Barbicane és Társai!... Egy tüzéregylet elnöke!... De hát tüzéreknek mi közük van az ilyen ügylethez? Mindjárt meglátjuk.

Vajon szükséges-e annak rendje és módja szerint bemutatnunk Impey Barbicane-t, a baltimore-i Gun Club elnökét meg Nicholl kapitányt meg J. T. Mastont meg a falábú Tom Huntert meg a mozgékony Bilsbyt meg Blomsberry ezredest meg többi társukat? Dehogyis! Ha ezek a furcsa egyéniségek húszegynéhány esztendővel idősebbek lettek is azóta, hogy az egész világ figyelme rájuk terelődött, azért ugyanazok maradtak ők, testre éppoly fogyatékosak, de olyan hangoskodók is, olyan vakmerők, olyan „nekibokrosodók”, valahányszor alkalmuk van valami képtelen kalandba keveredniük. Az idő nem fogott ki ezen a nyugalomba menesztett tüzérlégión. Megkímélte őket, mint ahogy megkíméli azokat a használaton kívüli ágyúkat, melyek a hadtörténeti múzeumokat megtöltik.

Ha a Gun Club alapításakor ezernyolcszázharminchárom tagot számlált - klubtagokra gondolunk most, nem végtagokra, mert azok már a legtöbbjüknek akkor is hiányzottak -, ha továbbá harmincezer-ötszázhetvenöt levelező tag büszkélkedhetett vele, hogy a nevezett klubbal kapcsolatban áll, ezek a számok azóta egyáltalán nem csökkentek. Ellenkezőleg. Ama képtelen kísérletük révén pedig, hogy közvetlen összeköttetést teremtsenek a Föld és a Hold között, e klub hírneve hihetetlenül megnövekedett.¹ Még nem felejtette el a világ, mekkora visszhangja támadt ennek az emlékezetes kísérletnek; érdemes hát néhány sorban vázolnunk.

Néhány esztendővel a szecessziós háború² után a Gun Club egyes tagjai tétlenségüket elunván, föltették magukban, hogy egy hatalmas Columbiad ágyúból lövedéket röpítenek a Holdba. City Moonban, a floridai félszigeten nagy ceremóniával egy kilencszáz láb hosszú és kilenc láb átmérőjű³ ágyút öntöttek, és megtöltötték négyszázezer font⁴ lőgyapottal. Ebből az ágyúból kilőttek egy hengerkúp alakú alumínium golyóbist, mely hatmilliárd liter gáztól hajtva repült az éjek vándora felé. Miután pályájának elhajlása következtében körforgást végzett, az északi szélesség 27° 7’-ének és a nyugati szélesség 41° 37’-ének találkozásánál visszahullott a Földre, s elmerült a Csendes-óceánban. A Susquehanna, az amerikai hajóhad fregattja halászta ki, utasai nagy szerencséjére.

Mert utasai is voltak a golyóbisnak! A Gun Club két tagja: az elnöke, Impey Barbicane és Nicholl kapitány ült ebben a vagonlövedékben, egy vakmerő kísérleteiről közismert francia ember kíséretében. Mindhárman ép bőrrel tértek meg erről az útról. De míg a két amerikai még mindig kész volt valami újabb kalandra vállalkozni, a francia Michel Ardan szépen kereket oldott. Európába visszatérve, úgy látszik, vagyont szerzett - amin sokan nem győztek csodálkozni -, s jelenleg káposztát termeszt, meg is eszi, sőt meg is emészti azt, már amennyiben a legjobb értesültségű riportereknek hinni lehet.

Ez után a villámcsapás után Impey Barbicane és Nicholl viszonylagos nyugalomban a hírnevüknek éltek. Folyton nagy dolgok tartották őket lázban, s valami más, hasonló vállalkozásról álmodoztak. Pénzük volt rá bőven. Maradt elég a legutóbbi kísérletükből, csaknem kétszázezer dollár abból az öt és fél millióból, amennyit az Új- és az Óvilágban szervezett nyilvános gyűjtés eredményezett. Ha keresni akartak, csak be kellett utazniuk az Egyesült Államokat, s mutogatniuk magukat alumínium lövedékükben, mint ahogy ritka állat- és madárfajtákat szokás mutogatni ketrecben, s máris ömlött a pénz, és annyi sikert arattak, amennyi még a legigényesebb emberi becsvágyat is kielégítheti.

Impey Barbicane és Nicholl kapitány tehát békén ülhettek volna babéraikon, ha nem eszi őket az unalom. S nyilván azért is vásárolták meg a sarki területeket, hogy tétlen életmódjukkal szakítsanak.

De tudnunk kell, hogy ezt a több mint nyolcszázezer dolláros vásárt csak Evangelina Scorbitt asszony anyagi támogatásával üthették nyélbe. Ennek a nagylelkű nőnek köszönhették, hogy Amerika legyőzte Angliát.

Lássuk csak, honnét ez a nagylelkűség!

Abban, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány visszatérésük óta mérhetetlen hírnévnek örvendett, nagy része volt valakinek. Könnyű kitalálni, hogy J. T. Mastonról van szó, a Gun Club heves vérű titkáráról. Hát nem ennek az ügyes számbúvárnak köszönhették-e azokat a matematikai képleteket, melyek alapján az említett kísérlettel szerencsét próbálhattak? Igaz, két kollégáját nem kísérte el földön túli útjukra, de a teremtésit! - ez korántsem félelemből történt. Hanem hát - a derék tüzérnek, a háborúban nagyon gyakori véletlen következtében, csonka volt a jobb karja, amellett a koponyacsontját is guttapercha pótolta. Bizony, ha így mutatja meg magát a Hold-lakóknak, vajmi szánalmas fogalmat alkotnak azok a Föld lakóiról, holott a Földnek csak szerény mellékbolygója a Hold.

J. T. Mastonnak tehát, legnagyobb sajnálatára, le kellett mondania az utazásról. De azért nem tette ölbe a két kezét. Miután eljárt benne, hogy egy roppant teleszkópot állítsanak fel a Long’s Peaken, a Rocky Mountains egyik legmagasabb csúcsán, azt személyével tisztelte meg. Aztán mihelyt jelezték a lövedéket, amint az égre rajzolta fenséges pályáját, többé nem hagyta el megfigyelőállomását. Itt, az óriási műszer üvege előtt egyebet sem tett, mint hogy figyelemmel kísérte barátait, kiknek légi járműve ott vitorlázott az űrben.

Könnyen azt hihette volna az ember, hogy a vakmerő utasok örökre elvesztek a Föld számára. Vajon nem volt-e félős, hogy a lövedék a Hold vonzása folytán egy új bolygópályán haladva, kénytelen lesz örökké az éj csillagzatja körül forogni, mint valami másodrangú mellékbolygó? De mégsem így történt. Egy elhajlás, amit gondviselésszerűnek nevezhetnénk, módosította a lövedék irányát, s miután az megkerülte a Holdat, ahelyett hogy elérte volna, fokozatosan gyorsuló eséssel, akkora sebességgel jött vissza földkerekségünkre, ami a tenger mélyébe való merülés pillanatában óránként ötvenhétezer-hatszáz mérföldnek felel meg.

Szerencsére a Csendes-óceán hullámai lefékezték a zuhanást, melynek a Susquehanna nevű amerikai fregatt tanúja volt. J. T. Mastont mindjárt értesítették az esetről. A Gun Club titkára mindjárt visszatért a Long’s Peak-i csillagvizsgálóból, hogy mentéshez lássanak. Kutatásokat végeztek azon a tengerrészen, ahol a lövedék elmerült, s az önfeláldozó J. T. Maston habozás nélkül búváröltönybe bújt, hogy megkeresse a barátait.

Voltaképp nem is lett volna szükséges ennyit vesződnie. A lövedék ama pompás fejes után tulajdon súlyánál nagyobb mennyiségű vizet szorított ki, s így felvetődött a Csendes-óceán felszínére. Ilyen körülmények közt találtak rá Barbicane elnökre, Nicholl kapitányra és Michel Ardanra; éppen dominóztak úszó börtönükben.

Ami J. T. Mastont illeti, nem szabad elhallgatnunk, hogy ebben a rendkívüli kalandban való szereplése nagyon emelte a tekintélyét.

Szó, ami szó, hamis koponyacsontjával, fémkampóval pótolt csonka jobb alsókarjával ez a J. T. Maston nem volt valami szép fiú. Fiatal sem volt már, hiszen történetünk kezdetén már az ötvenkilencedik esztendejét taposta. De eredeti jelleme, eleven észjárása, lángoló tekintete s az a hév, mely minden dolgában megnyilvánult, eszményképpé avatta Evangelina Scorbitt asszony szemében. Végül is az a guttapercha sipkától gondosan eltakart agyveleje sértetlen volt, s még mindig joggal tartották őt a kor egyik legjelentékenyebb matematikusának.

Nos, Evangelina Scorbitt asszony, bár a legegyszerűbb számolás már fejgörcsöt okozott neki, értékelni tudta a matematikusokat, ha maga nem konyított is a matematikához. Egészen kivételes, felsőbbrendű lényeknek tekintette őket. Tessék csak elgondolni! Fejek, melyekben az x-ek úgy hersegnek, mint dió a zsákban; koponyák, melyek algebrai jelekkel szórakoztatják magukat; kezek, melyek úgy bűvészkednek a hármas integrállal, akár az egyensúlyművész a poharaival, palackjaival; szellemi lények, akik értik az effajta képleteket:

( ( ( ( (xyz) dxdydz

Bizony! Ezek a tudósok szinte minden csodálatra méltók voltak s arra teremtették őket, hogy egy nő a tömeggel egyenes, a távolság négyzetével fordított arányban vonzalmat érezzen irántuk. Alapjában J. T. Maston elég vaskos volt ahhoz, hogy ellenállhatatlan vonzást gyakoroljon rá, ami meg a távolságot illeti, az a legsemmibb semmivé enyészhetnék, ha valaha is egymáséi lehetnének.

Meg kell vallanunk, hogy ez nem nyugtalanította a Gun Club titkárát, aki sohasem kereste a boldogságot ilyen szoros szövetségben. Evangelina Scorbitt asszony túl volt már első ifjúságán, sőt a másodikon is, a maga negyvenöt esztendejével. Halántékához simított haja olyan volt, mint valami untig festett szövet; igaz, még egy foga se hullt ki, de igen hosszúak voltak s erősen kiálltak; termetre formátlan volt, járása minden kellem nélkül való. Szóval holmi vénleány benyomását keltette, bár férjnél volt már, igaz, alig néhány esztendeig. De kiváló személyiség volt, akinek mi sem hiányzott volna a földi örömökből, ha Mrs. J. T. Maston⁵ néven jelenhetett volna meg a baltimore-i szalonokban.

Az özvegynek igen tekintélyes vagyona volt. Nem mintha olyan gazdag lett volna, mint a Gouldok, a Mackay-k, a Vanderbiltek, a Gordon Benettek, akiknek vagyona meghaladja az egymilliárdot, s akik bízvást alamizsnát adhatnának egy Rothschildnak! Nem mintha háromszázmilliója lett volna, mint Mrs. Moses Carpernek, kétszázmilliója, mint Mrs. Stewartnak, nyolcvanmilliója, mint Mrs. Crockernek - mindhárman özvegyasszonyok, mit szólnak ehhez! Nem mintha olyan gazdag lett volna, mint Mrs. Hammersley, Mrs. Helly Green, Mrs. Maffit, Mrs. Marschall, Mrs. Para Stevens, Mrs. Mintury és még néhányan. Mindazonáltal bízvást helyet foglalhatott volna a New York-i Fifth Avenue hotel emlékezetes ünnepségén, melyen csak ötszörös milliomos vendégeket fogadtak. Valójában Evangelina Scorbitt asszony négy jó millió dollárral rendelkezett, vagyis húszmillió frankkal; férje hagyta rá, aki mint sózott sertéshússal is kereskedő divatárus tollasodott meg. Nos, a nemes lelkű özvegy boldog lett volna, ha ezt a vagyont J. T. Maston javára hasznosíthatja, kinek ő a gyöngédség még kimeríthetetlenebb kincsét adná hozományul.

Evangelina Scorbitt asszony, J. T. Maston kérésére, egyelőre készséggel fektetett be néhány százezer dollárt a North Polar Practical Association vállalkozásába, noha fogalma sem volt róla, miről is van szó. Viszont szentül meg volt győződve, hogy a J. T. Mastonnal való együttműködés csak nagyszerű, magasztos, felemelően nemes lehet. A Gun Club titkárának múltja kezeskedett a jövőért.

Gondolhatni, hogy amikor Evangelina Scorbitt asszony az északi-sarki területek elárverezése után a vásárlói megbízó nevének felfedéséből megtudta, hogy a Barbicane és Társai cég alatt szövetkezeti alapon induló új társulat igazgatóságának elnöke azonos a Gun Club elnökével, minden bizodalma megvolt az ügy iránt. Vajon attól a pillanattól fogva, hogy J. T. Maston a *Barbicane és Társai*hoz tartozott, nem örvendhetett-e joggal annak, hogy ennek a vállalkozásnak ő a főrészvényese?

Evangelina Scorbitt asszony tehát tulajdonosa lett a szélesség 84°-a által határolt északi-sarki területek zömének. Ez aztán nagyszerű! De mit kezdjen vele? Jobban mondva, mi módon szándékozik a társulat valami hasznot húzni ebből a megközelíthetetlen birtokból?

Ez volt a nagy kérdés, amely ha anyagi tekintetben elsősorban Evangelina Scorbitt asszonyt érdekelte, kíváncsiságból azonban az egész világ közvéleményét foglalkoztatta.

A kiváló asszony - egyébként kellő tapintattal - puhatolózni próbálkozott J. T. Mastonnál a dolog mibenléte felől, mielőtt tőkéjét az ügylet mozgatóinak rendelkezésére bocsátotta volna. J. T. Maston azonban változatlanul a lehető legtartózkodóbban viselkedett ebben a kérdésben. Evangelina Scorbitt asszony úgyis hamarosan megtudja majd, „mi van a véka alatt”, de csak akkor, ha már eljött az ideje, hogy felfedjék az új társulat célját, s ámulatba ejtsék a világot.

Kétségtelenül úgy gondolta, hogy olyan vállalkozásról van szó, melyre mindeddig nem volt példa, s melynek a jövőben sem lesznek utánzói. Olyan műveletről, mely hivatva van alaposan felülmúlni a Gun Club tagjainak azt a régebbi kísérletét, hogy közvetlen érintkezést teremtsenek a Föld mellékbolygójával.

S ha Scorbitt asszony nem tágított, J. T. Maston fémkampóját félig csukott ajkára biggyesztve, mindössze ennyit mondott:

– Kedves Scorbitt asszony, legyen bizalommal!

És ha Evangelina Scorbitt asszony bizalommal viseltetett az árverés előtt, mekkora örömet érzett utána, mikor a heves vérű titkár neki tulajdonította az Amerikai Egyesült Államok győzelmét s Észak-Európa vereségét!

– De hát nem tudhatom meg végre-valahára? - kérdezte mosolyogva a kitűnő számvevőtől.

– Nemsokára megtudja! - válaszolt J. T. Maston, s amerikai módra jó erősen megrázta szövetkezeti társának kezét.

Ez a kézrázás aztán tüstént megnyugtatta a türelmetlen Scorbitt asszonyt.

Néhány nappal később az Ó- és Újvilágot sem érte ennél kisebb rázkódás - a jövőben rájuk váró megrázkódtatásról nem is szólva -, midőn kiderült az a teljesen esztelen terv, melynek megvalósítása végett a North Polar Practical Association nyilvános jegyzésre való felhívást szándékozott közzétenni.

Mert bizony a társulat avégett szerezte meg a sarki területeket, hogy kiaknázzák... az Északi-sark kőszénbányáit!