Az aranyvulkán

A szán nemsokára a kórházba érkezett. A férfit ugyanabban a szobában helyezték el, ahol Ben Raddle is feküdt, amíg fel nem épült. Így aztán a betegnek nem kellett a mások közelségét is elszenvednie.

Ezt a kedvezményt Summy Skimnek köszönhette, aki igénybe vette a kórháznál lévő „magas összeköttetését”.

– Ez egy francia, azaz majdhogynem honfitársunk! - magyarázta Edith Edgertonnak. - Kérem, tegye meg érte is, amit Benért megtett, remélem Pilcox doktorral közösen őt is talpra állítják, akárcsak az öcsémet.

Az orvos hamarosan meg is jött új betegéhez. A francia nem nyerte vissza az eszméletét, a szeme be volt hunyva. Pilcox doktor megállapította, hogy a pulzusa nagyon gyenge és a beteg alig piheg. Viszont sérülésnek nyomát sem találta a nélkülözéstől és fáradtságtól szörnyen leromlott testen. Kétségtelen, hogy a szerencsétlen a kimerültségtől esett össze a fa alatt, ahol még akkor éjjel elpusztult volna, ha ott marad segítség nélkül.

– Ez az ember félig megfagyott - jelentette ki Pilcox doktor.

A beteget vastag takaróba bugyoláltatta, meleg vízzel telt palackokat rakott köréje, keményen dörzsöltette, hogy ismét helyreállítsa rendes vérkeringését. Megtett mindent, amit megtehetett... De hiábavalónak bizonyult minden fáradság, a beteg egyelőre nem tért magához.

Vajon visszatér még az élet ebbe a hóból felszedett haldoklóba? Pilcox doktor erre a kérdésre nem tudott válaszolni.

Jacques Ledun - így hívták az irattárcájában talált levelek címzettjét; egyébként valamennyi levelet az édesanyja írta. A legutolsót mintegy öt hónappal előbb Nantes-ban tették postára. Ezt a levelet az anya Klondike-ba, Dawson Citybe címezte a fiának. Kérte szépen, hogy válaszoljon rá, amit a fiú, lehet, hogy elmulasztott.

Ben és Summy elolvasták a leveleket, majd átnyújtották őket Jane és Edith Edgertonnak. Mindnyájan meg voltak hatva. A férfiaknak sikerült uralkodniok az érzelmeiken, de a lányok minden lelkierejük ellenére könnyeztek. A sorok közül sugárzott a meleg anyai szeretet, szakadatlanul megismétlődő anyai tanácsok, dédelgetések, figyelmeztetések... Vigyázzon magára Jacques, és főleg jöjjön már haza, hagyja a meggazdagodás utáni hajszát: ez volt a távoli anya óhaja, aki mit sem törődött a szegénységgel, csak azzal, hogy legyen kivel megosztania azt...

Mindenesetre ezek a levelek értékes felvilágosítást adtak címzettjük kilétéről. Ha meg talál halni, tudni fogják, hol értesítsék szegény édesanyját a lesújtó szerencsétlenségről.

A tíz levélből kiderült, hogy Jacques Ledun két éve hagyta el Európát. Nem utazott egyenesen Klondike-ba, hogy itt kezdje el az aranyásást. A levelek címzéséből kiderült, hogy előbb az ontarioi és a columbiai aranymezőkön próbált szerencsét. Aztán, kétségtelenül a csodálatos újsághírek nyomán, ő is a Dawson Citybe tartó aranyásók sokaságához csatlakozott. Egyébként úgy tűnt, hogy nem volt claimtulajdonos, mert az irattárcájában nem találtak tulajdonlevelet, sem más erre utaló iratot, csak az anyja leveleit, amelyet Benék el is olvastak.

Azaz, hogy volt még egy irat, de már nem a többi között a tárcában. Azt Jane Edgerton rejtette el, s neki eszébe sem jutott, hogy megmutassa Edithnek vagy barátainak. Csak este, lefekvéskor ötlött eszébe a különös pergamenszelet, és miután meggyújtotta a lámpát, szinte csak kedvtelésből, mint valami rejtvénynek, próbált rájönni a nyitjára.

Valóban amolyan térképet tartott a kezében, mint ahogy első pillantásra is gondolta. A szabálytalanul meghúzott vonal alighanem az óceán egyik partszakaszát jelezte ott, ahol több ágra szakadva nagy folyam ömlik bele. A térkép tájolásából ítélve ez a nagy folyó északnyugat irányban folyik. Vajon a Yukon volna, vagy inkább mellékfolyója, a Klondike River? Nem, ez a feltételezés nem felelhet meg a valóságnak. A térkép szerkezetéből ítélve csakis az Északi-Jeges-óceánról lehet szó, olyan vidékről, amely az Északi Sarkkörön túl fekszik. A jel, a vörös kereszt pedig, amely Jane Edgerton figyelmét azonnal felkeltette, a 136° 15’-es délkör és egy számozatlan szélességi kör metszéspontját jelölte. Így hiába is próbált rájönni a kérdés nyitjára. A szélességi kör száma nélkül lehetetlen volt meghatározni, hogy Amerika mely vidékét ábrázolja a térkép; és főleg hol van a titokzatos vörös kereszttel jelölt földrajzi pont.

Bárhol is volt az a tartomány, vajon Jacques Ledun arrafelé tartott, vagy onnan tért vissza, amikor néhány kilométerre Dawson Citytől összeesett? Ezt talán soha nem tudja meg, ha a szerencsétlen francia nem tér magához, mielőtt a halál elragadná.

Kétségtelen, hogy ez a Jacques Ledun valami jobb családból származott. Erről tanúskodott anyja leveleinek választékos stílusa. Mennyi nélkülözésen, mennyi szenvedésen kellett átesnie, amíg odajutott, hogy itt érje el a vég egy kórházi ágyon!

Elmúlt néhány nap. Hiába részesült a leggondosabb ápolásban, Jacques Ledun állapota szinte semmit sem javult. A kérdésekre csupán egy-egy érthetetlen szót tudott kinyögni. Már-már kételkedni lehetett abban, hogy észnél van-e.

– Félek - nyilatkozott erre vonatkozóan Pilcox doktor -, hogy betegünk elméjét károsodás érte. Ha kinyitja a szemét oly zavaros a tekintete, hogy az bizony meggondolkoztató.

– De javul-e a fizikai állapota? - kérdezte Summy Skim.

– Az talán még a tudatánál is gyengébb - jelentette ki az orvos.

Ha még Pilcox doktor is így nyilatkozott, aki mindig oly derűlátóan beszélt, akkor ez csakis azt jelenthette, hogy nem reménykedik Jacques Ledun felépülésében.

Ben Raddle és Summy Skim mégsem akart lemondani minden reményről. Arra gondoltak, hogy ki tudja, idővel csak beállhat valamelyes javulás. Ha Jacques Ledun nem is nyeri vissza teljesen az egészségét, de kitisztulhat az elméje, beszélhet, és esetleg válaszolni tud a kérdésekre is.

Néhány nap múlva úgy tűnt, mintha reményeik valóra válnának. Vajon Pilcox doktor túlságosan alábecsülte volna a gyógyító tudományát? Annyi bizonyos, hogy a javulás némi jelei kezdtek mutatkozni. Jacques Ledun eszméletlen időszakai mintha kevésbé lettek volna mélyek. A szemét hosszabb ideig tartotta nyitva, és kérdő tekintetét csodálkozva hordozta körbe a számára idegen szobában és a körülötte álló személyeken: az orvoson, Ben Raddle-en, Summy Skimen, Edith és Jane Edgertonon.

Hátha felépül a szerencsétlen!

Az orvos reménytelenül rázta a fejét. Őt nem csalta meg látszat. Ha az agya kitisztult, ez azt jelentette, hogy közeledik a vég. A nyiladozó szemek nemsokára örökre lecsukódnak. Ez az élet utolsó fellobbanása; az életé, amely hiába küzd a megsemmisüléssel.

Edith az ágy fölé hajolt, hogy megértse a szavakat, amelyeket Jacques Ledun akadozva épp hogy suttogott. A kérdésre, amelyet inkább megsejtett, mint megértett, a lány így válaszolt:

– Ön most kórházi szobában van.

– Hol? - kérdezte a beteg, és megpróbált felülni.

– Dawson Cityben... Hat napja az úton találták eszméletlenül... És ide hozták.

Jacques Ledun szeme lecsukódott egy pillanatra. Mintha az erőfeszítés kimerítette volna. Az orvos néhány csepp serkentőt adott neki, amely visszahozta arcára a pírt és ajkára a szót.

– Önök kicsodák?

– Kanadaiak vagyunk - válaszolta Summy Skim. - Majdnem franciák. Bízzon bennünk. Megmentjük önt.

A beteg elmosolyodott, és a párnájára roskadt. Minden bizonnyal érezte, hogy közeledik a vég, mert a szeméből nagy cseppekben hullni kezdtek a könnyek, és végigfolytak sovány orcáján. Inkább hagyták, hogy pihenjen. De ott maradtak az ágya mellett, készen arra, hogy szóba álljanak vele, amint elég erőt gyűjt a beszélgetésre.

A következő két napon Jacques Ledun állapota se nem romlott, se nem javult. Ugyanolyan gyenge volt, és arra kellett gondolni, hogy állapotában már nem áll be javulás. De azért hosszú időközökben, erejét kímélve meg-megszólalt és válaszolt egy-egy kérdésre, szinte várta, hogy szóljanak hozzá; érzett, hogy sok mondanivalója volna.

Lassacskán a világos perceiben elmondottakból, vagy az önkívületben kiejtett szavakból kezdték megismerni a francia élettörténetét. Már csak életének egyes vonatkozásait fedte a titok homálya. Mit keresett Klondike-ban? Honnan jött és merre tartott, mikor Dawson közelében összeesett? Efelől semmit sem tudtak meg.

A negyvenkét éves Jacques Ledun olyan keménykötésű nantesi breton volt, akit ilyen nagy mértékben csak rendkívüli nélkülözések gyűrhettek le. Édesanyja egy pénzbeváltó özvegye volt, akit meggondolatlan spekulációi tönkretettek; az asszony még mindig abban a városban élt, ahol napról napra egyre kegyetlenebbül fenyegette a fojtogató ínség.

Jacques-ot már gyermekkorában vonzotta a tenger. De mivel súlyosan megbetegedett, épp amikor a Tengerészeti iskolába készült felvételizni, mindjárt első lépése nem sikerült ezen a pályán. Később, mivel a törvényesen előírt életkort meghaladta, kénytelen volt gyakornokként elhelyezkedni egy kereskedelmi hajón, de miután néhányszor megjárta Melbourne, India és San-Francisco kikötőit, kinevezték hosszú járatú kapitánynak. Mint ilyen, haditengerészeti segédszolgálatba lépett.

Három évig maradt ott, aztán belátta, hogy hacsak valami rendkívüli körülmény nem adódik, amikor egy jó tengerész kitüntetheti magát, őt, eltérően bajtársaitól, mivel nincs megfelelő képzettsége, soha elő nem léptetik; ezért lemondott, s a kereskedelmi tengerészetnél nézett állás után.

Parancsnoki állást nehezen lehetett találni, ezért megelégedett a másodtiszti beosztással egy vitorlás hajón, amely déli tengerekre készült.

Így telt el újabb négy esztendő. Betöltötte a huszonkilencedik életévét, mikor meghalt az édesapja, s özvegyét a nyomor szélén hagyta. Jacques Ledun hiába próbált kapitányi állást elérni. Mivel nem volt pénze, nem vásárolhatta meg annak a hajónak egy részét, amelyen kapitány kívánt lenni, pedig ez volt a szokás. Ezért aztán megmaradt másodtisztnek. Így viszont milyen jövő elé nézett, és hogyan érhette el a jólétnek azt a szerény fokát, amelyet már csak édesanyja miatt is annyira szeretett volna elérni?

Hajóútjai elvezették Ausztráliába és Kaliforniába is, ahova az arany annyi embert csábított. Persze ezek közül csak kevesen gazdagodtak meg, nagyobb részük tönkrement és elszegényedett. De őt a szerencsések példája elvakította, és úgy határozott, hogy az aranyásók oly sok veszélyt rejtegető útján próbálja ki a szerencséjét.

Akkoriban mindenki a kanadai lelőhelyek felé tekintgetett, pedig a klondike-i mesés aranymezők híre még el sem terjedt. Kanadának ugyanis más aranylelőhelyei is voltak, nem olyan távoli, könnyebben megközelíthető tájakon, ahol kedvezőbb körülmények között lehetett dolgozni, mert a munkát nem kellett megszakítani, mint a Yukon vidékén a kemény tél miatt. A „Király”-nak nevezett, legjelentősebb aranylelőhely két év leforgása alatt négymillióötszázezer frank osztalékot biztosított a tulajdonosoknak. Jacques Ledun ennek a társaságnak a szolgálatába állott.

Igen ám, de aki megelégszik annyival, hogy munkaerejét, vagy szellemi képességét eladja, rendszerint szegény marad. A merész, de meggondolatlan francia hamar megszerezhető vagyonról álmodott, valami olyan szerencsés fordulatról, amely sem szárazon, sem vízen nemigen szokott bekövetkezni. Mint munkás vagy tisztviselő élethossziglan szegénységre volt ítélve.

Akkoriban sokat beszéltek a Yukon folyó vidékén tett felfedezésekről. Klondike most ugyanúgy elvakította a szerencsevadászokat, mint nemrég Kalifornia, Ausztrália és Transvaal. Az aranyásók tömege északnak vette útját. És Jacques Ledun is velük tartott.

Még Ontario aranylelőhelyein megismerkedett egy bizonyos Harry Brown nevű angol származású kanadaival. Mindkettőjüket ugyanazon célok lelkesítették, mindketten ugyanarra vágytak. Harry Brown rávette Jacques Ledunt, hogy mondja fel az állását, és vágjanak neki az ismeretlennek. Magukhoz vették kevés megtakarított pénzüket, és elindultak Dawson Citybe.

Elhatározták, hogy ez alkalommal saját maguk számlájára dolgoznak, de volt annyi eszük, hogy figyelmüket a kevésbé ismert vidékek felé fordítsák, s ne a Bonanza, az Eldorado, a Sixty Miles, vagy a Forty Miles környékére. Ezen a vidéken a claimek nemcsak nagyon drágák voltak, de a két barát tenyérnyi szabad területet sem talált volna. Tovább kellett menniök Alaszka vagy a domíniumok még északibb területeire, a Nagy Folyón túlra, a majdnem ismeretlen földekre, ahonnan néhány vakmerő aranyásó új, gazdag lelőhelyek hírét hozta. Oda kellett menniök, ahol előttük talán, még senki sem járt. Új, gazdátlan lelőhelyet kellett felfedezniök, amelyen a kitermelés az első foglaló joga.

Így tervezgetett Jacques Ledun és Harry Brown.

Miután megtakarított pénzükből csak tizennyolc hónapig futotta költségeik fedezésére, azért - eszközök és munkások nélkül - merészen elhagyták Dawsont, és az útközben elejtett vadak húsával táplálkozva behatoltak a Yukontól északra, az Északi Sarkkörön túl elterülő, úgyszólván ismeretlen tájakra.

A nyár éppen csak megkezdődött, mikor Jacques Ledun útnak indult, hat hónappal azelőtt, hogy Dawson City határában félholtan rátaláltak. Vajon meddig jutott a két vakmerő férfi? Elérték-e a földrész északi határát, az Északi-Jeges-óceán partját? És olyan iszonyú szenvedések árán találtak-e valamit? Egyikük állapotából ítélve aligha. Mert lám, a francia egyedül maradt. Amint visszatérőben voltak, a két bajtársat banditák támadták meg, s csak Jacques Ledunnek sikerült élve elmenekülni a karmaik közül, zsákmányul hagyva minden vagyonkáját. Harry Brownt meggyilkolták, s csontjai most valahol ott porladnak az elhagyott tájakon. Íme ezeket az értesüléseket sikerült összeszedegetniök. Mert ezt a szomorú históriát apró töredékekből kellett összerakosgatniok, amikor a beteg magához tért és világosabb pillanatai voltak, mert életereje - amint azt Pilcox doktor előre látta napról napra egyre csak fogyatkozott.

De nem derült fény sem felfedezőútjuk eredményére, sem pedig arra, hogy hol is az a hely, ameddig Jacques Ledun és Harry Brown eljutott, mielőtt visszafele jövet kirabolták volna őket; a szerencsétlen francia mindeme titkokat örökre magával viszi abba a sírba, amelybe nemsokára belefektetik.

Igaz, ott volt a térképvázlat; persze az hiányos volt, de a francia szavaiból talán ki lehet majd egészíteni. Jane sokszor gondolt a pergamenre, amelyet rajta kívül még egyikük sem látott. Hogy miként használhatja fel, az majd a körülményektől függ. Ha Jacques Ledun talpra áll, természetesen visszaadja neki. De ha meghal?... Addig Jane makacsul, de hiába törte a fejét, hogy megoldja a pergamen titkát. Abban nem kételkedett, hogy a térképvázlat azt a területet ábrázolja, ahol a francia és bajtársa a nyarat töltötte, de melyik az a vidék?!... És vajon melyik lehet az a folyó, amely délkeletről északnyugat felé kanyarog? Vajon a Yukon, vagy a Klondike, netán a Porcupine River valamelyik mellékfolyója?...

Egy nap, mikor Jane kettesben maradt a beteggel, eléje tette a vázlatot, amelyet a francia valószínűleg saját kezűleg rajzolt. Jacques Ledun tekintete felcsillant, egy pillanatra megállapodott a vörös kereszten, amely leginkább felkeltette a lány érdeklődését is. Jane ugyanis biztosra vette, hogy az egy jelentős felfedezés helyét jelöli. De a beteg hirtelen eltolta magától a feléje nyújtott térképet, és anélkül, hogy egyetlen szóval elárult volna valamit is annak titkából, lecsukta a szemét.

Vajon nem volt ereje beszélni? Vagy örökre meg akarta őrizni a titkát? Vajon a nyomorúságos testből elszállni készülő léleknek még volt valami reménye az életben maradásra? Lehetséges volna, hogy ez a szerencsétlen a szörnyű szenvedések gyümölcsét meg akarná őrizni a maga számára? Talán azzal biztatja magát, hogy viszontlátja majd az édesanyját, és akkor eléje rakhatja a kincset, amelyet számára gyűjtött?

Ismét elmúlt néhány nap. Megérkezett az igazi tél. Jó néhányszor mínusz ötven foknál is hidegebb volt. Ilyen fagyos időben nemigen lehetett a szabadban mászkálni. A két unokafivér, ha nem időzött a kórházban, a szobájában vesztegelt. Azért néha, prémekbe jól beburkolózva el-elmentek a kaszinóba, ahol csak kevesen lézengtek, mert az aranybányászok többsége még a fagy beállta előtt Dyea-be, Skagwaybe, Vancouverbe utazott.

Lehet, hogy Hunter és Malone is e városok valamelyikében ütötte fel a tanyáját. Annyi bizonyos, hogy a Forty Miles Creek melléki katasztrófa óta senki sem látta őket, és az áldozatok közt sem voltak, akiknek személyazonosságát megállapították.

A gyakran hóviharos napokon Summy Skim nem mehetett Nelutóval medvevadászatra sem, pedig a medvék ilyenkor a város széléig merészkedtek. Ilyen időben Summy, akárcsak a város többi lakója, arra kényszerült, hogy bezárkózzék, s majdnem teljesen elszigetelődjék a világtól. Az elszigetelődés és ráadásul a kegyetlen hideg okozta a számtalan betegséget, amely telenként pusztított. A kórház ilyenkor szűknek bizonyul, és az ágyat, amely Jacques Ledun szobájában majd megürül, azonnal lesz, aki elfoglalja.

Mert Pilcox doktor hiába próbálta visszavarázsolni a francia erejét. A gyógyszerek hatástalanok maradtak, s a gyomra már nem fogadta be az élelmet. Világosan látszott, hogy az élet napról napra, óráról órára halványabban pislákol a kimerült testben.

November 30-án reggel Jacques Ledun olyan rosszul lett, hogy várni lehetett a vég beálltát. Rettenetesen vergődött, és bármilyen gyenge volt, alig lehetett az ágyba kényszeríteni. Állandóan félrebeszélt, s bár láthatóan nem tudta mit mond, mindegyre ugyanazt ismételte:

„Ott... a vulkán... ha kitör... arany... aranyláva...”

Aztán elkeseredetten felkiáltott:

„- Teérted... édesanyám... teérted!...”

Lassan-lassan a szerencsétlen lecsendesedett, és apatikus nyugalomba zuhant. Csak hogy nagyon gyengén pihegett, más életjelt nem is adott. Az orvosnak az volt a véleménye, hogy még egy ilyen rohamot nem bír ki.

Délután, mikor Jane Edgerton a beteg ágya mellé telepedett, a franciát nyugodtabbnak találta. Úgy tűnt, hogy öntudatát is visszanyerte. Amint a halál közeledtével olykor lenni szokott, a beteg állapota szemlátomást javult.

Jacques Ledun kinyitotta a szemét. Tekintetével szakadatlanul a lányt kereste. Mintha valami mondanivalója volna, mintha közölni szeretne valamit. Jane föléje hajolt, és nagyon figyelt, hogy megértse a haldokló ajkáról szinte érthetetlenül elhangzó szavakat:

– A térkép... - suttogta Jacques Ledun.

– Tessék! - válaszolta nyomban Jane, és vissza akarta adni a vázlatot.

Mint első alkalommal, a beteg most is elhárította a feléje nyújtott pergament:

– Ez az én ajándékom... - suttogta. - Ott... a vörös keresztnél... egy aranyvulkán...

– Ajándék?... Kinek?

– Magának.

– Nekem?

– Igen... Azzal a feltétellel, hogy... viselje gondját édesanyámnak.

– Az édesanyjának? A gondjaimra bízza?

– Igen...

– Bennem megbízhat. De mit tegyek a térképpel? Nem tudom megfejteni.

A haldokló összeszedte minden erejét, aztán pillanatnyi hallgatás után ennyit mondott:

– Ben Raddle...

– Beszélni akar Ben Raddle-el?

– Igen.

A mérnök pár pillanat múlva ott állott a francia ágya mellett, aki intett, hogy Jane Edgerton hagyja magukra őket.

Azután megfogta Ben Raddle kezét, és így szólt:

– Meghalok... az élet elhagy... érzem.

– Nem, barátom - ellenkezett Ben. - Megmentjük.

– Meghalok... - folytatta Jacques Ledun - ...Hajoljon közelebb... Megfogadta... gondja lesz anyámra... Bízom önben... Figyeljen és ne feledje, amit mondok.

El-elhaló suttogással, de érthetően, teljesen eszénél levő ember módjára ezt mondta Ben Raddle-nek:

– Mikor megtaláltak... nagyon messziről tértem vissza... Északról... Ott vannak a világ leggazdagabb lelőhelyei... Meg sem kell kaparni a földet. Maga a föld hányja ki belsejéből az aranyat... Igen... ott... felfedeztünk egy hegyet... egy vulkánt, amely óriási mennyiségű aranyat rejt magában... Ez az aranyvulkán... a Golden Mount...

– Aranyvulkán? - ismételte Ben Raddle, hangjában némi kétkedéssel.

– Higgyen nekem - szólt Jacques Ledun meggyőzően, és megpróbált a párnájáról felemelkedni. - Kell hogy higgyen nekem. Ha nem magáért, legalább az anyámért... ez az örökség, amelyet ráhagyok... Felkapaszkodtam arra a hegyre... beereszkedtem a kialudt kráterbe... tele aranykvarcitokkal és aranyrögökkel... Csak össze kell szedni őket.

Az erőfeszítéstől a beteg kimerült, de néhány perc múlva ismét magához tért. A mérnökre pillantott:

– Nagyon jó... - suttogta -, hogy itt van... mellettem... és hisz nekem... és elmegy oda... oda... a Golden Mounthoz...

A hangja mindinkább elhalt, Ben Raddle pedig szorította a kezét és még jobban az ajkához hajolt.

– 68° 37’ szélesség... a hosszúság a térképen...

– Milyen térképen? - kérdezte Ben Raddle.

– Kérje el... Jane Edgertontól...

– Edgerton kisasszonynál van a térkép? - kérdezte Ben Raddle ugyancsak csodálkozva.

– Igen... én adtam neki... Azon... ahol a kereszt áll... közelében egy patak... Klondike tartomány északi részén... a vulkán... ha újra kitör, aranyat vet ki... annak a hamuja csupa aranypor... ott... ott...

Félig felemelkedve Ben Raddle karjaiban, Jacques Ledun remegő kezét észak felé nyújtotta.

Elhűlő ajkait ezek az utolsó szavak hagyták el:

– Anyám... anyám...

Aztán melegen, kedvesen:

– Anyácskám!...

Egész teste hirtelen összerándult.

Már nem élt.