A DAVIS-TENGERSZOROSBAN

Ezen a napon a Forward könnyedén tört utat a jég között; a szél is kedvezett, de kemény hidegre fordult az idő; a jégmezők felől áramló jeges levegő hozta ezt a hideget.

Ezen az éjszakán a legnagyobb óvatosságra volt szükség a hajó irányításánál; az úszó jéghegyek egymást érték a szűk átjáróban; olykor százával számlálhatták a jéghegyeket a láthatáron; élesen elváltak a magas partoktól; ezek a hullám mardosta jégtömegek az enyhe áprilisi évszakban olvadni kezdenek, majd eltűnnek az óceán mélységeiben. De fatörzsek hosszú sorával is találkozott a hajó, s ezekkel sem lett volna tanácsos összeütközni. Így hát a „crow-nest”-et is elhelyezték az előtörzsvitorla árbocának csúcsán. Ez a „varjúfészek” nem volt egyéb, mint egy hordó, amelyben ott kuksolt a jégmezők révkalauza, hogy így, a széltől némiként védve, merőn figyelje a tengert, s idejében jelezze a megpillantott jéghegyeket, sőt, ha kell, a hajó kikerülő manővereit is irányítsa.

Az éjszakák rövidek voltak. Január 31-e óta a sugártörés következtében láthatóvá vált a nap, s mind hosszabb ideig maradt a láthatár fölött. De a havazás akadályozta a látást, és ha nem is hozott teljes sötétséget, mégis keservessé tette a hajózást.

Április 21-én a Reménytelenség-fok bontakozott ki a ködből. A hajóval való bajlódás végképp kimerítette a legénységet; mióta a jégmezők közepette haladt a hajó, a matrózoknak percnyi pihenőjük sem volt. Előbb-utóbb rászorulnak a gőzgépre, ha a jégtömböknek ebben a halmazában utat akarnak törni.

A doktor a hajó hátulján beszélgetett Johnson mesterrel, míg Shandon pár órára ledőlt a kabinjában. Clawbonny szívesen beszélgetett az öreg matrózzal, aki számos hajóútjának sok érdekes és bölcs tanulságát vonta le. A doktor teljesen barátságába fogadta Johnsont, és az altiszt sem maradt el mögötte a barátkozásban.

– Látja, Clawbonny úr - mondta most Johnson -, ez a táj nem olyan, mint a többi. Zöld földnek nevezik ezt a földet,¹ de bizony az év legnagyobb részében nem érdemli meg ezt a nevet!

– Ki tudja, jó öreg Johnsonom - tűnődött a doktor -, vajon a tizedik században nem szolgált-e rá ez a föld erre a névre? Már sok ilyenféle változásra volt példa a mi földtekénk történetében, s bizonyára nagy meglepetéssel hallja most tőlem, hogy az izlandi krónikások szerint nyolc-kilencszáz esztendővel ezelőtt kétszáz virágzó falu népe élt ezen a szárazföldön!

– Ez annyira meglep, Clawbonny úr, hogy el se hihetem, hiszen oly szomorú táj ez.

– Mondjuk, hogy szomorú. De mégiscsak meghúzódhatnak rajta lakosok, még civilizált európaiak is.

– Kétségtelenül! Diskóban, Uppernawikban majd találkozunk olyan emberekkel, akik egészen megelégedetten éldegélnek ez alatt a mostoha éghajlat alatt; de én mindig úgy gondoltam, hogy ezek csak kénytelenségből, nem pedig jószántukból laknak errefelé.

– Ezt készséggel elhiszem, mert hisz az ember mindenbe beleszokik, és ezek a grönlandiak nem tűnnek nekem olyan sajnálatra méltónak, mint a mi nagy városaink munkásai. Lehet, hogy boldogtalanok, de semmi esetre sem nyomorultak. És ha azt mondom, hogy boldogtalanok, ez a szó nem felel meg annak, amit gondolok. Mert ha nem élnek is olyan jólétben, mint a mérsékelt égöv lakói, ezek az emberek erre a zord éghajlatra születtek, s bizonyára találnak olyan életörömöket is, amelyeket mi meg sem érthetünk!

– Ezt kell gondolnunk, Clawbonny úr, merthogy az ég igazságos, de nekem mindig elszorult a szívem e szomorú magány láttán, valahányszor erre vitt az utam. Legalább derűsebb neveket adtak volna ezeknek a hegyfokoknak, tengeröblöknek: mert a Búcsú-fok meg a Reménytelenség-fok bizony nemigen hangzanak valami vonzó neveknek a hajósok számára!

– Én is megjegyeztem ezt egyszer - felelt a doktor -, de ezeknek az elnevezéseknek feltétlenül földrajztudományi érdekességük van. Azoknak a kalandjaira emlékeztetnek, akiktől nevüket kapták. A Davis, Baffin, Hudson, Ross, Parry, Franklin, Bellot nevek után a Reménytelenség-fokával találkozom, de nemsokára ráakadok az Irgalom öblére is; az Aggodalom-kikötő velejárója a Gondviselés-foknak, a Netovább-öböl az Éden-fok felé visz, és ha elhagyom a Vissza!-földnyelvet, a Menedék-öbölben megpihenhetek. Itt van a szemem előtt a veszedelemnek, a kudarcnak, az akadályoknak, a sikernek és a kétségbeesésnek ez az érdekes egymásutánja, az én hazám nagy neveivel elegyest, és ez a névsor úgy vázolja elém ezeknek a tengereknek történetét, mint egy sorozat antik emlékérem.

– Bölcs beszéd, Clawbonny úr, s bárcsak több Siker-öböllel találkoznánk utunkon, mint Reménytelenség-fokkal!

– Én is ezt kívánom, Johnson. De mondja csak: a legénység nem rémüldözik már?

– Még csak egy kicsit. De, az igazat megvallva, mióta behajóztunk a tengerszorosba, csakis az a fantasztikus kapitány foglalkoztatja az elméjüket. Sokan közülük azt várták, hogy ha a grönlandi partok vége felé közeledünk, majd csak megjelenik. És mostanáig: semmi. Hát, köztünk maradjon a szó, Clawbonny úr, nem találja ezt kissé különösnek?

– De bizony, Johnson.

– Hisz maga egyáltalában ennek a kapitánynak a létezésében?

– Feltétlenül.

– De mi késztetheti őt erre az eljárásra?

– Ha már meg kell mondanom, amit gondolok, Johnson, én azt hiszem, ez az ember azért akarja jó messzire elvinni a legénységet, nehogy az visszamehessen. Márpedig ha ő az indulásnál megjelenik a fedélzeten, a legénység minden egyes tagja tudni akarta volna, merre tart a hajó, s ez kellemetlen lett volna neki.

– Miért lett volna kellemetlen?

– Mivel, s ezt én szentül hiszem, ha valami emberfölötti vállalkozásba fogott, amibe már annyi másnak beletört a bicskája, azt hiszi, hogy össze tudta volna szedni a legénységet? Viszont, ha egyszer már úton vannak, s jó messzire elkerültek, nem lehet visszafordulni.

– Ez lehetséges, Clawbonny úr, én ismertem több olyan tántoríthatatlan kalandort is, akiknek már a puszta neve elrettentő volt, úgyhogy senki se akadt, aki veszélyes expedícióira elkísérte volna.

– Kivéve engem - szólt a doktor.

– És engem - felelt Johnson -, azért, hogy magát kövessem! Mondom hát, hogy ez a mi kapitányunk minden bizonnyal egyike az említett kalandoroknak. Egyébként majd meglátjuk. Nekem az a feltevésem, hogy Uppernawik vagy a Melville-öböl táján majd előkerül ez a derék ismeretlen, szép nyugodtan berendezkedik a fedélzeten, s tudtunkra adja, hová s meddig szándékszik vinni a hajót a fantáziája.

– Én is így gondolom, Johnson, de épp ez a nehézség: eljutni addig a Melville-öbölig. Hiszen láthatja, hogyan zár körül bennünket minden oldalról a jég! Máris alig bír utat törni magának a Forward. Nézzen csak körül ezen az irdatlan jégsíkon.

– A mi bálnavadásznyelvünkön mi ezt „ice-field”-nek, vagyis jégmezőnek nevezzük, Clawbonny úr, ami egyetlen, végeláthatatlan jégtáblát jelent.

– De nézze ezen az oldalon azt a hézagos jégmezőt, azokat a hosszú táblákat. Azok csak itt-ott érnek össze.

– Ez meg az úgynevezett „pack”. Ha kerek az alakja, akkor „palch”-nak, ha meg hosszúkás, akkor „stream”-nek hívjuk.

– És amazok ott? Azok az úszó jégtáblák?

– Ezeknek a neve „drift-ice”; ha valamivel magasabbak, akkor „ice-berg”-ek, vagyis jéghegyek. Ezekkel veszélyes érintkezésbe jutni a hajónak, hát gondosan el kell kerülni őket. Nézze, amott, azon a jégmezőn azt a kiálló csúcsot. Azt mi „hummock”-nak nevezzük. Ha ez a kiálló rész, amelyet az összetorlódott jégtáblák, alkottak, alámerülne, akkor „calf” lenne. Muszáj volt valami nevet adnunk ezeknek, hogy kiismerjük magunkat köztük.

– Ó, milyen érdekes látvány! - kiáltott fel az északi tengerek e csodáinak láttán a doktor. - Ezek a változatos alakú jégtáblák alapos munkát adnak a képzeletnek.

– Hát ez szent igaz - felelt Johnson. - A jégtáblák olykor fantasztikus formákat öltenek, és matrózaink a maguk módján könnyűszerrel megmagyarázzák őket.

– Oda nézzen, Johnson! Hát nem csodálatos amott az a jégtömbcsoportozat? Nem azt mondaná-e rá az ember, hogy egy különös keleti város, a hold sápadt fényében fürdő minaretjeivel, mecsetjeivel? Ott távolabb meg az a sor gótikus ív, amely a VII. Henrik-kápolnára vagy az országház palotájára emlékeztet.²

– Valóban, Clawbonny úr, itt mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelő stílust. De ezekben a városokban és templomokban veszedelmes lenne lakni, és nem jó őket túl közelről nézegetni sem. Akad ezek közt a minaretek közt olyan is, amelynek ingadozik az alapja, közülük a legkisebb is szétzúzna egy ilyen hajót, mint a mi *Forward*unk.

– És ha meggondoljuk, hogy voltak, akik bemerészkedtek ezekbe a tengerekbe, anélkül, hogy a gőzerő rendelkezésükre állt volna! - folytatta a doktor. - De hogyan is lehet elhinni, hogy egy vitorlás hajó itt forgolódhatott, ez úszó jégsziklaakadályok közepette!

– És mégis így volt, Clawbonny úr, valahányszor a szél kedvezőtlenre fordult, márpedig ez jómagammal is megtörtént, és nem is egyszer: az ember szépecskén lehorgonyzott egy ilyen jégtábla mellett, s többé-kevésbé vele együtt sodródott, bevárva a kedvező időpontot, mikor ismét folytathatja útját. Persze, az ilyenfajta hajózásnál olykor hónapok kellenek ahhoz, amit máskor, némi kis szerencsével, néhány nap alatt elérhetünk.

– Nekem úgy tűnik - mondta most a doktor -, hogy rövidesen még hidegebbre fordul az idő.

– Ez kellemetlen volna - felelte Johnson -, mert olvadás kellene ahhoz, hogy ezek a jégtömegek szétoszoljanak, és eltűnjenek az Atlanti-óceánban. A Davis-szorosban egyébként több a jéghegy, mivel a Walsingham-fok és Holsteinborg között nagyon közel esik egymáshoz a két szárazföld. De a hatvanhetedik fokon túl majd a május-júniusi évszakban könnyebben hajózható vizekre találunk.

– Igen ám, de előbb oda kell jutnunk.

– Igaz, oda kell jutnunk, Clawbonny úr. Június-júliusban szabad átjáróra akadtunk volna, mint ahogy ez a bálnavadászokkal megtörténik. De a parancs parancs, s nekünk áprilisban itt kellett lennünk. Márpedig csalódnám, ha ez a mi kapitányunk nem lenne kemény legény, aki ha egyszer a fejébe vesz valamit, azt keresztül is viszi. Ő azt tartja: lassan járj, tovább érsz! Na mindegy, ha élünk, meglátjuk.

A doktornak igaza volt abban, hogy az idő hidegebbre fordult. A hőmérő délben már csak -14°-ot mutatott, és északnyugati szél kerekedett, amelytől bár kitisztult az égbolt, de élénkebb lett a tengeráramlat, és a Forward útjába sodorta a rohanó jégtáblákat. Egyébként nem mind engedelmeskedett ugyanannak a sodróerőnek, nem is egy nagyobb jégtáblával találkoztak, amelyet megforgatott a víz alatti áramlat, és ellenkező irányban sodort tovább.

Így hát érthetővé válnak ennek a hajózásnak nehézségei. A mérnököknek percnyi pihenőjük sem volt. A gőzgép munkáját közvetlenül a hajóhídról lehetett irányítani, emeltyűk útján, amelyek, a soros tiszt parancsai szerint azonnal indították, leállították vagy ellengőzre kapcsolták a gépet. Hol sietni kellett, hogy a jégmező egy résén áthaladhassanak, hol versenyt futni egy jégheggyel, amely az egyetlen még járható utat elzárással fenyegette, hol meg egy jéghegy borult fel váratlanul, hirtelen visszakozásra kényszerítvén a hajót, nehogy szétzúzódjék. A jégtábláknak tornyosuló, zajló, az északi áramlat sodrásában egybeolvadó tömege egymásnak szorulva elzárta az átjárót, és ha még ráadásul a fagy is jön, megáll a jég, és áthatolhatatlan akadályt állít a Forward útjába.

Rengeteg volt a madár ezen a tájon. Siketítőn rikoltozva röpködött a viharmadár és a „pallérmadár”; számtalan vaskos fejű, kurta nyakú, lapos csőrű sirályt is lehetett látni, amint kiterjesztett szárnyon, vitorlázva dacol az orkán korbácsolta hófergeteggel. A szárnyas népség csapongása élénkítette a kietlen vidéket.

Számtalan fatörzs is úszott a tengerárban, zajosan csapódtak egymáshoz a tuskók; néhány óriás fejű, puffadt pofájú ámbrás cet is közeledett olykor a hajóhoz, de nem is lehetett szó arról, hogy cetvadászatot rendezzenek, bár Simpson ugyancsak fente rájuk a - szigonyát. Estefelé néhány fókát is láttak, amint víz fölött tartott orral úszkáltak a nagy jégtömbök között.

22-én még keményebb lett a hideg; a *Forward*nak még nagyobb gőzzel kellett haladnia, hogy könnyebben nyerjen utat a jég között. Most már állandóan északnyugati irányból fújt a szél, a vitorlákat be kellett vonni.

Ezen a vasárnapon a matrózoknak kevés munkájuk akadt. Shandon istentiszteletet tartott, majd a legénység lummavadászattal szórakozott; jó csomót össze is szedtek belőlük. Ezek a madarak, „Clawbonny módra” elkészítve, kellemes változatosságot hoztak a tisztek és a legénység étrendjébe.

Délután három órakor a Forward elérte a kelet-északkeletre fekvő Kid de Saelt és a negyed-délkelet-fél-keleti irányban fekvő Sukkertop-hegységet. A tenger nagy hullámokat vetett. Időnként váratlanul sűrű köd ereszkedett az ólomszín égből. Délfelé mégis pontosan meg lehetett állapítani a földrajzi helyzetét. „Az északi szélesség 65° 20’-e és a nyugati hosszúság 54° 22’-e alatt haladt a hajó. Még kétfoknyit kell előrejutniuk, hogy szabadabb vízre s így könnyebb hajózási lehetőséghez jussanak.

Április 24-, 25- és 26-án, vagyis a három következő napon szüntelenül küszködniük kellett a jéggel. A hajógépek üzemben tartása egyre nagyobb és nagyobb vesződséggel járt; minden percben gőzt kellett szüntetni, vagy ellengőzt adni; sivítva távozott a gőz a szelepeken.

A sűrű ködben csak a lavinák okozta siket dördülésekről lehetett észrevenni a jéghegyek közeledését. Ilyenkor tüstént oldalra kanyarodott a hajó.

Attól lehetett tartani, hogy édesvízből való jégtömeggel ütközik össze a kétárbocos; ezek sziklakeménységű jégtömbök, kristályaik áttetszőségéről ismerhetők fel. Richard Shandon nem is mulasztotta el, hogy - vízkészletét kiegészítendő - ne rakasson fel a hajóra naponta néhány tonna ilyen édesvízi jeget.

A doktor nem tudta megszokni azokat az optikai csalódásokat, amelyeket a sugártörés hoz létre ezeken a tájakon. Volt úgy például, hogy egy-egy jéghegyet egészen közeli kis fehér tömegnek nézett, holott az tíz-tizenkét mérföldnyire volt a hajótól. Pedig szerette volna hozzászoktatni szemét ezekhez a különös jelenségekhez, hogy később egykettőre felismerje, ha a szeme tévedett.

Végül - egyrészt azért, mert a jégmezők résein át vontatni kellett a hajót, másrészt pedig azért, mivel hosszú póznákkal kellett eltávolítani a kétárbocos közelségéből a leginkább fenyegető jégtömböket - a fáradság csakhamar leverte a lábáról a legénységet, de mindennek ellenére április 27-én a Forward a sarkkör áthághatatlan határvidékére érkezett.