Esti tíz óra húsz percztől tiz óra negyven perczig.

Mihelyt a tizet elütötte, Ardan Mihály, Barbicane és Nicholl elbúcsúztak számos földi barátjaiktól. A két kutya, melyek hivatva valának arra, hogy a hold országába a kutyafajt bevigyék és elterjeszszék, már benn voltiak a lövegben. A három utazó közeledett a rengeteg cső szájához, egy lengő daru leszállította őket a löveg kúpos födeléig.

Itt beszállottak az erre a czélra készített nyíláson az alumínium-kocsiba. Mikor a daru köteleit kihúzták a csőből, egy pillanat alatt eltávolították a Columbiád szája mellől az utolsó állványokat is.

Nicholl, midőn társaival együtt benn volt a lövegben, gondosan elzárta az erős lemezzel a nyílást ; a lemezt belülről csavarral erősítette a falhoz, a többi lemezekkel befedte a lencséket, a kémlelő lyukakat. Az utasokat a legvakabb sötétség vette körül; be valának légmentesen zárva ércz-börtönükbe.

– Most pedig, kedves bajtársaim, — mondá Ardan Mihály, — érezzük magunkat itt úgy, mintha otthon volnánk. Én viszem a háztartást, mivelhogy ebben a dologban nagyon járatos vagyok. Lakásunkat a lehető legkényelmesebbé kell tennünk. Mindenekelőtt gondoskodjunk egy kis világosságról. Az ördögbe is, nem vakondok számára találták fel a gázt!

A mint ezeket mondá, kezébe vett a gondot nem ismerő czimbora egy gyújtót, csizmája talpához dörzsölte annak fejét, meggyujtá a gázlámpát. A gáztartóban a legerősebben összesajtolt gáz vala, a golyónak hat napra és hat éjszakára elegendő világosságot és meleget adott, tehát 144 óráig tartott.

Az ekként megvilágított löveg olyan volt, mint egy kényelmesen berendezett szoba ; kibélelt falai, kerek pamlagai voltak és kupolaszerű mennyezete, mint egy dómnak.

A benne levő tárgyak : fegyverek, műszerek, szerszámok a kipárnázott oldalfalakhoz valának erősítve, úgy, hogy az elinduláskor érezhető lökést egészen jól kiálthatták. Minden kigondolható intézkedést megtettek, hogy ezt az eszeveszett vállalatot szerencsés végre juttassák.

Ardan Mihály megvizsgált mindent és a berendezésre vonatkozólag teljes megelégedésének adott kifejezést.

– Börtön ez, — mondá, — de utazó-börtön, hol meg van engedve, hogy a rab kinézzen az ablakon ; hajlandó volnék száz évre is bezáratni magamat! Te mosolyogsz, Barbicane?

Gondolsz valamit hozzá? Azt gondolod, hogy ez a börtön sírunk is lehet. Ám legyen sír, de nem cserélném el a Mohamedével, a mely czéltalanul lebeg a világűrben.

Míg Ardan Mihály így beszélt, Barbicane és Nicholl megtették a végső intézkedéseket.

Nicholl chronometerén esti 10 óra és 20 perez volt, midőn az utasok végkép be valának zárva lövegűkbe. Ez a chronometer csaknem tized másodpereznyi pontossággal volt a Murchison mérnökéhez igazítva. Barbicane így szólt:

– Barátaim, tíz óra és húsz perez van. Huszonhét perez múlva Murchison a drótot megérinti a villamos szikrával, a mely a Columbiád töltényéig vezet. Abban a pillanatban elhagyjuk mi a földet. Huszonhét perezünk van tehát még a földön.

– Huszonhat perez és harmincz másodpercz, — veté közbe a pontos Nicholl.

– Ejnye no! — kiáltott fel Ardan Mihály aranyos jókedvvel,

– huszonhat perez alatt még sok mindent csinálhat az ember. Megbeszélhetjük a legfontosabb politikai és erkölcsi kérdéseket, sőt meg is oldhatjuk. Huszonhat hasznosan értékesített perez többet ér, mint huszonhat tétlenül töltött esztendő. Pascalnak vagy Newtonnak nehány másodpercze értékesebb, mint a nyers tökfejűek tömegének egész élete . . .

– Mit következtetsz ebből, te örök fecsegő? — kérdé Barbicane elnök.

– Azt következtetem, hogy még huszonhat perezünk van, — viszonzá Ardan.

– Még csak huszonnégy, — mondá Nicholl.

– Huszonnégy tehát, ha olyan szőrszálhasogatóan veszed, derék kapitány barátom, — viszonzá Ardan, huszonnégy perez, mely alatt az ember alaposan .. .

– Mihály, — mondá Barbicane, — utazásunk alatt bőségesen lesz időnk arra, hogy a legnehezebb kérdéseket alaposan megvitassuk. Legyen gondunk most az elindulásra.

– Nem vagyunk készen?

– Minden bizonynyal. Mindazonáltal egyet-mást el kell intéznünk, hogy az első lökés erejét csökkentsük.

– Hát nincsenek a vízrétegek a törékeny tartókban alattunk? Ezeknek a feszítőereje elegendően meg fog minket védeni.

– Remélem, hogy úgy lesz, Mihály, — viszonzá szelíden Barbicane, — de egészen bizonyos még sem vagyok benne.

– Ah, nevetséges! — kiáltá Ardan Mihály. — ő reméli! . . . nem biztos a dologban! ... És ilyen siránkozó vallomás éppen ebben a pillanatban, mikor be vagyunk pakolva. Hiszen akkor veszem a sátorfámat és megyek! . . .

– És hogyan? — kérdé Barbicane.

– Valóban, az már nehezen menne, — viszonzá Ardan. — Fenn ülünk a vonaton és huszonnégy perez múlva fütyülni fog a kalauz —

– Húsz perez, — mondá Nicholl.

A három utas néhány pillanatig egymásra nézett. Azután megvizsgálták a magukkal viendő eszközöket.

– Minden rendben van, — mondá Barbicane. — Most már arról van szó, hogy miképpen helyezkedjünk el a legczélszerűbben, hogy kikerüljük a lökés erejét az elindulásnál. Nem közönyös dolog, hogy minő helyzetben talál az, s lehetőleg meg kell akadályozni, hogy a vért fejünkbe kergesse.

– Helyes! — mondá Nicholl.

– Akkor tehát, — viszonzá Ardan Mihály, készentartva a példát a szabály igazolására, — álljunk a fejünk tetejére, mint a Great-czirkusz bohóczai.

– Nem, — mondá Barbicane, — hanem feküdjünk le az egyik oldalunkra. így jobban kiálljuk a lökést. Jegyezzék jól meg, hogy az elindulás pillanatában csaknem egészen mindegy : benne vagyunk-e a lövegben vagy előtte.

– Ha «csaknem» egészen mindegy, akkor belenyugszom, — viszonzá Ardan Mihály.

– Ön is egyetért velem, Nicholl? — kérdé Barbicane.

– Teljesen, — feleié a kapitány. — Még tizenhárom és fél perez,

– Nicholl nem ember, — kiálta fel Ardan Mihály, — hanem egy másodpereznyi pontossággal járó chronometer. . .

Hanem társai már nem hallgattak reá, páratlan hidegvérrel tették meg végső intézkedéseiket. Úgy tettek, mint két rendszeres utazó, a kik, ha felszállanak a kocsiba, a lehető legkényelmesebben szeretnek elhelyezkedni. Az ember valóban fölteszi a kérdést : vájjon miféle matériából vagyon ezeknek az amerikaiaknak a szívok alkotva, kiknek a legnagyobb veszély előérzetében sem ver hevesebben a szívok?

Három vastag és erős szerkezetű párna-ágyat rögtönöztek a lövegben. Nicholl és Barbicane azokat annak a lapnak a közepére tették, mely a mozgó talapzatot képezte. Ezeken kellett az utasoknak az elutazás nehány pillanatában végig heveredniök.

Ez alatt az idő alatt Ardan Mihály, a ki nem tudott nyugton megmaradni szűk börtönében, úgy viselte magát, mint egy rőtvad a kalitkájában ; csevegett barátjaival, fecsegett a két kutyával: Dianával és Bolygóval, melyeknek kevés idővel ezelőtt adta ezeket a jellemző neveket.

– Hé, Diana! hé, Bolygó! — kiáltott rájok, — nektek kell a holdbéli kutyáknak megmutatnotok, hogy milyen jó erkölcsűek a földi kutyák! Becsületére váltok a kutyanemnek! Mennydörgés mennykő! Holdbéli doggokkal kell párosodnotok, hogy ha majd visszajövünk, effajta keresztezett faj-kutyával térünk vissza, minő feltűnést fog az kelteni.

– Ha ugyan vannak a holdban kutyák! — mondá Barbicane.

– Vannak, — bizonygatá Ardan, megszorítván Barbicane kezét, — a mint hogy találunk ott lovakat, teheneket, szamarakat, tyúkokat. Fogadok, hogy tyúkokat találunk a holdban.

– Száz dollárt reá, hogy nem találunk! — mondá Nicholl.

– Áll a fogadás, kedves kapitány, — viszonzá Ardan, kezet szorítva vele. — De te már elnökünkkel szemben három fogadást elvesztettél, mert hát a vállalathoz szükséges pénz összegyűlt, az ágyúöntés sikerült, a Columbiadot veszély nélkül töltötték meg, — ez összesen 6000 dollár.

– Úgy van, — viszonzá Nicholl. — Tíz óra, 37 első és'6 másodpercz.

– Helyes a figyelmeztetés, kapitány. Nos tehát, mielőtt egy

negyedóra eltelnék, 9000 dollárt kell az elnöknek fizetned : 4000-et, mert a Columbiád nem reped ketté és 5000-et, mert a golyó hat mérföldnél feljebb hatol a légben.

– A pénz nálam van, — viszonzá Nicholl s megveregette a zsebét, — csak azt kívánom, hogy fizetésre kerüljön a sor.

– Nicholl, látom, hogy a pontosság és rend embere vagy, a mivé én nem tudtam soha lenni, de végre is te egy rakás fogadást tettél, s mindezek a fogadások a te rovásodra ütnek ki, ne vedd tőlem rossz néven ezt a megjegyzést.

– Ugyan miért? — kérdé Nicholl.

– Mert ha te az első fogadásodat megnyered, vagyis, ha a Columbiád ketté reped s vele együtt a golyó : Barbicanenak nem lesz módjában, hogy neked megfizesse a tartozást.

– Az én fogadási összegem letétben van a baltimorei banknál, — feleié egyszerűen Barbicane — azt tehát vagy magának Nichollnak vagy örököseinek kifizethetik.

– Micsoda praktikus emberek is vagytok ti! — kiáltott fel Ardan Mihály. — A ténylegesség hívei. A mily kevéssé tudlak megérteni, éppen oly erősen bámullak titeket.

– Tíz óra negyvenkét perez! — mondá Nicholl.

– Még öt perezünk van hátra! — viszónzá Barbicane.

– Úgy van, öt rövid perezünk! — veté közbe Ardan Mihály. — És mi be vagyunk zárva egy lövegbe, kilenczszáz láb mélységű ágyúcsőnek a fenekén és a golyó alatt fel van halmozva 400,000 font lőgyapot, a mi fölér egy millió hatszázezer font közönséges lőporral. És barátunk Murchison kezében tartja chronometerét, szemét a mutatóra szegzi, ujját a villamoskészülék gombján nyugtatja, számítja a másodperczeket, hogy mikor röpítsen minket a planéták világába . . .

– Elég a szóból, Mihály, elég! — mondá Barbicane komoly hangon. — Készülődjünk. Néhány pillanat választ el minket csak a legvégső percztől. Szorítsunk kezet, barátaim!

– Helyes, — mondá Ardan Mihály, kissé jobban meghatva, mint a mennyit el akart árulni. A három vakmerő bajtárs összeölelkezett.

– Isten viselje gondunkat! — mondá a vallásos Barbicane.

Ardan Mihály és Nicholl végig nyújtóztak a talapzat közepén elhelyezett vánkosokon.

– Tíz óra negyvenhét! — mormogá a kapitány.

Húsz másodpercz volt még hátra. Barbicane gyorsan kioltá a gázlángot és társai mellé feküdt.

A mélységes csöndet semmi sem zavará, csak a chronometernek másodperczeket jelző ütése.

Aztán egyszerre irtózatos lökés ... és a löveg hat milliard liter gáz hajtóerejétől űzetve repült föl a világűrbe.