A JÉG FOGSÁGÁBAN

Másnap arról tárgyaltak, hogy vadászatot rendeznek, amelyen Hatteras, Altamont és a hajóács vesz részt. A nyugtalanító nyomok nem jelentek meg újra; a medvék minden bizonnyal lemondtak támadó tervükről, vagy azért, mert féltek az ismeretlen ellenségtől, vagy pedig azért, mert semmi új jelét nem látták annak, hogy élőlények lennének e hótömeg alatt.

A három vadász távolléte alatt a doktornak a Johnson-szigetig kellett hatolnia, hogy kivizsgálja a jég állapotát, s hogy néhány vízrajzi meghatározást végezzen. Csikorgó hideg volt, de a telelők jól bírták, mert bőrüket hozzászoktatták ehhez a szertelen éghajlathoz.

A főmatróznak a Doktor-lakban kellett maradnia házőrzőnek.

A három vadász nekifogott az indulás előkészületeinek. Mindegyik egy-egy vontcsövű, kétlövetű, kúpgolyós puskával fegyverkezett fel. Némi pemmicankészletet is vittek magukkal, arra az esetre, ha az éjszaka kint érné őket. Ezenkívül elválhatatlan szerszámukat, a hókést is magukkal vitték; ez nélkülözhetetlen eszköz ezen a vidéken. Felszerelésüket dámvad bekecsük övébe csúsztatott szekerce egészítette ki.

Ezzel a felszereléssel, öltözettel s fegyverzettel messzire mehettek, s mivel ügyes és vakmerő férfiak voltak, jó vadászzsákmányra számíthattak.

Reggel nyolc órára elkészültek, s útnak eredtek. Duk előttük ugrándozott. A keleti dombon kaptattak felfelé, majd megkerülték a világítótorony kúpját, és a Bell-hegység szegélyezte déli síkon nyomultak előre.

Maga a doktor, miután megállapodott Johnsonnal, hogy veszély esetén hogyan adjanak jelt egymásnak, a part felé ereszkedett le, hogy a Viktória-öblöt ellepő, változatos formájú jégtömbökhöz érkezzék.

A főmatróz egyedül maradt a Gondviselés-erődben, de nem ült tétlenül. Azzal kezdte, hogy kieresztette a „kutyapalotából” a nyugtalankodó grönlandi kutyákat; a szabadságtól megrészegült állatok boldogan hemperegtek a hóban. Ezután Johnson bonyolult házimunkákkal foglalkozott. Ki kellett egészítenie a tüzelőt meg az élelmet, rendet teremteni a raktárakban, megjavítani jó néhány törött szerszámot, megfoltozni a rossz állapotban levő takarókat, s rendbe hozni a cipőket a hosszú nyári kirándulásokra. Volt itt munka elég, és a főmatróz a mindenhez értő tengerész sokoldalú ügyességével dolgozott.

Munka közben eltűnődött a tegnapi beszélgetésen; a kapitányra gondolt, s különös önfejűségére, ami mindamellett nagyon hősies és tiszteletre méltó: nem akarja, hogy egy amerikai - sőt akár egy amerikai bárka is - előbb érje el a Sarkot, mint ő.

– De szerintem mégiscsak nehéz lesz hajó nélkül kelni át az óceánon - morfondírozott az öreg -; és ha előttünk a nyílt tenger, nincs mit tennünk, hajóznunk kell. Még a legkülönb angol sem képes háromszáz mérföldet úszni. A hazafiságnak is van határa. Hát majd meglátjuk. Még ráérünk. Clawbonny úr még nem mondta ki az utolsó szót ebben a kérdésben. Ő ügyes ember, majd csak eltéríti a kapitányt rögeszméjétől. Sőt fogadni mernék, hogy ha a sziget táján jár, csak egy pillantást vet a Porpoise roncsaira, s máris tudja, mit lehet belőle csinálni.

Johnson idáig jutott tűnődésében, s egy óra múlt el azóta, hogy a vadászok otthagyták az erődöt, mikor szél alatt két-három mérföldnyiről erős dörrenést hallott.

– Jól van! - dünnyögte a vén tengerész. - Mégiscsak találtak valamit, s nem is kellett messzire menniük, mert tisztán hallatszott a lövés. Persze, hiszen kristálytiszta a levegő!

Most még egy, majd harmadik dörrenés hallatszott, gyors egymásutánban.

– No nézd csak - motyogta magában Johnson -, hát ezek aztán jó helyre vetődtek!

Most megint három lövés dörrent, de már közelebb.

– Hat lövés! - számlálta Johnson. - Nincs több golyójuk. Szorult helyzetben lehettek! Vagy tán véletlenül...

Johnson elsápadt. Kisietett, s néhány pillanat alatt felkapaszkodott a hegykúp csúcsára. Megremegett attól, amit látott.

– A medvék! - kiáltott fel.

A három vadász - nyomukban Duk - lélekszakadva futott visszafelé, s öt óriási állat üldözte őket; hat golyójuk nem bírt a medvékkel, s azok mind közelebb jutottak hozzájuk. Hatteras hátramaradt, s most már csak úgy bírta tartani az állatok közt s közte levő távolságot, hogy egymás után dobálta feléjük a sapkáját, a szekercéjét, sőt végül a fegyverét is. A medvék megtorpantak, hogy szokásuk szerint körülszaglásszák a kíváncsiságuk felkeltésére odavetett tárgyakat, s ezzel némi tért vesztettek ezen a hómezőn, amelyen ők a leggyorsabb lónál is sebesebben futnak.

A futástól végképp kifulladt Hatteras, Altamont és Bell így jutott el Johnsonig, s a magas lejtőről vele együtt ereszkedtek le a jégházig. Az öt medve már csaknem érintette őket, s a kapitánynak késével kellett elhárítani egy szörnyű erejű mancsütést.

Hatteras és társai szempillantás alatt bezárkóztak a házba. Az állatok a fennsíknak a kúp csonkasága formálta kiemelkedő részén álltak meg.

– Végre! - kiáltott fel Hatteras. - Itt már előnyösebben védekezhetünk, öten öt ellen!

– Négyen öt ellen! - kiáltott fel rémülten Johnson.

– Hogyan? - nézett rá értetlenül Hatteras.

– A doktor! - felelt Johnson, s az üres szalon felé mutatott.

– Nos?

– A doktor a sziget felé ment!

– A szerencsétlen! - kiáltott fel Bell.

– Nem hagyhatjuk egyedül - mondta Altamont.

– Szaladjunk! - kiáltotta Hatteras.

Azzal gyorsan kinyitotta az ajtót, de alig volt ideje becsapni: egy medve mancsütése csaknem szétzúzta a koponyáját.

– Itt vannak! - kiáltott fel.

– Mind? - kérdezte Bell.

– Mind! - felelt Hatteras.

Altamont az ablakhoz ugrott, s kezdte berakni az ablaknyílásokat azokkal a jégtömbökkel, amelyeket a házfalakról távolítottak el. Társai szótlanul követték példáját. A csendet csak Duk tompa csaholása szakította meg.

De meg kell mondani, hogy ezeknek az embereknek most csak egyetlen gondolatuk volt; elfeledték az őket fenyegető veszélyt, s csak a doktor járt az eszükben. Csak őrá gondoltak, s nem önmagukra. Szegény Clawbonny! Ez a jóságos, áldozatkész ember, a lelke ennek a kis településnek! Most először történt, hogy nincs köztük. S most a végső veszéllyel néz szembe, a legrémesebb halál vár rá, mert hiszen kirándulása végeztével nyugodtan bandukol hazafelé, a Gondviselés-erődbe, s itt szemben találja magát ezekkel a szörnyű vadállatokkal. S nincs rá mód, hogy figyelmeztessék!

– Én mindazonáltal nagyon csalódnék, ha ő nem vigyázna magára - mondta Johnson. - Okvetlenül fel kellett figyelnie a nagy puskaropogásra, s így tudhatja, hogy valami rendkívüli eseménynek kellett történnie.

– De ha messze volt akkor, s nem hallotta meg? - felelt Altamont. - Mindent egybevetve nyolcvan százalékban áll az az esély, hogy a veszélyt nem is gyanítva tart most hazafelé! A medvéket az erőd lejtője rejti, s így nem is veheti észre őket!

– Hát akkor előbb kell megszabadulnunk ezektől a veszélyes dögöktől, még mielőtt a doktor visszatér - felelt Hatteras.

– De hogyan? - kérdezte Bell.

Erre a kérdésre bajosan lehetett felelni. Hogy kirohanást kíséreljenek meg, ez keresztülvihetetlennek látszott. Gondjuk volt rá, hogy eltorlaszolják a tornácot, de a medvék, ha éppen eszükbe jut, könnyűszerrel megbirkózhattak ezzel az akadállyal; most már tudják, mihez tartsák magukat ellenfeleik számát s erejét illetően, és játszi könnyedséggel juthatnak el hozzájuk.

A foglyok a Doktor-lak minden szobájában elhelyezkedtek, hogy minden behatolási kísérletet szemmel tarthassanak; ha jól füleltek, hallhatták a medvék jövését-menését, tompa dörmögésüket s amint óriási mancsaikkal a jégfalakat kaparják.

De most már tenni kell valamit. Az idő sürgetett. Altamont úgy határozott, hogy lőrést kell nyitni, hogy kilövésük legyen a támadókra. Néhány perc alatt valami résfélét vágott a jégfalba, s elhelyezte benne puskája csövét; de mihelyt kitolta a csövet a szabadba, odakünn ellenállhatatlan erő ragadta ki kezéből a fegyvert, anélkül, hogy elsüthette volna.

– Az ördögbe is! - kiáltott fel. - Gyengék vagyunk mi ide.

És sietve tömködte be a lőrést.

Már egy órája voltak ebben a helyzetben, és nem is sejthették, mi lesz ennek a vége. Megint megvitatták a kitörés lehetőségét. Hiába, gyengék voltak, mert a medvékkel nem lehetett egyenként felvenni a harcot. Mindamellett, csak hogy már történjék valami, s az igazat megvallva azért is, mert restelltek, hogy vadállatok tartsák rabságban őket, Hatteras és társai már-már elszánták magukat arra, hogy egyenest nekimennek a bestiáknak, amikor a kapitánynak valami más védekezési mód jutott eszébe.

Felvette a piszkavasat, amellyel Johnson a salakot szokta kikaparni a tűzhelyekből, és bedugta a kályhába, a parázs közé; majd nyílást vágott a jégfalba, de anélkül, hogy teljesen átütné a falat, vagyis olyként, hogy vékony jégréteg maradt a nyílás szabadba vezető oldalán.

Társai csak nézték. Mikor a piszkavas már fehéren izzott, Hatteras megszólalt:

– Ez az izzó vasrúd arra szolgál, hogy visszaszorítsam vele a medvéket; ezt nem foghatják meg s így aztán a lőrésen át könnyű lesz sortüzet adni rájuk anélkül, hogy fegyvereinket kiragadhatnák a kezünkből.

– Jó gondolat! - kiáltott fel Bell, s mindjárt lövőállásba is helyezkedett Altamont mellett.

Most Hatteras kihúzta a vasrudat a parázsból, s gyorsan átdöfte vele a falat. Az izzó rúd nyomában siketítőn vált vízpárává a hó. Két medve odarohant, megragadta az izzó vasrudat, s borzalmasan felbömbölt; ugyanabban a pillanatban négy fegyver dörrenése remegtette meg a levegőt.

– Talált! - kiáltott fel az amerikai.

– Talált - visszhangozta Bell.

– Folytassuk - szólt Hatteras, s pillanat alatt betömte a nyílást.

A vasrudat ismét az eleven parázsba dugták; néhány perc alatt vörösen izzott.

Altamont és Bell megtöltötték puskájukat, s elfoglalták lőállásukat. Hatteras szabaddá tette a lőrést, s újra kidugta az izzó vasrudat.

Ám most a rúd valami áthatolhatatlan felületbe ütközött.

– A mindenségit! - kiáltott fel az amerikai.

– Mi a baj? - kérdezte Johnson.

– Hogy mi a baj? Semmi egyéb, mint az; hogy az átkozott bestiák egyik jégtömböt a másikra rakva falaznak be bennünket, hogy elevenen eltemessenek!

– Lehetetlen!

– Nézze, a piszkavas nem megy keresztül! Hát ez végül is már kész nevetség!

De bizony több volt nevetségnél. A helyzet aggasztóvá vált, s mindinkább rosszabbodott. A rendkívül eszes állatok ezt a módot fundálták ki, hogy megfojtsák áldozataikat. Úgy tornyozták fel a jégtömböket, hogy teljesen lehetetlenné tegyék a menekvést.

– Hát ez már mégiscsak sok! - mondta keserűen az öreg Johnson. - Ha emberek bánnának így velünk, az még csak hagyján. De hogy medvék!

E megjegyzés óta két óra telt el anélkül, hogy a foglyok helyzete változott volna. A kitörés terve megvalósíthatatlan lett: a vastag falakon semmi külső zaj sem hallatszott át. Altamont úgy futkosott fel s alá, mint egy vakmerő ember, aki kétségbeesetten látja, hogy a veszély nagyobb, mint az ő bátorsága. Hatteras borzadva gondolt a doktorra, s arra a veszedelemre, amely visszatérésekor fenyegeti.

– Ó, ha Clawbonny úr itt volna! - kiáltott fel Johnson.

– Nos, ő mitévő lenne? - kérdezte Altamont.

– Ó, ő ki tudna bennünket húzni a pácból!

– Hogyan? - kérdezte kedvetlenül az amerikai.

– Ha én azt tudnám, akkor nem lenne szükségem őrá. De azért mégiscsak kitaláltam, mit tanácsolna ő most nekünk.

– No mit?

– Azt, hogy együnk valamit! Ez semmiképpen sem árthat. Ellenkezőleg. Mit szól hozzá, Altamont úr?

– Ha úgy tetszik, hát együnk - felelt az amerikai. - Ámbár elég ostoba, hogy ne mondjam, megalázó helyzetben vagyunk.

– Fogadok - mondta Johnson -, hogy ha jóllaktunk, találunk valami módot arra, hogy kikerüljünk innen.

Senki sem felelt a főmatróznak, de asztalhoz ültek.

Johnson, mint aki a doktor iskolájában nevelkedett, megpróbált bölcselkedni a veszélyben, de ez valahogy nem akart sikerülni neki; a tréfa torkán akadt. A foglyok különben is kezdték igen rosszul érezni magukat. A levegő sűrűsödni kezdett a légmentesen elzárt helyiségben; a rossz huzatú kályhacsöveken át nem kaphattak friss levegőt, s így könnyű volt megjósolni, hogy igen rövid időn belül kialszik a tűz. A tüdők is meg a bűz is fogyasztják az oxigént, s nemsokára a szénsavnak ad helyet az éltető gáz, márpedig ez a halál!

Hatteras vette észre az új veszedelmet, nem is titkolta társai előtt.

– Akkor hát mindenáron ki kell jutnunk innen! - felelt Altamont.

– Úgy van! - helyeselt Hatteras. - De várjuk meg az éjszakát. Lyukat fúrunk a boltozatba, onnan kapunk majd friss levegőt, és egyikünk ezen a nyíláson át tüzel a medvékre.

– Egyebet nem is tehetünk - felelt az amerikai.

Ebben megegyeztek, s várták a pillanatot, amikor megkockáztathatják tervüket; az elkövetkező órákban Altamont folyvást szitkozódott a dolgok ilyetén állapota felett, amikor is - ahogyan ő mondta - „medvék és emberek vannak itt együtt, s ez utóbbiak játsszák a csúfos szerepet”.