Érzék-csalódások.

Helyzetünk váratlanul megváltozott. Ki tudná előre megmondani, hogy minő következményei lesznek? A jéghegy a déli sark felé vitt. Az első pillanatban megszállott az öröm érzése, de nyomban utána a bizonytalanságtól való félelem.

Csak a Dirk Péter arcza árulta el, hogy mennyire örvend... Pymre, az ő szegény barátjára gondolt, a kihez most újra közeledik... De hát a többi matrózok?...

Guy Len kapitánynak tényleg nem volt már semmi reménye, hogy bátyját és honfitársait megmentheti. Arra nem is gondolhatott még a legmerészebb fantáziával sem, hogy ezen a sivár, puszta tengeren valahol partra vergődhettek volna. Így aztán nem lehetett egyéb czélja, mint az, hogy minél előbb visszatérjen hazájába. Ha csak a sarkkörig juthatna el a tél beállta előtt, de hogyan, ha a tenger árja dél felé ragadja a jéghegyet?

Mikor a mi jéghegyünkkel az a másik összeütközött, sok tárgy behullott a tengerbe, horgony, árboczrúd, lánczok. Még szerencse, hogy az élelmi szerek biztosabb helyen voltak, s azokban kár nem esett. Különben mi történt volna velünk, ha összes élelmi készletünket elvesztettük volna?

A kapitány megfigyelése szerint a tenger-áram délkelet felé vitte a jéghegyet. Így hát az áram nem változtatta meg az irányát. Körülbelül óránkint két mérföldet tehettünk meg.

A csónakmester között és közöttem aznap délelőtt a következő párbeszéd fejlődött ki.

– Cseppet se törje azon a fejét, Jeorling úr, hogy az áram elvisz-e minket a déli sarkig vagy nem. Ezen a mi mostani jéghajónkon nincs sem vitorla, sem árbocz, sem kormányrúd. A tenger árja viszi, a merre neki tetszik...

– Éppen azért gondolnám, ha két-három ember a tengerre szállana.- -

– Megint a csónakra gondol!... Nagyon bizakodik Jeorling úr abban a lélekvesztőben!...

– Hogyne! Ha erre felé valahol szárazföld van, hova esetleg a «Jane» hajótöröttjei...

– Hm, négyszáz mérföldnyire a Tsalal szigetétől?

– Ki tudja?... Hátha mégis csak megtörtént?

– Nem bánom; de a mondó volnék, hogy ilyesmire csak akkor gondolhatnánk, ha valahol tényleg szárazföld mutatkoznék. Ha szigetre akadunk, a kapitány majd intézkedni fog. Reánk nézve, azt hiszem, fontosabb dolog az, hogy valamerre eljusson legalább a Kerguelákig, mielőtt nyakunkba szakadna a sarkvidék tele.

Beláttam, hogy a csónakmester okosan és józanon gondolkozik.

Gyakran órák hosszáig ültem az egyik vagy másik jégtuskón, s únos untalan a tengert néztem. Mindenütt úszó jéghegyek, táblák vagy tuskók tüntek fel.

Sehol semmi nyoma sem volt szárazföldnek, pedig arról a magas partról a távcsővel legalább is tizenkét tengeri mérföld távolságra láthattam el.

Kétszer a kapitány is feljött oda, hogy megmérje a nap magasságát.

Méreteinek az eredménye a következő volt:

67° 19’ nyugati hosszúság,
89° 21’ déli szélesség.

Ebből kétféle következtetésre juthattunk:

Először is arra, hogy a tengeráram a legutóbbi mérés óta huszonnégy fokkal vitt délkelet felé.

Másodszor arra, hogy a sarkponttól már csak negyven mérföld távolságra voltunk.

Aznap az élelmi szereket egy mély üregbe szállították át a matrózok, melyet a csónakmester a jéghegy keleti oldalában fedezett fel. Itt még nagyobb biztonságban volt minden, sőt még attól sem félhettünk, hogy a jéghegy újabban összeütközve egy másik jéghegygyel, az élelmiszer odavész.

A matrózok zúgolódás nélkül dolgoztak. Ez a hallgatás előttem gyanus volt, láttam, hogy szándékosan nem szólanak semmit. Egyelőre nem is volt semmi okuk rá, hogy zúgolódjanak. A mit a kapitány parancsolt, azt mindnyájunk közös érdekében csakugyan meg kellett tenni. Nem lett volna annak sem értelme, hogy a csónakot hatalmukba kerítsék, hiszen a tengerár a jéghegygyel azt is egy irányban ragadta volna. Annál több okom volt attól félni, hogyha esetleg újra megfeneklünk valahol vagy tényleg szárazföldre akadunk, mindent el fognak követni, hogy a rémítő telelés elől elmeneküljenek.

Délután, mikor a matrózok a sátorban aludtak vagy heverésztek, Dirk Péterrel beszéltem.

Úgy történt a dolog, hogy szokott helyemre, a hegy csúcsára felmentem, hogy a tengert vigyázzam. A kapitány és West Jem a hegy aljába ereszkedtek le, hogy az áramot figyeljék meg, s azt, hogy a jéghegy nem merült-e lejebb a vizbe. Mindennap egyszer utána néztek.

Mintegy félórája annak, hogy ott fenn ültem, midőn a meszticet megpillantottam. Hozzám sietett, de előbb aggódva nézett körül.

Mióta a jéghegy elindult, alig beszéltem vele két vagy három szót.

Két-három perczig némán állott előttem. Azt hittem, hogy nem is lát engem.

Végre egy jégtuskóra támaszkodva megszólalt, halkan, csaknem suttogva beszélt:

– Jeorling úr,... emlékszik még, hogy miket mondottam... a kabinjában a minap... az a történet a «Grampus»-on...

Ó, hogy ne emlékeztem volna arra az iszonyú történetre! Minden szó megmaradt az emlékezetemben.

– Mondtam volt, hogy Parkert... nem hivták Parkernek,... Holt Nednek hivták, ennek a Holt Mártonnak a bátyja volt...

– Tudom, tudom!... Miért beszél maga újra arról a dologról, Dirk Péter?

– Ugy-e maga nem mondotta el senkinek?

– Egy árva léleknek sem!... Hogy is juthatott volna eszembe, hogy ilyen titkot másnak elmondjak... el van az temetve...

– El van temetve... igen... ezt jól mondotta, Jeorling úr... És mégis, értsen meg jól,... nekem úgy tetszik, hogy... hogy a matrózok tudnak róla... valamit tudnak.

Rögtön eszembe jutott, hogy mit mondott a csónakmester a Hearne és Holt Márton beszélgetéséről. Hearne biztatta fel Holt Mártont, hogy tudakozódjék Dirk Péternél a bátyja sorsáról. Vajjon miként szivároghatott ki a matrózok közé a Dirk Péter titka? Avagy a mesztic csak képzelődik?

– Beszéljen világosabban!

– Értsen meg jól engem, Jeorling úr,... nem is tudom, hogy mondjam... Igen.... tegnap Holt Márton félre hívott engemet... a többiektől jó messze mentünk... azt mondta, hogy valamit akar tőlem kérdezni.

– A «Grampus»-ról?

– Úgy van, a «Grampus»-ról, no meg a bátyjáról, Nedről... Most először említette ezt a nevet... annak a nevét, a kit én - - pedig a harmadik hónapja vagyunk egy hajón...

A meszticz oly halkan suttogott, hogy alig értettem.

– Értse meg jól, Jeorling úr - folytatá - nekem úgy tetszett, mintha... mintha Holt Márton gyanakodott volna reám... bizonyosan sejtett valamit,... ebben nem csalódom.

– Beszéljen hát, Dirk Péter, mert abból, a mit eddig mondott, még nem értettem egy szót sem. Mit kérdezett magától Holt Márton?

– Hogy mit kérdezett tőlem, Jeorling úr!... Azt kérdezte, hogy nem emlékszem-e Holt Nedre?... Hogy mi történt vele, megölték vagy a tengerbe esett? Vajjon a kapitánynyal együtt nem tették-e ki Holt Nedet is a csónakba?... Azt kérdezte tőlem, hogy Holt Ned miként pusztult el... hogy miként... miként...

A meszticz borzadva ejtette ki ezeket az utolsó szavakat... mintha a boldogtalan önmagától undorodott volna.

– Mit felelt maga Holt Mártonnak?

– Semmit... éppen semmit!

– Azt kellett volna felelnie, hogy Holt Ned a tengerben veszett el, mint a többi hajótöröttek.

– Nem tudtam,... nem tudtam azt mondani... Nekem úgy rémlett... iszonyú egy látomány volt... mintha Holt Ned állott volna előttem!... Féltem... féltem,... elszaladtam onnan...

A meszticz ott hagyott engem. Sokáig, nagyon sokáig eltünődtem. Gyötört a bizonytalanság: honnan tudhatta meg Hearne a Dirk Péter titkát? Mire akarja felhasználni? Holt Márton eddig hűségesen a kapitány mellett állott, Hearne talán azt akarja, hogy felébreszsze szivében a gyűlöletet a mesztic iránt, s mert a meszticz a matrózok ellenfele volt, így Holt Mártont is a zavargók pártjára vonja. Holt nagyon ügyes matróz volt, nélküle a pártütők, ha a csónakot hatalmukba kerítenék is, nem boldogulnának.

Gondok sujtotta lélekkel tértem vissza estefelé a sátorba, hogy pihenjek.

Nagy szükségem volt pihenésre.

Másnap, január 31-dikén, a mint a sátorból kinéztem - néhány lépésnyire láthattam csak. Olyan sűrű köd takarta a szemhatárt, minőről eddig fogalmam sem volt. Sárgás, csaknem penész-szagú köd, melyet a nap sugarai át nem törhettek, melyet a reggeli szél foszlánynyá nem téphetett.

– Átkozott egy köd - káromkodék a csónakmester, - ha sziget mellett haladnánk is el, nem láthatnánk belőle semmit.

– Halad a jéghegy? - kérdém tőle.

– Sokkal gyorsabban, mint tegnap, Jeorling úr. A kapitány azt mondja, hogy óránkint legalább három-négy mérföldnyi utat teszünk meg.

– Mi lehet e gyorsaság oka, Hurliguerly?

– Bizonyosan valami tengerszorosba jutottunk. Nem csodálnám, ha jobbra és balra tőlünk tiz-tizenkét mérföld távolságra szárazföld volna.

– Mondja csak, nem kellene kissé puhatolóznunk?

– Hogyan, uram?

– Nos, hát a csónakon...

– Ilyen rettenetes ködben? Csak nem mondja komolyan, Jeorling úr?... Hiszen sohasem találna vissza.

Az áthatolhatatlan köd daczára felmásztam a jéghegy ormára, s megpróbáltam, hogy körülnézzek. Fagyos szél fújt, szinte megdermesztett, s ott maradtam makacs bizakodással: hátha mégis csak szétoszlik a köd, s valamit láthatok.

Halluczináczió fogott el... sajátságos, beteges vizióim voltak. Ehhez hasonló látomásai lehettek Pym Arthurnak is. Mintha ebbe a ködbe oszlott volna fel az én egész lényem is. Ez a ködfátyol terült ki előttem is, mint Pym Arthur előtt, s ugyanazt láttam, a mit ő...

Végre visszatért az öntudatom... lassan leszállottam a jéghegy ormáról. És meglehet, hogy a roppant sebességgel haladó jéghegy a ködnek ebben az áthatolhatatlan országában, merészen áthaladt a déli sarkon... de látni nem látta senki,... a titokzatos világ leplét nem ránthattuk le.