Mennykőcsapás és sáskajárás

A meghiúsult oryxvadászat után Mokoum hosszas tanácskozást tartott Everest ezredessel.

Mokoum nézete szerint - s ennek a véleménynek tények voltak az alapjai, - a felére olvadt csapatot a mokololók kikémlelték, és következésképp nekik okvetlenül föl kell készülniük arra a veszélyre, hogy a bennszülöttek megtámadják őket.

A busman úgy vélte: a mokololók csak azért halasztották eddig a támadást, hogy messzebb csalogassák őket észak felé, arra a vidékre, ahol a fosztogatók számosabban tartózkodnak, s könnyebben végrehajthatják szándékukat.

Nem volna-e tanácsos ilyen körülmények közt visszafordulni?

Az ezredes azonban semmiképp sem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az eddig sikerrel folytatott munkálatokat félbeszakítsák, és meghátráljanak a bennszülöttek előtt, miután eddig minden akadályt szerencsésen leküzdöttek.

A vállalkozás angol részlegét, úgy látszott, komoly veszedelem fenyegeti.

Everest ezredes felszólította a busmant, hogy minden adatot közöljön vele a mokololo törzsre vonatkozólag. Mokoum következőleg nyilatkozott:

– A mokololók a becsuánok nagy törzséhez tartoznak. 1850-ben dr. Dávid Livingstone meglátogatta a mokololók főnökét rendes tartózkodási helyén, Szeahékében. Az akkori főnök neve Sebitouné volt. Ettől a főnöktől messze földön rettegtek, és 1824-ben a Fokgyarmat határain levő telepítvények sokat szenvedtek rajtaütéseitől. Sebitouné, nem mindennapi értelmességénél fogva, csakhamar elnyerte a főparancsnokságot az Afrika központi tartományaiban elszórt törzsek fölött, amelyeket sikerült egyesítenie. A nevezett főnök 1853-ban halt meg dr. Livingstone karjai között, és a vezérségben a fia, Sekeleton következett utána.

Sekeleton eleinte kedvezni látszott a Zambézi felé utazó európaiaknak; dr. Livingstone-nak legalábbis nem volt oka panaszkodni reá. De e híres utazó eltávozása után csakhamar megváltozott a főnök magatartása. Nemcsak az idegeneket fosztogatta folytonosan, hanem a szomszédos bennszülött törzseket is. A mokololók leginkább a Ngami-tó és a Zambézi felső része között fekvő vidéken kalandoztak. Nagyon veszélyes tehát a felére csökkent karavánnal tovább is előre nyomulni ezen a vidéken, kivált a jelen körülmények közt, midőn a hírhedt rabló törzs, jólértesült lévén, minden intézkedést megtehet arra nézve, hogy a menekülés a karavánra nézve lehetetlenné váljék.

Mindezekhez a derék vadász még azt is hozzátette, hogy kötelességének tartotta a teljes valóságot közölni az ezredessel; saját személyét illetőleg azonban kész az ezredesnek minden parancsát teljesíteni, s nem fog hátrálni, ha az ezredes előnyomulást parancsol.

Everest ezredes értekezett társaival, s ennek a tanácskozásnak az lett az eredménye, hogy elhatározták a geodetikai műveletek bármi áron való folytatását.

A délkör ívezetnek már öt nyolcadánál többet felmértek és bármi történjék is, az angol bizottságnak hazája iránt szent kötelessége, hogy befejezze a munkálatokat.

E döntés után tehát tovább folytatták a délkör fölmérését.

Október 27-én áthaladtak a déli Ráktérítőn, és november 4-én, a 41. háromszög kiszámítása után, konstatálták, hogy a műveletek ismét egy fokkal előbbre haladtak.

Egy hónap folyt le így, s a munkálatok útjába a legcsekélyebb akadály sem gördült. Ezen a felséges vidéken könnyű volt a csillagászok feladata, s Mokoum, aki folytonos éberséggel vigyázott, portyázók által minden irányban biztosította a kis csapatot a meglepetéstől, s nem engedte meg, hogy a vadászok messzire távozzanak a karavántól.

Ezenközben, úgy látszott, hogy komoly veszély nem fenyegeti a vállalkozást, és az óvatos vadász aggodalmai alaptalanok lesznek.

November havában hírét se hallották a fosztogató mokololóknak, és nyomára sem akadtak többé ama bennszülöttnek, akit Mokoum már kétszer kapott rajta, midőn a karaván körül ólálkodott. Mokoum éles szeme azonban a bennszülött kíséret tagjain nem egyszer nyugtalanságot vett észre.

A sajátságos oryxvadászat nem maradt titokban előttük. Kétségtelennek tartották, hogy előbb-utóbb találkozniuk kell a mokololókkal. A mokololók és a busmanok törzse pedig engesztelhetetlen ellensége egymásnak: a legyőzöttek nem számíthatnak kegyelemre a győzők részéről, s a busmanok jogosan aggódhattak, mivel számuk az angol-orosz bizottság kétfelé oszlása miatt felényire leapadt.

A busmanok háromszáz mérföldnyinél távolabb voltak hazájuktól, s még mintegy kétszáz mérföldnyire észak felé akarták vezetni őket.

Ez a dolog gondolkodóba ejtette őket. Mokoum ugyan sem a távolságot, sem a vállalkozás veszélyeit nem titkolta előttük, és a karaván kétségtelenül olyan férfiakból állott, akik hozzászoktak, hogy megküzdjenek a veszélyekkel, és elviseljék a legnagyobb fáradságot is.

Egy véletlen csak fokozta a kellemetlen hangulatot.

December 2-án az eddig nyájas időjárás egyszerre elkomorult. A tropikus éghajlat forróságának hatása alatt a párákkal tömött légkör nagy villamos feszültséget mutatott. Közelgő viharra lehetett következtetni, s ez alatt az éghajlat alatt a viharok rendesen irtóztató hevességgel dühöngnek.

Másnap csakugyan olyan bizarr alakú felhőképződések mutatkoztak, amelyek a tapasztalt meteorológusnak utolsó kételyét is eloszlatják.

Az ilyen fellegképződmény neve a tudósok nyelvén „cumulus”, azaz gomolyfelhő, és egyes csoportosulásai nagyon hasonlítanak a gyapotbálákhoz.

A nap színe feltűnően halvány lett, a levegő csendes, a hőség elviselhetetlen és rekkenő. A barométer esése, amely tegnap gyorsan és váratlanul következett be, most hirtelen megszűnt. Egyetlen levél sem mozdult a fákon. A csillagászok mindezt látták ugyan, de azt hitték, hogy emiatt nem szükséges félbeszakítaniuk a munkálataikat.

Ebben a pillanatban indult el William Emery két matróz, négy bennszülött és egy kocsi kíséretében az egyik halom felé, hogy felállíttassa a szükséges pilont: éppen e munka befejezésével volt elfoglalva, midőn a párák, amelyeket valamely erős, hideg légáramlat hirtelen megsűrített, nagy villamosságot fejlesztettek ki.

A következő másodpercben már hatalmas jégeső zuhogott.

A jégdarabok - ritka tünemény! - mind világítottak, s az ember hajlandó lett volna azt hinni, hogy olvasztott érc esik a fellegekből.

A föld, azon helyen, ahol e világító jégdarabok érték, szikrákat hányt, és a megfigyeléshez szükséges csillagászati ércműszerekből valósággal villámok cikáztak.

A jégdarabok nagysága aggasztóan növekedett. Nem lehetett a szabadban tartózkodni az agyonköveztetés veszélye nélkül.

William Emery is rögtön félbehagyta a munkát, és felszólította társait, hogy meneküljenek vele együtt a kocsiba, amely mindenesetre kevésbé veszélyes hely akármelyik fa tövénél; de alig lépett le a domb tetejéről, midőn egy vakító villám után rettenetes dörgés reszkettette meg a levegőt.

William összerogyott.

A két matróz, akit a mennykőcsapás néhány pillanatra elvakított, odarohant hozzá. Szerencsére az istennyila nem érte a fiatal tudóst. A villámcsapásoknál olykor előforduló megmagyarázhatatlan hatásnál fogva a villanyáram mintegy körben futott körülötte, anélkül, hogy rajta átszaladt volna; de az elektromosság közelségét kétségtelenül mutatta, hogy elolvadt mindkét hegye annak a vaskörzőnek, amelyet a fiatal tudós a kezében tartott.

William Emery, miután a matrózok talpra állították, csakhamar magához tért. De a villámcsapásnak nem ő volt az egyetlen, s nem is a legerősebben sújtott áldozata.

Az állvány mellett, húszlépésnyire egymástól, két bennszülött élettelen teste feküdt. Az egyik, akinek a szervezete a villám behatolása következtében teljesen felbomlott, egészen megszenesedett ruhái alatt; a másik, akit a villám homlokon ért, minden külső változás nélkül hevert ott.

Az említett három férfi tehát, ugyanazon villámnak háromféle hatását érezte, egy és ugyanazon pillanatban.

A bennszülöttek, elrémítve két társuk halálától, a matrózok kiabálása dacára futásnak eredtek, és kockáztatták azt a veszedelmet, hogy a villámokat magukhoz vonzzák, mert futásuk megritkította a levegőt.

A futók nem hallották a figyelmeztetést, és meg sem állottak a táborig.

A matrózok kocsiba emelték William Emeryt meg a holtakat, és maguk is menedéket kerestek, amint lehetett, az ökölnyi jégdarabok elől. A vihar nem tartott sokáig, s a kocsi megindult a tábor felé. A bennszülöttek halálának híre megelőzte őket.

Az esetnek szomorú hatása volt a busmanok kedélyére, akik anélkül is babonás félelemmel tekintették a háromszögelési munkálatokat, hiszen mindabból semmit sem értettek. Tanácskozást tartottak tehát, és akadt köztük nem egy, aki határozottan kijelentette, hogy nem megy tovább. Lázadás kezdődött hát, és tartani lehetett attól, hogy az elégedetlenség nagyobb arányokat ölt. Mokoumnak szüksége volt egész tekintélyére, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.

Everest ezredes is közbelépett, és fölemelte a busmanok fizetését, de csak azzal a föltétellel, hogy továbbra is megmaradnak az expedíció szolgálatában.

Az összhang azonban nem egykönnyen állt helyre, de végül mégis csak létrejött, s ez szerencse volt; mert mi lett volna a vállalkozásból az ismeretlen vadon közepette, a tapasztalt bennszülöttek kísérete és védelme nélkül?

A megtörtént egyezség után ismét fölkerekedett a tábor, és ama domb felé tartott, amelyen a két bennszülött halálát lelte. A halom aljában temették el őket.

William Emery néhány napig szenvedett a villám hatása miatt. Bal keze, amelyben a körzőt tartotta, úgyszólván megbénult: végül azonban eltűnt ez az ideiglenes bénultság is, és a fiatal csillagász folytathatta munkáját.

A következő napok alatt, egész december 20-ig, semmi nevezetes esemény nem történt. A mokololók nem mutatkoztak, és Mokoum, ámbár folytonosan óvatos maradt, némileg mégis nyugodtabb lett.

Mintegy ötven mérföldnyire voltak még a tulajdonképpeni sivatagtól, s a karavánt környékező vidék még gyönyörű és termékeny volt. Azt lehetett tehát hinni, hogy e buja legelőjű és számtalan vadtól hemzsegő vidéken emberek és állatok számára bő eleséget fognak találni.

Ebből a számításból kifeledték az orthopterákat, amelyeknek a megjelenésétől Afrikában mindig tartatni lehet.

December 20-án, körülbelül egy órával naplemente előtt, tábort ütöttek a síkon.

A tudósok és a busman egy fa tövében pihenték ki a nap fáradalmait. Az északi irányból lengedező gyenge szellő felfrissítette a levegőt. A csillagászok abban állapodtak meg, hogy az éjjel magasságméréseket végeznek, és meghatározzák a táborhely földrajzi szélességét.

Egyetlen felleg sem mutatkozott, s a holdtölte kitűnően kedvezett szándékuknak, s ezért mind Everest ezredest, mind Sir Johnt igen kellemetlenül lepte meg, amidőn este nyolc óra felé William Emery így szólt:

– Amott borulni kezd az ég, s attól tartok, hogy az éjszaka nem lesz olyan kedvező, mint reméltük.

– Valóban - mondta Sir John -, az a sötét felhő szemlátomást emelkedik, s ha a szél is segíti, csakhamar elborítja az egész égboltot!

– Talán ismét vihar van készülőben? - kérdezte az ezredes.

– A tropikus éghajlat alatt bármely percben érhet bennünket vihar - felelte William Emery. - Azt hiszem, hogy az éj folyamán egyáltalában lehetetlen lesz minden megfigyelés.

– Mit gondol, derék Mokoum? - kérdezte az ezredes.

A busman figyelmesen vizsgálta a felhőt.

A felhő alakja meglepte a gyakorlott szemű vadászt. A lemenőben levő nap gyakran megvilágította sugaraival ezt a felhőt, s e sugarak visszaverődése szilárd tömegre engedett következtetést.

– Különös felleg - válaszolt a busman, de semmiféle további magyarázatba nem bocsátkozott.

Néhány perc múlva a bennszülöttek egyike jelentette, hogy a lovak, ökrök stb. nyugtalankodni kezdtek, és sehogy sem engedik, hogy a táborba hajtsák őket.

– Jól van, hagyjátok őket kinn legelni az éjjel, mondta Mokoum.

– De a vadállatok?

– Azoknak nemsokára eszükbe sem jut, hogy a mi állatainkkal törődjenek.

A bennszülött elment, hogy teljesítse Mokoum parancsát.

Everest ezredes magyarázatot akart kérni Mokoumtól, mert előbbi szavait nem értette meg, de a busman hirtelen fölkelt, és néhány lépésnyire távozván, egészen a különös természeti tünemény vizsgálatába merült.

A felleg gyorsan közeledett, és már világosan ki lehetett venni, hogy alig néhány százlábnyira gomolyog a föld színe fölött. A szél fütyülésébe sajátszerű zúgás vegyült, s ez a süvítő zaj mintha a felhőből hangzott volna.

Ebben a pillanatban a felleg fölött tömérdek fekete pont bukkant föl.

– Milyen fekete pontok azok? - kérdezte Sir John.

– Madarak - válaszolta Mokoum. - Sasok, keselyűk, hollók, sólymok stb. Messziről követik ezt a felleget, és nem hagyják el, míg meg nem semmisül, vagy szét nem züllik.

– Miféle felleg az?

– Nem felleg az, hanem élő lények csoportja: sáskasereg.

A vadász nem tévedett. Az európai tudósoknak alkalmuk nyílt, hogy megismerkedjenek a sáskajárással, amely Dél-Afrikában oly gyakran fordul elő, s egyetlen éjszaka alatt a leggyönyörűbb vidéket is szomorú sivataggá teszi.

A szöcskék e nemét a tudósok „grylli devastatores” néven ismerik, a számukat pedig milliárdok szerint becsülik fel. Utasok említik, hogy láttak esetet, midőn ötvenmérföldnyi területet négylábnyi magasságban borították el ezek a férgek.

– Úgy van - ismételte Mokoum -, ezek a rovarok a legrettenetesebb istencsapása Afrika termékeny vidékein, s adja az ég, hogy mi ne sokat szenvedjünk miattuk!

– Hiszen se vetéseink, se legelőink nincsenek itt - jegyezte meg Sir Murray. - Miért tartsunk tehát tőlük?

– Semmi bajunk nem lesz, ha túlrepülnek rajtunk - válaszolta Mokoum. - Mindenféle károkat okoznak, ha ama vidékre bocsátkoznak le, amelyen nekünk is át kell haladnunk. Ez esetben holnap reggel egyetlen fűszálat vagy falevelet sem találunk ott, s ön feledni látszik, hogy ha nekünk, embereknek, van is eleségünk, az állataink nincsenek ellátva tartalék takarmánnyal. Mi lesz belőlük az elpusztított legelőkön?

A tudósok néhány pillanatig hallgattak.

Figyelmesen vizsgálták a gyorsan közeledő tömeget. A zúgás egyre erősebben hangzott.

– Hiszi ön, hogy itt fognak leereszkedni? - kérdezte William Emery.

– Félek tőle - válaszolt a busman. - Az északi szél ebben az irányban tereli őket, s aztán most megy le a nap is. Az est párái megnehezítik e férgek szárnyait. Le fognak ereszkedni, és akkor...

A busman nem végezte be mondatát. Jövendölése abban a pillanatban beteljesült. A roppant tömeg egy perc alatt a földre csapódott. Ettől a pillanattól kezdve a szemhatárig csupán a magasan hullámzó, sötét sáska-tömeget lehetett látni. A tábort is a szó szoros értelmében elárasztották.

A szöcskék tömege egy lábnyi magasságig nyüzsgött, és a tudósok bokáig gázoltak benne, ezreket tiporva el közülük. De mit használt ez a kifejezhetetlen sokaság ellenében?!...

Pedig a pusztító elemekben nem volt hiány.

Az üldöző madarak rekedt vijjogással csaptak le rájuk, és mohón kapkodták fel őket. A talaj szintjén a kígyók pusztították, felülről a lovak, ökrök, quaggák és ebek feltűnő élvezettel habzsolták őket. A ragadozó állatok és egyéb vadak, oroszlánok, hiénák, elefántok stb. versenyeztek fölfalásukban, és végül maguk a bennszülöttek is, akik e rovarokat kitűnő nyalánkságnak tartják, igyekeztek lehetőleg túltenni egymáson a fogyasztásban. A sokaság azonban minden törekvést kigúnyolt, még ezen rovarok saját telhetetlenségét is, mert egymást is fel szokták emészteni, idegen tápszer hiányában.

Mokoum felszólítására az angol tudósok is megkóstolták az égből hullott étket. Gondosan kiválogattak néhány ezer sáskát a kisebbek közül, amelyek még zöld színűek, s nem oly rágósak, mint a gyakran négy hüvelyknyire kifejlett barnák - s ezeket sóval, borssal és olajjal megfőzve tálalták föl a csillagászoknak; olyan fogás ez, amelyet az ínyencek csakugyan nagyra becsülnek.

Félórai főzés után Mokoum jókora tállal kedveskedett belőle a tudósoknak. A tudósok ízletesnek találták, és Sir Murray felszólította a busmant, hogy igyekezzenek minél nagyobb készletet szerezni belőle.

Eközben bekövetkezett az éj, és mindenki lefeküdt szokott nyugvó helyére.

A csillagászok ellenben, felhasználva a borútlan éjt elvégezték a magasságméréseket, - ami mindenesetre okosabb és hasznosabb dolog volt, mintha sáskáktól kipárnázott tábori ágyaikra heveredtek volna. Egyébiránt nem is alhattak volna, mert a vidék és a közeli erdő visszhangzott a vadállatok rettenetes ordításától.

Másnap reggel felhőtlen égboltozaton kelt föl a nap, és már pusztán ebből a körülményből is rendkívüli forróságra lehetett következtetni. A rovarok szárnypajzsai tompán zörögtek, s ez a nesz jelezte, hogy a telhetetlen tömeg előkészületeket tesz az indulásra.

Reggel nyolc óra felé úgy tetszett, mintha óriási sűrű fátyol emelkednék föl, és befödné a napot. Azt lehetett hinni, hogy az éj újra beköszöntött.

A szellő is erősebben kezdett fújni, s ennek segítségével megindult az óriási tömeg, és süketítő zúgása annál gyengébb lett, mennél tovább távozott, míg végül egészen eltűnt a szemhatáron.

A busman jóslata betű szerint teljesült: egyetlen fűszál sem maradt a földön, egyetlen levél sem a fákon. Mintha csak egyetlen éj alatt beállott volna a tél. A gyönyörű vidékből kopár sivatag lett.

Ezekre a sáskákra bátran ráillett az a példaszó, amellyel az oszmánok ismeretes fosztogató szenvedélyét jellemzik: „Nem nő ott fű, ahol a török keresztülvonult.”

Nem is csírázik többé fű ott, ahol a sáskák egyszer megtelepedtek.