A kegyelem-döfés.

– «Munkára!» - parancsolá Guy Len kapitány, s a matrózok mind nagy buzgósággal láttak hozzá. Mindenki érezte, hogy egy percz elvesztegetni való idő sincsen. A mi az élelmi szereket illeti, avval a «Halbrane» még legalább tizennyolcz hónapra el volt látva. Éhhaláltól tehát nem kellett félniök, legfeljebb vizök nem volt, mert a viztartó több helyütt megrepedt, s a viz a nyilásokon keresztül kiszivárgott. Szerencsére a szeszes italokkal telt hordók sértetlenek maradtak. Egyelőre a jéghegy ad elég ivó vizet.

Guy Len kapitány és West Jem elhatározták, hogy a hajóról mindent kiraknak, hogy az alácsusztatás könnyebben történjék. Az árboczokat, a vitorlaköteleket mind leszedték s egy helyen összehalmozták. A fenékhelyiségből is kihordották mind a hordókat, melyek szeszes italokkal és élelmi szerekkel voltak tele. Jobbnak látták mindezt biztonságba helyezni, mert azt is tekintetbe kellett venniök, hogy esetleg a hajó elmerül, s akkor aztán mi történik velök a jéghegyen élelem nélkül. Az áruknak vissza rakása amúgy sem lesz nehéz munka, ha a «Halbrane»-t sikerül vizre ereszteniök.

A matrózok aznap a kirakodással voltak elfoglalva. Találtak egy alkalmas üreget a jéghegy oldalán, ott halmozták fel a hordókat, ládákat, göngyölegeket. Ez az üreg a «Halbrane»-tól nem volt messze.

A második fontos feladat az volt, hogy a nagy csolnakot szintén biztos helyre vigyék, s főleg éjjel őriztessék, mert Hearne czimboráinak eszébe juthatna, hogy egy őrzetlen pillanatban egérútat vegyenek. A jól felszerelt, vitorlás bárkára úgy tekintettünk, mint egyetlen mentő eszközünkre, ha a «Halbrane» véletlenül tönkre talál menni.

Január 19., 20. és 21-dike evvel a munkával telt el. A sikon, mely a jéghegy közepe táján volt, hevenyében sátrat ütöttünk. Pózna, vászon bőven állott rendelkezésünkre; az ágynemüket is oda vitettük, s így éjjel a széltől annyira-mennyire meg voltunk óva. A hajó szakácsa Endicott egy alkalmas helyen ütötte fel a tanyáját, tűzhelyet készített, s a körülményekhez képest berendezkedett.

Meg kell jegyeznem, hogy ez alatt a három nap alatt Hearne viselkedése ellen semmi panaszunk sem lehetett. Hearne jól tudta, hogy őt különösen szemmel tartják, s hogy Guy Len kapitány vele szemben kérlelhetlenül fog eljárni, ha okot szolgáltat reá, azért látszólag csendesen viselkedett. Kár volt ezért az emberért, mert lépten-nyomon tapasztaltuk, hogy sok természetes esze és rendkívül hasznavehető, ügyes kezű. E három nap alatt megmutatta, hogy milyen becses munkaerő... Hátha megváltozott, s többé nem fog bujtogatni?... Ki tudja?... Én alig hiszem - Hurliguerly még kevésbbé.

Dirk Pétert nem győztem eléggé bámulni. Nappal úgy dolgozott, hogy négyen sem tettek túl rajta. Néhány órát aludott, s éjjelenkint a maga jószántából őrizte a csolnakot. A felől tehát nyugodtak lehettünk, hogy Hearné-k egy könnyen nem kerítik hatalmukba. Mióta a «Halbrane»-val az a szerencsétlenség történt, nem közeledett hozzám. Ugyan mit is mondhatott volna nekem?

Néha elnézegettem, hogy Holt Mártonnal együtt dolgozott; Holt szeretett volna vele beszédbe elegyedni, de Dirk Péter nem volt hajlandó egyetlen kérdésre sem válaszolni. Ha az a vallomás jutott eszembe, melyet minapában a mesztic tett, hideg borzadály futott végig a hátamon. Meg voltam győződve arról, hogy a matrózok még nagyobb undorral fordultak volna el tőle, ha meg tudják, hogy Parker tulajdonképpen Holt Ned volt, Holt Mártonnak a bátyja... erről a borzalmas titokról, szerencsére nem tudott más senki, csak Dirk Péter és én.

Mikor a hajó kiürítésével készen voltunk, West Jem vezetése alatt a matrózok egy része hozzá fogott a jéghegy menedékes oldalának kivájásához. A csusztatásra alkalmas ágyat kellett kivágniok. Hardie a hajó oldalában és a fenékben esett csorba kitatarozásán dolgozott. A léczeket újra oda szegezte, a repedéseket szöszszel betömte, kátránynyal frissen bekente; az eresztékeket megerősítette.

Ezek a munkálatok január 24-dikéig tartottak. A hőmérsék ez alatt nem változott, sőt a thermométer higanya néhány fokkal feljebb szökött a fagyponton. A mi álló jéghegyünk körül kisebb fajta jéghegyek úszkáltak, eleget aggódtunk a miatt, hátha egyik vagy másik a miénkbe ütközik.

A kapitánynyal és West Jemmel gyakran beszélgettünk a helyzetről. Úgy tapasztaltam, hogy a hadnagynak sokkal több a reménye, mint a kapitánynak. West bizvást hitte, hogy ha valami véletlen szerencsétlenség közbe nem jön, sikerül a «Halbrane»-t vizre bocsátanunk. A kapitány, ha tört szívvel is, de végképpen lemondott arról, hogy szerencsétlen bátyját megtalálja.

Arra természetesen kár lett volna csak egy szót is vesztegetnünk, hogy esetleg útunkat délnek vehetnők. Előre tudtam, hogy mit felelne reá Guy Len.

Hurliguerly néha-néha felkeresett engem, s elbeszélgettünk.

– Ki hitte volna, Jeorling úr, hogy ezen a jéghegyen ily nyomorúságosan fennakadunk?... Mikor ezelőtt hat hónappal a Kerguelákon szóba került az út, bezzeg sejtelmünk sem volt ilyesmiről.

– Bizony, ha ez a csapás nem ért volna, most már biztosan czélnál volnánk.

– A sarkponton, úgy-e?

– Nem arra gondoltam.

– Hát mire, Jeorling úr?

– Mióta Dirk Péter arról beszélt, hogy Pym Arthur még él, megvallom, ez a gondolat -

– Ejnye no, hát még mindig nem verte ki a fejéből a mi derék Dirk Péterünknek a meséjét?

– Nem mese az, Hurliguerly.

– Nekem az, ám Jeorling úr higyje tovább is... Azt akartam mondani, hogy ebből a mi mostani nyavalyás állapotunkból mégis tanulhattunk valamit.

– Nos mit tanulhattunk?

– Hogy az ember ne adja a fejét olyan dolgokra, a mik emberi erővel el nem érhetők... Például a sarkra való mászkálás nem adatott meg az embernek Jeorling úr! De nem ám!

– Pedig innen csak hatvan mérföldnyire van...

– Hiszem, csakhogy akár ezerrel is felér ez a hatvan, ha az ember így csücsül hajóstól egy jéghegy tetején, mint mi most. Ha a hajót nem sikerül vizre bocsátanunk, aligha nem ide ragaszt a tél, az pedig nem tartozik a legkedvesebb mulatságok közé...

Hallgattam.

– Tudja-e, Jeorling úr, hogy mostanság mire gondolok a leggyakrabban?

– Mire, Hurliguerly úr?

– A Kerguelákra, s főleg a «Zöld Cormorán» poczakos gazdájára, az ördöngös Atkinsra... Bezzeg különb dolga van neki, mint nekünk... Pipára gyujt, egy-két pohár wisky mellett hallgatja a szél dalolását... A kemenczében pattog a szikra,... meleg a szoba... Bizony jobb dolga van neki, mint nekünk.

– Lánczos adta, csak nem gondolja; hogy többé nem kerül vissza oda! Miféle csüggetegség ez?... Illik-e ilyen erős lelkű, határozott emberhez, mint maga, csolnak-mester uram?

– Hiszen, ha csak magam volnék,... de...

– Nos, a matrózok?

– Nincs rendén a dolog, uram. Vannak köztük nagyon elégedetlenek.

– Talán Hearne újra okvetetlenkedik?

– Azt éppen nem mondhatnám, mert a mióta ő kelmét szemmel tartom, azóta nem igen jár el a szája. Óvatos ficzkó, behúzza a farkát. Csak az nem tetszik nekem, hogy legutóbb Holt Márton is kezd vele barátkozni.

– Ugyan ne mondja.

– Barátkoznak,... jól láttam én... Figyelje csak meg! Hearne minden alkalmat felhasznál, hogy Holt Márton közelébe férkőzzék, sokat fecseg, s úgy veszem észre, hogy Holt Márton szivesen hallgatja.

– Nem gondolnám, hogy Hearne rossz hatással lehet a derék, becsületes Holt Mártonra...

– Ki tudja?... Hearne veszedelmes ember, érti a módját, hogy miről és mit beszéljen. Tudja-e, hogy legutóbb miről beszélt neki?

– Ha megmondja, tudom.

– Csak úgy félfüllel hallgattam.

– Dirk Péterről volt a szó, Hearne így szólott: «maga ne vegye zokon, Holt, a mesztictől, hogy kerüli, s tudni sem akar a hálájáról. Ne feledje el, hogy az életét egyszer megmentette... Különben tudja úgy-e, hogy ő is azon a hajón szolgált, a «Grampus»-on, melyen ha nem csalódom, a maga bátyja, Ned...?»

– Micsoda, a «Grampus»-ról beszélt? - kérdém csodálkozva.

– A «Grampus»-ról.

– És Holt Nedről?

– Róla, Jeorling úr!

– Holt Márton mit mondott erre?

– Igy szólott: «Szegény bátyám! Azt sem tudom, hogyan pusztult el. Ha lázadás tört ki a hajón, ő bizonyosan a kapitány pártját fogta, s talán megölték...»

– Hearne még tovább is folytatta a beszédet?

– Folytatta: «Elég szomoru dolog, Holt - mondá - ... A mint én hallottam, a «Grampus» kapitányát két vagy három emberével egy csónakra tették ki: hátha köztük volt a maga bátyja is?...»

– Tovább!... Tovább!...

– Hearne biztatta Holtot, hogy kérdezze meg Dirk Pétertől, ő bizonyosan tudni fogja. Holt azt felelte reá, hogy egyszer kérdezte is a mesztictől, s hogy Dirk Péter hebegett, dadogott, szörnyű zavarba jött, nem is mert reá nézni, tompa, kongó hangon tördelte e szavakat: «én nem tudom... én nem tudok semmit.»

– Ennél többet nem beszéltek?

– Nem, Jeorling úr. Én nem hallottam. Hearne agyafúrt ficzkó, s egyátalában nem tetszik nekem, hogy a derék Holt Márton szóba áll vele. Őszintén megvallom, ez a hir engem valósággal megrémített. Mi oka lehet Hearnenak arra, hogy éppen Holt Nedről beszéljen és Dirk Pétert hozza szóba? Tud-e valamit a rémes titokról, s ha tud, vajjon kitől, mikor hallotta?... Isten őrizzen attól, hogy Dirk Péter tudomást vegyen a dologról,... Ki tudja, mit tenne Hearneval.

Mindenesetre szigorúan szemmel kell tartani ezt az embert; ha valami áldatlan dolog történik, ő lesz annak az okozója.

Két nap mulva készen voltunk minden munkával. A hajó ki volt tatarozva, a jéghegy oldaláról levezető meder is elkészült. Január 28-dikán délután kiadta a kapitány a rendeletet, hogy mindenki álljon résen, másnap hozzá kellett fognunk a nagy munkához, melytől megszabadulásunk függött. Aznap a kapitány kettős adag ételt és italt adatott a matrózoknak. Reá szolgáltak, mert ezen a héten igen sokat dolgoztak.

Másnap délelőtt tiz órakor szándékoztunk a «Halbrane»-t helyéből kimozdítani és merész útjára bocsátani. Reméltük, hogy este már a tengeren lesz.

A kapitány mindenkit oda állított a munkához. Az egyik az emelő rúdhoz, a másik a kötelekhez, a harmadik a pallógerendákhoz... az egyiknek húznia, a másiknak a hirtelen alácsúszás megakadályozására vissza tartania kellett.

A reggelit kilencz órakor a sátrak alatt költöttük el. A matrózok a nagy munka sikerére ittak; mert ilyen az ember. Még a kétségbeesés pillanatában is reménykedik. Alig akadt olyan közöttünk, a ki ne hitte volna biztosan, hogy sikerülni fog a hajó vizre bocsátása.

Reggeli után fölkerekedtünk, hogy hozzá fogjunk. Néhány matróz előre sietett, s ime e pillanatban a bámulat és iszonyat kiáltását hallottuk.

Megrendítő, borzalmas volt a kép, melyet láttunk. Egy pillanat műve csupán, de soha elfeledni nem fogom.

Az a jégtuskó, mely oldalról tartotta a «Halbrane»-t - alá omlott. Ezer darabba tördelőzve, a kiálló jég-szögleteken ugrálva, le a haragos, zöld tengerbe. És vele együtt zuhant alá a támasz nélkül maradt hajó.

A fedélzeten két matróz volt: Rogers és Gratian. Hiába akartak kiugrani, megmenekülni... alá zuhantak ők is menthetetlenül.

A harmadik áldozat az új matrózok egyike volt, a kit a hajó azon nyomban alaktalan, vérző hústömeggé sajtolt össze.

A «Halbrane» elmerült a tengerben. A viz össze csapott felette, kavargott, örvényzett a tajtékos fehér hullám...