Az első érintkezés.

Las-Bonitasban lakik a Caura folyó mentén elterülő kerületnek a kormányzója. A helység maga a folyó jobb partján fekszik, csaknem ugyanazon a helyen, a hol hajdanában az Altagracia nevü spanyol hittérítő-telep állott. A spanyol-amerikai hatalomnak megalapítói tulajdonképen a hittérítők voltak, s ezek bizony nem valami nagy örömmel nézték később, hogy német, franczia és angol hittérítő társaik is buzgólkodnak az indiánusok megtérítésén. Még manapság is gyakran össze-összekoczczannak a keresztény vallás hirdetői.

A las-bonitasi katonai parancsnok ismerőse volt Miguel úrnak, s már annak idején értesült a tudósok útjáról. Mihelyt a gőzhajó horgonyt vetett, sietett a födélzetre. A három tudóst meghivta reggelire, a «Bolivar Simon» ugyanis délután egy óráig vesztegelt Las-Bonitas mellett.

Míg a három tudós a kormányzó lakása felé vette útját, Martial, a szigorú nagybácsi szintén megengedte unokaöccsének, hogy a partra szálljon, de természetesen ő kisérte. Így ődöngöttek Las-Bonitas utczáin.

Las-Bonitast nem kell valami tekintélyes, modern városnak képzelnünk. Apró, gunyhószerű házikókból állott, melyek a tropikus égalj dús-flórájának közepette épültek. Néhol valóságos pálma-ligetek voltak, erős törzsű chaparó-k, melyeknek messze elágazó hajtásai egymásba fonódtak; legyező formájára szétálló levelű pálmák; továbbá copany-ferák, óriási, elágazó mimózák, melyeknek halvány rózsaszinű és kemény rostú száraik vannak.

Jean és Martial őrmester gyönyörködve nézték e pálmaligeteket, az ágakon himbálózó, egymással kergetőző kis majmokat, melyeknek Venezuelában se szeri se száma. Mintegy tizenhat fajtája él e majmoknak Venezuelában; rikácsoló, alkalmatlan kis állatkák ezek, de korántsem veszedelmesek. Egyiknek-másiknak irtózatos hangja van, főleg az aluata-majomnak.

Mind mélyebbre hatoltak be a pálmaerdőbe. Egyszer csak megszólalt Martial:

– El kellett volna hoznom a puskámat!

– Talán majmot szeretnél lőni? - kérdé tőle Jean.

– Majmot?... Azt épen nem, de hátha másfajta állattal is találkozunk?...

– Szó sincs róla, kedves bácsi! Ugyancsak messzire kellene mennünk, hogy ragadozó vaddal találkozzunk. Majd ha feljebb haladunk az Orinocón, ott bizonyosan lesz módunk benne, hogy a puskát vegyük elő s védelmezzük magunkat.

Martial erősen makacskodott, hogy de bizony el kellett volna hoznia a puskáját, mert a katona ne induljon el fegyvertelenül hazulról. Ezúttal fölösleges lett volna a puska, mert holmi méz- és halevő medvével s az örökké alvó, lomha lajhárral találkozhattak csupán, ezek ellen pedig nincs szüksége az embernek védekezésre.

Csupa apró, ártatlan rágicsáló vadat láttak a pálmaligetben; a lakosok pedig meszticzek, egy-két indiánus törzsbeli is lakik a meszticzek között, de ezek szalmakunyhóikból ritkán mozdultak ki - főleg az asszonyok és a gyermekek.

Mintegy három óráig tartott a séta, derekasan elfáradva tértek vissza a «Bolivar Simon» födélzetére, hogy reggelizzenek. Ugyanekkor ültek asztalhoz a tudósok a kormányzó ebédlőjében, s a tárgy, mely szőnyegre került, természetesen nem lehetett egyéb, mint az Orinoco-kérdés. Élénk vita fejlődött ki, mint rendesen, sőt ez alkalommal is kissé elmérgesedett. A kormányzó, mint finom tapintatú házigazda, ügyesen másra fordította a beszéd sorát:

– Uraim, nem tudják, hogy van-e a «Bolivar Simon» födélzetén olyan utas, a ki egészen San-Fernandóig megy vagy esetleg azon túl is?

– Alig hinném - felelé Miguel. - Nagyobbrészt Caïcaraig mennek, s onnan az Apuron fel Columbiába igyekeznek.

– Ha csak az a két franczia nem tart velünk - jegyzé meg Varinas.

– Micsoda? Két franczia? - kérdé csodálkozva a kormányzó.

– Úgy van, egy öreg és egy ifjú franczia - mondá Felipe. - Mind a ketten Ciudad-Bolivarban szállottak fel.

– Vajjon hova igyekeznek? - kérdé a kormányzó.

– Nem lehet azt tudni - viszonzá Miguel, - nem igen beszédesek, főleg az öregebbik nem. Állig begombolkozik, s nagyon mord szemmel néz arra, a ki az ifjabbhoz - a ki nyilván unokaöcscse neki - közeledik. Nyers katona, a ki szigorúan őrködik a gyámfia felett.

– Igazán sajnálom magam is azt az ifjút - tevé hozzá Varinas. - Olykor-olykor mintha könyet látnék a szemében, mikor nagybátyja gorombán reá rivall.

A derék Varinasnak fogalma sem volt arról, hogy Jean ellágyulásának mi az igazi oka, szegény fiú olyankor a bizonytalan jövőre gondolt, s világért sem a nagybácsi szigorúsága keserítette el.

A kormányzó módfelett érdeklődött a két franczia iránt.

– Valóban szeretném tudni, hogy mit keres az a mord nagybácsi s az érzékeny unokaöcs az Orinoco felső vidékén. A francziák merészek és vállalkozó szelleműek, megengedem, de Dél-Amerika járatlanabb vidékeinek kikutatása már több franczia felfedezőnek az életébe került. Csak Chaffanjou-nak sikerült az Orinoco-forrás vidékéig elhatolnia...

– Ha ugyan az igazi Orinoco forrása volt az! - pattant fel Varinas, a ki nem tűrhette, hogy szent meggyőződésével ellenkezőt állítsanak.

– Úgy van, úgy, ha az az Orinoco forrása volt - vélekedik a házigazda, - egyébiránt ezt a vitás kérdést önök majd el fogják dönteni, uraim... Mondom, hogy az a bizonyos Chaffanjou ép bőrrel került haza, s a halálos veszedelmeket szerencsésen kikerülte. De hát a mi büszke folyamunk, a fenséges Orinoco, különösen vonzó erőt gyakorol a francziákra; így például a «Bolivar Simon» fedélzetén levő két franczián kivül...

– Igaz... igaz - vágott közbe Miguel, - ezelőtt nehány héttel megint két franczia indult el Orinoco-kutató útra.

– Az egyik huszonöt-harmincz éves fiatal ember lehet, Helloch Jakabnak hívják, a másik Paterne Germaine, holmi természettudós, a kit az Orinoco vidékének faunája, florája meg egyéb sajátossága vonzott ide - mondá a kormányzó.

– Nos, nem hallottak azóta semmit róluk? - kérdé Felipe.

– A világon semmit, uraim. Annyit tudok csupán, hogy Caïcarában egy csónakot béreltek, Buena-Vista és La Urbana mellett elhaladtak, s aztán az Orinoco jobb partján felfelé indultak el. Hogy azután mi történt velök, arról nem szól a krónika.

– Reméljük, hogy nem jutottak a rabló quivas-ok körmei közé, kiknek - a mint mondják - mostanság valami Alfonez nevü, Cayenneből megszökött gályarab a vezérük.

– Ugyan? Igaz volna?

– Úgy mondják, s nincs okunk rá, hogy a hír valóságában kételkedjünk. A merész francziák esetleg szerencsésen elkerülték a rablókat, s egyszer csak valamely szomszéd faluban megjelennek. Egyébiránt azt is mesélik, hogy messze keletre még egy másik európai ember is hatolt, egy spanyol hittérítő. Esperante a neve. Ez a jámbor szerzetes San-Fernandóból kiindult és az Orinoco forrásáig jutott... sőt a Roraima közelében a Santa-Juana nevű keresztény községet alapította.

– Merész egy vállalat! - jegyzé meg Miguel.

– Bizony merész, sőt bizvást vakmerőnek is mondhatjuk - folytatá a kormányzó. - Képzeljék csak el, uraim, minő türelem, hősies lélek, vallásos rajongás kellett ahhoz, hogy Esperante atya épen a legvadabb és legveszedelmesebb indiánusok közé, az úgynevezett guachoritok közé menjen, s hirdesse Krisztus tanait.

Az idő gyorsan telt, s a tudósok sok érdekes földrajzi és ethnográfiai apróságot tudtak meg a beszédes kormányzótól, s dél felé megköszönték a szives vendéglátást, vissza indultak a hajóra. A házi gazda elkisérte vendégeit, s velök még a hajó födélzetén is beszélgetett.

Martial és unokaöcscse szintén ott állottak a közelükben, s midőn az őrmester megpillantotta a kormányzót, így szólott halk hangon Jeanhoz:

– Te, az az úr nyilván valami tábornok. Olyat mutat czivil ruhában is.

– Meglehet, hogy az, kedves nagybátyám.

– Azt mondják, hogy Amerikában minden harmadik ember generális. Miért ne lehetne ez az úr is az?

– Nagyon értelmes arcza van - jegyzé meg Jean.

– Az is meglehet; hanem én inkább a mondó volnék, hogy kiváncsi, mert minket már négy percze folytonosan szemmel tart... pedig mi köze hozzánk, főleg pedig hozzád...

Csakugyan, a kormányzó érdeklődéssel nézte a két francziát. Szerette volna tudni, hogy utazásuknak ezen a vidéken mi a czélja. Fölfedező útra csak nem indulhat egy tizenhat éves, gyönge ifjú, mint az a fiatalabbik. A kormányzót annyira bántotta a kiváncsiság, hogy a tudósoktól elválva egyenesen Martial és Jean felé közeledett.

– Résen légy, öcsém! - vezérlé az őrmester unokaöcscsének. - Puhatolózni jön az ellenség... szeretné tudni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hova megyünk...

– Nos, ha kérdez, hát megmondjuk neki, Martial, - mondá szeliden Jean. - Semmi okunk sincs arra, hogy titkolózzunk.

– Mi köze lehet hozzánk?... Nem szeretem, ha idegen ember beleártja magát a mi dolgunkba - dörmögött a szigorú nagybácsi. - Majd lerázom én a nyakunkról...

– Csak a bajunk gyülne meg, kedves nagybátyám, - s megragadta az őrmestert kezénél fogva, hogy visszatartóztassa.

– Nem tűröm, hogy veled szóba álljon, ... hogy tőrbe csaljon...

– Én pedig nem akarom, hogy a nyers viseleteddel, durva szavaiddal reánk haragíts bárkit. Tudd meg, hogy Caura kormányzójának a kérdéseire felelni fogok, mert felelni akarok - mondá Jean, határozott hangon, - sőt esetleg tanácsot is kérek tőle.

Az őrmester nagyokat pöfékelt kurta szárú pipájából, dohogott és szerfölött elégedetlen volt, mindazonáltal közelebb húzódott unokaöcscséhez, mert a kormányzó már ott állt Jean előtt és spanyolul kérdé tőle:

– Ön franczia, nemde?...

– Franczia vagyok - felelé Jean udvariasan és köszönt a kormányzónak.

– Hát útitársa?

– Nagybátyám... szintén franczia, - egykor őrmester volt a hadseregnél.

– Remélem, nem veszi zokon, ha kérdezem, hogy Caïcaraig szándékoznak-e menni, avagy még messzebb czélt tűztek ki?

– Caïcarán jóval túl megyünk, kormányzó úr.

– Az Orinocón vagy az Apuron?

– Az Orinocón.

– San-Fernandóig, talán?

– Egyelőre odáig, de ha szükségét látjuk, még San-Fernandón is túl; attól függ, hogy minő hireket hallunk San-Fernandóban.

A kormányzónak rendkívül tetszett Jean nyilt, kedves arcza, értelmes és határozott s mégis szerény felelete.

– Tehát San-Fernandóba mennek?

– Oda, kormányzó úr.

– Mi a czéljuk, kedves ifjú barátom?

– Bizonyos hireket, felvilágosítást keresek ott.

– Hireket?... Felvilágosítást?... Miről?...

– Kermor ezredesről.

– Kermor ezredes?... Sohasem hallottam ezt a nevet; azt sem hallottam, hogy Chaffanjout nem számítva, más franczia utazóról beszéltek volna San-Fernandóban.

– Nehány évvel ez előtt járt itt Kermor ezredes.

– Bizonyosan tudja ön ezt, fiatal barátom?

– Bizonyosan tudom, mert nehány évvel ez előtt, 1879 április 12-dikéről keltezett és saját kezével irt levelét Nantesban lakó barátjánál olvastam.

– Sajátságos dolog. Hiszen akkor én éppen San-Fernandóban voltam kormányzó, az idegeneket mind bejelentették nálam, de a Kermor ezredes nevére teljességgel nem emlékszem.

Jean arcza, midőn a kormányzó szavait hallotta, észrevehetőleg elsápadt, a szeme akaratlanul is megtelt könynyel.

– Köszönöm, kormányzó úr, nagyon köszönöm, hogy érdeklődésével engemet és nagybátyámat kitüntetett; azonban bármily biztosan emlékszik is arra, hogy a Kermor ezredes nevét nem hallotta, én meg vagyok győződve arról, hogy Kermor ezredes 1879 április 12-dikén San-Fernandóban volt s onnan levelet irt.

Ekkor lépett oda Miguel úr, a ki már első pillanattól kezdve, hogy Jeant meglátta a «Bolivar Simon» födélzetén, nagyon érdeklődött iránta és mindig közeledni akart hozzá.

– Mi dolga volt Kermor ezredesnek San-Fernandóban? - kérdé Jeantól?

Martial majd kiugrott tehetetlen dühében a bőréből:

– No tessék, már az a bozontos könyvmoly is belekotyog... hm, hm...

Jean megfelelt Miguel úr kérdésére is.

– Hogy Kermor ezredesnek mi dolga volt San-Fernandóban, azt még mi sem tudjuk. Titok ez, melyről, ha a jó Isten megsegít, le fogjuk lebbenteni a fátyolt.

– Mije volt önnek Kermor ezredes? - kérdé a kormányzó.

– Édes atyám - felele Jean, - és azért jöttem Venezuelába, hogy őt megtaláljam.