A Foot Ball fedélzetén

A Foot Ball negyvennyolc óra késéssel április 16-án vágott neki a nyílt tengernek. És csak a hajózási felügyelőség tilalmának köszönhető, hogy az ezerkétszáz tonnás személyszállító gőzös nem vett fel több utast, mint amennyi bejegyzett tonnáinak száma.

Így is a merülési szintje, amelyet a hajó orrára festett, áthúzott nulla jelölt, a megengedettnél mélyebbre süllyedt.

Negyvennyolc órán át a rakodó daruk az utasok megszámlálhatatlan málháit tették a fedélzetre, előbb a kitermeléshez szükséges szerszámokat, majd tekintélyes mennyiségű ökröt, lovat, szamarat és rénszarvast, nem beszélve a szentbernáthegyi és az eszkimó kutyák százairól, amelyekkel, ha szánok elé fogják őket, át lehet kelni a tóvidéken.

A *Foot Ball*on minden nációbeli utas zsibongott, voltak ott angolok, kanadaiak, franciák, norvégok, svédek, németek, ausztrálok, amerikaiak, de mind a két Amerikából; egyesek családostól, mások csak magukban.

Ez a zsibongó sokaság festői rendetlenségben lepte el a fedélzetet.

A kajütökbe három-négy ágyat is beszereltek a szabályos kettő helyett. Az egész fedélköz egyetlen nagy hálóterem volt, ahol a gerendákra függőágyakat akasztottak. Ami pedig a fedélzetet illeti, azon alig lehetett közlekedni. A kispénzűek, akik nem tudtak harmincöt dollárért kajütjegyet váltani, a kerékház és az oldalvédek mentén szoronghattak. Ott kotyvasztották meg szegényes táplálékukat, ott mosakodtak, ott végezték el kisebb-nagyobb szükségüket mindenki szeme láttára.

Ben Raddle-nek sikerült két kajütjegyet biztosítania a hajó tatján lévő kabinok egyikében. A harmadik utas egy Royen nevű norvég volt, egy Bonanza menti claim tulajdonosa, amely a Klondike egyik mellékfolyója. Csendes, szelíd ember volt, de bátor és előrelátó, az a skandináv fajta, amely következetes erőfeszítéssel eléri, amire törekszik. Kristianiából, a szülővárosából érkezett, s most útban van ő is Dawson City felé. Nem volt valami beszédes útitárs, de okvetetlenkedő sem.

A két unokafivér annak örült, hogy a kajütjüket nem a texasi Hunterrel kellett megosztaniok. Bár gondoltak erre az eshetőségre, de attól az osztozkodástól nem kellett tartaniok. Hunter ugyanis nem sajnálta kiszórni a dollárjait, csakhogy a maga és barátja számára négyszemélyes fülkéhez jusson. Az utasok közül többen próbálták rábírni a faragatlan fickót, hogy a két szabad helyet adja át valakinek, de ő mindenkit durván elutasított.

Úgy látszott, Hunternek és Malone nevű cimborájának semmi sem drága. Képesek voltak gondolkodás nélkül marokszám a bakkara- vagy a pókerasztalra szórni a claimjükből származó jövedelmeiket. Az utazás alatt is csak ritkán hiányoztak a hajó játékterméből.

Vancouver városát és az öblöt a Foot Ball már reggel hat órakor elhagyta, és a szoroson haladt keresztül, hogy minél hamarabb elérje annak északi kijáróját. Onnantól az amerikai partok mentén, leginkább a Reine Charlotte- és a Prince de Galles-szigetek szélvédte oldalán halad majd északnak.

Az utazás hat napja alatt sem a fedélzeten, sem pedig a raktártérben utazók nem hagyhatták el azt a helyet, amelyet számukra kijelöltek. A fedélzeten egyébként is lehetetlen lett volna sétálgatni, mert azt valósággal behálózták az ökrök, lovak, szamarak és rének karámjai, amelyek közt akadálytalanul koslattak a kutyafalkák, át a nyomorult fedélzeti utasok heverő, üldögélő csoportjain; fiatal férfiak arcukon sokféle elszenvedett nyomorúság jelével bámultak a messzeségbe, körülöttük kimerült asszonyok és beteges kinézésű gyermekek... Ezek nem azért vették a vándorbotot a kezükbe, hogy saját szakállukra aranyat ássanak, hanem hogy munkaerejüket valamely társaságnak felajánlva minél hamarabb kenyérkeresethez jussanak.

– Végül is - jelentette ki Summy Skim abban a pillanatban, hogy a gőzös elhagyta a kikötőt -, te akartad, Ben. S íme, már jócskán útban is vagyunk Eldorádó felé. Mi is belekeveredtünk az aranyásók bandájába, amely mintha nem a legjobb társaság volna számunkra...

– Nem is lehetnek különbek, kedves Summy - válaszolta Ben Raddle. - De vegyük olyannak őket, amilyenek.

– Mindenesetre, én jobban örülnék, ha semmi dolgom sem volna velük. Elvégre nem magunkfajta emberek... Örököltünk egy claimet, rendben van! Tegyük fel, hogy tele s tele van aranyrögökkel. De ez még nem indokolja, hogy mi is felcsapjunk aranyásónak.

– Ebben igazad van - hagyta rá Ben Raddle, és könnyedén megvonta a vállát, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Summy Skimet.

Ő csak tovább erősködött:

– Azért megyünk Klondike-ba, hogy eladjuk Josias nagybácsink claimjét, vagy nem?... Isten őrizz még a gondolatától is, hogy minket is hatalmukba kerítsenek az indulatok és szenvedélyek, s e kalandor népség mindenféle rossz szokásai!...

– Vigyázz, Summy! Már megint prédikálsz - figyelmeztette tréfálkozva Ben Raddle.

– És miért ne tenném, Ben? Igenis irtózom ettől az átkozott aranyéhségtől, a meggazdagodás utáni mértéktelen vágytól, amely arra ösztönzi ezeket az embereket, hogy minden nyomorúsággal szembenézzenek. Sőt versengjenek. Valóságos hajsza folyik a főnyereményért, a legnagyobb aranyrögért... Oh, ha arra gondolok, hogy ezzel a vacak gőzössel hajókázom holmi elképesztő tájak felé, ahelyett, hogy most Montrealban lennék és készülődnék, hogy a nyarat a csodálatos Green Valley-ban töltsem!

– Summykám, megígérted, hogy nem teszel szemrehányásokat.

– Vége! Utoljára tettem, Ben. Mostantól csak arra gondolok...

– Hogy Dawson Citybe érjünk! - vágott közbe Ben Raddle nem minden gúny nélkül.

– Hogy visszatérjünk onnan, Ben - válaszolta Summy Skim.

Míg a Foot Ball a tengerszorosban úszott, az utasokat nem kínozta a tengeribetegség. Alig némi émelygést ha éreztek. De amint Vancouver szigetének északi fokát elhagyták, a hajó ki volt téve a nyílt tenger felől támadó hullámoknak.

Hideg idő volt, s a szél hevesen fújt. Hatalmas hullámok öntötték el a homokos columbiai partokat. A dühös szélrohamok sűrű havasesőket hoztak. Nem nehéz elképzelni, mit szenvedtek a fedélzeti utasok, akiknek többsége a tengeribetegség miatt félájultan hevert. Az állatoknak sem volt jobb dolga. A zúgó szélrohamok rövid szüneteit valóságos bégető-, nyerítő-, morgóhangversenyek töltötték ki. A kutyák kergetőztek, henteregtek a leterített fekhelyek között, mert lehetetlen volt bezárni vagy megkötni őket. Egyik-másik veszett dühvel az emberek torkának ugrott, és harapott irgalmatlanul, elannyira, hogy a fedélzetmester kénytelen volt néhányat lelőni közülük.

Ez alatt a texasi Hunter és barátja, Malone, akiket a szenvedélyes kártyások bandája kezdettől fogva barátságába fogadott, úgyszólván fel sem állt a kártyaasztal mellől, folyt a fáraózás és a makaó napestig. A kártyabarlanggá züllesztett játékteremből éjjel-nappal összetűzések, durva viták zaja hallatszott.

Ben Raddle és Summy Skim - kell-e mondanunk? - keményen állták a zord idő próbáját. Mivel elhatározták, hogy jól megfigyelnek mindent, egész nap nem hagyták el a hátsó fedélzetet, és csak az éjszaka beálltával vonultak vissza a kajütjükbe. Be nem teltek a látvánnyal, amelyet a fedélzeten nyüzsgő emberboly nyújtott; sem a hátsó fedélzet szemlélésével, ahol néhány jellegzetes, bár kevésbé festői figurát figyelhettek meg, mert az itteniek általában a szerencsevadászok előkelőbb rétegeihez tartoztak. Már az első órákban feltűnt nekik két utas, pontosabban két hölgy, akik nagyon különböztek az őket körülvevő népségtől. A két fiatal hölgy vagy inkább hajadon alig lehetett húsz-huszonkét éves; hasonló arcvonásaik alapján testvéreknek látszottak, bár az egyik szőke, a másik viszont barna, ám egyformán kis termetű, és nagyon csinos volt mindkettő.

Örökké együtt voltak. A szőkét mindig a barnával együtt lehetett látni, aki kettejük közül a vezetőnek látszott. Reggel mindketten a hajó tatján sétáltak, aztán átmentek a fedélzetre és a szegények sokaságában jöttek-mentek. Meg-megálltak egy-egy családanya közelében, aki szusszanni sem tudott, annyi dolga volt, és igyekeztek oly kedvesen segíteni neki, ahogy csak nők képesek.

Ben és Summy fentről, a hajóhídról gyakran elnézegették ezt a megkapó látványt, és érdeklődésük a két hölgy iránt egyre nőtt. A durva környezet nemes viselkedésüket annyira kiemelte, hogy a sok faragatlan ember közül, aki ott hemzsegett körülöttük, egynek sem jutott eszébe illetlenül viselkedni velük.

Vajon mit kereshet ez a két ifjú hölgy a Foot Ball fedélzetén? A két unokafivér hiába tette fel e kérdést, felelni nem tudtak rá, és feltámadó rokonszenvük mellett a kíváncsiságuk is egyre nőtt.

Egyébként a két fiatal hölgynek rajtuk kívül más csodálói is akadtak az utasok között. Ezek közül legalább kettő, a texasi Hunter és vele egy húron pendülő barátja, Malone, különös figyelmet szenteltek nekik. Valahányszor el méltóztatták hagyni a kártyaasztalt, hogy a hajóhídon nagy hirtelen egy kis friss levegőt szippantsanak, viselkedésükkel újra meg újra feltűnést keltettek. Lökdösték egymást a könyökükkel, kacsintgattak és bántó megjegyzéseket tettek, méghozzá érthetően és jó hangosan kerülgették a két nővért, bár azok nem is törődtek velük.

Ben Raddle és Summy Skim gyakran volt tanúja ilyen jeleneteknek, és csak nehezen türtőztették magukat, hogy közbe ne lépjenek. De mi jogon tehették volna? Végül is Hunter és Malone nem lépte túl azt a határt, amely ebben a környezetben szokványos, a goromba viselkedésüknek kitett hölgyek pedig senkitől sem kértek védelmet.

Így aztán az unokafivérek megelégedtek annyival, hogy távolabbról figyeljék a Forty Miles Creek menti szomszédaikat, de egyre inkább szerették volna, ha a véletlen lehetővé tenné, hogy szót váltsanak a hölgyekkel.

Erre négy nappal a behajózás után nyílt alkalmuk. A Foot Ball akkor éppen a Reine Charlotte-szigetek szétvédte oldalán hajózott, kevésbé viszontagságos körülmények között, védetten a nyílt tengeri hullámveréstől. A partot a norvég fjordokhoz hasonló öblök csipkézték, amelyek Summy Skim és Ben Raddle útitársában bizonnyal sokféle emléket ébresztettek. E fjordokat meredek, leginkább erdő borította sziklafalak határolták, s a fák között, ha nem is falvakat, de amolyan halásztanyákat lehetett megpillantani. Imitt-amott fel-feltűnt egy-egy magányos házikó, azok lakói indiánok voltak, akik halászatból, vadászatból éltek. Mikor a hajó közeledett, eléje eveztek, hogy felajánlják eladnivalóikat, s bizony könnyen találtak vevőkre.

A sziklafalak irányában messze távol a ködből már előbukkantak a hegyek hóborította gerincei, miközben a Reine Charlotte-szigeteken csak széles mezőségeket, vagy dérlepte erdőket lehetett látni. Itt-ott az öblök keskeny partjain, ahol a halászok bárkái a kedvező szélre várakoztak, fel-feltűnt néhány kunyhó is. A Foot Ball éppen elérte a Reine Charlotte-szigetek legészakibb csücskét, amikor az unokafivérek szóba elegyedhettek a hölgyekkel, akik annyira felkeltették érdeklődésüket és rokonszenvüket is. Mindez nagyon hétköznapiasan történt, egy jótékonysági akció alkalmával. Ezt a két hölgy szervezte az utasok között egy szegény asszony javára, aki ott szült a hajón - egyébként erős, egészséges fiút hozott világra.

Mint rendesen, szőke társnőjével a nyomában, a sötétebb hajú leány sorra járta az utasokat, s amikor Ben és Summy elé ért, feléjük is kinyújtotta a kezét. Miután a pénzt odaadták, Ben Raddle minden formaság mellőzésével szóbaereszkedett velük, s megkapta a kért felvilágosításokat.

Így tudta meg, hogy a két lány nem testvér, hanem első unokatestvérek, és néhány nap különbséggel egyidősek is, a családi nevük Edgerton, a szőkét Edithnek, a barnát pedig Jane-nek hívják.

Mindezt habozás és elfogultság nélkül, néhány egyszerű, pontos kifejezéssel a barna Jane közölte, aztán távozott, közvetlenül mögötte szőke unokanővére, aki egyetlen szót sem szólt.

De amennyit megtudtak, egyáltalában nem elégítette ki Ben és Summy kíváncsiságát. Ellenkezőleg: most már tágabb körben találgathattak. Edgerton volt a neve két fivérnek, akikről egy időben ugyancsak sok szó esett Amerikában. Mint merész üzletemberek, egy gyapotspekulációval néhány óra alatt óriási vagyonra tettek szert, amelyet aztán hosszabb ideig meg is őriztek. Aztán - a szerencse forgandó - a nagy vagyon összeomlott, az Edgerton testvérek eltűntek abban a névtelen tömegben, amely már annyi szerencselovagot elnyelt, és elnyel még ezután is. Vajon van-e valami kapcsolat az egykori multimilliomosok és a *Foot Ball*on utazó két lány között?

Erre a kérdésre nem volt nehéz választ kapniok. Megtört a jég, meg aztán a sarkkör közelében nem is szokás különböző társasági formaságokon fennakadni. Első beszélgetésük után alig egy órával Ben Raddle ismét Jane Edgertonhoz fordult, és kertelés nélkül kérdezősködni kezdett.

A válasz sem késett. Valóban, Edith és Jane ama két „gyapotkirály” leánya, ahogy apáikat egykor nevezték. Huszonkét évesek s nekik már egy fitying sem maradt abból az aranyból, amelyet apáik valamikor számolatlanul sepertek be; most magukban, család nélkül, árván állnak a világban, mivel mindkettejük édesanyja már régebb meghalt, a két Edgerton testvér pedig éppen öt hónapja vasúti szerencsétlenség áldozatául esett.

Miközben Ben érdeklődött, és Jane válaszolgatott, Edith és Summy hallgattak... Lehet azért, mert bátortalanabbak voltak, de mindenesetre elfogódottabbak, és úgy tűnt, mintha éppen ellentétei lennének a két társalgónak.

– Edgerton kisasszony, tolakodó kíváncsiskodásnak tartaná részemről - folytatta Ben Raddle a beszélgetést -, ha megvallanám, hogy én és az unokabátyám igen elcsodálkoztunk, mikor megpillantottuk önöket a Foot Ball fedélzetén, megkérdezném, mely céllal vállalkoztak erre a hosszú és nehéz útra?

– Ó, egyáltalán nem - válaszolta Jane Edgerton. - Pilcox doktort, aki valamikor a nagybácsim háziorvosa volt, nemrég kinevezték Dawson Citybe a kórház igazgatójának, ő aztán Edithnek, az unokanővéremnek felajánlott egy főápolónői állást, amit persze elfogadott, és késedelem nélkül útnak is indultunk.

– Dawson Citybe?

– Persze, Dawson Citybe.

Az unokafivérek tekintete - a Ben Raddle-é kíváncsian, a Summy Skimé zavartan - a szőke Edithre siklott, aki nyugodtan, cseppet sem elfogódottan nézett szembe velük. Most volt alkalmuk jobban megnézni a lányt, s minél tovább fürkészték, merész tette annál kevésbé tűnt meggondolatlannak. Finom arcvonásai mögül lassan-lassan előderengett rejtett énje. Edith ugyancsak különbözött unokanővérétől. Belőle hiányzott az a merész tekintet, a meggyőző hanghordozás, a határozott kiállás. A figyelmes szemlélő azonban aligha vonta volna kétségbe, hogy ugyanolyan határozott és életerős. Bár különbözőképpen nyilvánult meg, jellemük hasonló volt. Az egyik inkább határozottságával és tettrekészségével, a másik inkább meggondoltságával és módszeres gondolkodásával tűnt ki. Edith sima, kissé szögletes homloka, értelemtől csillogó kék szeme arra utalt, hogy elméjében minden új gondolatnak vagy tapasztalatnak azonnal megvan a maga helye, mintha kis címkével ellátott rekeszekbe tenné, ahonnan, mint valami jól berendezett ruhásszekrényből, szükség esetén ismét habozás nélkül elő tudja venni; annyi bizonyos, hogy az elragadó fejecske rendelkezett egy tökéletes iratrendező minden jó tulajdonságával. Kétségtelen, hogy e szőke lányban megvolt a jó szervező minden képessége, és afelől is biztosak lehetünk, hogy Dawson City kórházának ugyancsak hasznára válik majd.

– Rendben van! - kiáltott fel Ben Raddle, anélkül, hogy csodálkozásának legkisebb jelét adta volna. - Hát ön, Miss Jane, ugyancsak azzal a gondolattal foglalkozik, hogy életét a szenvedőknek szentelje?

– Oh, én rosszabb helyzetben vagyok, mint Edith, nekem semmi munkát sem ajánlottak. De engem semmi sem köt Délhez, ezért elhatároztam, én is szerencsét próbálok Északon, és kész.

– Úristen! És hogyan?

– Mint mindenki más, uram, aranyásással - válaszolta Jane nyugodtan.

– Ez igen! - kiáltott fel Summy szörnyülködve.

Az igazat megvallva Ben Raddle-nak minden önuralmát össze kellett szednie, nehogy utánozza az unokabátyját, és tiszteletben tartsa azt az elvét, amely szerint egy férfi, aki méltó erre a névre, soha semmin sem csodálkozik. De hogy ez a fiatal, törékeny lány aranyat ásson, az több a soknál!

– Végül is min csodálkozik, uram? - kérdezte harcias hangon.

– De... Miss Jane... - dadogta Summy még mindig álmélkodva -, mégsem gondolhatja... hogy egy nő!...

– Mondja csak, uram, miért ne tehetné meg egy nő is azt, amit ön? - kérdezte hűvösen.

– Én!... - ellenkezett Summy. - Dehogy állok én be aranyásónak! Habár claimtulajdonos lettem, és habár abba a pokoli tartományba utazom, higgye el, akaratom ellenére cselekszem. Egyedüli vágyam, hogy minél sürgősebben visszatérjek onnan.

– Rendben van! - hagyta rá Jane némi megvetéssel a hangjában. - Csakhogy ön nem egyedül van itt. Amitől ön elborzad, azt ezer és ezer férfi megteszi. És miért ne tehetné meg egy nő is?

– De hölgyem!... - dadogta ismét Summy. - Talán mégis... Az erő... Az egészség... De még az öltözet is, mi a szösz!...

– Az egészség? - vágott vissza Jane Edgerton. - Kívánom, hogy ön is éppen olyan egészséges legyen, mint én. Az erő? Ez a kis játékszer, ami a zsebemben van, erősebbé tesz, mint hat díjbirkózó. Ami pedig az öltözékemet illeti, miért volna az enyém alsóbbrendű, mint az öné? Meglehet, hogy több olyan nő van a világon, aki nyugodtan húzhatna nadrágot, mint ahány férfi megérdemelné, hogy szoknyában járjon.

Ezek után Jane Edgerton - úgy is, mint lelkes feminista - biccentett egyet az elnémult Summy felé, kezet szorított Ben Raddle-el és eltávozott, nyomában hallgatag unokanővérével, aki egész idő alatt csak szelíden mosolygott.

Közben a Foot Ball elhagyta a Reine Charlotte-szigetek északi fokát. Már a keskeny Dixon-csatornán haladt keresztül, amelynek északi torkolatánál a Prince de Galles-szigetek kezdődnek; itt inkább ki voltak téve a nyílt tengeri hullámverésnek, de mivel a szél szerencsére északkeletről, a szárazföld felől fújt, a néha szemből, néha oldalról verő hullámok szelídebbek voltak.

Prince de Galles egy eléggé zűrzavaros elhelyezkedésű szigetcsoport neve, amely északon néhány aprócska szigettel ér véget.

Azokon túl fekszik Baranof szigete, ahol az oroszok az Új-Arhangelszk nevű erődöt építették; a sziget legnagyobb városa Sitka, s mikor a cári birodalom átengedte az Egyesült Államoknak egész Alaszkát, ez a város lett az egész tartomány székhelye.

Április 19-én este a Foot Ball elhaladt Simpson kikötője előtt, ez volt a part mentén az utolsó kanadai helység. Néhány óra múlva már az Egyesült Államok part menti vizein hajóznak, és április 20-án kora reggel a Stikeen River torkolatában Vrangel kikötőjébe érkeznek.

Ez a város akkoriban vagy negyven házból, néhány fűrészmalomból, egy szállodából, holmi kártyabarlangokból állott, amelyeket így nyár elején elleptek a „vendégek”.

Vrangelben azok az aranyásók szálltak ki, akik a Telegraphe Creek mentén igyekeztek Klondike-ba, ahelyett, hogy Skagway-n túl a tavak felé vennék az útjukat. Igaz, errefelé csak négyszáz kilométert kell megtenniök, kevesebbe is kerül, de nagyon-nagyon nehéz az átkelés. Habár mindenkit figyelmeztettek, hogy a szánút még nem járható, mégis akadt vagy ötven vállalkozó, aki elhagyta a hajót, hogy szembe szálljon minden veszedelemmel és fáradtsággal, amit Észak-Kolumbia végtelenbe vesző tájai rejtenek.

Vrangeltől a csatorna még inkább elkeskenyedik és kanyargóssá válik. A Foot Ball apró szigetek valóságos labirintusán vergődött keresztül, hogy elérje Juneau-t, azt a falut, amely jó úton volt, hogy vásárhellyé, majd várossá fejlődjék, s amely annak a férfinak a nevét viselte, aki 1882-ben megalapította.

Két évvel később Juneau egyik barátjával, bizonyos Richard Harrisszel Silver Bow Bassinban aranyat talált, s néhány hónap múlva, mikor onnan visszatért, hatvanezer aranyfrank értékű aranyrögöt hozott magával.

Ezzel indult el az aranyásók első inváziója. Vonzotta őket a felfedezés nagy visszhangja, és az is, hogy közben felderítették a Cassiar környéki aranyvidéket, ahol még Klondike előtt megkezdték a kitermelést. Rövidesen a Tread Ville melletti bányában kétszáznegyven légkalapács huszonnégy óra alatt ezerötszáz tonna kvarckövet aprított fel, majdnem kétmillió ötszázezer frank jövedelmet hajtott a tulajdonosoknak.

Mikor Ben Raddle a vidéken elért csodálatos eredményekről mesélt, Summy Skim így vélekedett:

– Az igazat megvallva, Josias bácsikánk miatt tulajdonképpen nekem gyűlt meg a bajom, mert nem jutott eszébe, hogy amikor Forty Miles Creek felé igyekezett, itt menjen keresztül.

– Ugyan miért, Summykám?

– Mert talán itt telepedett volna meg, és most mi is csak idáig jönnénk.

Summy Skim e szavai nem voltak éppen alaptalanok. Mégha csak Skagwayig mennének is, bizony nem volna okuk a panaszra.

Mert az igazi megpróbáltatások azután kezdődnek, mivel azután kell átkelniök a Chilkoot-hegység hágóin, hogy elérjék a Yukon bal partját, ha „a tavak útját” akarják követni.

És mégis, az utasok már alig várták, hogy Alaszka hatalmas folyója mentén nekivágjanak a nagy kalandnak. A jövő kecsegtető képe lebegett előttük, és abba nem képzelték bele a fáradalmakat, a megpróbáltatásokat, veszedelmeket és persze, a csalódásokat sem. Az ő jövőjük képét teljesen beragyogta az arany varázsos fénye.

Miután Juneau kikötőjét elhagyta, a gőzös tovább haladt északnak azon a mindössze egynapi utat jelentő csatornán, amely Skagwayn túl csak kisebb hajók számára járható, de azok Dyea mezővároskáig is felhatolhatnak rajta. Északnyugatra megcsodálhatták a Muir melletti kétszáznegyven láb magas csillogó óriásgleccsert, amelyről nagy robajjal szakadatlanul hatalmas jégtömbök váltak le, és omlottak bele a Csendes-óceánba.

Az utazás utolsó estéjén a játékteremben szörnyű kártyacsata keletkezett, és sokan, akik odajártak, ez alkalommal utolsó centjüket is elvesztették. A szenvedélyes kártyások közé nyilván odasorolhatjuk a texasi Huntert és Malonét is. Az igazat megvallva, a többiek sem voltak jobbak a Deákné vásznánál, és igazán bajos lett volna különbséget tenni e kalandorok között, akik leginkább Vancouver, Vrangel, Skagway és Dawson City kártyabarlangjaiból vetődtek ide.

A zajból, amely a játékteremből kihallatszott, kétségtelenül következtetni lehetett, hogy odabent ugyancsak keményen összecsapnak az indulatok. A levegőben felkiáltások, durva sértegetések röpködtek; úgy tűnt, hogy végül maga a kapitány is közbelépni kényszerül. A többi utas jobbnak látta csendben bezárkózni a kajütjébe.

Kilenc óra felé Ben Raddle és Summy Skim is elhatározta, hogy nyugovóra tér. Mikor a nagy szalon ajtaját kinyitották, hogy átvágjanak rajta, a helyiség túlsó felén megpillantották Jane-t és Edithet, akik szintén a kajütjük felé igyekeztek. A két unokafivér menten feléjük indult, hogy jó éjszakát kívánjon nekik; de egyszerre csak nagy zajjal kicsapódott a játékterem ajtaja, és vagy tizenkét kártyás zúdult be a szalonba.

Elöl Hunter jött, majdnem tökrészegen és erősen felvillanyozott hangulatban. Bal kezében bankjegyektől duzzadó irattárcát tartott, és diadalmasan üvöltözött, ahogy a torkán kifért. A söpredék viharosan rikoltozva tódult utána.

– Hip! Hip! Hip! - ütemezgette Malone.

– Hurrá! - ordították egyszerre a többiek.

– Hurrá! - ordított Hunter is.

Aztán dörgő hangján fékevesztetten rendelkezett:

– Pincér! Pezsgőt!... Tíz, húsz, száz üveg pezsgőt! Ma este mindenkit megkopasztottam!... Mindenkit! Mindenkit! Mindenkit! Ma mindenki az én vendégem; minden utas és a hajó egész személyzete is, a kapitánytól az utolsó hajóinasig.

Erre a nagy lármára a szalon megtelt utasokkal.

– Hurrá!... Bravó, Hunter! - üvöltözték a kalandorok, és tapsoltak meg doboltak a lábukkal.

De Hunter már nem rájuk figyelt. Hirtelen megpillantotta Edith és Jane Edgertont, akiket a beáramló sokaság megakadályozott a távozásban. Hunter durván nekikrontott, derékon ragadta Jane-t s nagyot rikoltott:

– Az ám, mindenki a vendégem, és rólad sem feledkezem meg, gyönyörűségem...

A nem várt támadásra Jane Edgerton nem vesztette el a fejet. Meglendítette a karját, s a legszabályosabb ökölvívó mozdulattal a szemtelen alak arcába vágott. De mit ért az ő gyenge kis keze egy eszét vesztett férfival szemben, akinek a szesz ugyancsak megnövelte a kurázsiját?

– Így... - mordult fel Hunter -, rosszalkodsz, gyönyörűm! Másképp kell veled...

De nem fejezhette be a mondatot. Mellét kemény ökölcsapás érte, összeesett, s vagy tízlépésnyire hemperedett.

A szalon hirtelen elnémult. Mindenki a két férfira nézett. Az egyikről tudták, hogy milyen erőszakos, a másik csak most bizonyította be, hogy milyen erős. Hunter kissé szédülten talpra állott, előrántotta kését, de közbejött valami, ami a készülő verekedésnek más irányt szabott.

Valaki feléjük tartott a hajóhídon, s a léptek hangja kétségtelenül elárulta, hogy a nagy zajra a kapitány közeledik. Erre Hunter is felfigyelt, és megértette, hogy szándékától el kell állnia. Tekintetével végigmérte ellenfelét, akinek támadása oly váratlanul érte, hogy eddig az arcát meg sem nézte.

– Áh... maga az! - ismerte fel Summy Skimet. Aztán tokjába csúsztatta a kését, és fenyegető hangon hozzátette: - Találkozunk mi még, barátom!

Summy csak állott elszántan, és úgy tűnt, hogy nem hall semmit.

Ben Raddle sietett a segítségére:

– Ahol és amikor óhajtja - lépett a kalandor elé.

– Majd a Forty Miles Creek partján, tisztelt tulajdonosai a 129-es claimnek! - vetette oda Hunter, de közben igyekezett elhagyni a szalont.

Summy még mindig mozdulatlanul állt. Ő, aki rendes körülmények között még a légynek sem ártott, most maga is meglepődött, hogy milyen keményen tud fellépni.

Jane Edgerton odalépett hozzá.

– Thank you, sir - mondotta a világ legtermészetesebb hangján, és férfiasan megszorította a kezét.

– Oh, én is köszönöm, uram - ismételte meg Edith elfogódottan, és megszorította a másik kezét.

E két kézszorítás után Summy ismét két lábbal állt a földön. De vajon megértette, hogy mi is történt vele? Oly zavartan mosolygott, mintha éppen akkor esett volna le a Holdról, de nemsokára tökéletes udvariassággal így szólt:

– Jó éjszakát, hölgyeim!

Sajnos, udvariassága kárbaveszett, mert a két lány harminc másodperccel előbb, anélkül, hogy Summy észrevette volna, már elhagyta a szalont.