Észak felé

A nap délutánját a pihenésnek szentelték. Egyébként is, a tavon való átkeléshez meg kellett tenni az előkészületeket, és azokhoz Nyomkeresőék késedelem nélkül hozzá is fogtak. A maguk és útitársnőik szempontjából Summy Skimnek és Ben Raddlenak minden okuk megvolt, hogy elégedettek legyenek, amiért ezt az előrelátó és rátermett férfit szerződtették vezetőnek.

Bill Stell felszerelését a Lindeman-tó partjának azon a szakaszán raktározta el, amelyet máris elleptek az utazók ezrei. Egy domb lábánál volt a pihenőállomása. Ez egy boronaházacskából állott, amely néhány jól lezárható helyiségre volt osztva, s a házacska mellé a szánok és más szállítóeszközök számára színeket ácsoltak. A ház háta mögött aklok és ólak álltak a málhás állatok számára.

Már akkoriban a Chilkoot hágóján többen keltek át, mint a White-hágón, pedig ez utóbbi egyenesen a Bennet-tóhoz vezetett, s aki ezt az utat választotta, annak nem kellett a Lindeman tavon is átkelnie. Csakhogy a Lindeman tavon akár be volt még fagyva, akár megszabadult már a jégpáncéltól - az embereket és a felszerelést előnyösebb körülmények között lehetett átszállítani, mint annak a mezőségnek dimbes-dombos tájain, amely a White-hágót elválasztja a Bennet-tó déli csücskétől.

Így aztán Nyomkereső erdei házának jelentősége egyre nőtt, és biztosabb jövedelmet hajtott, mint Klondike-ban az aranymosás.

Egyébként nem csak Bill Stell űzte ezt a jövedelmező foglalkozást. Sem a Lindeman-tónál, sem a Bennet-tónál nem dolgozott versenytársak nélkül. De nyugodtan elmondhatjuk, hogy - különösen így tél végén - ezek a kanadai vagy amerikai származású vezetők kevesen voltak ahhoz, hogy az ezer meg ezer északra áramló szerencsevadász igényeit kielégíthessék.

Viszont az is igaz, hogy mivel nem volt rá pénzük, az északra vándorlók közül sokan nem vették igénybe sem Nyomkereső, sem más vezető szolgálatait. Csakhogy az ilyenek arra kényszerültek, hogy Skagwayből szánokon szállítsák a szétszedhető deszkaladikokat, és láthattuk, milyen vesződséggel jár nehézkes holmik átszállítása a Chilkoot-hegységen. A White-hágón keresztül sem volt könnyebb, és mind az egyik, mind a másik úton a felszerelés nagy része elkallódott.

Vannak, akik akár azért, hogy megszabaduljanak a szállítás keserveitől, akár azért, hogy az átkelés kevesebbe kerüljön, a helyszínen rendelik meg a vízi járműveket, vagy maguk építik meg azokat. Sűrű erdőkkel borított vidéken a nyersanyag beszerzése nem gond, és a Lindeman-tó melletti pihenőhelyen jó néhány csónaképítő telep és fűrészmalom is működött.

Mikor megérkeztek, Bill Stellt már várták az emberei, azok a révészek, akik egyik tóból a másikba a Yukonig vezetik a bárkákat. Nyugodtan meg lehetett bízni bennük, mert kipróbált szakemberei voltak az itteni ügyes-bajos csónakázásoknak.

Mivel elég hideg volt, Summy Skim, Ben Raddle és útitársnőik örömmel rendezkedtek be Nyomkereső házában, aki a legjobb szobáit bocsátotta a rendelkezésükre.

Nemsokára valamennyien a közös szobában gyűltek össze, ahol kellemesen be volt fűtve.

– Ó! - sóhajtott fel Summy Skim, mikor leült. - Ami nehéz volt, mögöttünk van.

– Na, na! - szólalt meg Bill Stell - Esetleg, ami a fáradtságot illeti... De azért még sok mérföld áll előttünk Klondike-ig.

– Tudom, kedves Bill - válaszolta Summy -, de azért úgy hiszem, hogy utunknak ez a második része már nem lesz sem annyira fárasztó, sem annyira veszélyes.

– Skim úr téved - mondta Nyomkereső.

– Miért? Hisz nem lesz más dolgunk, mint rábízni magunkat a tavak, patakok, folyók áramlására...

– Úgy lenne, ha már megszabadultunk volna a téltől. De szerencsétlenségünkre még nem állt be az olvadás. Viszont, ha az megkezdődik, a csónakjainknak a jégtáblák közt kell majd küszködniök, s nemegyszer a szárazon kell majd vontatnunk őket, ami nem könnyű dolog...

– Szóval - rikkantott Summy Skim -, még sok a teendő, hogy a turizmus ezen az átkozott vidéken is meghonosodjék.

– Nyugodj meg - jelentette ki Ben Raddle -, annak is eljön az ideje, mert arról van szó, hogy itt is megépítik a vasutat. Nemsokára Hawkins mérnök kétezer embere kezdi itt el a vasútépítő munkálatokat.

– Jó, jó! - legyintett Summy Skim. - Remélem, mi még azelőtt visszatérünk. Tehát ne ábrándozzunk a reménybeli vasútról, inkább, ha egyetértesz velem, döntsük el, hogy az adott körülmények között most milyen útvonalat kövessünk.

Mivel ez bölcs tanácsnak látszott, Nyomkereső az asztalra terítette a tartomány eléggé kezdetleges térképét.

– Íme a Lindeman-tó, amely itt, a Chilkoot-hegység lábánál terül el. Előbb ezt kell teljes hosszában átszelnünk.

– Sokáig tart az átkelés? - kérdezte meg Summy Skim.

– Nem, de csak akkor - válaszolta Nyomkereső -, ha az egész tó felülete be van fagyva, vagy ha teljesen elolvadt a jég.

– És azután? - érdeklődött Ben Raddle.

– Azután a bárkákat és a málhákat egy jó fél mérföldön keresztül szárazföldön vontattuk át a Bennet-tó melletti pihenőig. Azon túl a hőmérőtől függ, hogy meddig tart az út; és amint önök is tapasztalhatták, az máról holnapra elég szeszélyesen ugrabugrál.

– Bizony - hagyta helyben Ben Raddle -, akár húsz, huszonöt fok is lehet a különbség, attól függően, hogy északról vagy délről támad-e szélfúvás.

– Tehát - tette hozzá Bill Stell -, vagy teljes olvadásra van szükségünk, hogy csónakázhassunk, vagy kemény hidegre, hogy ropogós legyen a hó, mert azon úgy csúsznak a bárkák, mint a szánkó.

– Mondjuk, hogy megérkeztünk a Bennet-tóig... - türelmetlenkedett Summy Skim.

– Ez vagy tizenkét mérföld hosszúságban húzódik - magyarázta Nyomkereső. - De az út nem több három napnál, még akkor sem, ha a szükséges pihenőket is számításba vesszük...

– Aztán, ha azon a tavon is túljutottunk, ismét szárazon vontatjuk a bárkákat? - kérdezte Summy Skim a térképet szemlélgetve.

– Dehogy, mert leereszkedünk a Cariboa-folyócskán, amely csak egy mérföld hosszú, de összeköti a Bennet-tavat a majdnem ugyanakkora Marsh-tóval. Elhagyva ezt a tavat, vagy tíz mérföldön keresztül egy kanyargós patak mentén haladunk, ott bizony át kell küzdenünk magunkat a White Horse zúgóin, ami nemcsak nehéz, de ugyancsak veszélyes is. Aztán elérjük a Labarge-tavat a Tahkeena folyó beömlésénél. Szóval ezen az útszakaszon a legjelentősebb időveszteség a White Horse-on érhet. Velem már az is előfordult, hogy egy egész hetet vesztegeltem felfelé menet a Labarge-tónál.

– Ez a tó is hajózható?

– Végig, mind a tizenhárom mérföldön keresztül - válaszolta Bill Stell.

– Vagyis, néhány szárazföldi útszakasz kivételével éppen Dawson Cityig csónakázhatunk? - kérdezte Ben Raddle.

– Odáig, bizony, Raddle úr - válaszolt Bill -, és akármit mondanak is, vízen sokkal könnyebb haladni.

– Mekkora a távolság a Labarge-tó és Klondike között a Lewis, illetőleg a Yukon folyón? - kérdezte Ben Raddle.

– Bizony, ha a kanyargókat is beszámoljuk, vagy százötven mérföld a vízi út.

– Csak az a baj, hogy még nem érkeztünk meg - mélázott Summy Skim.

– Nem bizony - csóválgatta a fejét Nyomkereső. - Ha majd a Lewis nevű folyócska beömléséhez érünk a Labarge-tó északi szélénél, csak akkor leszünk körülbelül a félúton.

– Rendben van! De ne feledjük a hosszú utat, amely még előttünk áll, ezért amondó vagyok, vigyázzunk az erőnlétünkre, s mivel most jó alkalmunk van kellemesen éjszakázni itt, ezen a Lindeman-tó melletti állomáson, hát gyerünk, feküdjünk le - fejezte be a beszélgetést Summy Skim.

Bizony, az unokafivérek számára mióta eljöttek Vancouverből, ez volt az egyik legnyugodalmasabb éjszaka. A jól megrakott kályhák kellemes meleget árasztottak a védett helyen álló házban, amelynek ajtói, ablakai jól zártak.

Másnap, május 1-jén ismét úton voltak. Azok közül, akik Skagway-ből idáig kísérték őket, Nyomkereső legtöbb embere tovább ment velük Klondike-ig. Szolgálataikra különösen nagy szükség lesz valahányszor vontatni kell a havon a szánkóvá alakított csónakokat, amíg ismét arra kerül a sor, hogy ússzanak a tavak vizén, vagy csordogáljanak velük folyás mentében a Lewis és a Yukon folyón. Ami a kutyákat illeti, azok a helyi fajtából valók voltak. Ezeknek az állatoknak szőrtelen a lábuk vége, ezért könnyebben szaladnak a havon, és szokva vannak a tehervontatáshoz. Jóllehet vontatásra voltak szoktatva, azért csak vadak maradtak. A farkasokkal és a rókákkal egyívásúaknak tetszenek. Mindenesetre hajtóik nem cirógatással és cukorkával fogják őket engedelmességre.

Bill Stell emberei között volt egy kormányos is, ő vezette a vízi járműveket a hajózható tavakon. Ez egy klondike-beli indián volt, Nelutonak hívták, és már kilenc éve állott Nyomkereső szolgálatában. Neluto nagyon értette a mesterségét, ismerte a nehézségeket, amelyekkel a tavakon, zúgókon és a sebes folyókon az utazó találkozhat, és a hozzáértésére mindig számítani lehetett. Mielőtt Nyomkereső szolgálatába lépett volna, a Hudson-öböl Társaság alkalmazottja volt, és hosszú ideig a prémvadászokat vezette e végtelen tartományban. Tehát nagyon jól ismerte az egész területet, amelyet széltében-hosszában becserkészett Dawson Cityn túlig, fel az Északi Sarkkörig.

Neluto elég jól tudott angolul; nemcsak értette, de beszélte is a nyelvet. Egyébként a mesterségén kívüli dolgokról sohasem beszélt, és amint mondani szokták, harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. De azért ettől a klondike-beli éghajlathoz edződött embertől igen értékes felvilágosításokat lehetett nyerni. Ezért Ben Raddle úgy gondolta, hogy nem ártana megkérdezni tőle, mi a véleménye a várható időjárásról, s vajon a tavakon közelebbről beáll-e az olvadás.

Neluto kijelentette, hogy véleménye szerint semmi jel sem mutat az olvadásra, sem arra, hogy legalább tizenöt napon belül a tavakat borító jégkéreg felengedjen, hacsak valami hirtelen változás nem áll be a légköri viszonyokban, ami a magas északon gyakran előfordulhat.

Ha a jövő bizonytalan is volt, a jelen semmi kétséget sem hagyott. A Lindeman-tavon bizonyos, hogy nem fognak csónakázni, hanem csak szánkázni. Jane és Edith mindenesetre helyet kap az oldalán vontatott csónakon, amelyet a férfiak majd gyalogosan követnek.

Az előző napi vad szél lecsendesedett és kezdett dél felől fújni. A kemény fagy - mínusz húsz fokot mértek - nagyon alkalmas volt a gyaloglásra, amelyet a hófúvás különösen megnehezített volna.

Tizenegy órára átjutottak a Lindeman-tavon, ám több mint egy órába telt, amíg azt a két kilométert megtették, amely a Bennet-tótól elválasztotta őket; így aztán Nyomkereső és útitársai délre elérték a tó déli csücske melletti pihenőállomást.

Itt ugyanolyan embertömeg fogadta őket, mint Sheep Campen, a Chilkoot hágója alatt. Ezrek várakoztak itt, és lesték a kedvező alkalmat, hogy folytathassák útjukat. Mindenütt sátrak álltak - ha ez az emberáradat Klondike felé még néhány évig tartani fog, a sátrak helyére kunyhók és házak épülnek majd.

E születőfélben levő településen, amelyből idővel mezőváros, vagy akár város is lehet, máris akadt néhány fogadó - ezekből majd szállodák lehetnek, vannak fűrészmalmok és csónaképítő műhelyek, nem is beszélve a rendőrörsről, és bizony itt a szolgálat nem is olyan veszélytelen, mert a kalandorok akadálytalanul koslatnak az egész tartományban.

Neluto, az indián, egyáltalán nem tévedett, amikor az időjárásra vonatkozóan kétértelműen nyilatkozott. Kora délután hirtelen megváltoztak a légköri viszonyok.

A szél pontosan délről fújt és a hőmérő higanyszála nulla fokra emelkedett. Ezek olyan előjelek voltak, amelyekben nem lehetett csalatkozni. Sőt, egész biztosan arra lehetett következtetni, hogy a hideg évszak véget ért, és az olvadás hamarosan felszabadítja a folyóvizek felületét és a tavak tükrét.

A Bennet-tavon itt-ott már fel is szakadozott a jégpáncél.

A jégfelületen, amelyet icefieldsnek neveznek, szabad, nyitott csatornák kígyóztak; azokon csónakázni lehetett, bár így az út meghosszabbodott.

Estefelé az idő még inkább megenyhült, az olvadás általánossá vált, néhány jégtábla elszakadt a parttól és megindult észak felé. Ezek az éjjel, ha nem jön egy újabb hideg hullám, minden bizonnyal elérik a tó északi részét.

A hőmérő higanyszála éjszaka nem süllyedt, és mikor eljött május 2-dika hajnala, Bill Stell megállapította, hogy a vízi utazás eléggé kedvező körülmények között megkezdhető. Ha a déli szél tovább tart, még a farvitorlákat is felvonhatják.

Kora reggel, amikor Nyomkereső a málhákat és az élelmet be akarta rakni a csónakokba, látja, hogy ezt a munkát már elvégezték. Edith és Jane már előbb eleget tett ennek a feladatnak. Az ő irányításukkal mindent várakozáson felül jól elmálháztak. A legkisebb sarkocskát is ügyesen kihasználták, valamennyi málha, a legnagyobbtól a legkisebbig, szemre is szépen el volt rendezve, s mindenhez könnyen hozzá lehetett férni.

Nyomkereső, mikor a parton összetalálkozott az unokafivérekkel, menten elmondta, hogy mennyire csodálja a két lányt.

– Igaza van - bólintott Ben Raddle -, csodálatosak. Jane kisasszony tettereje és örökös jókedve, Edith kisasszony töretlen, szelíd határozottsága igazán meglepő, és lassacskán kezdek meggyőződni, hogy jó üzletet kötöttem velük.

– Miféle üzletet? - csodálkozott Bill Stell.

– Ezt maga úgysem érti... Inkább azt mondja meg - folytatta Ben Raddle -, hogy milyen idő várható? Vajon vége a télnek?

– Teljes bizonyossággal nem állíthatnám - válaszolta Nyomkereső. - De úgy vélem, a folyók, tavak jege rövidesen felenged. Egyébként a jégtáblák közti csatornákon el tudunk csónakázni, bár így hosszabb lesz az utunk...

– Az a fontos, hogy ne kelljen eltérnünk az útiránytól - egészítette ki Summy Skim.

– Mit szól ehhez Neluto? - kérdezte Ben Raddle.

– Neluto azt mondja - jelentette ki az indián határozottan -, hogy az olvadás tovább tart, ha a hőmérő higanya nem ereszkedik majd lefelé.

– Nagyszerű! - hagyta helyben Ben Raddle nevetve. - Te, öregem, nem kockáztatsz semmit, és így nem is járatod le magad... De vajon a torlódó jégtáblák nem veszélyesek-e?

– Áh - legyintett Bill Stell -, a csónakjaim erősek, ezt már többször bebizonyították, hiszen nemegyszer keltem át velük jégzajlás idején.

Ben az indián felé fordult:

– És te, Neluto - erősködött Ben -, nem árulnád el világosabban, mi a véleményed?

– Két napja már, hogy először mozdultak meg a jégtáblák, eszerint a tó felső része már fel kellett, hogy szabaduljon - válaszolta a révész.

– Na, na! - kiáltott fel elégedetten Ben. - Végre hallom a véleményed! De kedves révészünk, hogy állunk a széllel?

– Két órával hajnal előtt fújni kezdett, és számunkra az iránya kedvező.

– Ez így igaz, de így fúj ezután is?

Neluto megfordult és kémlelni kezdte a déli láthatárt, amelyet a Chilkoot-hegység zárt le.

– Azt hiszem, a szél estig tart, uram...

– Akkor rendben van!

– ...csak nehogy máris megforduljon - egészítette ki komolyan Neluto.

– Köszönöm, tisztelt révészünk - s Benből majd kirobbant a kacagás. - Most már mindent értek.

Nyomkereső vízi járműve amolyan uszály volt, vagy inkább harmincöt láb hosszú bárka. A végébe kis kalibát emeltek, amelyben két-három személy meghúzódhatott, különösen éjjel, de akár napközben is, ha vihar kerekedett, vagy zápor paskolta a vidéket. Ezt a hat láb széles, lapos fenekű vízi járművet fel lehetett szerelni nagy felületű vitorlával is. A halászbárkák orrvitorlájának mintájára szabott vitorla egyik csücskét a bárka elejére rögzítették, hátsó szárnyát pedig karcsú, tizenöt láb magas árbocra lehetett felvonni. Vihar esetén az ilyen vitorlát könnyű bevonni és a bárka fenekére fektetni.

Nem is vette fel vele a versenyt akármilyen jármű! Oldalszélben különösen vígan haladt előre. Mikor a jégtáblák közötti kanyarok arra kényszerítették a kormányost, hogy széllel szembe forduljon, a vitorlát bevonták és evezőt ragadtak, s négy kemény kanadai evezős gondoskodott a megfelelő menetsebességről.

A Bennet-tónak nem túl nagy a felülete. Össze sem lehet hasonlítani Észak-Amerika nagy és viharos beltengereivel. Kétségtelen, hogy készletük bőven elég lesz az átkeléshez: a hús, kétszersült, tea, kávé mennyisége, a kis hordó pálinka s a főzőkályhához szükséges szén fedezi az igényeket. Egyébként arra is számíthattak, hogy az itteni vizekben hemzsegnek a halak s a környező erdőkben a vadak, leginkább a tavak partján élő kanadai fogolyra és a mogyoróstyúkra gondoltak.

Neluto, a révész, a kormánynál foglalt helyet, Jane és Edith a bárka tatján álló házikóban, Summy Skim és Ben Raddle Bill Stell mellett, a négy ember pedig a bárka orrában állott, hogy hosszú rudakkal elhárítsák az útból a jégtáblákat, amikor nyolc órakor elváltak a parttól.

A hajózás eléggé kínosan ment, mert a befagyott tó átjáróin számos vízi jármű próbált előre jutni. Az olvadástól és a kedvező széltől felbátorodott több száz bárka hagyta el a Bennet-tó melletti állomást. Amikor ilyen szűk helyen valóságos flotta úszik a vízen, lehetetlen az összeütközéseket elkerülni. Azt az ordibálást, azt a káromkodást, átkozódást és szitkozódást jobb lett volna nem hallani, hát még mikor ökölre vagy ölre mentek!

Délután szembejött velük a rendőrség bárkája. A benne ülőknek mostanában gyakran akadt dolga.

A parancsnokuk ismerte Nyomkeresőt, s menet közben átkiáltott:

– Üdvözlet, Nyomkereső!... Szakadatlanul csak jönnek, jönnek Skagwayből Klondike-ba.

– Bizony - válaszolta a kanadai -, többen, mint amennyi kéne...

– És többen, mint ahányan visszatérnek...

– Az ám! Vajon már hányan keltek át a Bennet-tavon?

– Közel tizenötezren.

– És még nincs vége!

– Távolról sincs.

– Nem hallotta, arra lejjebb már megindult az olvadás?

– Azt beszélik. A Yukonig vízen is el lehet menni.

– Igen, ha nem jő ismét a fagy.

– Remélem, hogy nem.

– Úgy legyen, köszönöm.

– Jó utat!

A szél közben elült, s a bárka csak kínosan haladt tovább. Miután két éjjel kénytelenek voltak vesztegelni, a Bennet-tó túlsó partjára csak május 4-ike délutánján érkeztek meg.

A tóból ott rövid patak, vagy inkább természetes csatorna indul, amely alig egy mérföldnyire a Tagish-tóba torkollik.

Mivel csak másnap szándékoztak tovább menni, miután itt megéjszakáztak, Summy Skim megtalálta a módját, hogy a naplemente előtti órákat egy kis vadászattal töltse el a közeli dombokon. Amint szándékát a többiekkel közölte, legnagyobb örömére Jane Edgerton kijelentette, hogy szívesen elkísérné.

Senki sem ütközött meg ezen az ötleten - mindenki tudta, hogy lady Jane talpraesett leány. Summy kitűnő vadász hírében állott, de a lány sem adta alább, így aztán rövidesen már vissza is tértek vállalkozásuk közös zsákmányával: három pár fogollyal, és négy sötétzöld tollazatú mogyoróstyúkkal. Közben Edith a folyó partján rőzsetüzet rakott, és a lobogó lángokon ropogósra sütött vadszárnyasok húsát mindenki kitűnőnek találta.

A hét és fél mérföldes Tagish-tavat keskeny természetes csatorna köti össze a Marsh-tóval, de május 6-án, mikor a társaság odaért, ezt a vízi átjárót mintegy fél mérföldön át a torlódó jégtáblák elzárták. Így aztán arra kényszerültek, hogy egy pár öszvért béreljenek, és szárazon vontassák a bárkát. De május 7-én már ismét hajóztak.

Negyvennyolc óráig tartott, amíg átkeltek a Marsh-tavon, pedig a távolság csak hét, legfeljebb nyolc mérföld lehetett. A szél azonban északról fújt és a vitorlát nem használhatták. Szerencsére itt nem volt tolongás, mint a Bennet-tavon, mert a vízi járművek nagy részét már maguk mögött hagyták, így május 8-án naplemente előtt felkészülhettek, hogy a tó túlsó partján megéjszakázzanak.

– Nyomkereső, ha nem csalódom, már csak egyetlen tavon kell átkelnünk, ezen a vidéken az az utolsó - szólalt meg Ben Raddle vacsora után.

– Úgy van, uram - bólintott Bill Stell -, a Labarge-tavon. De előbb le kell ereszkednünk a Lewis-folyón, és az a legveszélyesebb útszakasz. A White Horsnál át kell jutnunk a zúgókon is, azok pedig már sok bárkát elnyeltek a rajtuk levő emberekkel, málhákkal együtt.

A Skagway és Dawson City közötti vízi úton ezek a zúgók jelentik a legkomolyabb veszedelmet. A Marsh- és a Labarge-tó közötti nyolcvanöt kilométeren ez a mintegy három kilométeres útszakasz nehezíti meg igazán a hajózást. E viszonylag kis távon a szintkülönbség legalább harminckét láb, s mivel a folyó medre tele van sziklazátonyokkal, a bárkákat itt állandóan a szétzúzódás veszélye fenyegeti.

– Nem mehetnénk itt inkább a parton? - érdeklődött Summy Skim.

– Semmiképpen - válaszolta Nyomkereső. - De már építenek itt egy villamosított vonalat, amely a bárkákat rakományukkal együtt leszállítja majd a zúgókon túlra.

– No, ha csak most építik, akkor az még nincs meg, igaz-e Nyomkereső?

– Bizony, uram, pedig száz munkás is dolgozik az építkezésen.

– Akkor nincs mit latolgatni. Meglátod, Bill, hogy mikor visszatérünk, még akkor sem lesz kész.

– Csak ne időzzenek Klondike-ban többet, mint amennyit tervbe vettek - válaszolta Bill Stell. - Mert biztosan csak azt tudja az ember, hogy mikor indul Klondike-ba, de hogy mikor tér vissza, azt már nem.

– Még azt sem, hogy egyáltalán visszatér-e? - hagyta helyben Summy Skim mély meggyőződéssel.

Másnap, május 9-ike délutánján a bárka a zúgókhoz érkezett. Nem ők voltak az egyedüliek, akik megkockáztatták a veszedelmes átkelést. Mások is igyekeztek a nyomukban; de vajon azok közül, akik most annyira törtetnek, hány éri el az alsó, csendesebb vízfolyást.

Könnyű elképzelni, hogy a kormányosok, akik a White Horses zúgóin a bárkákat levezetik, ugyancsak megkérik munkájuk bérét. Az a három kilométeres útszakasz egyetlen alkalommal százötven frank külön jövedelmet jelent nekik. Így aztán semmi sem készteti őket, hogy jól jövedelmező mesterségüket felcseréljék az aranyásók életével.

Ezen a szakaszon a vízfolyás sebessége óránként öt mérföld is lehet. Így aztán nagyon rövid idő alatt megtehető lett volna a zúgókkal teletűzdelt három kilométeres távolság, ha nem kellett volna kerülgetni a két part között szétszórt bazaltsziklákat és arra is vigyázni, nehogy jégtáblába ütődjenek, mert nincs az az erős bárka, amely egy ilyen összeütközés után darabokra ne törne. Mindez együtt érezhetően megnöveli az átkelési időt.

A bárkának gyakran kellett az evezők segítségével hirtelen irányt változtatnia, hogy össze ne ütközzön egy másikkal, vagy valami jégtáblával. Ilyenkor bizony a révész ügyességén múlott a bárka épsége. A legalsó zúgók voltak a legveszedelmesebbek, ott történik a legtöbb katasztrófa. Az utasnak jól meg kell fogóznia a bárka oldalpalánkjában, hogy be ne essék a vízbe. De Neluto éber szemmel, biztos kézzel és rendíthetetlen hidegvérrel állott a helyén, s ha nem is mindig sikerült elkerülnie egy-egy alattomosabb örvényt, amely megforgatta a bárkát, mielőtt tovább engedte volna, végül is a folyónak ezt a rettegett szakaszát minden baj nélkül leküzdötték.

– Ugye, Ben - kérdezte Summy Skim -, most már a neheze mögöttünk van?

– Kétségtelen - válaszolta Ben Raddle.

– Bizony, uraim - erősítette meg Nyomkereső is. - Már csak a Labarge-tavon kell átkelnünk, aztán lecsordogálunk a Lewis-folyón, az is vagy százhatvan mérföld...

– Ó, csak százhatvan mérföld! - kacagott Summy Skim. Szinte már meg is érkeztünk.

Miután Nelutóval megtanácskozta, Bill Stell úgy döntött, hogy a Labarge-tó melletti állomáson, ahova május 10-én estére érkeztek meg, huszonnégy órás pihenőt tartanak. Közben az északi szél megerősödött. A bárka még az evezők segítségével is csak nehezen jutott volna ki a nyílt vízre és a révész sem nagyon lelkesedett, hogy ilyen körülmények között kísérelje meg az átkelést, mert attól is tartani kellett, hogy a hőmérséklet csökkenésével a jégtáblák közti vízfelületek beszűkülnek, s végül a fagy foglyul ejti őket a tó közepén.

A Labarge-tó menti állomás, amely külsőre éppúgy, mint rendeltetését tekintve hasonló volt a Lindeman- és a Bennet-tó mellettiekhez, vagy százhúsz kunyhóból és házból állott. Az egyik házban, amelyen „HOTEL” felirat hivalkodott, utazóink szerencsére kaptak néhány kiadó szobát.

A majdnem ötven kilométer hosszú Labarge-tó két részből áll; ezek a Lewis-folyó kiömléséhez közeli ponton találkoznak.

Május 12-ének reggelén folytatták útjukat. Harminchat órába telt, amíg a tó felső részén áthajóztak. Mivel a rohamozó széllel is meg kellett birkózniok, Nyomkereső és társasága csak 13-án délután, úgy öt óra tájt érkezett meg a Lewis-folyóhoz, amely innen északkeleti irányban, Selkirk erődje felé tart. Másnap a bárka már ezen a teljesen jégmentes folyón csordogált lefelé.

A következő napon öt óra felé Nyomkereső elrendelte, hogy a jobb parton kössenek ki, és ott éjszakázzanak meg. Jane és Summy azonnal kiszálltak. Nemsokára hallani lehetett a puskák durrogását; és néhány elejtett vadréce és mogyoróstyúk lehetővé tette, hogy a vacsorára szánt konzerveket megtakarítsák.

Egyébként a Lewis-folyón leereszkedő több más bárka utasai is ezt a környéket szemelték ki éjszakázásra, s a parton itt is, ott is fellobbant a tábortüzek lángja.

Úgy tűnt, hogy attól a naptól kezdve a jegesedés nem okoz több gondot. A déli szél hatására a hőmérő állandóan nulla felett öt-hat fokot mutatott. A folyón többé nem képződött jég.

Éjjel nem kellett tartani vadállatok támadásától. A Lewis-folyó környékén nem mutatkoztak medvék, és Summy Skim ezért ugyancsak sajnálkozott, mert így elszalasztotta az alkalmat, hogy bár egyet elejtsen a csodálatos tányértalpúak közül. Viszont azt sem tudták, hogyan védekezzenek bizonyos apró legyek milliárdjai ellen, mert csípésük nemcsak kellemetlen volt, de igen fájdalmas is; elriasztásukra egész éjjel rakni kellett a tüzet.

Miután ötven kilométert csordogáltak lefelé, Nyomkereső és társai május 15-én elhaladtak a Hootalinqua, másnap pedig a Big Salmon beömlése előtt, mindkettő a Lewis mellékfolyója. Itt alkalmuk nyílt megfigyelni, miként változik meg a Lewis kék színe, mikor a két mellékfolyó beleömlik. Másnap bárkájuk a Walsh-folyó betorkollása előtt haladt el; ennek partjait már elhagyták az aranyásók; aztán a Cassiarhoz értek, itt alacsony vízálláskor nagy homokpadok bukkannak a felszínre, azokon az aranyásók régebben egyetlen hónap alatt harmincezer frank értékű aranyat szoktak begyűjteni.

Innen útjukat igen változékony időjárási körülmények között folytatták. A bárka hol az evezők, hol a kifeszített vitorla segítségével haladt, de bizony ott, ahol keskeny és kanyargós volt az átjáró, kötélre kellett fogni s a partról vontatni.

Azért május 25-ére a Lewis-folyó nagy részét, amelyet innen nem messze már Yukonnak neveznek, minden baj nélkül a hátuk mögött tudhatták, ezért Nyomkereső úgy döntött, hogy Turenne-nél megállnak. A pihenőhelyet egy parti sziklán jelölte ki, amelyet a kora tavasz virágai - a szellőrózsa, a sáfrány s az illatos boróka - valósággal elborított. Sok más utazó is ott sátorozott. A bárkán némi javítanivaló akadt, s ezért huszonnégy órát vesztegeltek, így Summy Skimnek alkalma nyílott, hogy hódoljon kedvenc időtöltésének.

A következő két nap, mivel a folyó óránként négy csomóval áramlott, a bárka elég sebesen haladt. Május 28-án délután, miután kikeveredtek a Myersall szigetcsoport labirintusából, a bal part felé húztak és Selkirk erődje előtt horgonyt vetettek.

Ez az az erőd, amelyet 1848-ban építettek, hogy a Hudson-öböl Társaság ügynökeinek menedéket nyújtson, de amelyet az indiánok 1852-ben felprédáltak, már csak egy elég jól ellátott bazár benyomását keltette.

Az északra tartó utazók ideiglenes kalibái és sátrai vették körül, innen irányították a hajózást a nagy folyón, amelyet az erődön túl már Yukonnak neveznek, miután vizét legfontosabb jobb oldali mellékfolyója, a Pelly tetemesen megnöveli.

A Selkirk erődben - igaz, hogy borsos áron - Nyomkereső mindent, amire szüksége volt, beszerzett, s így május 30-a reggelén bárkájukat ismét a folyó árjára bízhatták. Megállás nélkül elhaladtak a Stewart folyócska beömlése előtt, pedig ez a vidék már kezdi vonzani az aranyásókat. Innentől a folyó háromszáz kilométer hosszú partja mellett már egymást követték az aranymosó helyek.

A bárka még egy fél napra kikötött Ogilvie-nél, a Yukon jobb partján.

Lejjebb a folyam mindinkább kiszélesedett s a vízi járművek egyre könnyebben közlekedhettek az úszó jégtáblák közt.

Miután elhagyták az Indian River és a Sixty Miles Creek torkolatát, amelyek egymással szemben, Dawson Citytől negyvennyolc kilométerre ömlenek a Yukonba, Nyomkereső és társai június 3-án délután végre megérkeztek Klondike tartomány székhelyére.

Amikor éppen kiszálltak volna a bárkából, Jane Ben Raddle-hez lépett, s egy noteszből kitépett lapot nyújtott át, amelyen pár szavas írás állott.

– Engedje meg, Raddle úr, hogy átadjam önnek ezt az elismervényt.

Ben átvette a papírt és ezt olvasta:

Elismerem, hogy a köztünk megkötött szerződés alapján Ben Raddle úr kedvező körülményeket biztosítva a Skagwaytől Dawsonig terjedő úton, kötelezettségeinek teljes mértékben eleget tett. Ezért számára ezt az elismervényt kiállítottam.

Aláírás.

– Rendben van - bólintott Ben nyugodtan, és amilyen komolyan csak bírta, zsebre vágta a papírt.

– Egyben engedjék meg, uraim - mondta Jane, immár mind a két unokafivérhez fordulva -, hogy az elismervény mellett mind Edith, mind a magam nevében köszönetet mondjak azért a baráti magatartásért, amellyel velünk szemben viseltettek, amiért is mindig elismeréssel gondolunk önökre.

Több szó nem esett, Jane megszorította a Ben Raddle kezét. Mikor Summy Skimre került a sor, az nem tudta leplezni felindultságát, és hosszan a kezében tartotta a lány feléje nyújtott kezét.

– Várjon egy picikét!... Várjon csak... Jane kisasszony... - dadogta Summy zavartan -, komolyan el akar hagyni bennünket?

– Miért kételkedik - csodálkozott Jane -, talán nem így állapodtunk meg?

– De igen... - ismerte el Summy. - Azért remélem, hogy még találkozunk, ugyebár?

– Én is remélem, Skim úr, de ez nem tőlem függ. Mostantól kezdve minden a feltárások menetén múlik.

– Feltárások!... - kiáltott fel Summy. - Igazán, Jane kisasszony, hát még mindig nem verte ki a fejéből azt a képtelen gondolatot!

Jane hirtelen elkapta a kezét.

– Skim úr, én a terveimet illetően nem látok semmi képtelenséget - jelentette ki élesen. - Képzelje el, nem azért jöttem Dawsonba, hogy mikor itt vagyok, megváltoztassam a szándékomat, s a széljárás szerint forgolódjam, mint a szélkakas... Annál kevésbé, mert bizonyos kötelezettségeim is vannak, amelyeket teljesíteni szándékszom - tette hozzá, és Ben Raddle felé fordult.

Lehet, hogy Summy Skim érzékenyebb természetű volt? Talán így van, de az bizonyos, hogy - bár maga sem tudta, miért - abban a pillanatban nagyon boldogtalannak érezte magát.

– Persze!... Persze!... - dadogta minden meggyőződés nélkül, miközben a lányok határozott léptekkel elindultak a dawsoni kórház felé.