VISSZA, DÉLRE

Három órával Hatteras kapitány kalandjainak e szomorú befejeződése után Clawbonny, Altamont és a két matróz együtt volt a barlangban, a vulkán lábánál.

Társai Clawbonnytól kértek tanácsot a továbbiakra nézve.

– Barátaim, nem maradhatunk tovább a Királynő szigetén; szabad a tenger előttünk, élelmünk is van elegendő, útnak kell indulnunk, s minél hamarabb elérni a Gondviselés-erődöt, hogy ott jövő nyárig áttelelhessünk.

– Ez az én véleményem is - felelt Altamont -; jó szelünk van, s holnap tengerre szállunk.

Mély levertségben telt el a nap. Az, hogy a kapitány megőrült, gyászos előjel volt, s mikor Johnson, Bell és Altamont a hazatérés eszméjét megpendítette, félve gondoltak elhagyatottságukra, s megborzadtak a messzeségtől. Hatteras rendíthetetlen lelke nem volt velük.

De mégiscsak kemény emberek voltak, nekikészülődtek hát, hogy újra felvegyék a harcot az elemekkel, sőt saját magukkal is, ha valaha úgy éreznék, hogy elfogja őket a gyengeség.

Másnap, szombaton július 13-án felrakták a táborozás kellékeit, s a bárka nemsokára indulásra készen állt.

De mielőtt elhagyták volna ezt a sziklaszigetet, hogy sose lássák viszont többé, a doktor, amint ez Hatterasnak szándékában volt, megjelölte azt a pontot, ahol a kapitány lába először érintette a szigetet. Nagy sziklákat halmoztak egymásra, hogy az emlékkő feltűnő legyen, ha ugyan a tűzhányó kitöréseinek vak véletlene megkíméli.

Az egyik lapos kőre ezt az egyszerű feliratot véste:

JOHN HATTERAS
1861

Az okmány másodpéldányát az emlékoszlop belsejében egy tökéletesen zárt henger alakú bádogdobozba helyezték - a nagy felfedezést tanúsító okmányt így ez elhagyott sziklák őrizték.

Ezután a négy férfi és a kapitány - vagy inkább a kapitány lélektelen teste - az ő hűséges, szomorú, panaszos hangú kutyájával, Dukkal, beszállt a bárkába, a visszafelé vezető útra. Délelőtt tíz óra volt. A sátorponyvából másik vitorlát fabrikáltak. A bárka jó hátszéllel elhagyta a Királynő szigetét s este a doktor végső istenhozzádot mondott a látóhatáron lángoló Hatteras-hegynek.

Az átkelés nagyon gyorsan ment; az állandóan jégmentes szabad tengeren könnyű volt a hajózás, s valóban úgy látszott, hogy könnyebb elmenekülni a Sarkról, mintsem közelíteni hozzá.

De Hatteras olyan lelkiállapotban volt, hogy nem értette, mi történik körülötte; elnyúlt a bárka mélyén, szája néma volt, tekintete kihunyt, karját összefonta mellén. Duk ott kuporgott a lábánál. Hasztalan szólt hozzá a doktor, Hatteras meg se hallotta szavát.

Két napig kedvező szél fújt, s alig vetett hullámot a tenger. Clawbonny és társai vitették magukat az északi széllel.

Július 15-én felismerték Altamont-Harbourt, de mivel a Sarki-tenger egész partvonalán jégmentes volt, ahelyett, hogy szánon vágtak volna át Új-Amerika földjén, úgy határoztak, hogy inkább megkerülik, és a tengeren át jutnak a Viktória-öbölbe.

Ez az útirány gyorsabb és könnyebb volt. Végeredményben azt az utat, amelyet a szánon két hét alatt tettek meg, így, hajózva alig egy hét alatt megjárták, s a számos fjorddal csipkézett part kanyargásait követve, miután e partok alakzatát ismerték, hétfőn, július 23-án este megérkeztek a Viktória-öbölbe.

A bárkát szilárdan lehorgonyozták a parton, s mindannyian a Gondviselés-erőd felé siettek. De micsoda pusztulás! A Doktor-lak, a raktárak, a lőporkamra, az erődök, minden elolvadt a nap sugaraitól, és a ragadozó állatok kifosztották az élelmiszer-raktárt.

Szomorú, csüggesztő látvány!

A hajósok már csaknem a végén jártak az élelemnek, s úgy számítottak, hogy majd a Gondviselés-erődben felújítják a készleteket. Így nyilvánvaló volt, hogy lehetetlen itt tölteniük a telet. Mivel olyan emberek voltak, akik mindenbe hamar beletörődnek, úgy határoztak, hogy a legrövidebb úton próbálnak eljutni a Baffin-tengerig.

– Nem marad más hátra - mondta a doktor -; a Baffin-tenger alig van innen hatszáz mérföldnyire; ahol víz van a bárkánk alatt, ott nyugodtan hajózhatunk, elérhetjük a Jones-szorost és onnan a dán településeket.

– Úgy van - felelte Altamont -; szedjük össze, ami élelmünk még megmaradt, s induljunk.

Hosszas keresgélés után találtak itt-ott szétszórva néhány hiánytalan láda pemmicant s két hordó húskonzervet, ami megmenekült a pusztulástól. Az egész együtt hat hétre való élelmet jelentett, s elegendő puskaporuk is volt. Mindezt egykettőre összeszedték, ezt a napot arra szánták, hogy rendbe hozzák a bárkát, kóccal betömködjék a réseit, s másnap, július 24-én ismét tengerre szálltak.

A 83. szélességi fok alatt keletnek hajlott el a szárazföld. Lehetséges volt, hogy a felé a terület felé vezet, amely Grinnel-föld, Ellesmere és Észak-Lincoln néven ismeretes, s amely a Baffin-tenger partját szegélyezi. Biztosra lehetett venni, hogy a Jones-tengerszoros, miként a Lancaster-szoros, szintén a belső tengerekre nyílik.

Mostantól kezdve nagyobb nehézségek nélkül haladt a bárka, s könnyedén kerülte el az úszó jéghegyeket. A doktor, esetleges késéssel számolva, fél élelemadagokra szorította társait; de most nem sokat fáradoztak, és egészségük sem szenvedett kárt.

Egyébként azért csak el-elsütötték a puskájukat; lőttek néhány vadkacsát, vadlibát, lummamadarat, ami friss és egészséges táplálékul szolgált. Ami pedig víztartalékukat illeti, azt könnyen kiegészíthették azokból az édesvízi jégtömbökből, amelyekkel útközben találkoztak. Mindig ügyeltek arra, hogy ne nagyon távolodjanak el a parttól, hiszen kis bárkájuk nem birkózhatott meg a tengerrel.

Az évnek ebben a szakában már mindig fagypont alatt állt a hőmérő higanyszála; miután nagyon esősre fordult, havazni kezdett, s zord lett az idő; a nap korongjából napról napra többet harapott ki az égbolt. Július 30-án először vesztették el szemük elől a napot, vagyis hogy néhány percnyi éjszakában volt részük.

Ezalatt a bárka szépen siklott, s olykor hatvan-hatvanöt mérföldet is befutott egy nap alatt; egy percet sem vesztegeltek; tudták, mennyi fáradságot kell elviselniük, s azt is, hogy miféle akadályok állhatják útjukat majd a szárazföldön. Ezeknek a szűk tengereknek nemsokára össze kell érniük valahol; itt-ott már új jég is képződött. Váratlanul áll be a nyár után a tél ezeken a magas keleti hosszúságokon; errefelé nincs tavasz, sem ősz, nincsenek átmeneti évszakok.

Július 31-én naplementekor derült volt az ég; a zenit csillagképeiben felragyogtak az első csillagok. Ettől a naptól fogva folyton köd ülte meg a tájat, s ez jelentősen megnehezítette a hajózást.

A doktor látta, mint sokasodnak a közeledő tél előjelei, s nagyon nyugtalan lett; tudta, mily nehézségekkel kellett megküzdenie sir John Rossnak, hogy - miután hajója elhagyására kényszerült - eljusson a Baffin-tengerig, sőt, miután először megkísérelt átkelni a jégmezőn, a vakmerő tengerész kénytelen volt visszatérni hajójára, s a negyedik évet is áttelelni. De ott legalább védve volt a csúf télidőben, s élelemben, tüzelőben sem szenvedett hiányt.

Ha ehhez hasonló balsors érné a Forward megmaradt utasait, ha meg kellene állniuk vagy visszafordulniuk, akkor végük lenne; a doktor mit sem szólt aggodalmairól társainak, de sürgette, hogy minél inkább kelet felé kerüljenek.

Végre, augusztus 15-én, egyhónapi eléggé gyors hajózás után, miután százszor is kockáztatták törékeny bárkájukat, két álló napig küszködtek az átjárókban meggyülemlő jéggel, egyszer csak azt vették észre, hogy végképp megrekedtek, s nem mehetnek tovább. A tenger minden oldalról beállott, és a hőmérő már csak átlag -9°-ot mutatott.

Egyébként északon éppúgy, mint keleten könnyen fel lehetett ismerni a part közelségét azokról a lapos és gömbölyű kavicsokról, amelyeket a parti hullámverés koptat ilyen formájúra; de édesvízi jégtömbökkel is mind gyakrabban találkoztak. Altamont aprólékos pontossággal állapította meg földrajzi fekvésüket: 77° 15’ északi szélesség és 85° 02’ nyugati hosszúság.

– Tehát ez a pontos földrajzi helyzetünk - mondta a doktor-; elértük Észak-Lincolnt, pontosan az Éden-foknál, beléptünk a Jones-tengerszorosba. Ha egy kicsit több a szerencsénk, szabad utat találtunk volna a Baffin-tengerig. De azért nem kell panaszkodnunk. Ha az én szegény Hatterasom először ilyen könnyű vízre akad, hamar elérte volna az Északi-sarkot. Társai sem hagyták volna cserben, és nem is ment volna agyára az a szörnyű aggodalom!

– Így hát most már csak egyet tehetünk - mondta Altamont -; elhagyjuk a bárkát, és szánon próbálunk eljutni Lincoln keleti partjára.

– Itt hagyni a bárkát, és szánnal menni tovább, ez eddig rendben van - felelte a doktor -; de ahelyett, hogy Lincolnon mennénk át, azt javaslom, hogy vágjunk át a Jones-szoros jegén, és jussunk el Észak-Devonba.

– Miért? - kérdezte Altamont.

– Mert minél inkább közeledünk a Lancaster-szoroshoz, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy bálnavadászhajókkal találkozunk.

– Igaza van, doktor, de attól tartok, a jég még nem elég erős ahhoz, hogy járható utat nyújthasson számunkra.

– Majd megpróbáljuk - felelte Clawbonny.

A bárkáról lerakodtak, Bell és Johnson ismét összeállították a szánt, minden alkatrésze jó állapotban volt; másnap elébe fogták a kutyákat, és a part mentén indultak útnak, hogy elérjék a jégmezőt.

Akkor aztán megkezdődött a már annyiszor leírt vesződséges és lassú utazás. Altamontnak igaza volt, mikor nem bízott a jég állapotában; nem lehetett átkelni a Jones-szoroson, és Lincoln partjait kellett követni.

Augusztus 21-én, ferdén vágva keresztül az úton, az utasok megérkeztek a Jéghegy-szoros bejáratához. Itt rámerészkedtek a jégre, és másnap elérték a Koburg-szigetet, amelyen két nap alatt hóviharok közepette haladtak át.

Ekkor aztán rátérhettek a könnyebb útra, a jégmezőkön át, s végre augusztus 24-én Észak-Devon földjére léptek.

– Most már csak ezen a földön kell áthaladnunk - mondta a doktor -, s a Lancaster-szoros bejáratánál elérni a Warender-hegyfokot.

De pocsék idő lett s cudar hideg; a hóviharok, a fergetegek ismét úgy tomboltak, mint télen, az utasok már végét járták erejüknek. Az élelem is fogytán volt, már egyharmad adagokkal kellett beérniük, hogy a kutyáknak a munkájukkal arányban álló élelmet biztosíthassanak.

A talajviszonyok is növelték az utazás fáradalmait; Észak-Devon földje rendkívül egyenetlen, járhatatlan hegyszorosokon kellett átkelni, folyvást harcolva a nekiszabadult elemekkel. Szán, kutya, ember csaknem odaveszett, és bizony többször is elfogta a kétségbeesés ezt a kis csapatot, bármily harcos szellemű volt is és bármennyire állta is a sarkutazás fáradalmait. De anélkül, hogy észrevették volna, testileg, lelkileg elnyűttek ezek a szegény emberek; nem lehet büntetlenül elviselni tizennyolc hónapi szakadatlan küszködést, s remény és kétség szüntelen váltakozását. Egyébként pedig idejövet még megvolt a lendület, a bizakodás és a hit, ami most, a visszatérésnél már hiányzott. Így hát már éppen csak hogy vonszolták magukat a szerencsétlenek; szinte már csak úgy magától vitte őket a lábuk, tisztára állati, akaratuktól független energia volt ez.

Csak augusztus 30-án kerültek ki a hegységeknek ebből a káoszából, de agyongyötörten s félig megfagyva. Mert most már a doktor sem bírt lelket verni társaiba, már ő maga is félholtnak érezte magát.

A hegység olyan síkságban végződött, amely a vulkanikus erők alkotta hegynek képződésekor keletkezett.

Itt aztán feltétlenül meg kellett pihenni néhány napra. Az utasok már alig álltak a lábukon, a szánfogat két kutyája végkimerülésben múlt ki. Meghúzódtak hát egy jégtömb mögött -19° hidegben; senkinek sem volt annyi lelkiereje, hogy felüsse a sátrat.

Az élelemmel nagyon szűken álltak, és készletük a legnagyobb takarékoskodással sem tarthatott egy hétnél tovább. Mind ritkább lett a vad, mert télre enyhébb éghajlat felé vonult. Az éhhalál fenyegette hát a sarkutazás végképp kimerült áldozatait.

Altamont, aki nagy áldozatkészséget, igazi önmegtagadást tanúsított, elhatározta, hogy maradék erejét vadászatra szánja, hogy némi táplálékot szerezzen társainak.

Fogta a fegyverét, füttyentett Duknak, és nekivágott az északi síkságnak; a doktor, Johnson és Bell csaknem közömbösen nézték távozását. Egy óra alatt egyszer sem hallották puskája dörrenését, anélkül jött vissza, hogy fegyverét elsütötte volna. De az amerikai úgy sietett feléjük, mint az, aki megrémült valamitől.

– Mi a baj? - kérdezte a doktor.

– Amott! A hó alatt! - makogta rémült hangon Altamont, és a látóhatár egy pontjára mutatott.

– Mi van ott?

– Egy egész csapat ember!...

– Élő emberek?

– Halottak... Megfagytak..., és mégis...

Az amerikai nem merte befejezni, amit gondolt, de arcvonásai kimondhatatlan borzalmat árultak el. A doktor, Johnson és Bell az eseménytől felélénkülve mégiscsak feltápászkodtak valahogy, s Altamont nyomában vánszorogva arrafelé tartottak a síkságon, ahová az amerikai mutatott.

Nemsokára egy szűk térségre érkeztek, egy vízmosás fenekére, s micsoda látvány tárult itt szemük elé!

Már teljesen megmerevedett holttestek látszottak ki itt-ott a hóréteg alól; itt egy kar, ott egy lábszár, amott meg görcsösen összeszorult kezek s emberfejek, amelyek még holtukban is fenyegető s kétségbeesett arcvonásokat viseltek!

A doktor odalépett, majd hátrahőkölt, elsápadt, vonásai eltorzultak, míg Duk gyászosan vonított.

– Iszonyú! Iszonyú! - szörnyülködött a doktor.

– Kik ezek? - kérdezte a főmatróz.

– Hát maga nem ismeri fel őket? - kérdezte a doktor.

– Mit mond?

– Hát nézzen ide!

Ez a vízmosás valamikor emberek végső küzdelmének színhelye volt; az éghajlattal, a kétségbeeséssel, sőt az éhhalállal vívták ezt a harcukat, mert némely borzalmas maradványból kiderült, hogy ezek a boldogtalanok emberi hullákból táplálkoztak, talán még élő, vonagló embertársaikat falták fel, s köztük a doktor felismerte Shandont és Pent. Erejük elfogyott, nem volt már mit enniük a szerencsétleneknek; bárkájukat bizonyára lavina zúzta szét, vagy egy szakadék nyelte el, s már nem vehették hasznát a szabad tengernek. Az is lehet, hogy eltévedtek az ismeretlen szárazföldön. De ezek az emberek, akiket csak a lázadás láza tartott együtt, egyébként sem élhettek volna sokáig abban az egyetértésben, amely egyedül képesít nagy tettek véghezvitelére. Mindig kétes az a hatalom, amely egy lázadás vezetőjének kezében összpontosul. Így járt hát Shandon is, s hamarosan összecsapott feje fölött az ár.

Bármint volt is, nyilvánvaló, hogy ez a legénység ezer kínszenvedésen, ezer kétségen ment keresztül, míg utolérte őket a katasztrófa; de nyomorúságuk titkát velük együtt temette el a sarki hó.

– Gyerünk! Meneküljünk innen! - kiáltott fel a doktor.

S messzire cipelte társait a szörnyűség helyétől. A borzadály adott neki hirtelen erőt. Folytatták az utat.