Kérdések és feleletek.

Deczember 4-dikén a chronometerek reggeli öt órát mutattak, földi számítás szerint, midőn az utasok ötvennégy órai utazás után fölébredtek. Ez idő szerint csak öt órával és negyven perczczel voltak túl az utazás előre kiszámított időtartamának felén ; de hát ennek az útnak már csaknem hét tizedrészét megtették. Ezt a sajátságos körülményt a sebesség rendszeres csökkenésének kell betudni.

Ha a földet vették szemügyre a fenékablakból, úgy tűnt fel már csak, mint egy fekete folt a napsugarak tengerében. Sem sarló alak s hamuszürke fény nem volt többé. Másnap éjfél tájban, éppen holdtöltekor, a holdnak új fényt kellett kapnia. Fönn pedig a hold mindinkább közeledett pályájának vonalához, úgy hogy a lövegnek a meghatározott órában találkoznia kellett a holddal. Köröskörül az ég sötét boltja ragyogó pontokkal vala behintve, melyek, úgy látszék, helyüket lassan változtatták. De a jelentékeny távolságból úgy tűnt föl, hogy nagyságuk nem változik. A nap és csillagok olyanok voltak, a minőknek az ember a földről látja. A hold jóval nagyobbnak látszott ; de hát messzelátóikkal, melyek egyáltalában nem szolgáltak messzire, nem vehettek észre az utasok a hold fölületén semmi számba vehető jelenséget, sem topográfiái vagy geológiai sajátszerűséget.

Az idő folytonos szórakozásban telt el. Csevegtek főleg a holdról, mindenik előhozakodott azzal, a mit különösen tudott ; Barbicane és Nicholl mindig komolyan, Ardan Mihály folyton fantasztikusan. A sejtelmeknek kimeríthetetlen anyagául szolgáltak ezek a kérdések : a löveg, helyzete és iránya, a közbejövő helyzetek, melyek előfordulhatnak, az elővigyázati rendszabályok, melyek alkalomadtán a holdon szükségessé válhatnak.

Éppen a reggeli alatt Barbicane valami különös választ adott Ardan Mihály egyik kérdésére, mely a lövegre vonatkozott.

Mihály, előre bocsátva azt, hogy ha a löveg, tekintve azt a rettentő gyorsaságot, melylyel halad, hirtelen megállásra kényszerülne, — szerette volna tudni: minő következményei lehetnének ennek.

– De, én nem látom azt be, — viszonzá Barbicane, — hogy mi módon lehetne a löveget megállítani.

– Tegyük föl ezt az esetet, — jegyzé meg Mihály.

– Ily eset igazán nem fordulhat elő, — veté oda a praktikus Barbicane, — ha csak a hajtó-erő működése meg nem szűnnék. De hát akkor a sebesség lassankint csökkenne, hirtelen megállás nem lehetséges.

■— Vegyük azt az esetet, hogy beleütköznék valamely testbe.

– Micsoda testbe ?

– Olyan bolidába például, a milyennel találkoztunk.

– Akkor a löveg ezer darabbá tördelőzne szét és mi vele együtt, — mondá Nicholl.

– Még ennél is jobban járnánk, — jegyzé meg Barbicane, — elevenen elégnénk.

– Elégnénk! — kiáltott fel Mihály. — Igazán sajnálom, hogy nem történt meg, hogy szemtanúja lehettem volna.

– És te megérted volna, — viszonzá Barbicane. — Az emberek most'már tudják, hogy a meleg nem egyéb, mint a mozgásnak egyik más alakja. Ha vizet forralnak : vagyis, ha hőfokát emelik, ez annyit jelent, hogy elemi részecskéinek a mozgását szaporítják.

– Nos, hiszen ez zseniális elmélet! — mondá Mihály.

– No meg helyes is, drága barátom, mert a hőanyag minden jelenségét megmagyarázza. Ez pedig nem egyéb, mint az elemi részecskék mozgása, egy-egy résznek csupán forgása. Ha egy vonatot megállítunk, megszűnik annak mozgása, de mi lesz azzal a mozgással, a mely hajtotta? Hővé alakul át, és a fékező átmelegszik. Miért kenik a szekerek tengelyét zsírral? Hogy átforrósodását megakadályozzák, tekintetbe véve azt, hogy az átváltozás alkalmával elveszett mozgás hővé lesz. Megértetted?

– Hogy megértem-e? — viszonzá Mihály, — bámulatosan, így például, ha én sokáig szaladok és merő izzadság a testem, annyira, hogy cseppekben szakad le rólam, miért kell megállanom? Egyszerűen azért, mert mozgásom hővé változott át.

Barbicane nem állhatta meg, hogy ne kaczagjon. Aztán visszatért theoriájára és folytatá :

– E szerint összeütközés esetén úgy járna lövegűnk, mint egy golyó, mely vaslemezbe ütközve égető melegen lehull. Mozgása hővé változott. Ebből kifolyólag azt állítom, hogy ha lövegűnk azzal a bolidával összeütközött volna, hirtelen megszűnő gyorsasága oly hőt fejlesztett volna ki, mely egy pillanat alatt elhamvaszthatta volna.

– Akkor minő eset állna be, ha a földet hirtelen körforgásában valami megakadályozná? — kérdé Nicholl.

– Hőmérséke tetőpontra hágna és nyomban gőzzé párologtatná, — viszonzá Barbicane.

– Jól van, akkor hát igen egyszerű módon végét lehetne vetni a földnek, — jegyzé meg Ardan Mihály.

– Hát ha a föld a napra hullana? — kérdé Nicholl.

– A számítások szerint, — viszonzá Barbicane, — ez az esés olyan hőt fejlesztene ki, mint ezerhatszáz kőszén-golyó, még pedig olyan nagy, mint a földteke.

– No az tisztességesen növelné a nap melegét, — jegyzé meg Ardan Mihály, — bezzeg e miatt nem panaszkodnának az Uranus és Saturnus lakói, mert azoknak rettentő hideget kell bolygóikon kiállaniok.

– Tehát, barátaim, minden hirtelen megállított mozgás hőt fejleszt ki. Ez az elmélet támogatja abbéli föltevésünket, hogy a nap melegét szüntelenül reá hulló bolidák táplálják. Sőt azt is kiszámították . . .

– Ne bízzunk azokban, — mormogá Mihály, — számok azok csupán, a számok pedig a végtelenségbe nyúlnak.

– - Azt is kiszámították, — mondá Barbicane, a nélkül, hogy megzavarta volna a közbeszólás, — hogy minden egyes bolidának a nappal való összeütközése annyi hőt fejleszt, a mennyit négyezer ugyanolyan köbtartalmú kőszéntömeg.

– És mily erős a nap melege? — kérdé Mihály.

– Ugyanannyi, a mennyi hőt adna a nap körül elhelyezett huszonhét kilométer széles kőszénréteg elégése.

– És ez a meleg? . . .

– Felforralhatna óránkint két milliárd kilenczszáz millió köbmyriaméter vizet.

– És minket nem pörköl meg ? — kiáltott fel Mihály.

– Nem, mert a légkör a nap melegének négy tizedrészét fölemészti, — viszonzá Barbicane. Egyébiránt a föld által fölfogott napmelegnek mennyisége a nap összes kisugárzásának csak két milliárdnyi része.

– Bölcsen látom, hogy minden a legjobban, van elrendezve, — mondá Mihály, — hogy a légkör hasznos találmány, mert nemcsak abban a kegyben részesít minket, hogy tüdőnket foglalkoztatja, hanem azt is megakadályozza, hogy megsüljünk.

– Úgy van, — veté közbe Nicholl, — fájdalom, hogy a holdon nem lészen így.

– Eh! — mondá Mihály, telve bizalommal. — Ha ott emberek laknak, ők is lélegzenek. Ha többé már nincsen, bizonyára hagytak hátra annyi élenyt, a mennyi három embernek elegendő lesz, ha a hegyszakadékok fenekén is, a hol súlya miatt megfeneklett. Nos! A hegyekre nem mászhatnak föl! Ennyi az egész. Mihály felállott, nézte a hold tányérját, melynek fénye oly erős volt, hogy az ember nem nézhetett bele.

– Lánczos-adtát! mondá, — mégis csak melegnek kell odafenn lennie.

– Nem is számítva azt, hogy a nap ott háromszázhatvan óráig tart, — jegyzé meg Nicholl.-

– Ennek a kiegyenlítéséül, — mondá Barbicane, — az éjszaka is olyan hosszú s minthogy a meleget a sugarak folyton élesztik, hőmérséke nem lehet más, mint a világűré;

– Derék darab egy föld! — mondá Mihály. Mindegy! Én már szeretnék ott lenni. Nemde, kedves barátaim, meglehetősen csodálatos dolog lesz az, ha az ember a földet holdnak tekinti, látja, hogy a szem határán feltűnik ; a kontinensek alakját kiveszi szemmel és mondja : Itt van Amerika, ott Európa! Aztán követi őket, ha a nap sugaraiban elvesznek! . . . Hallod-e, Barbicane, van-e a hold lakóinak napfogyatkozása?

– Van, — viszonzá Barbicane, — ha a három égi testnek a középpontjai egy vonalba esnek, középütt a föld. Csakhogy az köralakú, minthogy a föld a nap elé állított ernyőképpen annak nagyobb részét fedetlenül hagyja.

– Miért? — kérdé Nicholl. — Hát teljes napfogyatkozás nincs? A föld árnykúpja nem ér egészen a holdig?

– Van, ha az ember a légkörön szenvedett sugártörést nem veszi tekintetbe. Nincs, ha azt tekintetbe veszszük. Például legyen d' a vízszintes parallaxe és p' a látszólagos átmérőnek a fele.

Ah! — jegyzé meg Mihály, — fél v nulla a négyzeten! . . .

– Beszélj legalább olyan nyelven, hogy az ember megértse, te megtestesült algebra.

– No hát halld közönséges nyelven : minthogy a holdnak a földtől való középső távolsága 60 földsugárral egyenlő, az árnykúp hossza a sugártörés következtében nem több, mint negyvenkét radius. Ebből az következik, hogy a napfogyatkozás alkalmával a hold az árnykúpon kívül van s hogy a nap nemcsak peremének, hanem középpontjának a sugarait is reászórja.

– Hát akkor ugyan minek is van napfogyatkozás, ha annak lennie nem szabad? — kérdé gúnyosan Mihály.

– Csupán azért, mert a nap sugarai a fénytörés miatt meggyengülnek, minthogy a légkör, melyen át kell hatolniok, legnagyobb részüket elnyeli.

– Ez az ok megnyugtató, — válaszolá Mihály. — Egyébiránt majd lesz alkalmunk meglátni, ha ott leszünk. Azt mondd meg, Barbicane, hiszed-e te azt, hogy a hold hajdanában üstökös volt?

– No, ez megint derék egy idea!

– Ugyan, nekem támadnak néha efajt-a ideáim, — monda Mihály szeretetreméltó ostobasággal.

– De hiszen ezt az ideát nem Mihály találta ki! — jegyzé meg Nicholl.

– Helyes. Akkor hát én idea-tolvaj vagyok.

– Határozottan, — viszonzá Nicholl. — A régiek tanúsága szerint azt mondották az arkadiaiak, hogy elődeik már akkor a földön laktak, mikor még a hold nem vala a föld bolygója. Ebből a tényből kiindulva, némely tudós a holdat üstökösnek tartotta, mely egyszer oly közel jutott a földhöz, hogy ennek vonzási ereje lekötötte.

– Mi igaz ebből a föltevésből? — kérdé Mihály.

– Semmi, — víszonzá Barbicane, — ezt pedig az a körülmény magyarázza meg, hogy a holdnak semmiféle gáznemű burkolata nincs, mint a minő az üstökösöket mindig körülveszi.

– No de, nem lehetséges-e az, hogy a hold, mielőtt a föld bolygójává lett, napközeli állásban oly közel jutott a naphoz, hogy a gáznemű burok mind elpárolgott? — kérdé Nicholl.

– Lehetséges ugyan, Nicholl barátom, de nem valószínű.

– Miért?

– Mert . . . isten bizony, nem tudom miért!

– Ejnye, hány száz könyvet lehetne azzal teleírni, a mit az ember még nem tud.

– Hagyjuk! Hány az óra? — kérdé Barbicane.

– Három óra, — feleié Nicholl.

– Hogy röpül is az idő ily tudós emberekkel való társalkodás közben! Bizony, én már veszem észre, hogy igen sokat tanulok ; érzem, hogy kúttá változom.

E szavakkal fölsietett Mihály a löveg felső részébe, hogy

«a holdat közelebbről lássa» — a mint mondá. Ez alatt társai az alsó ablakon át néztek ki a világűrbe. Semmi új jelenteni való nem kínálkozott.

Midőn Mihály újra leszállóit, egyik oldalnyílás mellett haladt el, hirtelen csodálkozva felkiáltott.

- Mi az újság? — kérdé Barbicane.

Az elnök odament az ablakhoz és egy lapos zsákhoz hasonló tárgyat vett észre, mely a lövegtől nehány méternyi távolságban lebegett. Úgy tetszék, hogy az a tárgy mozdulatlan, éppen, mint a löveg, e szerint ugyanazzal a mozgással haladt fölfelé.

- Micsoda masina az? — kérdé Ardan Mihály kétszer is.

- A világűrben lebegő kisebbszerű tárgy az, melyet a mi lövegűnk vonzó erejének hatáskörében lekötött és magával hozza a holdba?

- Én csak azon csodálkozom, hogy annak á testnek fajsúlya, a mi jóval kisebb, mint a lövegé, megengedi, hogy pontosan megmaradjon a felszínen, — jegyzó meg Nicholl.

- Nicholl, — monda rövid gondolkodás után Barbicane, — nem tudom, minő tárgy az, de azt mégis meg tudom magyarázni, hogy miért marad lövegűnkkel átalellenben.

- Ugyan miért?

- Mert mi légüres térben mozgunk, kedves kapitány, és a légüres térben a testek egyenlő gyorsasággal esnek vagy mozognak, — a mi mindegy, — tekintet, nélkül alakjukra és súlyukra. A levegő ellenállása okozza a súlyok különböző voltát. Ha az ember egy csőből a levegőt légszivattyúval kiszívja, a beledobott tárgyak : por- vagy ólomszemecskék egyenlő sebességgel hullanak alá. A légüres világtérben is ugyanannak az az oka van, ugyanaz a hatása.

- Nagyon helyes, — mondá Nicholl, — és minden, a mit mi a lövegből kidobunk, követni fog minket egész útunkban a holdig.

- Ej ha, milyen tökfilkók vagyunk mi! — kiáltott fel Mihály.

- Meg kellett volna a löveget mindenféle hasznos dologgal : könyvekkel, műszerekkel, szerszámokkal stb. egészen tehenünk. Aztán mindent kidobhattunk volna és «minden» velünk egy vonaton utazott volna! No de én még többet mondok : miért nein ugrunk mi is ki, mint ez a bolida. Minő élvezet volna az aetherben úszkálni, a nélkül, hogy szárnyra volna szükségünk, mint a madaraknak.

- Ám légyen, de miképpen lélegzenénk? ... — к érdé Barbicane.

- Óh, hogy az átkozott levegőnek is most kell hiányoznia!

. — De ha meg is volna, Mihály, mivelhogy a te tested nem oly sűrű, mint a löveg, igen hamar hátramaradnál.

- Hja, ez már circulus vitiosus.

- Ez a vitiosissimus circulus.

- E szerint benn kell maradnunk a löveg börtönében.

- Benn bizony.

- Lehetetlen! — kiáltott fel Ardan, rettentő hangon.

- Mi bajod? — kérdé Nicholl.

- Tudom, kitalálom, hogy a bolidának vélt tárgy mivel áll rokonságban! Nem egy asteroida kisér minket, nem is egy töredék-bolygó.

- Nos, hát mi az? — kérdé Barbicane.

- A mi jobblétre szenderült kutyánk! Diana férje! Valóban,, ez a formájából kivetkőzött, fölismerhetetlen, semmivé vált tárgy : Bolygó hullája volt, lapos, mint egy fel nem fútt duda s folyton haladott fölfelé.