Phileas Fogg csupán a kötelességét teljesíti

Passepartout-val együtt három utasnak nyoma veszett. Vajon a harcban estek el? Vagy a sziúk fogságába kerültek? Egyelőre nem tudhatta senki.

Számosan megsebesültek, de kiderült, hogy nincs halálos áldozat. Többek között Proctor ezredest is súlyos találat érte; vitézül verekedett, de lövést kapott a hónaljába, és ez leterítette. Más utasokkal együtt, akik azonnali orvosi segítségre szorultak, őt is bevitték a pályaudvarra.

Mrs. Auda sértetlen volt. Phileas Foggnak, bár cseppet sem kímélte magát, hajaszála sem görbült. Fix jelentéktelen sérülést szenvedett a karján. De Passepartout nem volt sehol, s az ifjú hölgy szeméből ugyancsak hullott a könny.

Eközben valamennyi utas leszállt a vonatról. Vérfoltok szennyezték a kocsik kerekeit. A küllőkön és tengelyeken formátlan húscafatok fityegtek. Ameddig a szem ellát, hosszú vörös csíkok húzódtak a fehér síkságon. Már az utolsó indiánok is kezdtek eltünedezni, dél felé, a Republican River irányában.

Mr. Fogg összefonta karját; csak állt mozdulatlanul. Súlyos dologban kell határoznia. Mrs. Auda mellette tartózkodott, és szótlanul figyelte... A férfi olvasott pillantásában. Ha szolgája fogságba került, nem kell-e mindent kockára tennie, hogy kiszabadítsa az indiánok karmaiból?...

– Élve-halva előkerítem - csupán ennyit mondott Mrs. Audának.

– Ó, uram!... Fogg úr! - kiáltott a fiatal hölgy, megragadva és könnyeivel áztatva útitársa kezét.

– Élve! - tette hozzá Mr. Fogg. - Ha egyetlen percet sem veszítünk!

Ezzel a döntéssel Phileas Fogg végleg feláldozta magát. Aláírta saját halálos ítéletét. Egyetlen nap késés elég: elszalasztja a New York-i gőzhajót. Elvesztette hát fogadását, menthetetlenül.

Ám arra gondolt: „Ezt parancsolja a kötelesség!” - s egy percig sem habozott.

Ott volt Kearney erődjének parancsnoka is, egy kapitány. Katonái - vagy száz ember - védőállásba vonultak, arra számítva, hogy a sziúk közvetlen támadást intézhetnek a pályaudvar ellen.

– Uram - szólt Mr. Fogg a kapitányhoz -, három utasnak nyoma veszett.

– Meghaltak? - kérdezte a kapitány.

– Meghaltak, vagy fogságba kerültek - válaszolta Phileas Fogg. - Véget kell vetnünk ennek a bizonytalanságnak. Üldözni óhajtja az indiánokat?

– Fogas kérdés, uram - szólt a kapitány. - Ezek a sziúk, úgy lehet, meg sem állnak az Arkansasig. Az erőd védelme a kötelességem, nem hagyhatom el.

– Három ember életéről van szó, uram - mondta Phileas Fogg.

– Természetesen... de kockára tehetek-e ötven embert háromért?

– Hogy tehet-e, uram, nem tudom, azonban ez a kötelessége.

– Uram - válaszolt a kapitány -, nekem itt senki nem írhatja elő, mi a kötelességem.

– Kérem - szólt hidegen Phileas Fogg. - Akkor egyedül megyek!

– Ön, uram - kiáltotta Fix, és közelebb lépett -, egyedül akarja üldözni az indiánokat?!

– Tűrjem el talán, hogy elpusztul az a szerencsétlen, akinek az életünket köszönhetjük valamennyien? Megyek.

– Hát nem, nem megy egyedül! - kiáltotta akaratlanul is megindulva a kapitány. - Nem! Ön bátor ember, uram!... Harminc önként jelentkezőt! - tette hozzá katonáihoz fordulva.

Az egész század egy emberként lépett elő. A kapitánynak csupán választania kellett. Kijelölt harminc derék katonát; egy öreg őrmester állt az élükre.

– Köszönöm, kapitány úr - mondta Mr. Fogg.

– Megengedi, hogy elkísérjem? - kérdezte Fix a gentlemantől.

– Amint óhajtja, uram - felelte Phileas Fogg. - De nagyon lekötelezne, ha itt maradna Mrs. Audával. Esetleg baj történhet, és akkor...

A detektív hirtelen egészen elsápadt. Itt hagyni azt az embert, akinek mindeddig oly állhatatosan követte minden lépését! Szabadjára ereszteni ebben a pusztaságban! Fix figyelmesen méregette a gentlemant, és bármily elfogult is volt vele szemben, bármily küzdelem dúlt is bensőjében, végül nem állhatta tovább Phileas Fogg nyugodt, egyenes tekintetét.

– Itt maradok - szólalt meg aztán.

Néhány pillanat múlva Mr. Fogg megszorította az ifjú hölgy kezét, majd gondjaira bízta értékes útizsákját, és útnak indult az őrmesterrel meg a kis mentőcsapattal.

Mielőtt azonban elindultak volna, így szólt a katonákhoz:

– Barátaim, ezer fontot adok, ha kiszabadítjuk a foglyokat!

Tizenkét óra múlt néhány perccel.

Mrs. Auda a pályaudvar épületének egyik szobájába vonult vissza, és ott várakozott, magányosan; Phileas Fogg járt az eszében, egyszerű és nemes nagylelkűsége, higgadt bátorsága.

Mr. Fogg már feláldozta vagyonát, most pedig az életét is kockára teszi, percig sem habozik, nagy szavak nélkül teljesíti kötelességét. Igazi hőst látott Phileas Foggban.

De Fix, a detektív nem így gondolkozott, és alig tudott izgalmán uralkodni. Lázas léptekkel sétált fel s alá a pályaudvar peronján. Phileas Fogg csupán egy pillanatra kerekedett fölébe; most már visszanyerte régi énjét. Miután Fogg eltávozott, rájött, milyen ostoba volt, hogy eleresztette. Az ördög vigye el! Az egész világon végigkergette, és most, most szalasztja el! Ismét szóhoz jutott alaptermészete: úgy korholta önmagát, mintha a londoni rendőrség főparancsnoka volna, aki éppen lehord egy detektívet valami hallatlan balekság miatt.

„Micsoda ostobaság! - gondolta magában. - Ez a Fogg megtudta, ki vagyok! Elment, többé sose látom! Most honnét kerítsem elő? De hogy is adhattam be így a derekam, én, Fix, amikor zsebemben van az elfogatóparancsa? Nagy marha vagyok, annyi szent!”

Így tépelődött a detektív, és úgy érezte, csigalassúsággal vánszorognak az órák. Nem tudta, mit tegyen. Néha legszívesebben mindent elmondott volna Mrs. Audának. De előre tudta, hogyan fogadná beszámolóját az ifjú hölgy. Mitévő legyen? Alig állta meg, hogy neki ne vágjon a végtelen, fehér pusztaságnak, Fogg után. „Nem lehetetlen, hogy utolérem” - gondolta magában. A különítmény nyomai még láthatók voltak a havon... De tovább havazott, s a friss hóréteg minden nyomot eltakart.

Fixen erőt vett a kétségbeesés. Leküzdhetetlenül támadt fel benne az érzés, hogy legjobb, ha feladja a játszmát. És lám, máris kedvében jár a szerencse: itt az alkalom, hogy itt hagyjon csapot-papot, itthagyja Kearney állomását, és folytassa útját, mely mindeddig kudarcok sorozata volt.

Délután két óra lehetett, nagy pelyhekben hullott a hó, amikor elnyújtott vonatfütty hangzott fel kelet felől. Egy roppant árny közeledett lassan, rőt fényt hintve maga elé; a köd szinte még jobban megnövelte: olyan volt, mint valami látomás.

Pedig kelet felől pillanatnyilag nem vártak vonatot. Telegrafáltak ugyan segítségért, de ez még nem érhetett ide, az Omaha-San Franciscó-i járat pedig csak másnap volt esedékes. Ám a bizonytalanság nem tartott sokáig.

A harsányan dudáló, fél gőzzel közeledő lokomotív ugyanaz volt, amelyik, miután lekapcsolták a vonatról, eszeveszetten tovarobogott, elhurcolva az eszméletlen fűtőt s a mozdonyvezetőt. Több mérföldön át vágtatott még a síneken, majd fűtőanyag híján a kazánban kialudt a tűz, a gőz feszítőereje egyre jobban csökkent, s a gép mind lassabban és lassabban haladt, majd egy óra múlva megállt, húszmérföldnyire Kearney állomástól.

Sem a mozdonyvezető, sem a fűtő nem vesztette életét, és hosszú eszméletlenség után mindketten magukhoz tértek.

Éppen akkor állt meg a mozdony. Amikor a mozdonyvezető látta, hogy egyedül van a pusztaság közepén, s a mozdony mögül lemaradt a vonat, kitalálta, mi történt. Hogy a lokomotívot hogy s mint kapcsolták le a vonatról, arról sejtelme sem volt, de egészen biztosra vette, hogy a szerelvény, valahol mögötte, ugyancsak bajba juthatott.

A mozdonyvezető nem habozott: tudta, mi a kötelessége. A józan óvatosság arra ösztönözte, hogy hajtson tovább Omaha felé; ha a vonatért megy, talán a vesztébe rohan, hisz a szerelvényt, úgy lehet, javában fosztogatják az indiánusok... Nem fontos! Lapátszám dobálták a szenet meg a fát a kazánba, máris lobogott a tűz, a gőz nyomása ismét emelkedett, és a mozdony délután két óra tájt visszafelé gördült, Kearney állomás irányában. Az ő füttye hallatszott most a ködön át.

Nagy megnyugvás volt az utasoknak, amikor látták, hogy a lokomotív ismét elfoglalja helyét a vonat előtt. Így hát folytathatják a szerencsétlenül félbeszakadt utat.

Amikor a mozdony befutott, Mrs. Auda kisietett az állomásépületből, és megszólította a kalauzt:

– Mikor indulnak?

– Máris, asszonyom.

– De a foglyok... szerencsétlen útitársaink...

– Első a szolgálat - felelte a kalauz. - Máris három óra késésünk van.

– És mikor ér ide San Franciscóból a következő vonat?

– Holnap este, asszonyom.

– Holnap este! Hisz akkor elkésünk! Meg kell várni...

– Lehetetlen - felelt a kalauz. - Ha tovább óhajt utazni, szíveskedjék felszállni.

– Nem utazom - felelt az ifjú hölgy.

Fix végighallgatta beszélgetésüket. Néhány perce még, amikor semmiféle közlekedési eszközre nem számíthatott, úgy döntött, távozik Kearneyből; most pedig itt a vonat, hamarosan tovaszáguld, csupán el kell foglalnia helyét a kocsiban, őt azonban leküzdhetetlen erő láncolja helyéhez. A pályaudvar földje szinte égette talpát, s ő mégsem tudott elmozdulni helyéből. Lelki tusája ismét megkezdődött. Fuldoklott dühében, hogy kudarcot vallott. Végig akarta harcolni a küzdelmet.

Eközben az utasok és néhány sebesült - többek között Proctor ezredes, aki súlyos állapotban volt - elhelyezkedtek a kocsikban. Zúgott a túlfűtött kazán, a szelepeken süvítve tört elő a gőz. A mozdonyvezető meghúzta a sípot, a vonat megindult, és hamarosan el is tűnt, fehér füstje együtt kavargott a hóförgeteggel.

Fix, a detektív maradt.

Ismét eltelt néhány óra. Komisz idő volt, csikorgó hideg. Fix mozdulatlanul ült az állomás egyik padján. Mintha aludt volna. Mrs. Auda ügyet sem vetett a hóviharra, pillanatonként előjött szobájából. A peron széléig sietett, erőltette a szemét, hogy átlásson a hófüggönyön, áthatoljon a ködön, mely szűkre vonta körülötte a látóhatárt; figyelt, nem hall-e valami neszt. De semmi. Átfagyva tért vissza a szobába, néhány pillanat múlva azonban megint a szabadban volt, és megint hiába.

Rájuk esteledett. A különítmény még mindig nem tért vissza. Vajon hol lehetnek? Utolérték-e az indiánokat? Megverekedtek, vagy csupán vaktában tévelyegnek a katonák a ködben? Az erőd kapitánya is igen nyugtalan volt, bár igyekezett leplezni aggodalmát.

Leszállt az éj, gyérebben szállingózott a hó, de a hideg fokozódott. A legmerészebb tekintet is visszariadhatott ettől a mérhetetlen éjszakától. Halotti csend terült a síkságra. Madár röpte, vad suhanása sem zavarta a végtelen némaságot.

Mrs. Auda egész éjszaka balsejtelmekkel viaskodott, szívből aggódott, míg fel-alá kószált a pusztaság peremén. Képzelete a messzeségbe szárnyalt, és ezernyi ezer veszélyt vetített szeme elé. Kimondhatatlanul szenvedett a hosszú-hosszú órákon át.

Fix eközben is mozdulatlanul ült a helyén, de ő sem aludt. Egy ízben emberi alak lépett hozzá, meg is szólította, a detektív azonban elutasítóan intett neki, és elküldte.

Így telt az éjszaka. Hajnalban ködbe burkolódzva emelkedett a látóhatár fölé a félig kihunyt napkorong. De most már a vizsla szem elláthatott vagy kétmérföldnyire. Phileas Fogg és a különítmény déli irányban indult el... Arrafelé tökéletesen néptelen volt a pusztaság. Reggel hétre járt az idő.

A kapitány nagy gondban volt, nem tudta, mihez fogjon. Küldjön második, segítő különítményt az első után? Áldozzon fel még több embert, amikor alig remélhető, hogy megmentik azokat, akik önként áldozták fel magukat? Ám nem sokáig tétovázott, hanem magához intette egyik hadnagyát, megparancsolta, derítsék fel a vidéket déli irányban - amikor lövések dördültek. Jeladás talán? A katonák előrohantak az erődből, és félmérföldnyi távolságban kis csoportot pillantottak meg, amely rendezetten közeledett.

Mr. Fogg haladt az élen, mellette Passepartout s a két másik utas - kiszabadultak hát a sziúk fogságából.

Kearneytől délre csaptak össze, tízmérföldnyire. A különítmény megérkezése előtt néhány perccel Passepartout és két társa már verekedett az őrökkel, s a francia hármójukat puszta öklével terítette le, amikor gazdája a katonákkal segítségére sietett.

Megmentőket, kiszabadultakat egyaránt örömujjongással fogadták, Phileas Fogg pedig szétosztotta a katonák közt a megígért jutalmat, miközben Passepartout (meg kell hagyni, nem egészen alaptalanul) egyre azt hajtogatta magában:

„Mi tagadás, sokba kerülök a gazdámnak!”

Fix némán bámulta Mr. Foggot; ugyancsak nehéz volna részletezni, milyen gondolatok viaskodtak benne. Mrs. Auda megragadta a gentleman kezét, kezébe szorította, s egy szót sem tudott kiejteni.

Passepartout eközben, mióta visszatértek, folyvást a vonatot kereste az állomáson. Azt hitte, még ott találja, indulásra készen Omaha felé, és remélte, hogy pótolhatják az elvesztett időt.

– A vonat, a vonat! - kiáltott fel egyszerre.

– Elment - felelte Fix.

– És mikor indul a következő? - kérdezte Phileas Fogg.

– Csak este.

– Hm... - szólt a gentleman szenvtelenül, és ez volt minden észrevétele.