A Central Bank kirablása

Kétségtelen, hogy azt a vakmerő betörést, amely oly hosszú ideig foglalkoztatta a napisajtót, és amelyet az a „megtiszteltetés” ért, hogy két hétig - A Central Bank kirablása nagybetűs cím alatt - a lapok első oldalán jelenhetett meg, még nem felejtette el mindenki; pedig azóta évek teltek el. Való igaz, hogy a közönség érdeklődését kevés bűncselekmény keltette fel oly nagy mértékben, mint ez, mert ritka volt az a gaztett, amelyben oly egyenlő arányban fonódott volna össze a titokzatosság és a törvénysértés súlyossága; kevés betörést hajtottak végre oly hihetetlen vakmerőséggel és oly kíméletlen kegyetlenséggel, mint ezt. Minden bizonnyal ez alkalommal sem untatjuk az olvasót, ha - bár nem kimerítő részletességgel, de a lehető legpontosabban - felelevenítjük a történteket. Mostani elbeszélésünk, ha nem is derít fényt a hírhedett ügy összes árnyékban maradt részletére, de legalább néhány vonatkozásban helyreigazítja és összhangba hozza az egykorú újságok gyakran ellentmondásos tudósításait.

Amint köztudomású, a rablás színhelye a Central Banknak ama DK-fiókja volt, amely a londoni börze közelében a Threadneedle Street és az Old Broad Street sarkán van, és amelyet akkor Lewis Robert Buxton, a hasonló nevű lord fia vezetett.

A bankfiók egy tágas helyiségből áll, amelyet egy hosszú tölgyfapult két egyenlőtlen részre oszt. Falai párhuzamosak a derékszögben összefutó utcákkal. A két utca találkozási pontján, üveges ajtón át lehet belépni, amely mintegy levágja az épület sarkát, és amely elé dupla biztonsági redőnyt szereltek. Amint belépünk, balra, erős dróthálók között, a pénztárfülkét pillanthatjuk meg, amely hátul, egy rácsozott ajtón át a tulajdonképpeni irodarésszel van egybekötve; ott dolgoznak a tisztviselők. A jobb szélen a tölgyfapult folytonosságát egy lengőajtó szakítja meg, amely szükség esetén lehetővé teszi, hogy a közönség részére fenntartott irodarészből a tisztviselőkhöz vagy fordítva: onnan ide lehessen közlekedni. A helyiség túlsó végében, közvetlenül a pult mellett, húzódik meg a fiók vezetőjének az irodája: egyetlen bejárattal rendelkező kis szoba; majd a Threadneedle Streetre merőleges fal mentén egy folyosó biztosítja a kijáratot az épület közös előcsarnokába.

Ennek egyik kiszögellésében áll a házfelügyelő fülkéje, előtte a kijárat, amely a Threadneedle Streetre vezet. A másik oldaláról indul a főlépcső, s amellett egy üveges dupla ajtó a kívülállók tekintete elől elrejti a pincelejárót és a szolgálati lépcsőt, amely szintén eme ajtó mögött húzódik meg.

Ez hát a helyszín, ahol a dráma fő jelenetei lezajlottak.

Amikor az események elkezdődtek, vagyis pontosan háromnegyed öt előtt öt perccel, a bankfiók tisztviselői megszokott munkájukat végezték. Kettő az iratokba mélyedt. A másik három pedig a pultra könyökölve válaszolgatott az ügyfeleknek. Ami a pénztárost illeti, ő a rácsok védelme alatt a bevételt számolta össze, amely ezen az elszámolási napon tekintélyes összeget tett ki, mivel hetvenkilencezer fontra, két shillingre és négy pennyre, azaz egymillió-nyolcszáz-tizenhatezer-háromszázkilencvenhárom francia frankra és nyolcvan centime-ra rúgott.

Amint említettük, a fiók ingaórája háromnegyed öt előtt öt percet mutatott. Húsz perc múlva üzletzárás; a vasredőnyt leengedik; aztán nemsokára a tisztviselők szétszélednek, mert vége a munkanapnak. Kívülről, a novembervégi alkonyatban már elhomályosuló nagy kirakatüvegeken át behallatszott a szekerek zörgése és a sokaság moraja.

Tehát éppen a fent jelzett pillanatban kinyílt az ajtó, s egy férfi lépett be rajta. A belépő, miután körülnézett a teremben, félig visszafordult, és valakinek, aki a járdán állhatott, jobb kezével félreérthetetlenül jelzett: a nagyujját, a mutatóujját és a középső ujját oly módon mutatta fel, hogy az kétségtelenül 3-at jelentsen.

A tisztviselők, még ha fel is figyelnek a belépőre, akkor sem vehetik észre, hogy mutogat, mert kezét a félig nyitott ajtó mögé rejtette; de ha meg is pillantják ezt a mozdulatot, egyikük sem gondol arra, hogy holmi kapcsolatot keressen a pultnak dőlt személyek száma és a három felmutatott ujj között.

A férfi, miután jelzett, ha ugyan jelzett, szélesre tárta az ajtót, a terembe lépett, aztán betette az ajtót, és elindult, hogy az egyik ügyfél után beálljon a sorba; ily módon fejezvén ki azt a szándékát, hogy megvárja, amíg az előtte álló végez és elmegy, hogy aztán ő is elmondhassa, mi a kívánsága.

A két szabad tisztviselő közül az egyik felállott, s megkérdezte az újonnan érkező ügyféltől:

– Mit óhajt, uram?

– Köszönöm, inkább várnék - válaszolta, és szavait olyan mozdulattal kísérte, amely jelezte, hogy kizárólag azzal a tisztviselővel van dolga, aki mellett megállott.

Az udvariasan érdeklődő tisztviselő, anélkül hogy tovább kérdezősködött volna, visszaült a helyére, és megbékült lélekkel a dolga után látott, mivel úgy gondolta, hogy igen megfelelően járt el; közben a szíve mélyén örült is, hogy nem őt vették igénybe. Az újonnan jött tehát várakozott, anélkül hogy bárki is ügyet vetett volna rá.

Pedig különös megjelenése miatt több figyelmet érdemelt volna; magas, jól megtermett férfi volt, és széles vállairól ítélve nem hétköznapi erővel rendelkezett. Napsütötte arcát csodás körszakáll keretezte. Ruházatáról nem lehetett megítélni társadalmi helyzetét, mert termetét bokáig érő nyersselyem köpeny borította.

Mikor az ügyfél, aki mögött állt, letárgyalta a maga dolgát, a köpenyes a helyére lépett, és a Central Bank tisztviselőjének magyarázni kezdte az ügyletet, amelyet le szeretne bonyolítani. Közben az előbbi ügyfél kívülről betéve az ajtót eltávozott.

Azonban abban a pillanatban az ajtó ismét kinyílt, és egy éppen olyan különös személy lépett be rajta, mint aki már bent volt; mint két tojás, úgy hasonlítottak egymásra: ugyanaz a termet, ugyanazok a széles vállak, a napégette arcot ugyanaz a szőke szakáll keretezte, s a rajta levő ruhát ugyanaz a nyersselyem köpenyeg borította.

E második személlyel is úgy történt minden, mint az előbbivel, akire annyira hasonlított. Ő is, mint amaz, türelmesen várakozott a másik ügyfél mögött, aki a pultra könyökölve értekezett; aztán, mikor rá került a sor, ő is tárgyalni kezdett a felszabadult tisztviselővel, miközben az iménti ügyfél az utcára lépett.

És akárcsak az előbb, az ajtó azonnal felpattant. Egy harmadik személy jelent meg, és odament a három közül utolsónak maradt ügyfél háta mögé. Ez középtermetű volt, tömzsi, széles vállú, bronzbarnára sült arcát fekete szakáll borította, hosszú, szürke köpenye az ő ruházatát is elfedte, általában hasonlított is, nem is az előbbi kettőre, de ugyanúgy cselekedett, mint amazok.

Végül, amikor az eredetileg bent tartózkodó ügyfelek közül az utolsó is elintézte a dolgát, és elhagyta a helyiséget, az ajtó ismét felpattant, s két férfi lépett be rajta szinte egyszerre. Mindkét újonnan jövő - akik közül az egyiken látszott, hogy herkulesi erővel rendelkezik - egy-egy hosszú, zsákszabású kabátot viselt, amelyet általában ulsternek neveznek; pedig az időjárás szigora még nem indokolta ezt a meleg holmit; egyébként ezeknek is, mint a másik háromnak, dús szakáll díszlett bronzbarna arcán.

Ez a kettő különös módon lépett be a helyiségbe: először a magasabbik jött, és rögtön meg is állt oly módon, hogy eltakarja a társát, aki úgy tett, mintha belépéskor a köpenye megakadt volna, és emiatt matatnia kellene valamit a kilincsen. De az egész művelet alig tartott pár pillanatot. Aztán az ajtót gyorsan becsukta. De akkor már csak kilépni lehetett, bejönni nem, mert a külső kilincs eltűnt az ajtóról. Kívülről tehát senki sem léphetett be a helyiségbe. Arra pedig, hogy megkopogtassa az ablakot és bekéredzkedjék, senki sem gondolhatott, mivel az ajtóra, az alkalmazottak tudta nélkül, egy cédulát ragasztottak, amely szerint aznapra a bankfiókot már végképpen bezárták.

A tisztviselők még csak nem is sejtették, hogy el vannak szigetelve a világtól. Egyébként, még ha észre is vettek volna egyet s mást, akkor is minek nyugtalankodnának a város kellős közepén, a nap legforgalmasabb órájában, amikor behallatszik az utcán lüktető élet zaja, amelytől csak egy vékony üvegfal választja el őket.

A két tisztviselő udvariasan az újonnan jöttek fogadására sietett, de közben az ingaórára is pillantva, amely majdnem ötöt mutatott. Szóval, az alkalmatlan időben érkező ügyfelek nemigen hosszadalmaskodhatnak, elvégre alig öt perc múlva a tisztviselőknek joguk lenne akár ki is tessékelni őket. A késői ügyfelek közül azonban csak az egyik fogadta el az elősiető tisztviselő szolgálatát, a másik kérte, hogy a fiók vezetőjével beszélhessen.

– Megyek, hogy megnézzem, itt van-e még - válaszolta a tisztviselő, és eltűnt a hátsó ajtón, de nemsokára már vissza is tért.

– Beléphet, kérem... - hajolt meg, és kitárta a pult végi lengőajtót.

Az ulsteres férfi belépett a fiókvezető irodájába, a tisztviselő pedig, miután becsukta utána az ajtót, visszaült a munkájához.

Hogy ez után mi történt a fiók vezetője és a látogató között, az rejtély. A tisztviselők később azt állították, hogy erről semmit sem tudnak, és vallomásukban nincs okunk kételkedni. A későbbi vizsgálat e téren csak feltételezésekre szorítkozhatott, és ma sem tudunk semmi bizonyosat a zárt ajtó mögött lejátszódott jelenetről.

Egy bizonyos: két perc sem telt el, amikor az ajtó ismét megnyílt, és az ulsteres férfi megjelent a küszöbön.

Személytelen hangon, s anélkül hogy a tisztviselők közül bármelyikhez is fordult volna, hűvös nyugalommal így szólt:

– Kérem... az igazgató úr közölni óhajt valamit a pénztárnokkal.

– Rendben van, uram - szólt az asztalnál ülő tisztviselő, és hátrafordulva a székén kiáltotta: - Store!

– Tessék, Mr. Barclay?

– A főnök hívja.

– Azonnal - válaszolta a pénztárnok.

Az ilyenfajta foglalkozást űző ember aprólékos pontosságával, a pénztárnok összeszedte a táskáját és a három zsákot, amely a napi bevételt, az értékpapírokat és a bankjegyeket tartalmazta, és mindent egy vasszekrénybe hajított, amelynek ajtaját nagy dörrenéssel becsapta; majd miután leengedte a pénztári ablakocska redőnyét is, kilépett a rácsozott fülkéből, s maga után az ajtót is gondosan bezárta, és megindult a főnök irodája felé, amely előtt az idegen várta. Az ulsteres ügyfél előreengedte, s utána ő is menten belépett.

A főnök irodájába lépve Store meglepetten látta, hogy aki állítólag ide hívatta, nincs sehol, és a helyiség üres. De arra már nem volt ideje, hogy a rejtélyt megfejtse. Hátulról ráugrottak, a nyakát egy acélmarok ragadta meg; a pénztárnok hiába vergődött, és hiába próbált kiáltani... A gyilkos szorítás annyira fokozódott, hogy már lélegzeni sem tudott, és ájultan hullott a szőnyegre.

Az ádáz tusát semmi zaj sem árulta el. A nagyteremben a tisztviselők nyugodtan folytatták a munkát; négy közülök külön-külön tárgyalt, ki-ki a maga ügyfelével; az ügyfelek a tölgyfa pult két oldalán egymással szemben álltak, miközben az ötödik tisztviselőt teljesen lekötötték a hivatásszerű rutinnal végzett számításai.

Az ulsteres támadónak még arra is volt ideje, hogy megtörölje a homlokát, amelyen itt-ott kiserkedt egy-két verejtékcsepp; aztán az áldozata fölé hajolt. A pénztárnokot egykettőre megkötözte, és a száját is betömte.

Mikor mindent elvégzett, az ulsteres ember megpattintotta az ajtót, s egy pillantást vetett a helyiségre. Kielégítette, amit látott, és elköhintette magát, hogy a teremben időző négy különös ügyfelet figyelmeztesse; aztán kivágta az ajtót, amely mögött addig rejtőzött.

Ez lehetett a minden bizonnyal előre megbeszélt jeladás a bekövetkező és szó szerint fantasztikusnak minősülő jelenetre: amikor az ulsteres ember egyetlen hatalmas ugrással, mint a mennykő, a magában számolgató tisztviselő nyakába zuhant, és irgalmatlanul torkon ragadta, a másik négy tisztviselő is hasonló sorsra jutott.

Mindegyik „ügyfél” a pulton át megragadta azt a tisztviselőt, akivel tárgyalt; három közülök átnyúlva a pult felett karját az áldozata nyakára kulcsolta, és annak a fejét a pultra szorította. A negyedik, a legalacsonyabb, mivel a maga emberét a túl nagy távolság miatt nem tudta megragadni, átugrott a pulton, és az ugrás kölcsönözte lendülettel torkon kapta az ellenfelét.

Egyetlen kiáltás sem hallatszott. A dráma talán mindössze harminc másodpercig tartott.

Mikor mind a négy áldozat elvesztette az eszméletét, fojtogatóik tovább szorgoskodtak, hogy véglegesen harcképtelenné tegyék őket. Aprólékos gonddal terveztek el mindent. És minden hibátlanul, a legkisebb tétovázás nélkül zajlott le. Valamennyi támadó zsebéből ugyanabban a másodpercben kerültek elő a szükséges kellékek is. Mintegy jeladásra, mit sem törődve azzal, hogy az áldozatok esetleg meg is fulladhatnak, vattával betömték a szájukat, és ráadásul meg is kötözték őket. A kezüket hátra, a bokájukhoz gúzsolták úgy, hogy az e célra használt vékony acélhuzal valósággal íjként feszítette ki a testüket.

Valamennyien ugyanabban a pillanatban végeztek. Aztán egyszerre mind az öt támadó talpon termett.

– A redőnyöket! - vezényelt az, aki a fiók vezetőjével „tárgyalt”, és aki úgy tűnt, a főnök közöttük.

Három bandita már ugrott is, hogy a redőnyök forgatókarját megragadja. A vasrollók lassan ereszkedtek le, és az utca zaja tompulni kezdett.

Félig lehettek kész ezzel a művelettel, amikor a telefon hirtelen megcsörrent.

– Stop! - kiáltotta a banda főnöke.

Amint a redőny megállott, a telefonhoz lépett, felemelte a hallgatót, és az alábbi beszélgetésbe kezdett, amelynek a másik négy, mozdulatlanul várakozó bandita nyilván csak a felét hallhatta.

– Halló!

– Hallom.

– Ön az, Buxton?

– Persze hogy én vagyok!

– Különös. Nem ismerem meg a hangját...

– Valami recsegés van a vonalon.

– Nem tőlünk származik.

– Lehet, hogy innen... Én sem ismerem meg a hangját.

– Mr. Lasone.

– Á, nagyszerű!... Nagyszerű!... Most már megismertem.

– Mondja, Buxton, a kocsi járt már ott?

– Még nem - válaszolta a bandita némi habozás után.

– Ha odaér, mondja meg, hogy forduljon vissza az S-fiókhoz. Éppen most telefonáltak, hogy jelentős összeg folyt be, miután az elszámolás és letéteményezés már megtörtént.

– Nagy összegről van szó?

– Elég jelentősről... Vagy tizenhétezer fontról...

– Mi az ördög!

– Megtenné ezt nekem? Számíthatok önre?

– Bízza csak rám!

– Jó estét, Buxton.

– Jó estét!

A banditafőnök letette a kagylót, s egy pillanatig elgondolkozott. Aztán hirtelen határozott; maga köré hívta cimboráit, és suttogó hangon így szólt:

– Rajta, fiúk! - és gyorsan vetkőzni kezdett. - Gyerünk! Ide ennek a rongyaival!

Store-ra mutatott, aki még mindig eszméletlenül feküdt.

A pénztárosról egy pillanat alatt lefosztották a ruhát, s azt a banda főnöke magára öltötte, jóllehet az ő termetén kissé szűknek bizonyult Store öltönye.

Az egyik zsebben a pénztár kulcsait is megtalálta, azzal kinyitotta a pénztárfülkét, aztán a pénzszekrényt is, s abból előszedegette a pénzeszsákokat s a bankjegyekkel és értékpapírokkal tele táskát.

Alighogy mindent elrendezett, egy lovasfogat zörgése hallatszott, s aztán az is, hogy megállt a járda mellett. Néhány pillanat múlva valaki megkopogtatta a félig leredőnyözött ajtó üvegét.

– Figyelem! - szólt a banda főnöke visszafojtott hangon, és szavait kifejező kézmozdulatokkal kísérte. - Le a köpenyekkel! Ruhában maradtok! Indíts az íróasztalokhoz, s a szemet kinyitni. El ne szalasszátok az elsőt, aki belép!... És zaj nélkül!... Azután zárjátok be az ajtót, s csak nekem nyissátok ki!...

Miközben beszélt, az aktatáskát s néhány köteg értékpapírt ölre fogva az ajtóhoz közeledett; hárman pedig a cinkosok közül a főnök intésére leültek a tisztviselők helyére, akiket a lábukkal betaszigáltak a pult alá, közben a negyedik bandita az ajtó mellé húzódott. A főnök határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Az utca zaja hirtelen megnőtt.

Valóban, egy pénzszállító fogat vesztegelt a bank fiókja előtt. A sűrűsödő szürkületben fénylettek a lámpái. A bakon ülő kocsis egy, a járda szélén álldogáló emberrel beszélgetett. Néhány pillanattal előbb ez az ember, a Central Bank pénzbegyűjtője, kopogtatott az ajtón.

Sietség nélkül és mit sem törődve a jövő-menő sokasággal, a vakmerő bandita áthaladt a járdán, és a kocsihoz közeledett.

– Jó estét!

– J’estét! - válaszolt a másik kettő.

De a kocsis, amint ránézett, elcsodálkozott:

– Né te, né! Ez nem Store!

– Ma szabadnapos. Én helyettesítem - adta meg a felvilágosítást az álpénztárnok. Aztán a mellette álldogáló pénzbegyűjtőhöz fordult: - Hallja, barátom! Nem segítene egy kicsit?

– Mit segíthetek?

– Ezek a zsákok... Ma egy halom pénzt kaptunk... nagyon nehezek...

– Jó, jó - mondta habozva a pénzbegyűjtő -, de én nem hagyhatom el a kocsit...

– Eh, egy perc az egész!... Máskülönben én itt maradok. Bent valamelyik tisztviselő segíteni fog, addig én berakatom a táskát és ezeket a papírokat.

A pénzbegyűjtő nem akadékoskodott tovább, elindult, átlépte a küszöböt, és az ajtó becsukódott utána.

– Most lássunk a magunk dolga után, barátom - mondta Store „helyettesítője” a kocsisnak. - Nyissa csak ki a kocsit!

– Há’ nyissuk - hagyta rá a kocsis.

A kocsiszekrénynek sem hátul, sem oldalt nem volt ajtaja, csak a kocsis ülése mögött, s a nagy ajtóra egy kétszárnyú fémlemez ajtócskát szereltek rá. Ily módon a lopás kockázatát a lehető legkisebbre csökkentették.

Hogy be lehessen hatolni a kocsiba, feltétlenül le kellett fordítani a bakot, amelynek felső felét ebből a célból el lehetett mozdítani. De mivel csak arról volt szó, hogy néhány csomagocskát behajigáljanak valamelyik oldalsó rekeszbe, a kocsis úgy gondolta, hogy megkíméli magát a felesleges fáradságtól, s csak a kétszárnyú fémlemez ajtócskát taszította be.

– Ide azzal a táskával - mondta.

Miután átvette a táskát, a kocsis hasra feküdt a bakon, és derékig bebújt a kocsiba, s kívül maradt lábaival tartotta az egyensúlyt. Ebben a helyzetben nem láthatta, hogy a „kolléga” fellépett a kocsi hágcsójára, onnan a bakra pattant a kocsis és a kiakasztott gyeplő közé; majd, mintha csak arra volna kíváncsi, hogy mi van a kocsiban, az álpénztárnok is hasra vágta magát végig a kocsis hátán, és a sötétben teljes erejéből nyakon ragadta őt.

Ha a számtalan jövő-menő ember közül csak egynek is eszébe ötlött volna, hogy figyelmesebben odanézzen, abban a pillanatban láthatta volna, hogy a kocsis lábai hirtelen és különös módon megmerevednek, majd erőtlenül lefittyennek a bak lábdeszkájára, miközben a teste derékon felül puhán előreborul.

Egy pillanat alatt a támadó derékon ragadta az élettelen testet, és a kocsiban heverő zsákok és csomagok közé taszította.

Ez a mozdulatsorozat, amelyet csodálatos pontossággal és vakmerőséggel hajtott végre, csak néhány pillanatig tartott. A járókelők közben békésen közlekedtek, és a tőlük néhány lépésre, a sürgés-forgás kellős közepén lezajló rendellenes események senkinek sem keltették fel a gyanúját.

A támadó aztán még mélyebben behajolt a kocsiszekrénybe, hogy az utcai világítás ne zavarja a szemét, és jól körülnézhessen. A kocsis ott hevert a kocsi fenekén egy szemmel láthatólag növekvő vértócsában; a koponyaalap alá, a nyúltagyba döfött késszúrás ölte meg. Az áldozat már egyet sem mozdult. A halál úgy érte, mint a villámcsapás.

Attól való félelmében, hogy a vér a padlózat repedésein az úttestre csepeghet, a gyilkos átlépett a bakon, lehúzta a halott vastag kabátját, hogy a szörnyű sebre szorítsa. Majd, miután kihúzta a kését, és gondosan megtörölte, akárcsak vértől vöröslő kezeit, becsukta a fémlemez ajtócskákat; s immár megnyugodott, hogy a további vérömlést a gyapjúöltöny úgy felissza, mint a szivacs.

Miután ily előrelátóan cselekedett, lelépett a kocsiról, átvágott a járdán, és sajátos módon megkopogtatta a bankfiók ajtaját, amely azonnal megnyílt, s ismét bezárult.

– Mit csináltatok azzal az emberrel? - kérdezte a belépő.

– Ott fekszik a többi mellett. Gúzsba kötve.

– Jó... ide a ruháit!... Gyorsan!

Miközben a banditák igyekeztek a parancsát végrehajtani, a főnök lehányta magáról a pénztárnok ruháit, és beöltözött a pénzbegyűjtő holmijába.

– Kettő itt marad - parancsolta, miközben ruhát váltott. - A többi velem jön, hogy kirámoljuk azt a „dragacsot”.

Azzal választ sem várva, a banditafőnök kinyitotta az ajtót, s cinkosaitól követve kilépett az utcára, felpattant a bakra, a kocsi belsejébe bújt, és kezdetét vette a fosztogatás.

A főnök egymás után adogatta ki a csomagokat cimboráinak, azok pedig valamennyit becipelték a bankfiók helyiségébe. A szélesre tárt ajtó fénylő négyszöget festett a járdára. A járókelők kiléptek az utca viszonylagos sötétjéből, aztán ismét belemerültek abba, közben átmentek a kivilágított sávon, anélkül hogy valami jelentőséget tulajdonítottak volna annak. Sőt, még annak sem lett volna semmi akadálya, hogy valaki belépjen a bankfiók helyiségébe. De ilyesmi kinek jutott volna eszébe egy olyan tevékenység láttán, amelyhez semmi köze, és amely semmilyen gyanúra sem adhatott okot; a közönyös sokaság tehát csak hömpölygött tova...

Öt perc alatt kiürítették a kocsit. Aztán a fiók helyiségében, amelynek ajtaját bezárták, megkezdődött a válogatás. Az értékpapírokat, részvényeket és kötvényeket egyfelé dobálták, a készpénzt másfelé rakosgatták. Az előbbieket irgalmatlanul széthajigálták, úgy, hogy azok elborították az egész padlót. A bankjegyeket ötfelé osztották, mindenik elvett egy-egy részt, és kitömte vele a mellét.

– És a pénzeszsákok?... - kérdezte az egyik bandita.

– Azokból töltsétek meg a zsebeteket - válaszolta a főnök. - Ami megmarad, hordjátok fel a kocsiba. Majd én elintézem.

A többi úgy is cselekedett.

– Egy pillanat!... - szólt a főnök. - Végezzünk el mindent. Miután elmentem, ti visszajöttök, és egészen leengeditek a redőnyöket. Majd - s a hátsó kijárat irányába, a folyosó felé mutatott - ott mentek ki. Az utolsó kétszer fordítsa rá a kulcsot, s aztán dobja a csatornába. A folyosó végében van az előcsarnok; különben ti is ismeritek az épületet...

Hirtelen a bankfiók vezetőjének az irodájára mutatott:

– Azt az alakot itt ne felejtsétek. Úgy, ahogy megegyeztünk.

– Persze, persze - válaszolta a többi. - Egyet se izgulj! - A főnök azzal már meg is indult, de aztán hirtelen megtorpant.

– Az ördög vigye el!... Még elfelejtem a legfontosabbat. Nem láttátok valahol a fiókok címjegyzékét?

Az egyik bandita az üveges szekrényre belülről ráragasztott sárguló papírlapra mutatott.

– A köpenyeiteket - mondta a főnök, miután megtalálta az S-fiók címét - hajítsátok a sarokba. Legfennebb megtalálják. Fő, hogy rajtunk ne lássa meg többé senki. A megbeszélt helyen találkozunk... Most pedig gyerünk!

Az érintetlen zsákokat tele arany- meg ezüstpénzzel visszarakták a kocsiba.

– Kész? - kérdezte az egyik cipekedő.

A főnök egy pillanatig gondolkozott, aztán eszébe ötlött valami.

– Ördögöt kész! Majdnem elfelejtettem a kacatjaimat...

Erre az imént kérdezősködő bandita villámgyorsan visszafordult, s nemsokára ismét kilépett, és hozta a főnök levetett ruháit, amelyeket azelőtt Store öltözetével cserélt fel, s az egész celeculát a kocsiszekrénybe hajította.

– Most már kész? - kérdezte ismét.

– Kész - válaszolta a főnök -, de ne sokat lődörögjetek.

A bandita bólintott, s késedelem nélkül visszament a kifosztott helyiségbe, s a redőnyt teljesen leengedték.

Az álkocsis pedig megragadta a gyeplőt, és egy suhintással felébresztette a bóbiskoló lovakat. A kocsi elkocogott, fel az Old Broad Streeten, kikerült a Throgmorton Streetre, végigment a Lothburg Streeten, s végül megállt a 29-es szám alatt, az S-fiók előtt.

Az álkocsis vakmerően belépett, és egyenesen a pénztároshoz ment.

– Azt hiszem, valami borítékot kell felvennem - mondta.

A pénztárnok a beszélőre emelte a tekintetét:

– Né te, né! - kiáltott fel. - Ez nem Baudruc!

– Istenemre nem! - ismerte el az álpénzbegyűjtő, és együgyűen elmosolyodott.

– Nem értem, hogy küldhet a központ mindenféle alakot, akit nem is ismerünk... - mormogta elégedetlenül.

– Hát, tudja, én nem ebben a fertályban járkálok. A B-fióknál mondták, hogy kerüljek erre, mert a központból telefonoztak nekik. Mer’ hogy nagyobb bevétel vót a kasszazárás után.

Az álpénzbegyűjtő ügyesen megtalálta a legvalószínűbb választ, mert a Central Bank imént áttekintett címjegyzékére még igen jól emlékezett.

– Persze - hagyta rá a gyanakvó pénztárnok -, de azért mégsem jó, hogy nem ismerem magát.

– És azzal mi baj van? - tette a bandita, hogy csodálkozik.

– Hát annyiféle lopás történik... Azért van rá mód, hogy elrendezzük a dolgot. A felhatalmazás magánál van, igaz-e?

Ha valami egyáltalán kizökkenthette volna lelki nyugalmából ezt a banditát, hát egy ilyen kérdés igazán megtehette volna. Mert ugyan honnan lehetne „felhatalmazása”? Úgy tett tehát, mintha nem is nagyon értené, hogy mit jelent ez a szó. De azért nemigen jött zavarba. Aki ilyen kockázatos kalandra vállalkozik, annak sokféle különleges képessége mellett leginkább tökéletes hidegvérre van szüksége. Ezzel az adottsággal pedig a Central Bank hamis pénzbegyűjtője igazán jól fel volt ruházva. Ha a váratlan kérdés egy pillanatra meg is lepte, ez nem látszott meg rajta, és a világ legtermészetesebb hangján mondta:

– Há’ persze hogy persze!

Egyszerűen okoskodott: ha feltételezték, hogy van „felhatalmazása”, akkor az olyan valami, amit a Central Bank alkalmazottai mindig maguknál tartanak. Tehát, ha végigkotorássza az igazi pénzbegyűjtő rajta levő ruhájának zsebeit, minden bizonnyal meg kell találnia azt a híres „felhatalmazást”.

Elő is szedett mindenféle kacatot: leveleket, szolgálati jegyeket, miegymást; valamennyit összegyűrve-rongyolódva, látszott, hogy már régóta zsebben hordják azokat. A bandita egyébként jól utánozta a munkásember ügyetlenségét, aki arra kényszerül, hogy cipekedéshez, kemény fogásokhoz szokott kezével írásokat rendezzen, s egyik papírt a másik után simítgassa ki.

A harmadik papíron, egy nyomtatott írás üresen hagyott sorába, kézzel Baudruc neve volt beírva - hogy őt a Central Bank felhatalmazza a pénzbegyűjtésre. Nyilván ez az, amit keres, de a bökkenő most még nagyobb, mert az igazolványra írt név még veszélyesebb helyzetet teremtett. Hiszen Baudrucot az S-fiók pénztárnoka jól ismeri, csodálkozott is, hogy nem ő jött a pénzért.

A vakmerő bandita azonban egy pillanatra sem vesztette el a fejét, s helyben kiötlötte a megoldást. Kihasználta a pénztáros pillanatnyi figyelmetlenségét, és letépte a hivatalos írás felső részét, amelyre az árulkodó nevet írták, s a letépett részt a bal kezében tartva a már átnézett papírok közé rejtette, az alsó részt pedig a jobb kezében hagyta.

– Micsoda pech! - mormogta, mintha dühös volna, miután végigmatatta az írásokat. - Megvan a „felhatalmazás”, de csak a fele...

– Csak a fele?... - visszhangozta a pénztáros.

– Bizony. Régi ez már, s a zsebemben nagyon összegyűrődött. Úgy látszik, kettészakadt, s én, a szamár, felét otthon hagytam.

– Hm... - dörmögte a pénztárnok elégedetlenül.

A pénzbegyűjtőt ez felpaprikázta:

– Végül is nekem nyolc - s azzal megindult az ajtó felé. - Azt mondták, hogy jöjjek ide a dohányért. Nem adja? Tartsa meg magának. Majd elintézi a központtal. Nekem igazán egyre vág.

A pénztárnokot ez a nemtörődömség a legjobb indoklásnál is jobban meggyőzte, és különösképpen a fenyegető hangnem, amelyet a pénzbegyűjtő távozás közben használt. Jaj, csak nehogy valami baj támadjon belőle! Lám, a föld minden alkalmazottjának örök aggodalma.

– Álljon már meg! - kiáltott a kocsis után, és visszahívta az embert. - Mutassa csak azt a felhatalmazást.

– Itt van la! - mondta a pénzbegyűjtő, és átadta a felhatalmazásnak azt a felét, amelyen semmi név sem volt.

– Rajta van a cégjegyző aláírása - állapította meg a pénztárnok elégedetten.

Végül is rászánta magát:

– Itt a pénz - nyújtott át egy lepecsételt csomagot. - Írja alá az átvételi elismervényt.

A pénzbegyűjtő odaírt egy akármilyen nevet, és úgy távozott, mint akit megbántottak.

– Alászolgája... - mormogta morcosan, mint az olyan ember, akit ártatlanul gyanúsítgattak.

Amint kilépett az ajtón, az álpénzbegyűjtő rögtön a kocsihoz sietett, a bakra ugrott, és eltűnt a sötétben.

Így történt az a rablás, amely akkora szenzációt keltett.

Amint köztudomású, még aznap éjjel, valószínűleg hamarabb, mint ahogy a tettesek számították, kiderült minden. A bankfiók helyiségét jól bezárták, az alkalmazottakat úgy megkötözték, hogy moccanni sem tudtak, a kocsist megölték, tehát a banditák jószerével hihették, hogy a történteket másnap reggelig senki sem veszi észre. Majd, ha jön az irodaszolga, hogy a mindennapi takarítást elvégezze, feltétlenül kitör a riadalom. De addig nagy volt a valószínűsége, hogy senki sem veszi észre, mi történt.

Az események azonban másként alakultak.

Fél hatkor Mr. Lasone, a bankfiókok ellenőre, aki a pénzbegyűjtő kocsi érkezését öt órakor megtelefonálta, elkezdett nyugtalankodni, és ismét felhívta a DK-fiókot. De nem kapott választ, mert a rablók éppen akkor fejezték be a zsákmány szétosztását, és egyszerűen kihúzták a telefonzsinórt a kapcsolóból, hogy az esetleges hívások nehogy felkeltsék a szomszédok figyelmét. A bankellenőr egyelőre abbahagyta a hívást, és megelégedett annyival, hogy magában mindennek lemocskolja a „süket” tisztviselőket.

Amikor azonban látta, hogy az idő múlik, s a kocsi mégsem jön, újabb hívással próbálkozott. Miután ez is eredménytelennek bizonyult, és a telefonközpont is megerősítette, hogy a DK-fiók valóban nem válaszol, a bankellenőr elküldte az egyik irodaszolgát, hogy nézze meg, mi e némaság oka. Az irodaszolga fél hét felé már vissza is tért, és jelentette, hogy a fiók bezárt, s elhagyottnak látszik.

Az ellenőr igen elcsodálkozott, hogy Mr. Buxton egy hóvégi napon ilyen korán befejezte a munkát, holott ilyenkor az egész személyzet rendszerint kilenc óráig is kénytelen dolgozni; de egyelőre nem tehetett mást, mint hogy egyre növekvő türelmetlenséggel várta a pénzes kocsi megérkezését.

Negyed nyolckor még mindig várakozott, amikor is szörnyű dolgot jelentettek: a Hyde-park mögött, Kensington egy kevésbé forgalmas utcájában, a Holland Streeten a központ egyik munkából hazaballagó tisztviselője megtalálta a kocsit. A tisztviselőnek feltűnt, hogy a Central Bank egyik kocsija a szokatlan időben egy viszonylag elhagyott és sötét utcában vesztegel; felkapaszkodott a bakra, betaszította a fémlemez ajtócskát, és egy gyufa fényénél megpillantotta a kocsis élettelen testét. A tisztviselő akkor visszarohant, és riasztotta az egész központot.

A telefonok minden irányban felcsendültek. Valamivel nyolc óra előtt az elhagyott kocsit rendőrök vették körül, közben a DK-fiók helyiségénél már nagy tömeg tolongott; ott egy rendőrcsoport várta, hogy a szakavatott lakatos kinyissa a bezárt ajtókat.

Az olvasó már tudja, hogy mit találtak odabent.

A nyomozás azonnal megkezdődött. Szerencsére a fiók tisztviselői közül egy sem halt meg, de őszintén szólva egyik sem állt túl messze a végtől. A durván szájukba gyömöszölt vatta és rongy majdnem megfojtotta őket, s mire a segítség megjött, a szerencsétlenek már valamennyien eszméletlenül hevertek; ha reggelig így maradtak volna, bizony csak a másvilágon ébrednek fel.

Egyórai ápolás után, amikor végre magukhoz tértek, nem tudtak, csak holmi általánosságokat mondani. Öt szakállas férfi, némelyiken hosszú köpeny, másokon olyan felöltő, amelyet ulsternek neveznek, megtámadta és leteperte őket. Ennyit tudtak, és semmi többet.

Őszinteségüket pedig nem lehetett kétségbe vonni. Egyébként már a nyomozás kezdetén megtalálták az öt könnyedén elhajított felöltőt, mintha a gonosztevők szántszándékkal arra törekedtek volna, hogy nyomot hagyjanak maguk után. Csakhogy az elhányt holmikat a Scotland Yard legfinomabb szimatú kopói is hiába vizsgálták végig a legaprólékosabban, azok semmit sem árultak el viselőik kilétéről. Valamennyi ruhadarabot a legközönségesebb anyagból varrták, sem a szabónak, sem az áruháznak semmiféle címkéje rajtuk, s ez megmagyarázta, hogy a banditák miért hagyták a tett színhelyén.

Az egészből együttvéve nagy eredmény nem született, de a vizsgálóbírónak egyelőre ennyivel is meg kellett elégednie. A tanúkat is hiába forgatta jobbra-balra. Azok, amit tudtak, elmondtak, s többet lehetetlen volt kiszedni belőlük.

Utolsónak a házfelügyelőt hallgatták ki. Mivel a redőnyöket leengedték, a gonosztevők csak a ház közös előcsarnokán át távozhattak. A házfelügyelőnek tehát látnia kellett volna őket.

Ő azonban nem tehetett mást, mint hogy végül is bevallja a hanyagságát. S az is igaz volt, hogy a házban sokkal több teendő akadt, mint hogy azok mellett mindent ellenőrizhessen. Általában pedig a házfelügyelő semmi rendellenest sem észlelt. Ha a rablók el is mentek a fülkéje előtt, amint azt joggal feltételezték, ő azt hihette, hogy a fiók alkalmazottai távoznak.

Végül is addig faggatták és biztatták, hogy erőltesse meg az emlékezetét, míg csak meg nem említette négy lakó nevét, akik a bűncselekmény órájában vagy valamivel azután átmentek az előcsarnokon. Az azonnali ellenőrzés megállapította, hogy mind a négyen köztiszteletben álló személyek, és egyébként is a szokásos időben tértek haza estebédelni.

A házfelügyelő még megemlített egy embert, aki úgy fél nyolc körül, a rendőrség érkezése előtt valamivel, az egyik szénraktárból hatalmas zsákot cipelt; a házfelügyelő csak azért jegyezte meg, mert általában ebben az órában már nem szokás szenet hozni. A szenesember egy ötödik emeleti lakó után kérdezősködött, méghozzá annyira rámenősen, hogy végül is a házfelügyelő beleegyezett, vigye föl a szenet, és megmutatta a szolgálati lépcsőt.

Az ember tehát felkapaszkodott, de egy negyed óra múlva ugyancsak zsákkal a hátán visszatért. A kapus kérdésére azt válaszolta, hogy téves címre küldték. Mint aki öt emeletet mászott meg nagy teherrel a hátán, lihegett beszéd közben. Amint pedig kilépett az utcára, a zsákot egy kézikocsira rakta, amely ott vesztegelt a járda szélén, és szapora léptekkel eltávozott.

– Tudja, hogy melyik szénraktárból jött? - kérdezte meg a vizsgálóbíró.

A házfelügyelő azt válaszolta, hogy nem tudja.

Ennek a kérdésnek a felderítését későbbre halasztva a vizsgálóbíró kihallgatta az ötödik emeleti lakót. Ez megerősítette, hogy egy ember úgy fél nyolc körül valóban becsengetett a szolgálati bejárón, és azt mondta, hogy a megrendelt szenet kell átadnia. Mire a háztartási alkalmazott azt válaszolta, hogy valami tévedés lehet. Erre az ember szó nélkül elment. Azonban ezt a mozzanatot illetően a szemtanúk vallomása nem mindenben egyezett meg; az ötödik emeleti háztartási alkalmazott, ellentétben a házfelügyelővel, határozottan állította, hogy az embernél nem volt semmiféle zsák.

– Lent hagyta, s anélkül ment fel - vélekedett a vizsgálóbíró.

Ez a magyarázat azonban elégtelennek bizonyult, amikor a szenespincék közös folyosóján megtaláltak kiöntve egy jó zsáknyi fekete szenet, amelyről a házfelügyelő határozottan állította, hogy néhány órával előbb még nem volt ott. Szemmel látható, hogy a titokzatos szenesember oda ürítette a zsákját. Igen ám, de aztán mivel töltötte meg, mert a házfelügyelő azt is a leghatározottabban állította, hogy távozásakor a szeneszsák nem tűnt sem üresnek, sem könnyűnek.

– Eh, ne sokat bíbelődjünk ezzel - döntött a vizsgálóbíró, és egyelőre lemondott eme különös részlet kibogozgatásáról. - Holnap kiderítjük ezt is.

Inkább egy másik nyomon indult el, és arra törekedett, hogy azon a csapáson maradjon.

Ugyanis: a bankfióknak nem valamennyi alkalmazottját találták meg. A legfontosabb személy - a fiók vezetője - hiányzott a számbavételkor. Mr. Lewis Robert Buxton eltűnt!

Reá vonatkozólag a tisztviselők is képtelenek voltak bármilyen felvilágosítást adni. Mindössze csak annyit tudtak, hogy a fiók vezetőjéhez valamivel öt óra előtt belépő ügyfél néhány perc múlva hívta Store-t, és hogy a pénztáros be is ment a vezető irodájába, ahonnan többet nem jött ki. Néhány perccel Store behívása után megkezdődött a rablótámadás. Ami pedig Mr. Buxtont illeti, őt közben senki sem látta.

Magától adódott a következtetés. Ha kétségtelen volt, hogy az öt többé-kevésbé álcázott bandita valósággal lerohanta a bankot, ugyanúgy kétségtelennek tűnt az is, hogy a banditáknak valaki cinkosa volt a tett színhelyén, s az nem lehetett más, mint a fiók eltűnt vezetője.

Ezért, még mielőtt a részletes nyomozás lezajlott volna, a Central Bank DK-fiókjának vezetője, Lewis Robert Buxton ellen, rablásban és gyilkosságban való bűnrészesség alapos gyanúja miatt, kiadták a letartóztatási parancsot. És mivel az ő személyleírását jól ismerték, nem úgy, mint a tettestársaiét, azt küldték szét mindenüvé.

Tekintettel arra, hogy a gyanúsított nem hagyhatta még el Angliát, nem tűnt nehéz feladatnak a letartóztatása valamelyik városban, ha az ország belseje felé menekül, vagy valamelyik kikötőben, ha szökni szándékszik; az ilyen könnyű feladat látványos sikerrel kecsegtette a rendőrséget.

A könnyű siker reményében mind a vizsgálóbíró, mind a nyomozók hazaballagtak.

Éjszaka két órakor pedig öt férfi - némelyik simára borotválva, némelyik pedig napégette képén dús bajusszal - egymás nyomában, ahogy nemrégen felszálltak, most lelépkedtek Southamptonban a londoni expresszről. Miután pedig átvették a poggyászaikat, s azok között különös elővigyázattal egy nagy és igen nehéz bőröndöt, kocsival a kikötőbe hajtattak, ahol a rakparton már várta őket egy sűrű füstöt eregélő, mintegy kétezer tonnás gőzhajó.

A reggel négyórai dagállyal, amikor Southampton még az igazak álmát aludta, s az Old Broad Street-i rablásról még senki sem tudott semmit, a kis gőzös felszedte a horgonyt, elhagyta a dokkot, és kihúzott a nyílt tengerre.

Senki sem próbálta megakadályozni a távozását. És ugyan miért is lett volna gyanús az a becsületes külsejű hajócska, amelyet mindenféle áruval raktak meg, és amelynek rendeltetési kikötője a dahomeyi Cotonou.

A gőzös tehát békésen eltávozott, és vitte az árukat s az öt férfit az útipoggyászaikkal, köztük a nagy bőrönddel, amelyet a különös utasok közül a legmagasabbik levitt a kabinjába, miközben a rendőrség emberei félbeszakították a nyomozást, és jól megérdemelt nyugovóra tértek.

A nyomozást másnap és a következő napokon folytatták ugyan, de amint köztudomású, semmi eredményre sem jutottak. Múltak a napok, egyik a másik után, de az öt bandita kiléte homályban maradt, és Lewis Robert Buxton sem került kézre. Még egy halvány sugár sem világította meg a sötét rejtélyt. Még azt sem sikerült megállapítani, hogy melyik raktárban dolgozik az a bizonyos szenesember, aki egy pillanatra magára vonta a nyomozók figyelmét. Mivel nem volt mit tenni, az egész ügy irattárba került.

A történet, amelyet a következőkben elbeszélünk, először adja a rejtély teljes és hiánytalan megoldását. Elbeszélésünk végén mondja majd meg az olvasó, el lehet-e képzelni ennél különösebb, meglepőbb fordulatokban bővelkedő esetet!