Az „ostábla” kézről kézre jár

Ezen a napon az esti lapokat valósággal kitépdesték az újságárusok meg a rikkancsok kezéből, kétszeres, sőt háromszoros árat is fizettek értük. A végrendelet felolvasását csak nyolcezer ember hallgatta végig, Chicago többi másfél millió lakosának meg az Egyesült Államok töméntelen sok polgárának furdalta oldalát a kíváncsiság, hogy valami bizonyosat tudjanak ebben az izgató ügyben. A „hat” kiválasztottról eddig megjelent tudósítások, cikkek és riportok is érdekelték a nagyközönséget, ámde a fődolognak mégiscsak maga a végrendelet számított, s azután pedig az Egyesült Államok új ostáblatérképe, amelyet a megboldogult készített. Mindenki meg akarta nézni, milyen mezőkre helyezte el William J. Hypperbone az egyes államokat. Melyek segítik előre a játékosokat és melyek vetik vissza őket? Hol kétszereződik, hol háromszorozódik meg a tét?

Természetszerűleg maguk a játékosok még a közönségnél is izgatottabbak és kíváncsiabbak voltak. Georges B. Higginbotham és Mr. Thornbrock roppant igyekezettel gondoskodtak arról, hogy a nevezetes „ostábla" - vagy ha jobban tetszik, az Egyesült Államok fura térképe - kellő példányszámban - hamarosan elkészüljön. Lóhalálában megrajzoltatták, vésették, nyomatták, színezték, majd sok milliószámra dobták ki a piacra. Olcsón adták, s ezért nem csoda, hogy nemcsak Illinoisban, hanem az Egyesült Államok többi városaiban, sőt egész Amerikában is elkapkodták.

E nevezetes ostábla hatvanhárom mezőjén következő sorrendben és számok alatt helyezkedtek el az egyes államok.

Mezők:

1. Rhode Island 2. Maine 3. Tennessee 4. Utah 5. Illinois 6. New York 7. Massachusetts 8. Kansas 9. Illinois 10. Colorado 11. Texas 12. Új-Mexikó 13. Montana 14. Illinois 15. Mississippi 16. Connecticut 17. Iowa 18. Illinois 19. Louisiana 20. Delaware 21. Új-Hampshire 22. Dél-Karolina 23. Illinois 24. Michigan 25. Georgia 26. Wisconsin 27. Illinois 28. Wyoming 29. Oklahoma 30. Washington 31. Nevada 32. Illinois 33. Észak-Dakota 34. Új-Jersey 35. Ohio 36. Illinois 37. Nyugat-Virginia 38. Kentucky 39. Dél-Dakota 40. Maryland 41. Illinois 42. Nebraska 43. Idaho 44. Virginia 45. Illinois 46. Kolumbia körzet 47. Pennsylvania 48. Vermont 49. Alabama 50. Illinois 51. Minnesota 52. Missouri 53. Florida 54. Illinois 55. Észak-Karolina 56. Indiana 57. Arkansas 58. Kalifornia 59. Illinois 60. Arizona 61. Oregon 62. Indián territórium 63. Illinois

Ilyen sorrendben helyezkedtek el az államok a különös ostáblatérkép mezőin. Illinois neve tizennégy mezőn fordult elő.

Mindenekelőtt föl kell hívnunk a nyájas olvasó figyelmét, melyek azok a mezők, illetőleg államok, amelyeken a balszerencsés játszó fél tétet veszt vagy kénytelen helyét elhagyva ismét visszamenni a kiindulópontig.

William J. Hypperbone összesen hat ilyen mezőt jelölt meg.

1. A hatodik mező - New York állam, amely a „Nemes-Lúd-Játék”-ban a „híd”-nak felel meg. Mihelyt a játszófél ide ér, rögtön el kell hagynia, s a tizenkettedik mezőre kell sietnie, vagyis Új-Mexikó államba, itt a bánatpénz egyszeri tét.

2. A tizenkilencedik mező - Louisiana állam, amely a játék „luxusszállójának” felel meg, itt a versenyző megpihen, és kétszer nem húz, s kettős tét a vesztesége.

3. A harmincegyedik mező - Nevada állam, amely a „kút”-nak felel meg, a játszófél leszáll a kút fenekére, és ott várja, míg valaki odaér, hogy kihúzza őt - itt a fizetség egyszeri tét.

4. A negyvenkettedik mező - Nebraska állam, amely a labirintusnak, vagyis az „útvesztő”-nek felel meg, a játékos itt egyszeri tétet fizet és visszamegy a harmincadik mezőre.

5. Az ötvenkettedik mező - Missouri állam, amely a „börtön”-nek felel meg, mely a játszófelet fogva tartja, hármas tét fizetésére kötelezi, s addig onnan nem mozdulhat el, míg föl nem váltja egy másik játékos, aki viszont neki fizet hármas tétet.

6. Az ötvennyolcadik mező - Kalifornia állam, amely a „halálfej”-nek felel meg. Ha a játszófél ide ér, a kérlelhetetlen törvény szerint háromszoros tétet vesztve ismét elölről kell a játékot kezdenie, tehát Rhode Island államba kell visszatérnie.

Az a tizennégy mező, melyen Illinois neve áll - vagyis az ötödik, a kilencedik, a tizennegyedik, a tizennyolcadik, a huszonharmadik, a huszonhetedik, a harminckettedik, a negyvenedik, a negyvenötödik, az ötvenedik, az ötvennegyedik, az ötvenkilencedik és végül a hatvanharmadik -, megfelel a játékban a „ludaknak”, mert „lúd” képe van rájuk festve. Ezeken a játékosoknak nem szabad megállapodniuk, és mihelyt más mezőre érnek, a tétet meg kell kétszerezniük.

Igaz, hogy ha a kockák kilences számot jelölnek kiindulásul, akkor a játszófél kilencesével haladva a mezőkön, folyton Illinoisra bukkan, és így eljuthat a hatvanharmadik mezőre, ám ez a kilences szám csak két esetben fordulhat elő: 3+6 vagy 4+5 párosítás alkalmával, ha két kockát pörgetnek meg, s ha eljut is a hatvanharmadik mezőre, nyertes nem lesz, mert csak az győzhet, aki bizonyos számú tétet befizetett már a játék folyamán. No meg aztán az is nehezíti az előrejutást, hogy mihelyt a játszótársak valamelyike oda ér, ahol már valaki tartózkodik, ennek az illetőnek tüstént át kell engednie a helyét, s ezért gyakran megeshet, hogy hirtelen elveszti az addig kivívott előnyt.

Végül még egy fontos kérdést kell tisztáznunk, mert erre nézve a végrendelet nem ad részletes felvilágosítást.

Kérdés, hogy a vetélkedők a jelen esetben, ha egy-egy államba kell elmenniük, tetszés szerint választhatják-e azt a várost, vagy a központba, az állam hivatalos székvárosába kell-e utazniuk? Avagy olyan helyen kell-e megszállniuk, amely földrajzilag, történelmileg, az ipar vagy a kereskedelem szempontjából híres?

A végrendelkező erről sem feledkezett meg, de bizonyos okból nem engedte, hogy nyilvánosságra hozzák. Thornbrock közjegyző titka maradt ez, aki minden útra indítandó játszófélnek tudtára adta, hogy hol kell majd bevárnia a távirati értesítést.

Azt talán mondanunk sem szükséges, hogy az amerikai újságok mindezeket az érdekes dolgokat megfelelő tálalásban és körítéssel közölték, s különösen azt hangsúlyozták, hogy e különös vetélkedő során a legszigorúbban meg fogják tartani a „Nemes-Lúd-Játék” szabályait.

Arra, hogy a játszófelek a meghatározott államba eljuthassanak, elegendő idő állt rendelkezésükre, mert minden második nap kellett megejteni egy-egy kockadobást, és minthogy heten játszottak, külön-külön mindegyiknek tizennégy nap jutott arra, hogy helyét változtassa, márpedig kétheti időtartam esetén olyan államban, ahol a közlekedés vizen és szárazon egyaránt kitűnő, késedelemről vagy fennakadásról szó sem lehet.

Ezek voltak hát a szabályok. Ezeken nem lehetett vitatkozni. A versengésre kiválasztottak csak azt tehették, hogy vagy elfogadják vagy nem vállalkoznak a játékra.

És a játékra kiszemeltek mind elfogadták. Természetesen nem mind egyforma mohósággal és lelkesedéssel, Hodge Urrican, Hermann Titbury és Tom Crabbe edzője igencsak szerették volna már a markukban látni a milliókat; Harris T. Kymbale és Max Réal olybá tekintették a dolgot, mint valami tanulságos és mulattató kirándulást; a rovatvezető majd cikkeket fog írni a Tribune számára, a művész pedig majd képeket fest, ha szép vidékre jut.

Lissy Wag azonban egészen másképpen vélekedett e fura dologról.

Jovita Foley egy alkalommal így szólt hozzá:

– Aranyom, én elmegyek Marshall Field úrhoz és megkérem, hogy nekem is adjon szabadságot, mert el akarlak téged kísérni a... hatvanharmadik mezőig...

– Ne bolondozz már, Jovita! - csóválta fejét Lissy Wag.

– Szó sincs róla, nagyon is komolyan beszélek! Meg vagyok győződve, hogy te fogod beseperni a tiszteletreméltó néhai William J. Hypperbone hatvanmillióját!...

– Mármint én?

– Te bizony, Lissy, és nagyon bölcsen cselekednél, ha legalább a felét nekem adnád!

– Ha tetszik, neked adom akár mindet...

– Áll a vásár! - vágta rá Jovita Foley a világ legkomolyabb hangján.

Titburyéknek ezzel szemben viszont nagyon főtt a fejük: vajon egyedül menjen-e zarándokútjára Titbury úr vagy elkísérje őt érdemdús rőt hitvese is?

Igaz, hogy dupla költség, de hát Mr. Titbury úgy érezte, a felesége nélkül nem „egész” ember, s ezért az asszony kimondotta a határozatot - mert mindig az övé volt az első és utolsó szó -, hogy együtt utaznak. Különben is a félénk és zsugori Mr. Titbury csak a kardos menyecske szuttyongatására adta fejét erre a szerfölött vakmerő „vállalkozásra”.

Vakargatta is a füle tövét, valahányszor a rengeteg biztos „kiadásra” és vajmi bizonytalan „bevételre” gondolt. No de Kate asszony, a bősz házisárkány, ráparancsolt irgalmatlanul, hogy márpedig ennek meg kell lennie, és Hermann Titbury ekkor már föltétlenül engedelmeskedett.

Tom Crabbe az égvilágon nem gondolt semmire - minek is tenné? Itt az edzője és elválhatatlan idomárja, hadd törje az a fejét!

Arról, hogy a játszófelek egyedül menjenek-e vagy másodmagukkal, nem rendelkezett a végrendelet szerzője. Velük tarthat az, akinek kedve szottyan az országjáráshoz; sőt akár fogadhatnak is rájuk, mint holmi versenyparipákra szoktak a lóversenytéren.

Nos, képzelhetjük, hogy Amerikában, sőt bízvást elmondhatjuk: az egész Újvilágban és Óvilágban minő roppant feltűnést keltett a különös végrendelet.

Az amerikaiak fogadószenvedélyének kétségkívül új tere nyílt, és bizonyára roppant nagy összegek cserélnek majd gazdát, és mindenkinek meglesz a maga „favoritja”, akire fogad.

Két dúsgazdag játszófélnek, Hermann Titbury és Hodge Urrican uraknak ugyancsak van mit aprítaniuk a tejbe, ők tehát nem félhettek attól, hogy az esetleges fizetések gondot okoznak. John Milner is szép vagyonkát „öklöztetett össze” magának versenyjószágával; a többieket azonban egyáltalán nem vetette föl a pénz. Harris T. Kymbale urat a Tribune pénztára majd kisegíti, mert mily nagyszerű reklám a lap számára, hogy egyik munkatársa is közte van a sorshúzás által kijelölteknek!

Max Réal, mint afféle művészlélek, az ügy anyagi részét teljesen mellékesnek tartotta ebben a kellemesnek ígérkező kalandban.

Lissy Wag kisasszonyt pedig vállalkozó szellemű barátnéja, Jovita Foley ilyeténképpen vigasztalta meg:

– Ne búsulj, aranyom, megtakarított pénzecskénkből kifutja az útiköltség...

– No hiszen, azzal nem juthatunk el messzire!...

– Nagyon is messzire jutunk, meglásd, Lissy...

– És mi lesz, ha bírságot kell majd fizetnünk...?!

– Arra nem kerül sor... mi csak nyerni fogunk! - jelentette ki Jovita Foley olyan megátalkodott határozottsággal, hogy Miss Wag egyszerűen nem mert vitába szállni vele.

Ilyeténképp sem Max Réalnak, sem Lissy Wagnak nem kellett attól tartaniuk, hogy a fogadók őket szemelik ki favorit gyanánt, hiszen e szenvedelmes amerikai spekulánsok méltán félhettek attól, hogy a két fiatal játékosnak idejekorán fel kell hagynia a versengéssel, ha nem képes kifizetni a téteket.

És lám, a sors mégis kegyeibe fogadta Max Réalt, mert őt jelölte ki arra, hogy elsőként induljon a vetélkedőn. Urrican kapitány vasvillaszemmel nézegette a fiatal festőt, és csaknem guta ütötte a vén salabaktert, amiért ő utolsónak maradt.

A sorrend a következőképp alakult:

Max Réal, Tom Crabbe, Hermann Titbury, Harris T. Kymbale, Lissy Wag és Hodge Urrican. Pedig a kezdetnél éppen nem az elsőség volt fontos, hanem az, hogy a kockák számai hová küldik az illetőt. Hátha éppen Florida az a hely, ahova mennie kell? Mert kiszámíthatatlan ám a szeszélyes véletlen!...

A játék tarthatott néhány hétig, ám elhúzódhatott hónapokra, sőt évekre is. Attól függ, hogy miként kedvez majd a szerencse a játszófeleknek.

A közönség ügyet sem vetett arra, hogy a játékosokat szörnyen megviselheti ez a versengés, hiszen olyan akadályok szeghetik egyikük-másikuk útját a diadal előtt, amelyekről ő maga egyáltalán nem tehet - de bezzeg fontolóra vette ezt a játszófelek némelyike, és hogy minden eshetőségre készen, biztosítson magának valamicskét a nagy vagyonból - rebesgetni kezdte: vajon nem volna-e jó előleges megállapodásra jutni egymás közt. Akadt, aki azt javallotta: döntsenek úgy, hogy akármelyikük lesz is a győztes, gondoskodni fog társairól, s juttat nekik bizonyos részt a roppant örökségből. Például harmincmillió dollárt megtart magának, a többit pedig szép részarányosan szétosztja öt társa közt. Elvégre hatmillió dollár már csakugyan érdemes arra, hogy azért kissé utazgassék az ember akár a szélrózsa minden irányában is!...

Hermann Titbury két kézzel kapott volna a dolgon, felesége őnagysága azonban gondolkodóba esett, míg aztán hosszabb lelki tusakodás után végre ő is beleegyezett; Harris T. Kymbale nem sokat habozott; Lissy Wag tanácsot kért Marshall Field úrtól, a főnökétől, aki melegen pártolta az ötletet, Jovita viszont tiltakozott ellene; neki vagy az egész kell, vagy semmi sem. Ami John Milnert illeti, a cingár edző tenyerét dörzsölve, élénken helyeselte, hogy túlsúlyos öklözőjének, Tom Crabbénak ilyen tekintélyes summa üti a markát, hiszen úgyis ő rendelkezik majd a pénzzel; Max Réal pedig, mint említettük már, a füle botját se mozdította, mert fittyet hányt efféle potomságokra...

Csakhogy mégsem sikerült zöldágra vergődniük, mert ott fenekedett az a marcona Hodge Urrican. Ez a rettenetes méregzsák kereken kijelentette, hogy elevenen fölfalja, azt, aki osztozkodásról mer vartyogni! Ám ha őkelme beleegyezett volna is, mégsem érnek célt, mert ott lappangott még a homályban a hetedik társ, az a bizonyos X. K. G., akiről voltaképpen senki sem tudott semmit.

A szép terv emígy meghiúsult.

Max Réalnak éppen ez idő tájt érkezett meg Quebecből az édesanyja; s ott lakott fiával a South Halsted streeti házban, s ekként biztatta az ecset ifjú mesterét, aki rendszerint alkotott, vagy mélán merengett művészi ábrándjain:

– Készülődnöd kellene már, fiam!

– Van rá elég időm!

– Nono... Vigyázz, el ne késs!

– Miért törném magamat ebben a hóbortos kalandban?...

– Ejnye, Max, csak nem szalasztod el ezt a kitűnő alkalmat?

– Hogy dúsgazdag legyek, ugye?...

– Természetesen - vágta rá az anya, aki már arról álmodozott, hogy a fia többszörös milliomos. - No, fogj csak hozzá szépen a csomagoláshoz!

– Majd holnap... vagy holnapután!... Ráérek arra még!

– Mit akarsz magaddal vinni?

– Ecseteimet, festékesdobozomat meg a bornyúmat, mint a katonák.

– No de fiacskám, hátha valahová Amerika vadnyugati vidékeire találnak küldeni!...

– Mit bánom én - vont vállat Max Réal -, némi kis motyóval elmegyek akár a világ végére is!

Ezt a festőt csakugyan nem izgatta a hatvanmilliós örökség.

Lissy Wag kisasszonynak valóban volt elég ideje készülődni, őrá csak Max Réal elutazása után tíz nappal kerül majd a sor. Jovita Foley panaszkodott is emiatt. Őt már majdnem szétvetette a türelmetlenség.

– Jaj de kár, kedves Lissym, hogy te az ötödik helyre jutottál!

– Nyugtasd meg a gyönge szívecskédet, Jovita, ez sem nem jó, sem nem rossz...

– Kérlek, ne beszélj így!... Még balszerencsét hoz rád, ha ilyen közönyös vagy!

– Hallgass ide, Jovita, te komolyan hiszed, hogy én leszek a győztes?

– Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom, amint azt is, hogy mind a harminckét fogam ép még!...

Lissy Wag jóízűen fölnevetett, Jovita Foley pedig megbotránkozott. A Titbury házaspár roppant aggodalommal számolgatta, hogy vajon hány ezer dollár tétet kell majd fizetniük, ha nem kedvez nekik a sors, és olyan államokba küldik őket, ahol a játék törvényei szerint jó mélyen bele kell majd nyúlniuk a zsebükbe.

És végtére emlékezzünk meg Tom Crabbéról is.

Ez a hústömeg csak evett, ivott és aludt. Naponta hatszor étkezett, minden alkalommal tömérdek mennyiségű ennivalót raktak eléje, s ő addig nem kelt föl az asztal mellől, míg az utolsó morzsáig föl nem falt mindent. Hogy mi vár reá a jövőben? Egyáltalán nem érdekelte. Elvégre még a világ végén is talál kocsmát, a söntésben jó pénzért adnak enni és inni, Crabbe pedig mindennap hatszor megtöltheti ott is a feneketlen bendőjét. Milner úr, az edző, gondoskodott róla, hogy ne lásson hiányt semmiben, és annak a jelentőségéről sem feledkezett meg, milyen nagyszerű reklám, hogy Tom Crabbe is a „hatok” közé jutott.

Chicago minden lakója izgatottan várta április 30-át, mert ezen a napon kellett megkezdődnie a nagy játéknak. És lám csak, a könnyelmű Max Réal kapta magát, és 29-én felült a vasútra, kiutazott a környékbeli falvak egyikébe, hogy vázlatokat pingáljon. Mindenki elképedt ennyi ifjonti hányavetiség láttán!

Édesanyja azt sem tudta, hová legyen izgalmában, félt, hogy fia 30-án nem lesz jelen az Auditorium színpadán, s akkor aztán vége a fényes reménységnek, az anyai szív álmodta gyönyörű ábrándoknak.

Valóban, április 30-án senki sem tudta, hogy Max Réal visszatért-e már Chicagóba, vagy netán még mindig falun festeget. Az Auditorium ezúttal is megtelt kíváncsiskodók tömkelegével; Mr. Thornbrock és Georges B. Higginbotham a Különcök Klubjának tagjaival egyetemben pontosan megjelent, s amikor delet harangoztak, a közjegyző megrázta a kockadobozt és kidobta a két kockát...

– Négy meg négy! - jelentette ki ünnepélyesen Mr. Thornbrock.

– Nyolc! - kiáltott föl valaki a nézőtér soraiból.

Ez a szám Kansas államot jelentette a végrendelkező térképen.