Szédítő gyakorlatok

Három nap múlva, reggel tízkor érkeztünk meg Koppenhágába. A csomagokat felrakták egy kocsira, és utánunk vitték a Fő útra, a Hotel Phoenixbe. Az út fél óráig tartott, mert a pályaudvar a városon kívül van. Nagybátyám hamar rendbe tette magát, és máris hurcolt magával.

Végigjártuk a rakpartokat, hogy indulásra kész hajót találjunk.

Abban reménykedtem, hogy nem lesz semmiféle utazási lehetőség, de csalódtam. Egy kis dán kétárbocos vitorlás, a Valkyrie készült elhajózni Reykjavíkba június 2-án. A kapitány, Bjarne úr a fedélzeten volt; jövendőbeli utasa úgy megszorította a kezét örömében, hogy majd eltörtek az ujjai. A derék embert kissé meglepte ez a kitörő öröm: ő egészen természetesnek találta, hogy Izlandba megy, hiszen ez volt a mestersége. De nagybátyám el volt ragadtatva. A kiváló kapitány arra használta fel ezt az elragadtatást, hogy kétszeres díjat fizettetett velünk az átkelésért. De mi azzal mit sem törődtünk.

– Legyenek a hajón kedden reggel hétkor - utasított Bjarne úr, miután zsebre vágta a tekintélyes dollárköteget.

Köszönetet mondtunk a kapitánynak, és visszamentünk a Hotel Phoenixbe.

– Minden rendben megy, minden a legnagyobb rendben megy - ismételgette nagybátyám. - Micsoda szerencsés véletlen, hogy felfedeztük ezt az indulásra kész hajót. Most aztán megreggelizünk, és megnézzük a várost.

Elsőnek egy torony ragadta meg nagybátyám figyelmét. Az Amager-szigeten állt - ez a sziget képezi Koppenhága délnyugati kerületét.

Kívánságára arrafelé indultunk. Felszálltunk egy gőzhajóra, amelyik a csatornán közlekedett, és néhány perc múlva már ki is kötöttünk a rakparton.

Végigmentünk néhány keskeny utcán. Fél szára szürke, fél szára sárga nadrágban fegyencek dolgoztak itt, a börtönőrök botütései alatt görnyedezve. Megérkeztünk a Frelsers-Kirk elé. Semmi feltűnő nem volt ezen a templomon, egész más dolog hívta fel rá a professzor figyelmét: meglehetősen magas volt a tornya, és a templom tetőzetétől kezdve külső csigalépcső vezetett fel rá. Spiráljai a szabad ég alatt kanyarogtak.

– Gyerünk fel - mondta a nagybátyám.

– És ha szédülünk? - aggályoskodtam.

– Annál inkább, hozzá kell szoknunk.

– No de...

– Gyere, ha mondom, ne húzd az időt!

Engedelmeskedni kellett. A szemközti házban lakó templomszolga odaadta a kulcsot, és megindultunk felfelé.

Elöl ment könnyű léptekkel nagybátyám. Rémülten követtem, mert tudtam, milyen könnyen szédülök. Sem ügyességem, sem vakmerőségem nem vetekedett a sasokéval.

Amíg a templom belsejében haladtunk fel a csigalépcsőn, addig még csak ment a dolog, de úgy a 150. lépcsőfok után szabad levegő érintette meg az arcomat. Felérkeztünk a templom tetejére. Innen indult a lebegő lépcső, törékeny korlátjával, keskenyedő fokaival, melyek mintha a végtelen felé kanyarogtak volna.

– Erre képtelen vagyok! - kiáltottam fel.

– Csak nem vagy gyáva? Indulj! - válaszolta könyörtelen nagybátyám.

Nem tehettem mást, görcsösen kapaszkodva követtem. A szabad levegő szédített. Éreztem, hogy ingadozik a torony a szél lökéseitől, a lábam elernyedt. Nemsokára térden, aztán hason kúsztam felfelé.

Behunytam a szemem. Tériszonyom volt.

A végén a professzor a galléromnál fogva húzott, így érkeztem fel a torony gombjához.

– Nézz le - mondta -, jól nézz le. Meg kell szoknunk a mélységet.

Ki kellett nyitnom a szemem. Az alattam elterülő házakat mintha lavina lapította volna le; a kémények füstje szinte ködbe borította őket. Fejem fölött gomolygó felhők szálltak, optikai csalódást okozva: úgy éreztem, mintha mozdulatlanok volnának, és a templomtorony, a gombja, és mi haladnánk fantasztikus sebességgel. A távolban egyik oldalon zöldellő rétek, a másikon a napfényben tündöklő tenger. Az Öresund a Helsingöri-fok felé hömpölygött, rajta a fehér vitorlák mintha igazi sirályszárnyak lennének. Kelet felé a ködben alig kivehetően felmerültek Svédország partjai. És mindez ott kóválygott a szemem előtt.

Mégis fel kellett állnom, kiegyenesednem és körülnéznem. Az első szédülési gyakorlatom egy óra hosszat tartott. Amikor végre szabad volt leereszkednem, és megint az utca szilárd kövét éreztem a lábam alatt, majd összeestem a fáradtságtól.

– Holnap folytatjuk - mondta a professzor.

És valóban, öt napon át újra meg újra gyakorlatoztam a szédítő mélység felett - és akarva-akaratlan jelentősen előrehaladtam a „magasrendű szemlélődés” művészetében.