AZ ÉSZAKI-SARK ÁRKÁDIÁJA

Május 29-e volt az első nap, amikor nem nyugodott le a nap; korongja épp hogy érintette a látóhatár szélét, de alighogy hozzáért, máris emelkedni kezdett; beléptek a huszonnégy órás nappalok évszakába. Másnap pompás fény körben jelent meg a sugárzó égitest, a színskála minden színében tündökölt e fénykör. Ennek a tüneménynek gyakori megjelenése mindannyiszor magára vonta a doktor figyelmét, sosem mulasztotta el, hogy feljegyezze a megjelenés dátumát és a fénykör méreteit; ez a fénykör, amelyet ma figyelt meg, elliptikus alakjával eddig még kevéssé ismert jelenség volt.

Nemsokára minden rikoltozó szárnyas népség megjelent; tömegestül a túzokok, csapatostul a kanadai vadludak; Florida vagy Arkansas messze tájairól jöttek, meglepő gyorsasággal húztak észak felé, a tavaszt hozták szárnyaik alatt. A doktornak sikerült egy-kettőt elejtenie közülük, s két-három korai darvat, sőt egy árva gólyát is.

A nap sütött, s most már mindenütt olvadásnak indult a hó. A repedéseken és a fókalékeken átszüremlett a sós tengervíz, s ez siettette az olvadást; a tengervízzel keveredve a jég mocsokszín habarccsá alakult, amit „slush”-nak - latyaknak - hívnak a sarkutazók. Széles tócsák lepték el az öböllel szomszédos területeket, s úgy bújt elő a növényzet a jégpáncél alól kiszabadult talajból, mintha ez a sovány föld akarná létrehozni az északsarki tavaszt.

A doktor újra megkezdte a palántázást; magja volt hozzá elég. Egyébként meglepetve látta, hogy valami sóskaféle magától bújik elő a kiszáradt kövek között, s a doktor megcsodálta a természet teremtő erejét, amely ily mostoha körülmények közt is jelentkezik. Zsázsát vetett, és a palánta három hét múlva már tíz centiméterre nőtt.

A hanga is kezdte már félénken mutogatni kis halvány rózsaszín, csaknem színtelen virágait, mintha csak valami ügyetlen piktor keze túl sok vízzel keverte volna azt a rózsaszín festéket. Egészében véve Új-Amerika növényvilága bizony elég szegényes, de azért ezt a ritka és satnya növényzetet is öröm volt nézni. Mindössze ennyit volt képes adni ez a gyenge kis napsugár, mintegy a gondviselés utolsó emlékeként, annak jeléül, hogy nem feledkezett meg teljesen ezekről az isten háta mögötti tájakról.

Végre aztán igazán kimelegedett az idő. Június 15-én +14°-ot mért a doktor. Nem akart hinni a szemének, de el kellett fogadnia, ha a hőmérő ennyit mutatott. A táj megváltozott. A napsugarak cirógatására számtalan vízesés indult meg a csúcsokon, hogy rohantában robajlón zúduljon a szakadékba. A jégmező táblákra töredezett, és a szabad tenger nagy kérdésének most már dűlőre kellett jutnia. A domboldalakról mélybe gördülő lavinák robajától rengett a lég, s a jégmezők rianása siketítő ropogással töltötte meg a tájat.

A sarkutazók kirándultak a Johnson-szigetig. Ez valójában csak egy jelentéktelen, sivár, puszta szigetecske volt, de azért az öreg főmatróz nem kevésbé volt elragadtatva attól, hogy ez a néhány tengerbe veszett szikla az ő nevét viseli, sőt a nyaktörést is kockáztatva szerette volna bevésni a nevét az egyik magasan fekvő sziklába.

Hatteras sétái folyamán gondos kutatást végzett a Washington-fokon túl fekvő területekig. A hóolvadás jelentősen megváltoztatta a táj képét; szakadékok és domboldalak bukkantak elő ott, ahol ezelőtt, a tél széles, fehér szőnyege alatt minden egyforma lapálynak látszott.

A jégház és a raktárak elolvadással fenyegettek, s gyakran kellett tatarozni az épületeket; szerencsére ezeken az északi szélességeken ritka az ilyen meleg idő, az átlagos hőmérséklet alig emelkedik a fagypont fölé.

Június 15-e táján a bárka építése már jócskán előrehaladt, s formája kezdett kialakulni. Amíg Bell és Johnson a bárka építésén dolgozott, a többiek néhány nagy vadászattal próbálkoztak, s nem eredménytelenül. Egy-két rénszarvast is sikerült elejteniük, holott ezeket az állatokat igen nehéz puskavégre kapni; de Altamont a hazájabeli indián módszerrel élt: négykézlábra ereszkedve mászott feléjük, fegyverét s két karját úgy tartva feje fölé, hogy azok e félénk négylábúak szarvához legyenek hasonlatosak; így aztán lőtávolból közelíthette meg, s biztos lövéssel teríthette le az állatokat.

De a vidék voltaképpeni nagyvadja, a pézsmaökör, amelynek Parry a Melville-szigeten számos csordájára akadt, úgy látszott, nem látogatja a Viktória-öböl partjait. Tehát távolabbi kirándulásra kellett elszánniuk magukat, hogy ezekre az értékes állatokra vadászhassanak, s egyben a keleti területet is felkutassák. Hatteras nem szándékozott a szárazföldnek ezen a részén a Sarkig hatolni, de a doktor nem bánta volna, ha általános képet alkothat a tájról. Úgy döntöttek hát, hogy a Gondviselés-erődtől egy földrajzi pontnyi távolságig hatolnak el. Altamont a vadászat kedvéért tartott velük. Duk természetesen szintén részt vett a kiránduláson.

Így hát hétfőn, június 17-én reggel hat órakor pompás időben elhagyták a Doktor-lakot. A hőmérséklet +5° volt, szél nem fújt, a levegő tiszta volt. A három vadász mindegyike kétcsövű vadászfegyverrel, szekercével és hókéssel látta el magát; Duk a nyomukban. Két-három napos kirándulásra rendezkedtek be; élelmet is ennek megfelelően vittek magukkal.

Reggel nyolc órára Hatteras és két társa mintegy hét mérföldet hagyott maga után. Még eddig egyetlen élőlény sem került a puskájuk elé, hogy célpontnak ajánlkozzék, s a vadászat már azzal fenyegetett, hogy csupán kirándulás lesz belőle.

Ezen az új tájon terjedelmes síkságok nyúltak el, beláthatatlan messzeségben; számtalan, csak a minap fakadt patak futott rajta keresztül, s tószerű, hatalmas, mozdulatlan tócsák tükrözték a nap ferde sugarait. Az olvadásnak indult jégréteg alatt olyan üledékes talajon lépkedett a lábuk, amilyet a víz romboló hatása idéz elő, szerte az egész földtekén.

De néhány szabálytalan formájú, sajátos szerkezetű kőtömböt is láttak, olyat, amelynek jelenlétét ezen a talajon nehéz volt megmagyarázni. Lemezes szerkezetű palára, a mésztartalmú talaj különféle termékeire is nagy bőségben akadtak itt, s különösen furcsa, áttetsző, s az irlandi pát sugártörésére emlékeztető kristályfajtákra.

De bár a doktor nem vadászott, mégsem ért rá geológuskodni: a tudós csak lépésről lépésre jut előre, márpedig az ő társai gyorsan haladtak. Azért mégis tanulmányozta a talajt, s annyit csevegett, amennyi csak telt tőle, mert nélküle halálos csendben menetelt volna a kis csapat. Altamontnak semmi kedve sem volt szólni a kapitányhoz, aki úgysem óhajtott volna válaszolni neki.

Délelőtt tíz órára a vadászok vagy tizenkét mérföldre haladtak kelet felé. A tenger a látóhatár alatt rejtezett; a doktor azt ajánlotta, hogy álljanak meg ebédelni. Egykettőre bekapták az ebédet, s fél óra múlva továbbindultak.

Most szelíd lépcsőzetben ereszkedett alá a talaj, itt-ott hófoltok maradtak, vagy a terület fekvése, vagy a sziklák lejtőssége miatt, s ez olyan bodrozódó külsőt adott a tájnak, mint mikor erős szellő fodrozza a hullámokat a nyílt tengeren.

Egy szál növényzet sem látszott sehol, az egész síkságon, s úgy tűnt, hogy élőlény sem járt soha erre.

– Hát azt elmondhatjuk - fordult a doktorhoz Altamont -, hogy a vadászattal nem volt szerencsénk. Be kell látnunk, hogy ez a vidék nem sok táplálékkal szolgál az állatvilágának; de a vadaknak nincs is joguk ahhoz, hogy finnyáskodjanak, így hát előzékenyebbek is lehetnének.

– Azért ne keseredjünk el - felelt a doktor -; a nyári évad épp hogy csak elkezdődött, és ha Parry annyi különféle állatra akadt a Melville-szigeten, semmi ok sincs arra, hogy mi is ne találjunk.

– De mi északabbra vagyunk - felelt Hatteras.

– Kétségtelenül, de az, hogy észak, az csak üres szó ebben a kérdésben; a hideg sarkpontját kell figyelembe venni, vagyis azt a végtelen jégvilágot, amelynek közepette a *Forward*dal teleltünk. Ám amily mértékben felfelé haladunk, abban a mértékben távolodunk a földgolyó leghidegebb részétől; tehát ezen a területen túl rá kell akadnunk mindarra, amire Parry, Ross és a többi sarkutazó rátalált.

– Mindenesetre - sóhajtott fel bánatosan Altamont -, eddig mi itt inkább a felfedezők mesterségét űztük, mintsem a vadászokét!

– Csak türelem - felelt a doktor -, lassacskán változni kezd a vidék, s nagyon csodálkoznék, ha nem akadnánk vadra azokban a vízmosásokban, ahol valamelyes kis növényzet módját lelte a megélhetésnek.

– Be kell vallani - mondta bosszúsan az amerikai -, hogy bizony lakatlan s lakhatatlan területen vonulunk át.

– Ó! „Lakhatatlan.” Ez csak amolyan frázis - válaszolt a doktor -; én nem hiszem, hogy vannak lakhatatlan területek; az ember, ha áldozatok árán is, ha nemzedékek pusztulnak is bele, de a mezőgazdaság tudományának minden eszközével végül mégiscsak termékennyé varázsolja az ilyen vidéket is!

– Úgy gondolja? - kérdezte Altamont.

– Természetesen! Ha ön azon a vidéken járna, amely a földi élet bölcsője volt, ott, ahol Théba, Ninive, Babilon terült el egykoron, atyáink e termékeny völgyeiben lehetetlennek látná, hogy valaha is emberek élhettek ott, sőt még a levegő is megmételyeződött ott azóta, hogy az emberek eltűntek onnan. Ez általános törvénye a természetnek, amely egészségtelenné, terméketlenné teszi azokat a vidékeket, ahol mi még nem élünk, éppúgy, mint azokat, ahol mi már nem élünk. Tudja meg hát: az ember maga teremti meg hazáját, jelenlétével, szokásaival, szorgalmával - s többet mondok -, magával a leheletével. Lassanként módosítja a talaj párolgását, a légköri viszonyokat, s már azzal is egészségesebbé teszi, hogy lélegzik! Tehát legfeljebb azt mondhatjuk, hogy vannak lakatlan helyek. De lakhatatlanok? Lakhatatlanok nincsenek sehol!

Ilyen beszélgetésbe merülve folyvást meneteltek a természettudósokká vedlett vadászok, míg egy tágas, csupasz völgyféléhez nem értek, amelynek mélyén egy csaknem teljesen jégmentes folyó kígyózott. Déli fekvése folytán partjain s lejtőin némi növényzet tengődött. A talaj itt valósággal áhítozott a megtermékenyülésre, csak néhány hüvelyknyi televényföldre lett volna szükség, s a föld boldogan ontotta volna a termést. A doktor figyelmeztette társait a talajnak erre a nyilvánvaló sajátosságára.

– Nézzék például ezt - mondta -, hát valami vállalkozó szellemű telepesek szükség esetén nem tudnának megélni ebben a vízmosásban? Szorgalommal s kitartással át tudnánk alakítani; persze nem mérsékelt övi szántófölddé, ezt nem állítom, de mindenesetre olyan területté, amelyen meg lehet élni. De nézd csak! Ha nem csalódom, néhány négylábú lakója is van ennek a földnek! Ismerik a jó helyecskéket a szemtelenek!

– Szavamra, sarki nyulak! - kiáltott fel Altamont, s már töltötte is a puskáját.

– Várjon! - kiáltott rá a doktor - várjon, maga megveszekedett vadász! Ezeknek a szegény állatoknak eszükben sincs a menekülés! Ugyan, ne bántsa őket, hiszen felénk tartanak!

Három-négy süldőnyúl, az apró hanga s az új moha közt ugrándozva valóban a három vadász felé tartott; úgy látszott, cseppet sem félnek tőlük, kedves, együgyű pofácskával futottak oda hozzájuk, amivel azonban egyáltalán nem sikerült lefegyverezniük Altamontot.

Nemsokára ott csücsültek a nyuszik a doktor lába előtt; lehajolt hozzájuk, megsimogatta a bundácskájukat, s így szólt:

– Mire való puskalövéssel fogadni azt, aki gyöngédségért jő hozzánk? Semmi hasznunk ezeknek a kis állatoknak a halálából.

– Igaza van, doktor - felelt Hatteras. - Hagyjuk meg az életüket.

– Hát ezek a hófajdok, amelyek itt felénk repülnek? - kiáltott fel Altamont. - Meg ezek a gémek, amelyek a hosszú pipaszárlábaikon döcögnek erre?

Egész sereg szárnyas népség jött a vadászok elébe, nem is sejtvén a veszélyt, amelyet a doktor jelenléte hárított el felőlük. Még Duk maga is megemberelte magát, s csodálkozva állt ott.

Érdekes s egyben megható látványt nyújtott ez a sok szép állat, amint bizalmatlanság nélkül ott futkároztak, ugrándoztak, röpködtek körülöttük. Néhány madár a jóságos Clawbonny vállára telepedett; az állatok a lába elé heveredtek, mintegy kínálkozva nyúltak el a szokatlan gyöngédség, a cirógató emberkéz alatt. Mintha csak minden tőlük telhetőt elkövetnének ez ismeretlen vendégek méltó fogadtatására. Örvendezve csacsogott a sok madár, egymást hívogatták, s jöttek is, a vízmosás minden pontjáról; valóságos varázslónak látszott köztük a doktor.

A vadászok folytatták útjukat, felfelé haladtak a patak meredek partjain, s nyomukban mindenütt szárnyas és bundás új kis barátaik. A völgy egy kanyarulatánál nyolc-tíz állatból álló rénszarvascsapatot vettek észre, amint a hó alól éppen csak hogy kibújt zuzmóféleséget eszegették; a békésen legelésző állatok kedves látványt nyújtottak csipkézett agancsaikkal, amelyeket a tehenek éppoly büszkén viseltek, mint a bikák; gyapjúszerű bundájuk már levedlette téli fehér színét, hogy a nyári, szürkésbarna ruházatnak adjon helyet. A rénszarvasok sem látszottak ijedtebbeknek, sem kevésbé szelídeknek, mint e békés vidék nyulai vagy madarai. Ilyen lehetett az első ember viszonya az első állatokhoz, a világ őskorában.

A vadászok a nyáj kellős közepébe értek anélkül, hogy akár csak egyetlen állat is egy lépést tett volna a menekülésre; ezúttal a doktor már alig bírta fékezni Altamont vadászszenvedélyét. Az amerikai nem bírta nyugton szemlélni ezt a remek vadat anélkül, hogy a vérszomj el ne öntötte volna agyát. Hatteras megindultan nézte a kedves állatokat, amint odajöttek a doktorhoz, minden élőlény jó barátjához s ruhájához dörgölték bársonyos orrukat.

– De hát végül is nem vadászni jöttünk ide? - morgott Altamont.

– Pézsmaökröt lőni, s nem egyebet! - felelt a doktor. - De nem is tudnánk mihez kezdeni ezzel a vaddal. Élelemkészleteink kielégítőek; hagyja hát, hadd örüljünk ennek a megható jelenségnek, hogy az ember itt jár az életüknek örvendező, békés állatok között anélkül, hogy félelmet keltene bennük.

– Ez azt bizonyítja, hogy ezek még sose láttak embert - mondta Hatteras.

– Nyilvánvalóan - felelt a doktor -, és ebből a megfigyelésből azt az észrevételt is leszűrhetjük, hogy ezek az állatok nem amerikai származásúak.

– Miért ne lennének amerikai származásúak? - kérdezte Altamont.

– Mert ha Amerikában születtek volna, akkor már tudnák, mint vélekedjenek arról a kétlábú, kétkezű emlősállatról, amelynek ember a neve, s akkor nyomban elmenekültek volna, mihelyt megpillantottak bennünket! Nem, az a valószínű, hogy északról kerültek ide, hogy Ázsiának azokon az ismeretlen vidékein vannak otthon, ahová a magunkfajta sose jutott el, és hogy a Sarkkal szomszédos szárazföldön jöttek keresztül. Így hát önnek, Altamont, semmi joga ahhoz, hogy honfitársainak tekintse őket.

– Ó, a vadak nem veszik ezt olyan szigorúan - felelt Altamont -, s a vad mindig odavaló, ahová az, aki lelövi!

– Ugyan, csillapodjék, derék Nimródom! Ami engem illet, inkább sose süssem el a puskámat, mintsem hogy megrémítsem itt ezt a kedves népséget. Nézze! Még maga Duk is összebarátkozik ezekkel a szép állatokkal. Higgye el, jobb jónak lenni, ha lehet! A jóság - erő!

– Jó, jó - felelt Altamont, aki nemigen értette ezt a lelki finomságot -, szeretném én önt medvék vagy farkasok közt látni, de úgy, hogy ez a jóság legyen minden fegyvere!

– Ó, én nem állítom azt, hogy megbabonázom a vadállatokat - felelt a doktor -; én nem hiszek Orpheusz varázslatában; egyébként pedig a medvék és a farkasok úgysem jönnének ide hozzánk, mint a nyulak, foglyok és rénszarvasok.

– Mért ne jönnének, ha sose láttak embert? - kérdezte Altamont.

– Mert azok az állatok természetüknél fogva vadak, és a vadság éppúgy gyanakvóvá tesz, mint a gonoszság. Ezt a tételt a megfigyelők éppúgy vonatkoztathatták az emberre, mint az állatokra. Aki gonosz, az gyanakvó is, és hamar megijed az, aki félelmet tud kelteni.

Ezzel a kis természetbölcseleti leckével végződött a beszélgetés.

Az egész napot ebben a vízmosásban töltötték, amelyet a doktor északsarki Árkádiának akart elnevezni; társai ezt egyáltalán nem ellenezték, s mikor leszállt az est, olyan vacsora után, amely e vidék egyetlen lakójának sem került az életébe, a három vadász nyugovóra tért egy sziklamélyedésben.