XXI.
Maston balesete.
A Susquehanna fedélzetén nagy izgatottság volt. Tisztek és legénység elfeledkeztek arról a nagy veszélyről, a melyben az imént forogtak, annak a lehetőségétől, hogy a hajó összezúzva, velők együtt elmerülhetett volna. Csak az utazásnak siralmas végére gondoltak. így hát az ó- és újkor legvakmerőbb vállalata, a merész kalandosok életébe került.
– «ők» jönnek vissza! — mondta vala az ifjú hadapród. Mindenki megértette őt. Senki sem kételkedett abban, hogy ez a meteor a Gun-club lövege volt. A lövegben levő utasok sorsára vonatkozó vélemények megoszlottak.
– Meghaltak! — mondá az egyik.
– Élnek még! — jegyzé meg a másik. — A mély víztömeg az esést meglassította.
– De hát elfogyott a levegőjük, — vélekedők amaz — s ők megfuladtak.
– Elégtek! — hajtógátá emez. — A löveg, midőn a levegőrétegen át alázuhant, olyan volt, mint egy izzó tömeg.
– Mindegy, akár élve, akár holtan, fel kell őket húznunk, — szólott az általános vélemény.
Eközben Blomsberry kapitány összegyűjtötte a tiszteket és engedelmökkel tanácskozott velők. Arról volt szó, hogy rögtön intézkedjenek. Legsürgősebb teendőjük az volt, hogy a löveget felhúzzák; nehéz, de nem lehetetlen feladat. Ámde a korvetten nem voltak meg az erre szükséges gépek, melyeknek erőseknek és pontosaknak kellett lenniök. Elhatározták, hogy a legközelobbi kikötőben Horgonyt vetnek és a Gun-clubbal tudatják, hogy a löveg aláhullott.
Ezt egyhangúlag elhatározták, most arról tanakodtak, hogy melyik kikötőt válaszszák. A közel fekvő tengerparton nem volt a kikötésre alkalmas hely 270 szélesség alatt. Monterey-félszigeten felül vala a hasonló nevű jelentékeny nagyságú város, ámde ez nem volt a többi városokkal távírói összeköttetésben, már pedig csak villamos drót útján lehetett ezt a fontos tudósítást a kellő gyorsasággal tovább adni.
Néhány fokkal feljebb volt a S.-Erancisco-öböl. Az aranyföld fővárosán túl könnyen ment az Unió középpontjával való érintkezés. A Susquehanna teljes gőzerővel két nap alatt eljuthatott a S.-Francisco-öbölbe ; tehát haladéktalanul el kellett indulnia.
A fűtést fokozták. Nyomban elvitorlázásra készen állottak. A mérő zsinórból még kétezer ölnyi volt a tengerben. Hogy az időt el ne vesztegessék, elhatározta Blomsberry kapitány: vágják el a zsinórt.
– A végét odakötjük egy úszóhorgonyhoz s az pontosan meg fogja mutatni, hol esett a löveg a tengerbe.
– Azonkívül, — jegyzé meg Bronsfield hadnagy, — ez a hely pontosan meg van határozva: 27° 7' északi szélesség, 41° 87' nyugati hosszúság.
– Jól van, Bronsfield úr, — iriondá a kapitány, — engedőimével, kérem, vágassa el a zsinórt.
Előhoztak egy erős úszó horgonyt, melyet egy köteg kákával megerősítettek, ehhez kötözték a zsinór végét, úgy hogy az a jobbra-balra himbáló hullámokon lebegve jelezhette a helyet.
' Ebben a pillanatban jelentette a gépmester, hogy indulhatnak. A kapitány megköszönte a jelentést, megadta észak-északkelet felé az irányt ; a korvette egyet kanyarodott s hatalmas gőzerővel szelte a hullámokat, egyenesen a s.-franciscoi öbölnek véve irányát. Reggeli három óra volt.
Kétszázhúsz mérföldnvi utat megtenni a Susquehannának gyerekjáték volt. Harminczhat óra alatt megtette és deczember 14-dikén délután 1 óra 27 perez alatt a s.-franciscoi kikötőben horgonyt vetettek. Midőn a s.-franciscoiak meglátták az állami tengerészet hajóját összezúzott hajóorrával és eltört árboczával, olyan sietve közeledni, a tömeg kíváncsisága tetőpontra hágott. Sűrű tömeg verődött össze a kikötőben s várták, hogy partraszálljanak.
Miután horgonyt vetettek, Blomsberry kapitány és Bronsfield hadnagy egy nyolezevezős csónakba szállottak, mely őket csakhamar partra szállította.
Kiugrottak a partra.
– Hol a táviróhivatal? — kérdezték, a nélkül, hogy az ezer sóvárgó kérdésre feleltek volna.
A révkapitány maga vezette őket a táviróhivatalba a kiváncsiak rengeteg tömegének közepette.
Blomsberry és Bronsúeld beléptek az irodába, a tömeg az ajtóig tolongott.
Néhány pillanat múlva négy példányban fogalmaztak egy sürgönyt és elindították:
1. a tengerészeti hivatal titkárának, Washington,
2. a Gun-club alelnökének, Baltimore,
В. az érdemes Maston J. T.-nak Longs-Peak, Sziklahegy,
4. a Cambridge! Observatorium aligazgatójának, Massachusets.
Szóról-szóra ez volt a tartalmuk:
«Deczember 12-dikén, délelőtt egy óra és tizenhét perczkor a Columbiád lövege 27° 7' északi szélesség és 41° 37' nyugati hosszúság alatt a Csendes-tengerbe zuhant. Intézkedjenek. Blomsberry, a Susquehanna kapitánya.»
Öt perez múlva tudta egész S.-Francisco városa az újságot. Esti hat óra előtt az Uniónak minden városa tudta a katasztrófát. Éjfél után tudta egész Európa a kábel útján az amerikai nagy vállalat eredményét.
Elengedik annak a hatásnak az ecsetelését, melyet ez a váratlan megoldás keltett mindenfelé.
A tengerészeti hivatal titkára a sürgöny vétele után rögtön azt táviratozta, hogy a Susquehanna várjon a s.-franciscoi kikötőben, folytassa a fűtést. Éjjel-nappal készen álljon az elvitorlázásra.
A Cambridge! Observatorium rendkívüli választmányi ülést tartott, kedélyesen megbeszélte az ügyet, a mi főképpen jellemzi ezt a tudós társaságot.
A Gun-clubban valóságos felfordulást okozott a távirat. Minden tüzér odagyűlt. Éppen akkor olvasta fel az érdemes Wilcome azt az elsietett jelentést, melyben Belfast és Maston jelentették, hogy a löveget az óriási teleskoppal észrevették. A jelentésben továbbá az is állott, hogy a löveget a hold vonzó ereje lekötötte s most a naprendszernek egyik alsórendű bolygójaként szerepel.
Mi tudjuk a dolgok valódi állását. Midőn pedig Blomsberry távirata megérkezett, mely a Mastonéva] oly homlokegyenest ellenkező tartalmú volt : két párt alakult a Gun-club kebelében. Egyfelől azoknak a pártja, a kik a löveg lehullását, vagyis az utasok visszatérését hitték; másfelől azoké, a kik szívósan ragaszkodtak a longs-peaki észleletekhez s a Susquehanna” kapitányának a jelentését tévedésnek minősítették. Ez utóbbiak a löveget csupán meteornak tartották, holmi bolygó testnek, mely alázuhantában a korvette előrészét összezúzta. Következtetéseikre nem igen volt mit válaszolniok, mert a nagy gyorsaság miatt nem figyelhették meg jól s a Susquehanna kapitánya meg a tisztek egészen jóhiszeműleg csalódhattak. Egy érv mégis támogatta állításukat ; ha a löveg valósággal visszaesett a földre, akkor csak a 27° északi szélesség alatt történhetett és — ha a lefolyt időt és a földnek tengelye körül való forgását számba veszszük — a 410 és 42° nyugati hosszúság között.
Bármint áll is a dolog, a Gun-club egyhangúlag elhatározta, hogy a kapitány bátyja, Blomsberry, Bilsby és Elphiston őrnagy haladéktalanul utazzanak S.-Franciscóba és tegyék meg arra nézve az intézkedéseket, hogy a löveget a tenger fenekéről felhúzzák.
Ezek a férfiak ügybuzgósággal telve keltek útra, egy pillanatot sem vesztegetve el ; a vasút, mely nemsokára egész KözépAmerikát be fogja hálózni, St.-Louisba szállította őket, hol gyors-postakocsik vártak rájuk.
Csaknem ugyanabban a pillanatban, midőn a tengerészeti hivatal titkára, а 0ип-с1цЬ alelnöke és az Observatorium aligazgatója S.-Franciscóból megkapták a táviratot : állotta ki az érdemes Maston J. T. egész életének legizgalmasabb kedélyhullámzásait, még akkor sem volt izgatottabb, mikor hires ágyúja ketté repedt — ez az izgalom most is csaknem életébe került.
Emlékszünk még arra, hogy a Gun-club titkára a löveg felrepülése után néhány perez múlva — még pedig csaknem oly nagy gyorsasággal, mint a löveg — a Longs-Peakbe, a Sziklahegyre sietett. A Cambridge! Observatorium igazgatója, a tudós Belfast, kisérte őt. Mikor a két jó barát odaért, úgy nagyjában berendezkedtek s azóta óriási teleskopjuknak magaslatát nem hagyták el.
Tudjuk, hogy ez á teleskop olyan szerkezetű reflektor volt, melyet Angolországban «Front siew»-nek hívnak.
Szerkezetéhez mérten a szemlélet alá eső tárgyaknak csak egyszeri fénytörést kellett szenvedniök s így tisztábban látszottak.
így Mastonnak és Belfastnak a teleskop felső részén kellett észleléseiket megejteniük, nem az alsó részen. Mesterileg könnyű oldal-lépcsőn jutottak fel oda, hol a 280 lábnyi mélységű fémteleskop szája nyílt, annak alsó végén volt a fémtükör.
A keskeny párkányon tartózkodott a két tudós> átkozva a napot, mely a holdtól őket megrabolja, meg a felhőket, melyek éjjel makacson eltakarják azt előlük.
Mekkora volt tehát örömük, midőn deczember 5-dikén észrevették azt a kocsit, mely barátjaikat a világűrbe szállítja! Erre következett a vastag tévedés, midőn tökéletlen megfigyeléseiknek alapján azt az első téves sürgönyt menesztették világgá, hogy a löveg a holdnak holdjává lett, s a hold körül kering változatlan pályáján.
Ettől a pillanattól kezdve többé nem látták a löveget, a mi annál könnyebben megérthető, mert a löveg akkor a holdnak láthatatlan fele körül haladt. Ámde midőn a látható felére kellett jutnia, a felfortyanó természetű Maston J. T.-nak s éppen olyan türelmetlen társának bámulatos vala a türelmetlensége. Az éjszakának minden pillanatában azt hitték, hogy a löveget megláthatják és még sem látták meg! E miatt szüntelenül veszekedtek egymással, a leghevesebb szóviták kerekedtek. Ha Belfast azt állította, hogy a löveget nem lehet látni, Maston J. T. azt erősítgette, hogy tisztán lebeg a szemei előtt.
– Az a mi lövegűnk! — kiáltott fel Maston újra meg újra.
– Nem, — viszonzá Belfast, — lavina az, mely a hold egyik hegyéről omlik le!
– No, hát holnap meglátjuk!
– Nem, többé nem látjuk meg! A tágas űrben kalandoz.
– De meglátjuk!
– Nem!
És ilyen pillanatokban, midőn jégesőként pattogtak alá a felkiáltások, a Gun-club titkárának ismert hevessége állandóan veszélylyel fenyegette az érdemes Belfastot.
Az együttműködés nemsokára lehetetlen lett volna ; de egy váratlan esemény végét vetette az örökös szóvitának.
A deczember 14-dikéről 15-dikére menő éjjel a két engesztelhetetlen barát a hold tányérának szemléletébe vala elmerülve. Maston J. T., mint mindig, úgy most is megsértette a tudós Belfast, a ki most szintén ingerült volt. Ezredikszer erősítgette a Gun-club titkára, hogy éppen most látta a löveget, azt is hozzá téve, hogy reá ismert az ablakon kikukkanó Ardan Mihály arczára. Érveit oly kézmozdulatokkal kisérte, hogy tekintve fenyegető kampóját, nyugtalanítókká váltak.
Ebben a pillanatban — esti 10 órakor — megjelent Belfast szolgája a párkányon és átnyújtott egy táviratot. A Susquehanna kapitányának a sürgönye volt.
Belfast feltépte, elolvasta és felkiáltott.
– «Hm?» — kérdé Maston «Г. T.
– A lővég!
– Nos?
– Visszahullott a földre!
Ismét egy felkiáltás, aztán egy ordítás volt reá a válasz.
Belfast társa felé nézett. A szerencsétlen túlságosan előrehajolva a teleskop párkányára, eltűnt a rengeteg csőben, 280 lábnyira zuhant alá. Belfast ijedten rohant a teleskop szájához.
Maston J. T. ércz-kampójával fennakadt a teleskop egyik keresztrúdján. Rettenetesen ordított.
Belfast segítségért kiáltott. Szolgák siettek oda, kötelet eresztettek le s azon felkapaszkodott a Gun-clubnak vigyázatlan titkára. Nem történt semmi baja.
– Hm! — mondá, — szinte eltörtem a tükröt!
– Meg is kellett volna fizetnie! — volt rá a szigorú válasz.
– És az az átkozott löveg lehullott? — kérdé Maston J. T.
– A Csendes-tengerbe!
– Menjünk oda.
Negyedórával utóbb a két tudós útban volt a Szikla-hegyről lefelé, s két nap múlva Gun-clubbeíi barátaikkal egy időben megérkeztek S.-Franciscóba, minekutána öt lovat holtra nyargaltak.
Elphiston, Blomsberry, Bilsby már eléjük rohantak.
– Mit csináljunk? — kiálták.
– Húzzuk ki őket, — viszonzá Maston, — még pedig minél előbb!