Porfelleg a szem határán.

La Urbanát bátran elnevezhetjük a Közép-Orinoco székvárosának. Caïcara és az Atapabo melléki San-Fernando között La Urbananál jelentékenyebb helység nincsen. Egy csekélyke domb lábjában terül el La Urbana, abban az időben, mikor utasaink ott jártak háromezerötszáz lakója volt a városkának, mulattok, spanyol meg indiánus meszticzek nagyobbára. Tulajdonképpen sem a földmivelés sem a marhatenyésztés nincs nagyon inyökre; mig a teknősbéka-vadászat ideje tart, ezt űzik, az év többi részét halászattal, vadászattal vagy lustálkodással töltik el, mert erre az utóbbi foglalkozásra nagyon hajlandók.

A banán-fák árnyában elszórt kunyhóik olyan hivogatóak, s minden jel arra mutat, hogy aránylag könnyen és jólétben élnek a lakóik.

Utasaink azzal a határozott szándékkal szállottak ki a falcá-kból, hogy csak egy napot töltenek La Urbanában. Öt óra tájban érkeztek meg, s így még aznap este elég idejük volt arra, hogy fogyatékán levő élelmi készletüket újabb bevásárlással kiegészítsék.

Az utasok nem mulasztották el, hogy a város polgármesterét fel ne keressék. A polgármester a legnagyobb szivességgel fogadta őket és felajánlotta a lakását szállásul. Hát még a mikor megtudta, hogy Miguel úr és kollégái Ciudad-Bolivar közéletének legkiválóbb szereplői közé tartoznak, nyomban meghívta az egész utazótársaságot vacsorára.

Ennek a meghívásnak senki sem örvendett annyira, mint Kermor Jean, mert remélte, hogy valami hirt hall honfitársairól, a kik nem régiben járhattak La Urbanában.

A két kormányosra bizták, hogy a szükséges holmik beszerzéséről gondoskodjanak. Úgy Valdez, valamint Martos jól értettek ehhez a mesterséghez is. A két falcát a kis kikötőben parthoz vontatták. A kikötőben nehány halászcsónakot s egy harmadik falcát is megpillantottak.

Ez a falca a két franczia utazóé volt: Helloch Jakabé és Paterne Germainé. Az evező-legények hatodik hete várják, hogy La Urbanába visszatérjenek, de még csak hirt sem kaptak tőlük. Természetesen tele voltak aggodalommal, hogy vajjon mi történhetett az idegen urakkal.

A városka polgármestere az nap este összegyüjtötte a város legszámottevőbb polgárait s egy telepítvényest, a ki La Urbana közelében próbált szerencsét. Venezuelai származású volt, Marchalnak hívták. Chaffanjon részletesen leirja Marchal úr kis gyarmatát, s magáról a gazdáról is a hála meleg érzésével emlékezik meg, mert annak idején a franczia felfedezőt igen vendégszeretően fogadta volt. Nagyon ügyes, okos embernek festi őt Chaffanjon a könyvében; «nem törődik - úgymond - a politikával, hanem annál inkább a baromtenyésztéssel, s van is szép csordája, melyet nagy szakértelemmel tud értékesíteni».

Marchal úr véletlenül az nap bejött a «pusztájá»-ról a városba holmi üzleti dologban, s merthogy régi jó barátja volt a polgármester, nála szállott meg, így ő is jelen volt a tudósok tiszteletére adott ünnepi vacsorán.

Azt talán mondanunk sem kell, hogy a la urbanói polgármester, vagy ha tetszik biró, valami nagyszabású estélyt rendezett, nem, válogatott, ritka ételekről, drága borokról nem lehetett szó, de annál pompásabb volt a lepény, melyet a derék polgármesterné a saját kezével készített, pompás izű a bruquilla-kávé, melyet Marchal úr termesztett a pusztáján, de legeslegtöbbet ért az a himezés-hámozás, fölösleges czeremónia nélkül való szíves fogadtatás, melyben a vendégek részesültek.

Marchal úr majd kiugrott örömében a bőréből, midőn Kermor Jean úgy szólította meg őt, mint régi ismerősét s nyomban reá Chaffanjon-t hozta szóba.

– Hja, öcsém, az a maga honfitársa tetőtül-talpig derék ember volt. Sohasem felejtem el, milyen jól érezte magát az én «kicsiny országom»-ban, kár, hogy nagyon rövid ideig tisztelhettem őt vendégemül. De hát szörnyen nyugtalan, türelmetlen ember volt, s minden áron folytatni akarta merész útját. Nem ijedt meg a föld hátán semmiféle akadálytól, neki az Orinoco forrásáig kell hatolnia, - mondá - ha belehal is. Igazi franczia vér; büszke lehet reá Francziaország!

Midőn a három geográfus szóba hozta vacsora közben, hogy minő szándékkal keltek útra, Kermor Jeannak úgy rémlett, mintha a házigazda és Marchal úr kissé megütődve néztek volna egymásra. Természetes dolog, hiszen ők az Orinoco keletkezésének a kérdését már régen eldöntöttnek tartották még pedig olyaténképpen, a mint azt Miguel úr vitatta.

Ámde azért egy árva szóval sem szólott a vállalatnak ellene, sőt még biztatta is a tudósokat:

– Nagy hasznát veheti a tudomány ennek a vállalatnak, uraim, mert hátha fontos fölfedezésekkel meggazdagodva fognak majd Ciudad-Bolivarba visszatérni.

– Reméljük, hogy egyet-mást megtudunk, a miről még nem tud semmit a világ, - viszonzá Miguel úr - mert a vidék, melyen útunk keresztül visz, meglehetősen ismeretlen még a tudós világ előtt. S ha esetleg San-Fernandón túl is...

– Természetesen túl megyünk San-Fernandón - vágott közbe Felipe.

– Addig megyünk, a mig bizonyosat tudunk - tódítá a szót Varinas.

Martial őrmester csak falatozott, s hallgatta a sok ide-oda való szószaporítást. Mikor aztán Jean felvilágosította őt arról, hogy mi melegíti olyan nagyon a tudósok ábrázatát, eltünődött azon, hogy milyen bolondok az emberek! Lám ezek törik-marják egymást és magukat is, hogy megtudhassák: «milyen lyukból fortyan elő egy folyam».

– Hm, persze... persze, - dörmögé magában, - ha minden embernek helyén volna az esze, nem kellene minduntalan új kórházat építeni a bolondok számára.

A beszéd sora aztán arra a két franczia utazóra fordúlt, a kiket La Urbanában már régóta várnak vissza. A házi gazda is meg Marchal úr is találkoztak velök La Urbanában.

– Nem hallottak semmit róluk, mióta innen eltávoztak? - kérdé Miguel úr.

– Egy kukkot sem! - felelé a házigazda, - pedig minden embert vallatóra fogtunk, a ki felülről jött városunkba. Nem találkozott velök egy lélek sem.

– Vajjon nem tartottak ők is az Orinoco-forrás vidéke felé?

– Bizony oda igyekeztek, fiatal barátom, - felelé Marchal - de a mellett ide is, oda is elkalandoztak, mert Paterne úr szenvedélyes botanikus, a fele életét oda adná, ha valami ritka fajta növényt találna valahol, Helloch úr pedig nagy geográfus s a mellett kitünő vadász. Hja, az ilyen emberek ugyancsak sokra hajlandók, csakhogy czéljukat elérjék. Mind tovább-tovább hatolnak előre, s csak akkor veszik észre, hogy nagy a baj, mikor arról van a szó, hogy vissza is kellene térni.

– Reméljük, hogy nem történt a két franczia kollegának semmi baja - veté közbe Varinas.

– Előre megállapították, hogy La Urbanaba fognak visszatérni? - kérdé Felipe.

– Természetesen, hisz a falcá-jukat is itt hagyták, s összes eddig gyüjtött növényük meg táborozó-készletük itt van.

Minekutána a két franczia dolgát alaposan megbeszélték, Marchal úr Martial őrmestertől megkérdezte, hogy neki és unokaöcscsének is az a czélja, a mi a bolivari tudósoknak, ők is az Orinoco-kérdés tisztázása czéljából jöttek oly messzire hazájukból.

Martial helyett Jean felelt. Elbeszélte, hogy apját keresik, s azért mennek San-Fernandóba, hogy nyomát kutassák, mert erős a hitük, hogy ott Kermor ezredesre vonatkozólag igen fontos dolgokat fognak megtudni.

A becsületes, derék Marchalt ez a történet nagyon meghatotta. Megragadta Jean kezét, megszorította melegen, s aztán megölelte, homlokon csókolta. Martial őrmester egy kissé nagyon morgott a szeretet e fölösleges nyilvánításának a láttára. Pedig a Marchal úr csókja, mintegy áldás akart lenni, hogy járjon az apját kereső ifjú szerencsével.

Sem a polgármester, sem Marchal nem tudtak semmit Kermor ezredesről. Nyilván nem is járt La Urbanában, mert ha itt járt volna, a polgármester hivatalból is tudomást szerzett volna róla.

A társaság este tiz óráig maradt a szives házigazda hajlékában, s aztán búcsút véve a vendégszerető családtól, visszatértek utasaink a falcá-kra, hogy másnap korán reggel tovább folytassák útjokat.

Martial heves moszkitó-harcz után elszenderült, de ő is meg unokaöcscse is rövid idő múlva felrezzent az álmából, valami zaj támadt, mely folyton növekedett. Olybá tünt fel, mintha nagy távolból menydörgött volna. Az Orinoco hullámai meg-megmozdúltak, s a «Gallinetta» libegett a nyugtalan viz hátán.

Éjfél után két óra volt.

Jean és Martial felkeltek, s az árbocz mellé állva figyeltek. Valdez és az evezős legények is talpra ugrottak, s nézték a szem határát.

– Mi lehet e morajnak az oka? - kérdé Jean.

– Nem tudom.

– Talán vihar van készülőben?

– Nem hinném, mert az ég felhőtlen, s gyönge keleti szél fujdogál.

– A hullámzásnak sem tudja az okát?

– Fogalmam sincs róla - viszonzá Valdez.

A «Maripare» utasai is várakozással teljesen állottak a falcában. A tudós geográfusok törték a fejüket, hogy e sajátságos jelenséget megmagyarázzák.

Ámde nemcsak az Orinocón veszteglő bárkákban támadt nyugtalanság, ime a város lakói is felriadtak álmukból, s tömegesen tódultak az Orinoco partjára. Az arczuk ijedtséget árult el. Az utasok nyomban partra szállottak, hogy a polgármestertől és Marchal úrtól megkérdezzék e titokzatos morajnak, s a viz állandó hullámzásának az okát.

– Mi történik? - kérdé Miguel.

– Valahol a közelben földrengés van - felelé a polgármester. - Aligha nem Sierra Matapey-ben, s a földrengés a folyó medrét is mozgásba hozza.

Ez a magyarázat nagyon valószinűnek tetszett, s a tudósok maguk is elfogadták.

– Ettől azonban nekünk nem kell félnünk - jegyzé meg Marchal úr, - bizvást lefekhetünk újra, La Urbanát nem fenyegeti semmi veszély.

A lakosok hittek is nem is e megnyugtató szavaknak. Alig egy-kettő akadt, a ki haza ment, nagyobb részök ott maradt, s nem titkolta el, hogy nagyon aggódik.

Ezen közben megvirradott. A moraj szünetlenül tartott, s hova-tovább mintha erősödött volna. A polgármester, Marchal és a két falca utasai a legközelebbi dombtetőre mentek, hogy nagyobb területet láthassanak.

A nap éppen akkor bukkant fel a tiszta égen. Felhőnek még csak nyoma sem volt sehol, vihartól tehát félni nem lehet. Ámde nagy távolságban kavargó porfelleget vettek észre. Szél nem fújt, mi lehet tehát e porfellegnek az oka? A földrengés okozná ezt is?... Hihetetlen, s mégis úgy kell lennie. Nehány percz múlva puskaropogás hallatszott abból az irányból, hol a porfelleg látszott. Először egy, aztán kettő, három.

Az utasok ösztönszerűleg a falcákhoz rohantak. Kiki előkereste a puskáját, töltényt tett a táskájába, s elindult abba az irányba, honnan a puskaropogás hallatszott. Jean azt a véleményét nyilvánította, hogy talán a kirándulásukból hazatérő francziákat támadták meg a benszülöttek.

A kis társaság gyorsan haladt előre, hogy minél előbb megtudja a titokzatos lövések okát.

A hatalmas sűrű porfelleg megakadályozta őket abban, hogy valamit láthassanak, de itt-ott fény villant meg, s újra meg újra durrogtak a fegyverek.

Elől Miguel és a polgármester szaladtak, s midőn a porfellegtől mintegy kilométernyire lehettek, Miguel hirtelen megállott, s a látvány, mely szeme elé tárult, hangos kiáltásra késztette...

Martial is oda ért, s majd leesett a lábáról, midőn a rengeteg teknősbékát megpillantotta. Lehetett vagy százezer... Mind a fövenyes parton nyüzsögtek, haladtak előre, - menekültek. Egyenesen az Orinoco felé mentek. A jámbor állatokat a földrengés iszonyúan megijeszthette, s a létfentartás ösztöne késztette, hogy valahol oltalmat keressenek.

A porfelleg itt-ott meg-megszakadt, s ime számos bőgő majom őrült ordítása hangzott fel. A menekülő teknősbékák hátán hanyatthomlok rohantak a majmok, s mig távolabb pumák, jaguárok vergelődtek mind a «teknősbéka határon». Két vadász gyilkos csöve ontotta rájuk a halálos golyókat.

Senki sem ismerte a két vakmerő vadászt, kik a vadállatokkal ezt a rémes harczot felvette. Jeannak a sejtelem azt súgta, hogy nem lehetnek mások, mint franczia utazók.

A teknős-béka tábor haladt előre, lassan, de következetesen. A polgármester megrémült arra a gondolatra, hogy esetleg La Urbana felé veszik az útjokat, s akkor vége lesz az egész városnak.

Már a városbeliek is neszét vették a dolognak, s jajveszékelve gyülekeztek össze a város végén.

Marchalnak kitünő eszméje támadt.

– Gyujtsuk meg a város határán levő mezőt, a fákat, a magasra nőtt száraz füvet, ezzel más irányba térítjük a teknősbékákat.

Ez valóban egy mentő gondolat volt.

A polgármester a városba sietett, kirendelte a lakosokat, levágatta a fákat, s mintegy fél kilométer területen meggyujtatta a mezőt. Ez alatt Jean, Martial és a három geográfus szorgalmasan lődözték a pumákat, jaguárokat, s hathatósan segítségére voltak az idegeneknek.

Paterne és Helloch - mert ők voltak csakugyan - szerencsésen elérték a tűzvonalat, s biztonságban voltak. A teknősbékák az Orinoco felé vették az útjokat, s eltüntek a folyó hullámaiban. La Urbana meg volt mentve.