végig. Aztán nyugodtan folytatták az utat. A cél közelsége még a legkimerültebbekbe is erőt öntött. Már senki sem érzett fáradtságot.

Félórai gyors menetelés után Tongané megállt. Véleménye szerint éppen oda értek, ahol George Buxton lázadó katonáit megsemmisítették; de a vaksötétségben a néger nem tudta megmutatni azt a helyet, amely Jane Buxtont érdekelte. Meg kellett várniuk a hajnalt.

Az utazók tehát néhány órát lepihenhettek. Csak Jane Buxton nem tudott elaludni, mert felizgatta a bizonytalanság. Millió kérdés kínozta, most jobban, mint eddig. Vajon szerencsétlen bátyja valóban meghalt, s ha igen, vajon a halála körülményeit nem mosta-e el az idő? Találnak-e egyetlen olyan bizonyítékot, amelyből megtudhatnák, hogy miként fejezte be az életét, vagy amely ártatlanságára utaljon, avagy marad minden az eddigi kétségek között? És holnap hogyan is fogjon munkához? A dráma még élő tanúi vajon nem szóródtak-e teljesen széjjel, élnek-e még, s bár egyet-kettőt meg lehet-e még találni közülük? S ha minden sikerül, milyen lesz az az igazság, amelyet megtud majd tőlük?

Valamivel hat óra előtt már mindnyájan talpon voltak. Amint pirkadni kezdett, minden szem Tonganéra szegeződött, aki körbe-körbe szemlélődött, és tájékozódási pontokat keresett.

– Ott! - kiáltott fel végül a néger, s a síkon vagy három-négyszáz méter távolságban egy sudármagas fára mutatott.

Néhány perc múlva valamennyien a fa tövében álltak. Mivel pedig Tongané is biztosnak látszott a dolgában, elkezdtek ásni ott, ahova ő mutatott, jóllehet azon a helyen semmi sem utalt arra, hogy ott egy sírnak kell lennie. A kések lázasan kotorták a földet, amelyet aztán marokkal szedtek ki a gödörből. A gödör pedig gyorsan mélyült.

– Vigyázat! - kiáltott fel a riporter. - Valami csontok...

Miss Buxton a doktor karjaira támaszkodott, hogy a rátörő izgalomtól össze ne essen.

A gödröt akkor óvatosan kitakarták. És egy testre, vagy inkább egy jó állapotban levő csontvázra bukkantak. A karján még némi szövetmaradványok s a rangjelzésből néhány aranyszál is megmaradt. A mell tájékán egy irattárcát is találtak, amelyet az idő már majdnem elmállasztott. A tárcát kinyitották. Egyetlen írást találtak benne: egy levelet George Buxtonnak címezve, amelyet a nővére küldött.

Jane felzokogott. Az ajkához emelte a foszló lapot, amely széthullt az ujjai között. Aztán az ájulással küzdve a gödörhöz ment.

– Doktor, kérem - szólt remegő hangon Châtonnayhoz -, lenne szíves megvizsgálni szerencsétlen bátyám maradványait.

– Állok rendelkezésére, Miss Buxton - válaszolta az orvos, akit annyira felkavartak az események, hogy teljesen megfeledkezett a gyomrát marcangoló éhségről.

Châtonnay doktor beereszkedett a gödörbe, és egy törvényszéki orvos gondosságával megejtette a kért vizsgálatot. Mikor elkészült, az arca komor volt, és erős felindulást tükrözött.

– Én, Laurant Châtonnay, a párizsi egyetem orvosdoktora - mondta ünnepélyes hangon, miközben mindenki némán figyelte -, igazolom a következőket: először: azon a csontvázon, amelyet megvizsgáltam, és amelyről Miss Jane Buxton azt állítja, hogy a bátyja, George Buxton maradványa, nincs semmilyen nyoma valamely tűzfegyverből származó lövedéknek; másodszor: az embert, akié ezek a csontmaradványok, megölték; harmadszor: a halálának oka egy szúrt seb, a szúróeszköz felülről lefelé, a bal lapocka mellett hatolt be az áldozatba, és elérte a szívkamrát; negyedszer; íme, a gyilkos tőr, amely ott maradt az áldozatban, s most húztam ki a bordák közül.

– Meggyilkolták!... - rebegte Jane félájultan.

– Igen, meggyilkolták - jelentette ki Châtonnay doktor határozottan.

– És hátulról döfték le...

– Igen, hátulról.

– George tehát ártatlan! - kiáltott fel Jane Buxton, és kitört belőle a zokogás.

– Az ön fivérének ártatlansága, Miss Buxton, olyan kérdés, amely kívül esik az én hatáskörömön - mondta szelíden Châtonnay doktor -, és nem állíthatom ugyanolyan határozottan, mint ön, hogy az általam megállapított tények bizonyító erejűek, de mindenesetre erősen valószínűsítik az ön reményeit. A most megejtett vizsgálatból valóban kiderült, hogy a fivére nem fegyverrel a kezében esett el, amint eddig hittük, hanem hátulról szúrták le, mégpedig vagy az előtt a tűzharc előtt, amelynek ismerjük a történetét, vagy éppen az alatt, vagy esetleg utána. Hogy pontosan mikor történt, és ki követte el, azt nem tudjuk. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy nem katona szúrta le, mert a fivére életét egy tőr oltotta ki, és nem egy szurony.

– Köszönöm, doktor - mondta Jane, aki lassacskán kezdett magához térni. - Utazásom kezdeti eredményei, úgy látszik, némi reményre jogosítanak... Még valamit, doktor. Lenne szíves a megállapításait írásba foglalni, és a jelenlevő urak hajlandók volnának-e tanúként aláírni?

Valamennyien készségesen a Miss Buxton rendelkezésére álltak. Egy füzetlapra, amelyet Poncin úr a jegyzetfüzetéből hajlandó volt kitépni, Amédée Florence összefoglalta a reggel folyamán megállapított tényeket; a jegyzőkönyvet pedig, miután Châtonnay doktor és valamennyi jelenlevő aláírta, a sírban talált tőrrel együtt átnyújtották Jane Buxtonnak.

Mikor a gyilkos fegyvert a kezébe vette, a fiatal lány megremegett. A tőr erősen rozsdás volt, talán a széles, erős, négyszeresen barázdált pengére tapadó vértől... Elefántcsont markolatát megviselte a föld nedvessége de valami halvány, belevésett betűket még fel lehetett ismerni rajta.

– Nézzék, uraim - szólt Jane, a majdnem teljesen elmosódott betűkre mutatva -, ezen a fegyveren valamikor rajta volt a gyilkos neve.

– Kár, hogy eltűnt róla - sóhajtott egyet Florence, miközben a tőrt nézegette -, de várjunk csak...! Még valami látszik rajta... talán egy i és egy l betű...

– Nem sok - vélte Barsac.

– De elegendő lehet a gyilkos leleplezésére - mondta Jane elszántan.

Tongané aztán parancsot kapott, hogy földelje vissza George Buxton maradványait, döngölje le és simítsa el a sír helyét. Miután mindez megtörtént, utazóink otthagyták tragikus magányában a sírt, és elindultak Kubo felé.

De három-négy kilométer után meg kellett állniuk. Jane Buxton ereje fogytán volt. A lábai nem bírták tovább, és ki kellett nyújtózkodnia a fűben.

– Az izgalmak... - magyarázta Châtonnay doktor.

– És az éhség - tette hozzá Amédée Florence. - Barátom, Saint-Bérain, gyerünk! Mégsem hagyhatjuk, hogy a húgod éhen vesszen, még akkor sem, ha néha a nagynénéd, hogy a csoda vigye el! Vadásszunk valamit! Csak arra ügyelj, nehogy engem nézzél holmi nemes vadnak.

Csakhogy azon a vidéken kevés volt a vad, és a nap nagy része úgy telt el, hogy semmi sem került puskavégre. Már közeledett az este, amikor elérte őket a vadászszerencse. Akkor azonban gazdagabb zsákmányt ejtettek, mint általában: két túzokot és egy foglyot lőttek szinte egymás után. Hosszú idő óta ismét volt miből bőséges vacsorát készíteni. Viszont aznap már nem érhették el Kubót, és kénytelenek voltak még egy éjszakát a szabad ég alatt tölteni.

Mivel erejük a vége felé járt, és azt hitték, hogy az ellenségeiket rászedték, utazóink akkor éjjel elhanyagolták a szokásos őrséget. Ezért nem volt, aki észrevegye a sok meghökkentő jelenséget, amely az éjszaka folyamán észlelhető lett volna. Nyugaton mindegyre holmi halvány fényecskék villantak fel. Ezekre kelet felől egy-egy erőteljes fénynyaláb válaszolt nagy magasságból, holott arrafelé semmi hegység sem volt, sőt egy teljesen sík vidék terült el. Lassacskán a nyugati halvány fényecskék és a keletről erőteljesen fel-felvillanó fénynyaláb közelítettek egymáshoz: az előbbiek csak lassacskán, az utóbbi feltűnő gyorsan mozgott. Végül is a fényjelek összetömörültek, és utazóink felé közelítettek.

Valamennyiüket egyszerre rettentette föl az a különös berregés, amelyet már Kankanban is észleltek, de most sokkal közelebbről és összehasonlíthatatlanul erősebben hallatszott. Utazóink még ki sem nyithatták a szemüket, amikor keleti irányból valami hihetetlenül vakító fénynyaláb csapódott feléjük, mintha száz méteren belül egy nagy teljesítményű fényszóró állna. Álmosan és elvakítva, idejük sem volt találgatni, hogy miféle fényszórózással van dolguk, mert északról és dél felől a vaksötétségből egy sereg ismeretlen alak rajzott elő és lépett a fénynyaláb megvilágította mezőbe, az ismeretlen támadók utazóinkra vetették magukat, és egy szempillantás alatt a földre teperték őket.

A sötétből egy hang franciául megkérdezte:

– Kész van, fiúk? - majd lélegzetvételnyi szünet után így szólt: - Az első, aki moccanni próbál, golyót kap a kobakjába. Gyerünk!

Vége az első résznek.