A TELELÉS ÖRÖMEI

A sarkvidéken szomorúan egyhangú az élet. Az ember teljesen alá van vetve az időjárás szeszélyeinek; a viharok és a nagy hidegek kétségbeejtő egyformasággal váltják egymást. Legtöbbnyire a lábát se teheti ki az ember, jégkunyhójába zárkózva kell meghúznia magát. Hosszú hónapok telnek el így, s a telelő valóságos vakondokká válik.

Másnap még néhány fokkal hidegebb lett, s a világosságot teljesen elnyelő hóvihar kavargott a levegőben. A doktor tétlenül ült hát a kényszerű szobafogságban. Semmi tennivalója sem volt, legföljebb, hogy minden órában megtisztogatta a tornácot, nehogy befújja a hó. Meg aztán ismét simára csiszolta a belső melegtől nyirkossá vált jégfalakat; de a jégház nagyon szilárdan épült, s a hóviharok még csak ellenállóbbá tették, mert növelték a falak vastagságát.

A raktárak is jól állták a vihart. A hajóból hozott minden holmit a legnagyobb rendben raktározták el az „árudokk”-ban, ahogyan a doktor nevezte ezeket a helyiségeket. De bár ezek a raktárak csak alig hatvanlépésnyire voltak a háztól, némely napon, ha nagy volt a hófúvás, alig lehetett megközelíteni őket. Így hát a napi használatra szükséges bizonyos mennyiségű élelmiszert mindig a konyhában kellett tárolni.

Az az elővigyázatosság, hogy teljesen kirakodjanak a Porpoise-ból, helyénvalónak bizonyult. A hajó lassú, észrevétlen, de ellenállhatatlan nyomás alatt állt, amely lassanként szétzúzta; nyilvánvaló volt, hogy roncsait semmire sem lehet használni. De a doktor mégis mindig abban reménykedett, hogy valami bárkafélét összetákolhatnak majd belőle, hogy azon Angliába visszatérhessenek. De most még nem volt itt az ideje annak, hogy hozzáfogjanak a csónaképítéshez.

Így hát az öt telelő sarkutazó ideje nagy részét mélységes tétlenségben töltötte. Hatteras elgondolkodva hevert ágyán; Altamont ivott vagy aludt, és a doktor őrizkedett attól, hogy felrázza őket tespedésükből, mert mindig attól tartott, hogy csúnyán összekapnak. A két kapitány csak nagy ritkán szólt egymáshoz.

Így aztán az étkezések idején mindig Clawbonny vitte a szót, s óvatosan úgy irányította a társalgást, hogy az ne sérthesse a két kapitány önérzetét, de épp elég baja volt a túlfűtött érzékenység leszerelésével. A doktor tőle telhetően azon volt, hogy tanítsa, szórakoztassa társait, s hogy felkeltse érdeklődésüket; mikor éppen nem az útijegyzeteit rendezgette, előadást tartott nekik azokról a történelmi, földrajzi vagy meteorológiai tárgyakról, amelyek felvetődtek; előadása bölcs volt és szórakoztató, a legcsekélyebb eseményből is üdvös tanulságot vont le; kimeríthetetlen emlékezőtehetsége sose hagyta cserben; az elméletet jelenlevő személyekre alkalmazta, hogy például ez és ez a tény ilyen és ilyen körülmények közt játszódott le, s elméleteit személyes érveinek erejével támasztotta alá.

El lehet hát mondani, hogy ez az érdemes férfiú a lelke volt ennek a kis világnak, olyan lélek, akiből csak úgy sugárzott az őszinte érzés s az igazságosság. Társai korlátlanul bíztak benne, még Hatteras kapitánynak is imponált. Hatteras egyébként is szerette a doktort, aki minden szavával, egész modorával, szokásaival hozzájárult ahhoz, hogy ennek az elhagyatott öt embernek itt, hatfoknyira a Sarktól egészen természetesnek látszott az élet; mikor a doktort hallgatták, azt lehetett volna hinni, hogy otthon beszél, liverpooli dolgozószobájában.

És mégis, mennyire különbözött a helyzetük azoknak a hajótörötteknek a helyzetétől, akik a Csendes-óceán valamelyik szigetére vetődtek, azokétól a Robinsonokétól, akiknek érdekfeszítő története csaknem minden olvasóban irigységet ébreszt. Ott a tékozlón termő talaj, a bőkezű természet ezerféle élelmet kínál; azokon a szép tájakon némi fantázia s egy kis munka elég volt az anyagi jólét megteremtéséhez. A természet kedvében járt az embernek; a vadászattal s halászattal kielégítheti minden szükségletét; neki nőnek a fák, hívogatóan nyújtanak menedéket a barlangok, a patakok azért csörgedeznek, hogy szomját olthassa; pompás fák árnya védi őket a nap forró sugaraitól, és ha jön is az az enyhe tél, sose fenyegeti őket ez a rettenetes hideg. Ha ezek a Robinsonok véletlenül búzaszemet ejtettek el az áldott, termékeny talajon, néhány hónap múlva már arathattak is. A társadalmon kívüli tökéletes boldogság volt ez. S méghozzá ezek a varázslatos szigetek, ezek a jóságos földek a hajók útjába esnek. A hajótörött mindig remélheti, hogy majd csak felszedik, s türelmesen vár, míg ráakadnak, s elszakítják a boldog életétől.

De itt, Új-Amerikának ezen a partján!... - micsoda különbség! Olykor a doktor is összehasonlította a kettőt, de persze csak úgy magában, s főként a kényszerű tétlenség ellen berzenkedett.

Alig várta az olvadást, hogy folytathassa kirándulásait, s mégis félt az enyhébb időtől, mert előre látta, milyen súlyos jelenetek játszódnak majd le Hatteras és Altamont között. Ha valaha is sikerül a Sarkig nyomulniuk, hová vezet majd ennek a két embernek a vetélkedése?

Mindenre föl kellett készülni, s lassanként igazi egyetértésre, őszinte eszmeközösségre bírni a két ellenfelet. De mily nehéz feladat megbékíteni egymással egy amerikait meg egy angolt! Két ilyen embert, akiket közös származásuk még nagyobb ellenséggé tett, az egyik tele azzal a szigetországbeli gőggel, a másik meg okoskodó szellemmel megáldott, vakmerő s rámenős fajta.

Mikor a doktor így tűnődött az emberi versengés kérlelhetetlensége s e nacionalista vetélkedés felett, nem vont ugyan vállat, mert ezt sose tette, de el kellett szomorodnia az emberi gyengeségek láttán.

Gyakran beszélt erről Johnsonnal; az öreg tengerésszel teljesen egyetértettek ebben, s azt kérdezték egymástól, miként fogjanak hozzá, hogyan csillapítsák a szenvedélyeket, hogy célhoz érjenek, és sok bonyodalom előrevetett árnyékát vélték látni. Közben tovább tartott a rossz idő. Még gondolni sem lehetett arra, hogy akár csak egy órára is kitegyék a lábukat a Gondviselés-erődből. Éjjel-nappal a jégházban kellett rostokolniuk. Mindnyájan unatkoztak, a doktor kivételével; ő mindig talált valami elfoglaltságot.

– Hát igazán semmi lehetőség nincs itt a szórakozásra? - kérdezte egy este Altamont. - Hát élet ez, ha úgy kell élni, mint a télire megbújt csúszómászóknak?

– Már ez így van - felelte a doktor -; sajnos, nem vagyunk elegen ahhoz, hogy valami rendszeres szórakozást megszervezhessünk.

– Tehát ön azt gondolja - folytatta az amerikai -, hogy ha többen lennénk, akkor inkább állna módunkban leküzdeni a tétlenséget?

– Kétségkívül. Mikor egy-egy hajó teljes legénysége telelt az északi sarkvidéken, mindig módját lelték, hogy ne unatkozzanak.

– Hát arra igazán kíváncsi vagyok, hogyan fogtak hozzá; valóban találékony szelleműnek kell lennie annak, aki ilyen helyzetből bármilyen csekély vidámságot ki tud csiholni. Remélem, nem rejtvényfejtéssel szórakoztatták egymást?

– Nem, de erre nem is igen volt szükségük - felelte a doktor. - Ők a szórakozásnak két nagy lehetőségével éltek ezeken a sarkvidéki tájakon: a sajtóval meg a színházzal.

– Micsoda! Újságjuk volt? - álmélkodott az amerikai.

– És színházat játszottak? - kiáltott fel Bell.

– Úgy bizony, és igaz örömüket lelték benne. Ezért hát Parry kapitány a Melville-szigeti telelésekor ezt a kétfajta szórakozást javasolta a legénységnek, s a javaslatnak óriási sikere volt.

– Hát, őszintén szólva, magam is szerettem volna ott lenni - felelte Johnson -; az érdekes lehetett.

– Érdekes is meg mulatságos is, derék Johnsonom; Beechy hadnagy lett a színigazgató és Sabine kapitány a Téli Krónika, vagyis az Észak-georgiai Híradó főszerkesztője.

– Jó címek - jegyezte meg Altamont.

– Ez az újság 1819. november 1-től 1820. március 20-ig minden hétfőn megjelent. Beszámolt a telelés minden eseményéről, a vadászatokról, napihíreket közölt, s a meteorológiai változásokkal meg a hőmérséklettel foglalkozott; többé-kevésbé tréfás kis krónikákat is hozott; persze hiába kereste volna benne az olvasó, mondjuk, egy Sterne szellemességét vagy a Daily Telegraph elragadó cikkeit; de végül is múlt vele az idő, s szórakoztak; az olvasók sem kényesek nem voltak, sem közömbösek, s úgy vélem, sose volt újságírónak kellemesebb dolga, mint ott.

– Szavamra, kíváncsi volnék egy ilyen sarkvidéki újság egy-egy közleményére, kedves doktor - mondta Altamont. - Azóta bizonyára az első betűtől az utolsóig „elfagytak” azok a cikkek.

– Dehogyis! - felelte a doktor. - Mindenesetre az, amit például kissé naivnak tartott volna a Liverpooli Bölcsészeti Társulat vagy a Londoni Irodalmi Intézet, az nagyon megfelelt a hó alatt kucorgó tengerészlegénység ízlésének. De ön is megítélheti. Akarja?

– Hogyan? Csak úgy előszedi az emlékezetéből?...

– Nem, de a Porpoise-on megvolt a Parry utazásai című könyv, s én egyszerűen felolvasom belőle az egyik cikket.

– Halljuk! - kiáltottak fel a doktor társai.

– Mi sem könnyebb ennél.

A doktor előkereste a társalgó szekrényéből a kívánt művet, s egykettőre megtalálta benne a kérdéses fejezetet.

– Tessék, itt van néhány kivonat az Észak-georgiai Híradóból. Ez itt például egy, a főszerkesztőhöz írt levél:

„Nagy megelégedéssel fogadtuk az ön javaslatát, hogy alapítsunk újságot. Meg vagyok győződve arról, hogy a lap az ön irányításával sok szórakozást szerez majd nekünk, s nagyban megkönnyíti a sarki sötétség száz napjának elviselését.

Az az érdeklődés, amelyet én a magam részéről tanúsítok iránta, kíváncsivá tett, hogy vajon milyen hatással van az ön híradója a mi társadalmunk összességére, s - a londoni sajtó szavaival élve - biztosíthatom önt, hogy a dolog mély hatással volt az olvasóközönségre.

Az ön tájékoztatójának megjelenését követő napon a tinta utáni kereslet szokatlan, mondhatnám, példátlan méreteket öltött a hajón. Asztalaink zöld terítőit egyszerre a megrágott tollszárak szilánkjainak özöne borította el, nagy szerencsétlenségére egyik szolgánknak, akinek, miközben le akarta rázni a terítőt, egy ilyen szilánk a körme alá fúródott.

Végül, jó forrásból eredő hír szerint tudomásom van arról, hogy Martin őrmesternek nem kevesebb, mint kilenc zsebkést kellett élesítenie.

Meg kell nézni asztalainkat: csak úgy roskadozik mindegyik az írópolcok ránehezedő súlyától, holott ezek a polcok két hónap óta nem látták a napot, s azt mondják, hogy még a hajófeneket is többször ki kellett nyitni, hogy mélyéből kiszedjék azt a számtalan rizsma papírt, amely nem számított arra, hogy ilyen rövid lesz a pihenője.

De azt is meg kell mondanom önnek, gyanakszom, hogy majd olyan cikkeket is megkísérelnek becsúsztatni az ön lapocskájába, amelyek minden eredetiséget nélkülöznek, s minthogy már másutt is megjelentek, nem felelhetnek meg az ön tervének. Tény, hogy tegnap este láttak egy szerzőt, aki írópolcára hajolva a Spectateur egy nyitott kötetét tartotta egyik kezével, míg a másikkal a befagyott tintát melengette egy lámpa lángjánál! Fölösleges figyelmeztetnem önt arra, hogy óvakodjék az ehhez hasonló ragaszkodásoktól; nem akarjuk viszontlátni a Téli Krónikában azt, amit több mint egy évszázaddal ezelőtt őseink olvastak vacsorázás közben.”

– Egészen jó - mondta Altamont, mikor a doktor befejezte a felolvasást. - Igazán elmés írás, a levélíró eleven eszű fiú lehetett.

– Eleven eszű, ez a helyes kifejezés - felelt a doktor. - S nézzék például ezt az apróhirdetést, ebből se hiányzik a móka:

„*Feddhetetlen *hírű, középkorú nő, az Észak-georgiai Királyi Színház társulatához öltöztetőnőnek kerestetik. Megfelelő fizetés. Tea és sör ingyen, tetszés szerint. Jelentkezés a színházbizottságnál. Utóirat: Özvegyek előnyben.”

– Szavamra, nem voltak finnyásak azok a mi honfitársaink - mondta Johnson.

– És akadt megfelelő özvegy? - érdeklődött Bell.

– Úgy látszik - felelte a doktor -, mert íme, egy válasz:

„Uraim! Özvegyasszony vagyok, huszonhat éves, s erkölcseimet és képességeimet illetően megdönthetetlen tanúsággal szolgálhatok. De mielőtt az önök színházának művésznőit öltöztetni kezdeném, előbb tudni szeretném, szándékukban áll-e magukon tartani nadrágjukat, valamint azt, hogy rendelkezésemre bocsátanak-e néhány markos matrózt, akiknek segítségével majd kellően összehúzhatom s megszoríthatom a hölgyek derékfűzőinek zsinórzatát. Ha ez megvan, uraim, akkor számíthatnak alázatos szolgájukra,

A. B.-re

U. i. Nem kaphatnék a söröcske helyett pálinkát?”

– Bravó! - kiáltott fel Altamont. - Szinte látom azt a szobalányt, amint úgy húzza azt a fűzőzsinórt, mint a hajócsigát. Hát szóval vidám fiúk voltak a Parry kapitány legényei.

– Mint mindazok, akik elérték a céljukat - jegyezte meg Hatteras.

Hatteras csak úgy odavetette ezt a megjegyzést a beszélgetők közé, aztán ismét szokásos hallgatásába merült. A doktor nem akarta súlyosbítani a feszültséget, hát sietve folytatta a felolvasást.

– Ez meg itt egy leírás a sarkvidéki viszontagságokról - mondta -; ezt a végtelenségig lehetne variálni; de egynémely megfigyelése eléggé helytálló! Ám ítéljék meg önök.

...Reggel kimégy a szabad levegőre, s amikor kiteszed a lábad a hajóból, hideg fürdőt veszel a szakács gödrében.

Vadászatra indulsz, megközelítsz egy remek rénszarvast, célba veszed, megnyomod a ravaszt, de keserves csalódás ér, mert puskád csütörtököt mond; a gyutacs átnedvesedett.

Útra kelsz egy darab friss kenyérrel a zsebedben, s mikor rád jön az éhség, olyan kővé fagyott kenyérdarabot szedsz elő, hogy beletörne a fogad, ha bele tudnál harapni.

Sietve hagyod ott az asztalt, mert farkast jeleztek a hajó közelében, s mire visszatérsz, elvitte a macska az ebédet.

Mély és hasznos töprengésekbe merülve jössz hazafelé sétádról, s hirtelen arra rezzensz fel, hogy megölel egy jegesmedve.

– Amint látják, barátaim - tette hozzá a doktor -, egyáltalán nem jönnénk zavarba, ha néhány másféle sarkvidéki kellemetlenséget kellene elképzelnünk; de mihelyt átvészelte az ember az ilyen nyomorúságot, máris kész öröm róla beszámolni.

– Szavamra, szórakoztató újság ez a Téli Krónika - felelte Altamont -, és igazán kár, hogy nem lehetünk előfizetői!

– Hátha megpróbálnánk lapot alapítani - mondta Johnson.

– Öten? - kérdezte Clawbonny. - Épp hogy kitelne belőlünk a szerkesztőség, s nem maradna elég olvasóközönségünk.

– Éppúgy, mint nézőközönségünk, ha azt vennők a fejünkbe, hogy színházat játszunk - felelte Altamont.

– Igaz is, Clawbonny úr - mondta Johnson -, beszéljen nekünk egy kicsit a Parry kapitány színházáról. Új darabokat játszottak benne?

– Persze. A tervek szerint abból a két kötetből, amelyeket az Hecla fedélzetén találtak, kiosztották a szerepeket, és kéthetenként tartották az előadásokat; de csakhamar teljesen elnyűtték a műsort, tehát működésbe kellett lépniük az alkalmi szerzőknek, és Parry maga állított össze a karácsonyi ünnepekre egy, a helyzetükhöz illő komédiát; Az Északnyugati átjáró vagy Az utazás vége című darabnak óriási sikere volt.

– Csuda egy cím - felelte Altamont -; de bevallom, ha nekem kellene írnom ilyen témáról, nagy zavarba jönnék a darab befejezése miatt.

– Igaza van, kapitány - mondta Bell -, ki tudja, mi lesz a vége.

– Mire való az utolsó felvonásra gondolni - kiáltott fel a doktor -, ha az elsők olyan szépen peregnek? Bízzuk a dolgot a Gondviselésre, barátaim; játsszuk a lehető legjobban a szerepünket, mivelhogy a befejezés minden evilági dolgok szerzőjének kezében van; bízzunk az ő képességeiben, ő majd kihúz minket a csávából.

– Akkor hát gyerünk, és álmodozzunk minderről - ásított Johnson. - Már későre jár, s ha itt az ideje az alvásnak, hát akkor aludjunk.

– Ilyen sürgős magának, kedves öregem? - mosolygott a doktor.

– Hát mit csináljak, Clawbonny úr, ha én egyszer oly jól érzem magam a kuckómban! S ezenkívül, olyan szépeket szoktam álmodni... szép, meleg országokról! Így aztán elmondhatom, hogy életem egyik fele az egyenlítőnél játszódik le, a másik meg a sarkvidéken.

– Az ördögbe is! Akkor maga ugyan jól rendezte be az életét - jegyezte meg Altamont.

– Úgy, ahogy mondja - felelte a főmatróz.

– Akkor hát kegyetlenség lenne tőlünk, ha a derék Johnsont tovább sóvárogni hagynánk - indult fekvőhelye felé a doktor. - A trópusi napfény már várja őt. Gyerünk aludni.