Útban a Snaefells felé

Borús, de kellemes időben indultunk, és ez az idő tartósnak ígérkezett. Nem kellett félnünk sem tikkasztó hőségtől, sem hatalmas esőktől. Turistáknak való idő.

Az az öröm, hogy lóháton járhattam be egy ismeretlen vidéket, hamar kibékített vállalkozásunk kezdetével. A kirándulók boldogsága töltött el, kíváncsiság és a felszabadultság érzete. Kezdtem beleélni magam a dologba.

Mit is kockáztatok? - gondoltam. - A legfurcsább országban utazom, felmászom egy nevezetes hegyre, a legrosszabb esetben leereszkedem egy kihunyt tűzhányó kráterébe is. Nyilvánvaló, hogy ez a Saknussemm se tett ennél többet. Hogy létezzék egy föld alatti akna a Föld középpontjáig, hát az teljes képtelenség, merő képzelődés! Ami pedig jó ebben az expedícióban, azt gondolkodás nélkül meg kell ragadni.

Mire ezt az okoskodást befejeztem, már el is hagytuk Reykjavíkot.

Elöl ment Hans, gyors, egyenletes léptekkel. A két felmálházott ló követte, irányítani se kellett őket. Nagybátyám és én zártuk a menetet, és igazán nem festettünk rosszul kicsi, de erős lovaink hátán.

Izland Európa egyik legnagyobb szigete, felszíne több mint 100 ezer km2, de csak 60 ezer lakosa van. A geográfusok négy területre osztják, és nekünk átlósan át kellett vágnunk azon, amelyiket délnyugati országnegyednek, Sudvestr Fjordúngrnak neveznek.

Amint elhagytuk Reykjavíkot, Hans a tengerpart mentén indult tovább. Sovány legelők mellett haladtunk el, melyek hasztalan igyekeztek zöldnek mutatkozni, a sárga szín erősebbnek bizonyult. A vulkáni hegyek sziklás ormai keleten belevesztek a ködbe. Időnként szétszórt fényeket visszaverő hófoltok ragyogtak fel a távoli csúcsokon. A legmerészebben emelkedő hegyek átdöfték a szürke felhőket, és újra megjelentek a szállongó gőzök felett, mintha az égbolt sziklazátonyai volnának.

Ezek a terméketlen sziklaláncok néha kiszögelltek a tenger felé, messze benyúlva a mezőkbe, de annyi hely mindig maradt, hogy elférjünk mellettük. Lovaink ösztönösen kiválasztották a megfelelő utat, le se kellett lassítaniok lépteiket. Nagybátyámnak még annyi öröme se maradt, hogy kiabálással vagy ostorral sürgethesse a lovát: nem volt szabad türelmetlenkednie. Mosolyognom kellett, ha ránéztem, olyan nagy volt kicsi lován, a lába a földet súrolta, hatlábú kentaurra emlékeztetett.

– Derék állat, derék állat - mondogatta. - Majd meglátod, Axel, egyetlen állat sem ér fel intelligenciában az izlandi lóval. Semmi sem állítja meg, sem a hó, sem a viharok, a járhatatlan utak, sziklák, gleccserek, semmi. Bátor, meggondolt, megbízható. Soha nem botlik, soha nem makacsolja meg magát. Ha folyó vagy fjord állja útját - és majd meglátod, kerülünk ilyen helyre -, habozás nélkül beveti magát a vízbe, mint egy kétéltű, és átúszik a szemközti partra. De nem szabad sürgetni, hagyni kell, hogy tegye a dolgát, így aztán megteszünk a hátán naponta 18 kilométert.

– Mi meg - feleltem -, de a vezetőnk?

– Érte aztán csöppet sem aggódom. Az itteniek úgy járnak, hogy észre sem veszik. Emberünk is olyan takarékosan mozog, hogy biztosan nem fárad el. Egyébként, ha kell, átengedem neki a lovamat, úgyis hamarosan görcsöt kap a lábam, ha nem járok egy kicsit. A karomnak semmi baja, de a lábamra is kell gondolni.

Ezalatt gyorsan haladtunk. A tájék nagyjából lakatlan volt, itt-ott egy-egy elszórt tanya, néhány fából, földből vagy lávadarabokból épült magányos parasztház, mint valami útmenti koldus: a rongyos kunyhók szinte esedeztek az elhaladók irgalmáért, kis híja, hogy nem adtunk nekik alamizsnát. Ebben az országban egyáltalán nem voltak se utak, se ösvények, és a gyom, akármilyen lassan nőtt is, hamar eltüntette a ritka utazók nyomait.

Két órával azután, hogy Reykjavíkot elhagytuk, elérkeztünk Gufunes faluba, amit *aoalkirkjá*nak, főtemplomnak neveznek. Semmi érdekeset nem nyújtott. Csak néhány házból állt; Németországban ennyiből egy tanyára is alig futná.

Hans fél órára megállt. Megosztotta velünk egyszerű ebédünket, igennel és nemmel felelt nagybátyámnak az útra vonatkozó kérdéseire, és amikor megérdeklődtük tőle, hol szándékszik tölteni az éjszakát, csak ennyit válaszolt:

– Gardär.

Elővettem a térképet. A Hvalfjördur partján fedeztem fel ilyen nevű falut, négymérföldnyire Reykjavíktól. Megmutattam a nagybátyámnak.

– Csak négy mérföld! Kellemes séta!

Szólni akart a vezetőnek, de az nem is válaszolt, odaállt a lovak elé, és elindult.

Három óra hosszat gázoltunk a legelők fakó füvében, aztán meg kellett kerülnünk a Kollafjördurt. Ez a kerülő egyszerűbb és rövidebb volt, mint az átkelés a tengeröblön. Hamarosan egy Ejulberg nevű közigazgatási központba, *pingstaör*be érkeztünk. Éppen delet harangoztak volna a toronyban, ha az izlandi egyháznak lett volna pénze toronyórára. De az egyház hasonlított a hívekre: azoknak sincs órájuk, de meg is vannak nélküle.

Lovaink itt kipihenték magukat, majd elindultak egy dombvonulat és a tenger közé szorult partszakaszon, és meg sem álltak a brantari *aoalkirkjá*ig, azután a saurböeri *annexiá*ig, fiók-egyházig, a Hvalfjördur déli partján.

Délután négy óra volt. Négy mérföldet tettünk meg.

A fjord ezen a helyen legalább fél mérföld széles. A hullámok zajosan csapódtak a hegyes sziklákhoz. Az öböl sziklafalak közt terült el, melyek ezer méter magas, függőleges erődítményre emlékeztettek; feltűnőek voltak a vízszintes barna csíkok, amelyek a vöröses árnyalatú tufarétegeket tarkították. Bármilyen értelmesek voltak is a lovaink, aggasztott a tengeri átkelés négylábúak hátán.

Ha tényleg értelmesek, meg se próbálnak átkelni - gondoltam. - Mindenesetre majd én értelmes leszek helyettük is.

De nagybátyám nem akart várni. Megsarkantyúzta a lovát, hogy induljon a víznek. A ló megszagolta a hullámok szélső taraját, és megállt. A nagybátyám, akinek az ösztöne másképp működött, indulásra nógatta. Az állat megint ellenállt, és megrázta a fejét. Szitkozódás, ostorcsapások következtek - a ló pedig kirúgott, és megpróbálta levetni lovasát. A lovacska végül is térdet hajtott, kibújt a professzor lába közül, és otthagyta állva a part két kövén, mint a rhodoszi kolosszust.

– Átkozott dög! - kiabált a professzor, hirtelen gyalogossá válva. Úgy szégyellte magát, mint egy huszártiszt, akiből gyalogos baka lett.

– Faerge - mondta a vezetőnk, és megérintette a nagybátyám vállát.

– Micsoda? Egy komp?

– Der - válaszolta Hans, rámutatva egy hajóra.

– Igen - kiáltottam -, ott egy komp!

– Hát miért nem mondják? Gyerünk, induljunk!

– Tidevande - mondta vezetőnk.

– Mit mond?

– Azt mondja, hogy dagály - fordította le nekem a dán szót.

– Biztosan meg kell várni a dagályt.

– Vente? - kérdezte a nagybátyám.

– Ja - válaszolta Hans.

A nagybátyám türelmetlenül toppantott, a lovak pedig megindultak a komp irányába.

Számomra világos volt, hogy az átkeléssel meg kell várni, amíg a dagály egy bizonyos szintet elér. Akkor az előre- és visszaáramlás holtpontra jut, és a kompot nem fenyegeti a veszély, hogy a víz elragadja akár az öböl vége, akár a nyílt óceán felé.

A kedvező pillanat csak délután hatkor érkezett el. A nagybátyám, én, a vezetőnk, két révész és a négy ló elhelyezkedett a kompon. Meglehetősen ingatag, lapos bárkaféle volt, én, aki az Elba gőzkompjaihoz szoktam, a hajósok evezőit ugyancsak szegényes gépezetnek tartottam. Több mint egy órába telt, amíg átkeltünk a fjordon, de végül is minden baj nélkül átjutottunk.

Újabb fél óra alatt elértünk a gardäri *aoalkirkjá*ba.