Öcsém, ahogy sejtettem, ott várt a hajóállomáson.

Megöleltük egymást.

– Henry, édes, drága Henrym, be boldog vagyok, hogy újra láthatlak.

Szeme könnyes volt az örömtől, hangja meghatottságtól fátyolos.

Én sem tudtam egyebet mondani, mint:

– Drága Márk! Végre itt vagyok melletted.

Aztán mikor a viszontlátás nagy megindulása véget ért, vidám hangon mondtam:

– Az út vége felé már ugyancsak fáradt voltam, de most a viszontlátás örömei között teljesen elmúlt a fáradságom.

– Igaz, meg sem kérdeztem még, milyen volt az utad?

Egy pillanatig haboztam, hogy ne említsem-e meg a különös esetet, melyet öcsém kérdése most újra eszembe juttatott? De aztán elvetettem magamtól ezt az ötletet.

– Óh, nagyon kellemes. Most vigyél a lakásodra, hogy egy kicsit rendbeszedjem magam. Aztán pedig elmehetnénk Radvánszkyékhoz. Már alig várom, hogy megismerkedjem velük. Messze lakol?

– Óh, dehogy. A Nagyszállóban, alig 10 percnyire. De előbb hadd mutassalak be jövendőbeli sógoromnak.

Észre sem vettem, hogy egy-két lépésnyire Márk öcsém mögött egy katonaruhás férfi állott.

– Henry bátyám, Radvánszky Ferenc huszárkapitány, - mutatott be minket egymásnak Márk.

Radvánszky Ferenc 28-30 év körüli, középmagas termetű férfi volt. Arca kerek, szeme fekete, tüzes ragyogású, szép barna, tömött bajusza jól illett keményvágású, férfias arcához.

Igaz magyar meleg szívességgel fogadott, kedvesen, közvetlenül.

Megrázta kezemet és aztán így szólt:

– Kedves Henry barátom, - mert úgy-e, megengeded, hogy így szólítsalak, - nagyon, nagyon örülünk mindnyájan, hogy megismerhetünk. Azaz mit is beszélek? Hiszen ismerünk mi már téged régóta. Öcséd annyi sok szépet és jót beszélt rólad, hogy ismeretlenül is legkedvesebb ismerősünkké lettél.

Ez a meleg fogadtatás végtelenül jól esett.

– Hiába, a magyar vendégszeretetnek nincs párja a föld kerekségén, - mondtam. - És milyen kedves szokás, hogy a magyarok, ha jóviszonyban vannak, keresztnevükön szólítják és tegezik egymást. Mennyivel melegebbé, kedélyesebbé válik a társalgás, mint a többi nyelvek hideg Ön és Uram megszólítása mellett.

Egyébként Radvánszky Ferenc kitűnően beszélt franciául.

Meg is mondtam neki, mire mosolyogva jegyezte meg, hogy az egész család több ízben és hosszabb ideig tartózkodott Svájcban, sőt voltak Franciaországban is, már pedig francia területen csak ráragad valami az emberre.

– Gyerünk, gyerünk, - nógatott Márk - Mária már türelmetlenül vár minket és kikapunk, ha elkésünk.

A kocsi már várt, felraktuk poggyászomat és búcsút vettünk Radvánszky Ferenctől, aki egyenest hazasietett, hogy megérkezésemről értesítse az otthonmaradtakat.

Márk és én pedig kocsiba ültünk és egyenest a Nagyszállóba hajtattunk.

Alig vártam már, hogy egyedül maradhassak Márk öcsémmel, hiszen mindkettőnknek annyi mondanivalónk volt egymás számára.

Szobám közvetlenül testvérem szobája mellett nyílott, Márk átjött hozzám, hogy mialatt megfürdöm és átöltözöm, elbeszélgethessünk.

– Siess az öltözködéssel, - mondta Márk - mert Radvánszkyék vacsorára várnak bennünket.

Beszélgetés közben természetesen Máriára terelődött a szó.

– Majd meglátod Henry, te is hogy el leszel ragadtatva tőle, mihelyt megismered. A legszebb, legbájosabb, legokosabb és legjobb nő az egész föld kerekségén... És hogy szeret engem!

Aztán lelkesedve folytatta:

– Oh édes Henrym, olyan kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy megismerhettem és hogy az Isten megajándékozott az ő szeretetével. Érzem, hogy életem társát, lelkem jobbik felét találtam meg benne. És látod, - lelkendezett tovább Márk - a boldogságomhoz csak egy dolog hiányzott: hogy neked, édes bátyám, - akire, tudod, úgy néztem fel mindig, mintha nemcsak testvérem, de apám is lennél, - hogy neked is elmondhassam boldogságomat, hogy neked is megmutathassam, és te is megismerhessed azt, akit szeretek...

Öcsém forró szeretetről beszélő szavai végtelenül jól estek.

– Én is nagyon, nagyon vágytam már erre a találkozásra, Márk. Hiszen több mint egy éve, hogy nem láttuk egymást. S hidd meg, néha úgy aggódtam miattad. Hogy megy dolgod az idegen országban? Mit csinálsz? Nem érzed-e magad rosszul az idegen emberek között? És olyan megelégedéssel töltötte el szívemet, mikor leveledből értesültem, hogy Radvánszkyéknál új otthont leltél.

– Most már csak arról van szó, - mondotta Márk, - hogy a házasságkötés idejét meghatározzuk. Az pedig teljesen tőled függ, kedves bátyám. Igaz, Radvánszky doktornak van még egy kikötése.

Meglepetten néztem öcsémre.

– Kikötése? S ugyan mi?

– No, ne ijedj meg, - folytatta mosolyogva Márk. - Radvánszky doktor azt óhajtja, hogy te is add beleegyezésedet megkötendő házasságunkhoz.

– Én?

– Igen, hiszen én több ízben mondtam neki, hogy tulajdonképpen te neveltél engem, te irányítottad gondosságoddal, szeretettel életemet. És művészi érvényesülésemet is jórészt a te energiádnak és önfeláldozásodnak köszönhetem.

Meghatottan szorítottam meg öcsém kezét.

– Drága Márkom, nem is képzeled, milyen jól esnek szeretetteljes, gyöngéd szavaid. Természetesen a legnagyobb örömmel fogom Radvánszky Mária kezét számodra az édesapjától megkérni. Hiszen annyi szépet, annyi sok jót hallottam erről a családról, hogy nekem is legfőbb óhajtásom a házasságotok.

– De most szeretném Márk, ha egyet-mást élőszóval is elmondanál magyarországi tartózkodásodról. Hogy érezted ott magad, kiket festettél, milyen családokkal álltál érintkezésben?

Öcsém, mialatt öltözködtem, részletesen elmesélte egész itteni életét. Igaz, a fontosabb eseményekről már leveleiben is értesített, de azért mégis sok érdekes új dolgot közölt velem így élőszóval. Első hosszabb állomása Bécs volt, ahol hamarosan bejutott a legelőkelőbb körökbe. Már leveleiben megírta, hogy több arcképet festett, de most azt is elbeszélte, hogy közben milyen kellemesen telt ideje, hiszen modelljei legnagyobbrészt főrangú hölgyek és urak voltak és így a munkával a kellemes társas érintkezés is összekapcsolódott. Rengeteg estélyre, nagy ebédekre, vacsorákra volt hivatalos, sőt még a császárnőnek, Mária Teréziának is bemutatták, aki rendkívül szeretetreméltóan fogadta s néhány percig elbeszélgetett vele, kérdezősködvén a franciaországi művészviszonyokról.

Márk élete legkedvesebb hónapjait töltötte az osztrák fővárosban és csak egy helyen érezte magát még jobban, Zimonyban, Radvánszkyék szülővárosában.

Bécsben akkor sok magyar főúr időzött s mivel Márk hamarosan nagy hírnévre tett szert, több magyar főrangú család meghívta Budára. Márk annyi sok szépet hallott a magyar fővárosról, hogy elhatározta, okvetlenül ellátogat Bécsből Buda-Pestre, annál is inkább, mert már jóelőre sok portrémegrendelést kapott.

Akár csak engem, őt is valósággal megbűvölte a magyarok fővárosának szépsége. Nagyszerűen érezte magát és hosszabb időt akart ott tölteni, de közben egyik bálon megismerkedett Radvánszky Máriával, aki egy Budán lakó nagynénjéhez jött látogatóba. Mária csak egy-két hétig időzött Budán, de öcsémnek ez a rövid idő is elég volt arra, hogy beleszeressen a fiatal leányba. Mikor Mária visszautazott Zimonyba, Márk hamarosan befejezte azt az arcképet, melyen éppen dolgozott, s a többi rendelést visszautasítva, egyenest Zimonyba utazott, ahol azután megismerkedett az egész Radvánszky-családdal.

– A többit aztán már, azt hiszem, magad is éppen olyan jól tudod Henrym, akárcsak én. Hamarosan mindennapos vendég lettem Radvánszkyéknál és miután meggyőződtem arról, hogy Mária is viszonozza érzéseimet, megkértem kezét az édesapjától. Legnagyobb boldogságomra, Radvánszky doktor beleegyezését adta a házassághoz azzal az egyetlenegy feltétellel, amelyet az imént említettem neked.

– Én pedig a legnagyobb boldogsággal fogom Mária kezét megkérni számodra, - mondtam öcsémnek.

Márk mosolyogva beszélte el, hogy itt a városban is több megrendelést kapott, de ő mindegyiket visszautasította. Hónapok óta csak egyetlenegy arcképen dolgozik s reméli, hogy most már hamarosan kész is lesz, már csak az utolsó ecsetvonások hiányoznak.

– Máriát fested le? - kérdeztem.

Öcsém boldog mosollyal bólintott:

– Eltaláltad!

Így aztán ismét Radvánszkyékra terelődött a beszéd.

Márk, mint minden szerelmes ember, nem bírt kifogyni a szóból, ha erről a témáról kezdett beszélni.

– Egész biztos vagyok abban, hogy nagyszerűen fogod érezni magad Radvánszkyéknál. Meglátod, milyen kedves az egész család.

Mosolyogva feleltem lelkesedő öcsémnek:

– Ferenc kapitány tényleg nagyon szimpatikus ember s egész biztos vagyok abban...

De Márk nem hagyta, hogy befejezzem mondatomat, szavamba vágott:

– Oh, hiszen ilyen futólagos találkozásból alig lehet ítéletet alkotni. De majd meglátod, ha jobban megismered őket. Mondhatom, rövid ideje ismerem csak Ferencet, de máris becsületes, igazlelkű barátot találtam benne. Ami pedig Radvánszky doktort illeti, ő egyike a legintelligensebb férfiaknak. Szaktudását nemcsak hazájában, de külföldön is nagyrabecsülik. A felesége pedig ideálja a vendégszerető, melegszívű magyar asszonynak. Mondhatom, örül a szívem, hogy ilyen kedves, melegszívű anyósom lesz. Egyébként - folytatta Márk, - Ferenc iránt nagyon hálásnak kell lennünk. Nem mertem a leánykéréssel rögtön Radvánszky doktorhoz fordulni, hanem először ővele közöltem házasulási szándékomat és kérésemet ő közvetítette leendő apósomnál. Igaz, Mária apja aztán kijelentette, hogy erre a közbenjárásra nem is volt szükség, mert ők már az első pillanattól kezdve rokonszenveztek velem, annál is inkább, mert látták, hogy Mária nekem ajándékozta szívét. De hiába, azért én mégis nagy hálával tartozom Ferenc barátomnak bátorításáért és jóindulatáért.

Most már csak arról van szó, hogy mikorra is állapítsuk meg tulajdonképpen a házasságkötés idejét?

– Lehetőleg minél előbbre, - mondta gyorsan Márk.

Elmosolyodtam öcsém türelmetlenségén.

– Nekem is ez a véleményem, hiszen semmi értelme sincs a húzás-halasztásnak. Annál is inkább, mert szeretnék legalább egy hónapot itt tölteni, hadd gyönyörködjem boldogságtokban.

Beszélgetés közben elkészültem az öltözködéssel s kényelmesen rágyujtva egy szivarra, elindultunk Radvánszkyék házához.

Radvánszkyék háza a Nagyszálló közelében volt, s titokban meggyanúsítottam öcsémet, hogy tán ez az ok is közrejátszott abban, hogy éppen e szállóban ütötte fel tanyáját. A Duna partján kellett végigmenni; lassú lépésekkel, beszélgetésbe merülve mentünk végig a szép, széles, fákkal szegélyezett rakparton. Az est már leszállt s a Duna csendesen fodrozódó hullámain sárgásan tört meg a hold fénye. A hajó valamivel lejjebb, a kikötőnél horgonyzott; a nagy sötét tömeg kivált a hold és a csillagok fényében.

Ez a nagy hajó egyszeribe eszembe juttatta utazásomat s azt a különös, érthetetlen esetet, mely éppen közvetlenül kiszállásomkor történt. A viszontlátás és a Márkkal való beszélgetés közben teljesen megfeledkeztem a dologról. De most, hogy felbukkant emlékezetemben, - nemcsak a fenyegető mondat, de még a szavak furcsa, ismerős csengése is, - elgondolkoztam és önkéntelenül megborzongtam, mintha csak valami titkos, sejtelmes előérzet fogott volna el, hogy azok a rejtelmes szavak fontos s a közeljövőben bekövetkezhető események előfutárjai. És ugyanakkor lelkemben felidéződött rendőrtiszt barátomnak a figyelmeztetése is, aki felhívta figyelmemet Storitz Ottó fiára, Storitz Vilmosra, Radvánszky Mária kikosarazott kérőjére.

Magam sem tudom megérteni, hogyan kapcsolta össze agyam azokat a titokzatos szavakat, melyeket a kiszállás előtt hallottam, Storitz Ottó fiával? Hiszen a józan ész parancsára feltétlenül agyrémnek, hallucinációnak kell hogy tartsam a fenyegetést.

De mégis éreztem, nem lehetett hallucináció, hiszen tisztán emlékeztem a német nyelven elhangzott szavakra. De hát akkor ki fenyegethetett meg engem a hajón? Legszívesebben azt az ellenszenves külsejű német férfit gyanúsítottam volna meg vele, aki olyan mord tekintettel nézett reám, de hiszen ő - és erre egész biztosan emlékszem - kiszállt útközben. Mégsem lehet másként, - döntöttem el magamban - csak túlfeszített idegrendszerem játszott velem, vagy pedig - és ez a magyarázat csak most jutott eszembe, - valaki rossz tréfát űzött velem, s mire visszafordultam, elbújt valahová, úgy hogy nem vehettem észre. Ez a feltevés ugyan nem látszott valami túlságosan valószínűnek, de azért igyekeztem elfogadni, hogy újra feltámadt nyugtalanságomat lecsillapítsam.

Azt szentül eltökéltem, hogy öcsémnek említést se teszek a dologról. Hiszen vagy azt gondolná magában, hogy az egész dolog képzelődés, hogy túlfeszített idegzetem játszott velem, vagy pedig igyekezne valami magyarázatot találni és ezzel csak hiábavalón kizökkenteném boldog nyugalmából.

Ám Storitz Vilmos alakja annyira foglalkoztatott, hogy elhatároztam, legalább e felől megkérdezem öcsémet. Nem mintha bármi logikai összefüggést láttam volna Storitz Vilmos s e között a titokzatos személy között, aki a kiszállás előtt megfenyegetett; de már puszta kíváncsiságból is érdekelt, hogy vajjon miféle ember Radvánszky Mária kikosarazott kérője, a híres német tudós fia, és hogy most vajjon hol tartózkodik, mit csinál?

– Mondd csak Márk, - fordultam öcsémhez - mit tudsz te Storitz Vilmosról?

Márk kissé meglepetve nézett rám.

– Hogy jutott eszedbe? S éppen most?

Kissé zavartan vontam vállat:

– Magam sem tudom.

Márk egy pillanatig elgondolkozott és aztán megvetően legyintett kezével; ez a kézlegyintés minden szónál többet mondott.

– Radvánszky Ferenc - mondta aztán - beszélt nekem erről az emberről. Storitz Vilmos Storitz Ottónak, a híres, sőt hírhedt német tudósnak a fia. Azért használom ezt a szót, mert az öreg Storitzot hazájában, különösen az alsóbb néposztály körében boszorkánymesternek tartották. Egyébként ez a hiedelem teljesen alaptalan és Storitz Ottó kétségkívül egyike volt kora legnagyobb kémikusainak. Azt azonban több embertől is hallottam, hogy nagy tudása, hírneve ellenére sem volt népszerű, még hazájában sem. Az egyszerűbb emberek - ismétlem - féltek tőle, de tudóstársai is kerülték. Úgy mondják, visszahúzódó, mogorva természetű férfi volt. A fia, úgylátszik, örökölte apjának jellemvonását, - apja nagy tehetsége nélkül. Egyébként Ferenc úgy mondta, hogy értelmes, okos ember, de sem Máriának, sem neki egy pillanatig sem volt szimpatikus, és nagyon csodálkoztak, mikor minden bátorítás nélkül megkérte Mária kezét.

– És nem tudod, hogy körülbelül mikor kérte meg Storitz Mária kezét?

– Hát bizony a pontos dátumra nem emlékszem, de úgy körülbelül négy-öt hónappal az én leánykérésem előtt.

– És azóta nem jelentkezett újra Radvánszkyéknál?

– Nem. Miután kikosarazták, teljesen visszahúzódott. Valószínűleg megértette, hogy semmiféle kilátása sincsen.

– Mondd csak, - kérdeztem - ez a Storitz Vilmos hol él most, mit csinál?

– Teljesen visszavonultan él, mindig is különc hírében állott, akárcsak az apja.

– És jelenleg hol van állandó lakása?

– Itt a városban. A Granicsár-úton lakik, teljesen egyedülálló házban, ahova senki se bejáratos.

– Te személyesen is ismered?

– Egyszer-kétszer láttam távolról az utcán. Egyszer Radvánszky Ferenccel együtt voltunk a múzeumban s ugyanakkor ő is ott volt. De úgy tett, mintha nem vett volna észre bennünket.

– Mondd Márk, nem tudod, hogy ez a Storitz most is itt van-e a városban?

– Erre nem tudok neked most választ adni, Henry, de azt hiszem, hogy nem tartózkodik Zimonyban, mert már két vagy három hete senki sem látta. Igaz, hogy ez nem jelent sokat, - tette hozzá öcsém - mert Storitz Vilmos néha hetekre is bezárkózik házába és csak egy régi szolgája van körülötte.

– De hát mit is beszélünk mi ennyit erről a kellemetlen fráterről - mondtam most hirtelen. - Térjünk át inkább valami kellemesebb tárgyra.

Aztán megmondtam Márknak, hogy minden okmányt, amire csak szüksége lesz, magammal hoztam. Öcsém még egy-két kérdést intézett hozzám közös franciaországi barátainkra, művésztársaira vonatkozólag.

A házasság után egy-két hónappal mi is Párizsba akarunk költözködni, - mondta öcsém. - Mária odavan a boldogságtól, hogy Párizsban lakhatik, mert hiszen egyszer rövid ideig volt a francia fővárosban és azóta is mindig visszavágyódik oda. Öcsém boldogan tervezgetett, de én nem tudtam teljes figyelemmel hallgatni, mert állandóan az volt a benyomásom, hogy valaki jön a hátunk megett. Beszélgetés közben fel-felfigyeltem. Mintha valaki nesztelen lépésekkel állandóan nyomunkban lett volna.

Egyszer-másszor hátra is fordultam. A hold fénye megvilágította a széles rakpartot. De senkit sem láttam. Ám azért az ideges érzés, hogy valaki nyomomban van, továbbra is kínozott, úgyhogy végre Márk is észrevette.

– Mi bajod, Henry? Bánt valami? Vagy ideges vagy? Hiszen ide se figyelsz már s a mellett folyton hátratekintgetsz.

– Semmi, semmi bajom sincs. Talán egy kicsit fáradt vagyok. Hiába, elfárasztott a hosszú út. Ennyi az egész. Valószínűleg idegességemben fordultam hátra, - nyugtattam meg öcsémet.

Végül magam is elhittem, hogy ideges képzelődés áldozata vagyok.

Megálltunk egy tágas, barnára festett ház előtt, melyet kovácsolt vaskerítés vett körül. Öcsém lenyomta a kertajtó kilincsét és így szólt:

– Ez a Radvánszkyék háza.