A Föld gyomrában

Nyolckor napfény ébresztett. A sziklafal ezernyi lávalapocskája összegyűjtötte, aztán szikraesőként szétszórta a napsugarakat.

Ez a fény elég volt ahhoz, hogy megkülönböztessük a tárgyakat magunk körül.

– Nos, Axel, mit szólsz ehhez? - kérdezte nagybátyám, kezét dörzsölgetve. - Töltöttél ennél békésebb éjszakát a königstrassei házban? Itt nem zörögnek a kocsik, nem kurjongatnak az árusok, nem ordibálnak a hajósok.

– Az biztos, hogy csöndben vagyunk itt a kút fenekén, de ez a csönd egy kicsit ijesztő.

– No hiszen ha már most megijedsz, mi lesz később? Még egy hüvelyknyit se hatoltunk be a Föld gyomrába!

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy csak a sziget szintjét értük el. Az a hosszú, függőleges cső, amely a Snaefells kráterében végződik, a tenger felszíne körül veszi kezdetét.

– Biztos ebben?

– Egészen biztos vagyok. Nézd meg a barométert, és meglátod magad is.

Igaza volt. A higanyszál, amely leereszkedésünk során lassacskán felszállt a mérőműszerben, megállt 753 milliméternél.

– Látod - folytatta a professzor -, még csak egy atmoszféra a nyomásunk, én meg alig várom, hogy a manométer vegye át a barométer szerepét.

A barométer ugyanis azonnal fölöslegessé válik, amint a levegő nyomása nagyobb lesz, mint az óceán szintjén mért érték.

– De nem kell attól félnünk, hogy az állandóan növekvő nyomás igen kellemetlen lesz? - aggodalmaskodtam.

– Nem. Lassan ereszkedünk le, a tüdőnk hozzászokik a sűrűbb levegő belélegzéséhez. Az asztronautáknak előbb-utóbb kevés a levegőjük a felső rétegekben, nekünk talán túl sok is lesz. De én ezt jobb szeretem. Ne veszítsünk egy pillanatot se. Hol az a csomag, amit előreküldtünk a hegy belsejébe?

Eszembe jutott, hogy már az este hiába kerestük a csomagot. Nagybátyám megkérdezte Hansot, és az vadásztekintetével alaposan körülnézett.

– Der uppe!

– Ott fent!

Valóban, a csomag fennakadt egy kiugró sziklán, vagy harmincméternyire a fejünk felett. A fürge izlandi tüstént felkúszott, mint a macska, és pár perc múlva már nálunk is volt a holmi.

– Most pedig reggelizzünk - mondta nagybátyám. - De úgy együnk, hogy még hosszú utat kell megtennünk.

Megöntöztük a kétszersültet és a szárított húst néhány korty pálinkás vízzel.

Ebéd után nagybátyám előhúzott a zsebéből egy füzetet, amelybe a megfigyeléseit vezette be. Sorra előszedte különféle műszereit, és a következőket jegyezte fel:

*Július 1. hétfő
Kronométer: reggel 8h 17 perc
Barométer: 753,9 mm
Termométer: 6°
Irány: kelet-délkelet*

Ezt az utóbbi adatot az iránytű szolgáltatta, és a sötét folyosóra vonatkozott.

– Most pedig, Axel - kiáltott a professzor lelkesen -, most aztán behatolunk a Föld gyomrába! Ebben a szent pillanatban kezdődik meg igazán az utazásunk.

Ezzel egyik kezébe fogta a nyakában lógó Ruhmkorff-készüléket, másikkal összekapcsolta az elektromos áramot és a lámpás csőkígyóját - és máris meglehetősen erős fény űzte el a folyosó sötétjét.

Hans vitte a második készüléket: most az is működni kezdett. Az elektromos áramnak ez a szellemes alkalmazása lehetővé tette, hogy mesterséges fényben haladhassunk, még a legrobbanékonyabb gázok között is.

– Indulás! - szólt nagybátyám.

Újra felvettük a csomagunkat. Hans maga előtt görgette a kötelekből és ruhákból álló batyut, és beléptünk a folyosóra. Én mentem hátul.

Mielőtt beléptem volna a sötét alagútba, fölemeltem a fejem, hogy még egyszer, utoljára megláthassam a hatalmas cső végén Izland egét, amit „úgyse látok többé viszont”.

A láva az 1229-es utolsó kitörésekor ezen a folyosón tört utat magának. Vastag, fényes burkolattal borította a falakat, a villanyfény megszázszorozódott erővel verődött vissza róluk.

Csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne csússzunk le túl gyorsan a mintegy 45 fokos szögben lejtő alagúton. Szerencsére néhány kis vízmosás és kiszögellés lépcsőt alkotott, így könnyen ereszkedhettünk lefelé; a csomagjainkat hosszú kötélen eregettük alá.

Ami a lábunk alatt lépcsőként szolgált, az a többi falon sztalaktitot formált. A láva egyes helyeken lyukacsos volt, másutt kis kerek légbuborékokat vetett. A sötét kvarckristályokat áttetsző üvegcseppek díszítették, valósággal csillárként csüngtek a boltozaton, és kigyulladni látszottak, amint elmentünk alattuk. Mintha a barlang szellemei kivilágították volna palotájukat, hogy földi látogatóikat fogadják.

– Csodálatos! - kiáltottam fel önkéntelenül. - Micsoda látvány! Figyelte, nagybátyám, hány színárnyalata van a lávának, vörösbarnától ragyogó sárgáig, minden elképzelhető fokozatban? És ezek a kristályok, csupa fényes gömböcske!

– Nos, csakhogy eljutottál idáig, Axel! Már ezt is csodálatosnak találod, de hiszen remélem, még különbeket is fogsz látni. Gyerünk, gyerünk!

Inkább azt mondhatta volna: „- Csússzunk!” - mert szinte fáradság nélkül jutottunk le a lejtős úton. Ez volt Vergilius *facilis descensus Averni*je, a „könnyű leereszkedés az Alvilágba”. Meg-megnézegettem az iránytűt: rendíthetetlen következetességgel délkeleti irányt mutatott. A lávafolyam nem tért el egyik irányban sem, egyenes vonalban húzódott.

A meleg azonban nem fokozódott érezhetően. Ez Davy-elméletét igazolta, és én minduntalan meglepődve pillantottam a hőmérőre. Az indulás után két órával még csak tíz fokot mutatott, vagyis négyfokos emelkedést. Ebből arra következtettem, hogy az utunk közelebb járt a vízszinteshez, mint a függőlegeshez. Az elért mélység megállapítása egyébként igen könnyű feladat volt. A professzor gondosan mérte az út deviációs és inklinációs szögeit, vagyis vízszintes és függőleges irányban való elhajlását, de megfigyelései eredményét megtartotta magának.

Este nyolc körül jelt adott a megállásra. Hans azonnal leült. A lámpákat lávatömbre erősítettük. Barlangfélében voltunk, levegőnk volt elég. Még több is az elégnél, időnként fuvallatok érkeztek hozzánk. Vajon mi okozhatta? Miféle atmoszferikus mozgásból eredhettek? Ebben a pillanatban nem próbálkoztam a kérdés megoldásával: az éhség és a fáradtság gondolkodásra képtelenné tett. Hét óra hosszat egyfolytában lefelé ereszkedni: nagy erőfeszítést kíván. Halálosan kimerült voltam. Így aztán nagy örömmel fogadtam a „megállj!”-t. Hans egy lávatömbre némi ennivalót tálalt, és mindhárman jó étvággyal hozzáláttunk. Egy dolog azonban nyugtalanított: vízadagunk felét már elfogyasztottuk. Nagybátyám arra számított, hogy majd föld alatti forrásoknál pótolja, de eddig egyetlen ilyenre se bukkantunk. Nem álltam meg, hogy fel ne hívjam erre a figyelmét.

– Téged meglep, hogy nincsenek források? - kérdezte.

– Meglep, és izgat is. Már csak öt napra való vizünk van.

– Légy nyugodt, Axel. Meglátod, találunk vizet, többet is, mint amennyit szeretnénk.

– De mikor?

– Majd ha túljutottunk ezen a lávavakolaton. Hogy fakadhatnának források az ilyen falakból?

– De hátha a lávaár óriási mélységekig folytatódik? Úgy vélem, még nem sokat haladtunk függőleges irányban.

– Miből gondolod?

– Abból, hogy ha nagyon mélyen behatoltunk volna a földkéregbe, akkor a meleg nagyobb volna.

– A te elméleted szerint. De mit mutat a hőmérő?

Alig 15 fokot, vagyis indulás óta csak 9 fokkal emelkedett.

– Hát akkor vond le a következtetést.

– Jó. A legpontosabb megfigyelések szerint a Föld belsejében a hőmérséklet 30 méterenként egy fokkal emelkedik, bár egyes helyi feltételek megváltoztathatják ezt a számot. Így Szibériában, Jakutszkban azt figyelték meg, hogy 12 méterenként emelkedik a hőmérséklet egy fokot: ez feltehetőleg a kövek hővezető képességétől függ. Ehhez még hozzátehetem, hogy a kihunyt vulkánok szomszédságában a gneiszen keresztül az egyfokos hőmérsékleti emelkedés már csak 34 méterenként következik be. Vegyük ezt az utolsó, legkedvezőbb feltevést, és számoljunk.

– Számolj csak, fiam!

– Mi sem egyszerűbb - mondtam, a füzetembe sorakoztatva a számokat. - Kilencszer 34 méter az 306 méter mélység.

– Tökéletesen pontos.

– Tehát?

– Tehát az én megfigyeléseim szerint 3300 méterre jutottunk a tenger szintje alá.

– Lehetséges ez?

– Bizony lehetséges, a számok nem csalnak.

A professzor számításai pontosak voltak: máris 2000 méterrel túlhaladtuk az ember által addig elért legmélyebb pontokat, a kitzbüheli bányát Tirolban és a wuttembergit Csehországban.

A hőmérsékletnek már 81 fokot kellett volna elérni, de alig 15 volt. Ez a különös jelenség elgondolkoztatott.