– Szóval, Maston úr, ön azt állítja, hogy nő még sohasem lett volna képes előbbre vinni a matematikai vagy kísérleti tudományokat?

– Legnagyobb sajnálatomra nem tehetek mást, Scorbittné asszonyom - válaszolt J. T. Maston. - Azt készséggel elismerem, hogy volt és van is köztük néhány kiváló, különösen Olaszországban; de agyi alkatra nincs nő, akiből egy Arkhimédész lehetne s még kevésbé egy Newton!

– Ó, Maston úr, engedje meg, hogy tiltakozzam nemem nevében...

– Neme nevében, mely annyival is bájosabb, mert nem arra teremtődött, hogy érzékfeletti tanulmányokra adja a fejét!

– Ön szerint tehát, Maston úr, egy lehulló alma láttán egyetlen nő sem tudta volna az egyetemes nehézkedés törvényeit felfedezni, ahogyan azt a XVII. században a hírneves angol tudós cselekedte?

– Hulló alma láttán, Scorbittné asszonyom, egy nőnek sem lett volna más ötlete, mint az, hogy megegye... Éva anyánk módjára.

– Már látom, hogy ön megtagad tőlünk minden felsőbbrendű vizsgálódásra való képességet...

– Minden képességet?... Dehogyis, Scorbittné asszonyom! Mindazonáltal ne felejtse, hogy mióta emberek s következőleg nők is laknak a földön, még nem akadt női koponya, melynek a tudományok birodalmában valami olyan felfedezést köszönhetnénk, mint aminők Arisztotelész, Euklidész, Kepler, Laplace nevéhez fűződnek...

– De vajon helyes érv-e ez, s a múlt fellebbezhetetlenül kötelez a jövőre nézve is?

– Hm! Ami évezredek óta nem történt meg, nem fog megtörténni soha... az kétségtelen!

– Már látom, hogy bele kell törődnünk a sorsunkba, Maston úr, s valóban csak arra vagyunk jók...

– Hogy jók legyenek! - válaszolt J. T. Maston.

S ezt olyan kedves udvariassággal mondta, amilyen egy x-ekkel teletömött tudós koponyától csak telik. Egyébként Evangelina Scorbitt asszonyt ez teljesen kielégítette.

– Nos, Maston úr - folytatta a hölgy -, mindenkinek a sorsa meg van írva a földön. Az öné az, hogy rendkívüli számbúvár legyen. Nos szentelje magát egészen ama mérhetetlen mű problémáinak, melyre ön és a barátai az életüket teszik fel! Én meg az a „jó asszony” leszek, akinek lennem kell, s anyagiakkal működöm közre...

– Amiért örökké hálásak leszünk önnek - felelte J. T. Maston.

Evangelina Scorbitt asszony erre bájosan elpirult, mert ha tudósokkal szemben általában nem is, de J. T. Maston iránt különös rokonszenvet érzett. Nem kifürkészhetetlen mélység-e az asszonyi szív?

Valóban végtelenül nagy jelentőségű műveletről volt szó, s a gazdag amerikai özvegy eltökélte magában, hogy tekintélyes tőkével járul hozzá.

Lássuk, miféle művelet volt ez, s kezdeményezőinek mi céljuk volt vele.

A voltaképpeni északi-sarki földrészek Maltebrun, Reclus, Saint-Martin és a többi legszámottevőbb földrajztudós szerint a következőket foglalják magukba:

1. Észak-Devont, vagyis a Baffin-tenger és a Lancaster-tengerszoros jegétől borított szigeteket;

2. Észak-Georgiát, melyet a Banks-föld és számos sziget képez, nevezetesen: a Sabine, Byam Martin, Griffith, Cornwallis- és Bathurst-szigetek;

3. A Baffin-Parry szigettengert, vagyis a sark körüli szárazföld különböző részeit; ezek név szerint: Cumberland, Southampton, James-Sommerset, Boothia-Felix, Melville és más, csaknem ismeretlen területek.

Mindezeken a részeken, melyek a szélesség 78°-a körül terülnek el, a szárazföldek egymillió-négyszázezer, a tengerek hétszázezer négyzetmérföldnyi területet foglalnak el.

E szélességi körön belül rettenthetetlen újkori felfedezőknek sikerült eljutni a szélesség 84°-áig, miután néhány, jégtorlaszok magas láncolata mögött elvesző partvidéket meghatároztak, s neveket adtak e nagy kiterjedésű vidékek szirtfokainak, előhegyeinek, golfjainak, öbleinek, miket Északi-hegyvidéknek mondhatnánk. Azonban a szélesség 84°-án túl csak titok van, a térképészek megvalósíthatatlan desideratuma,² s mind ez ideig senki sem tudja, hogy a 6°-nyi területen földeket vagy tengereket rejt-e az Északi-sark jégvilágának áthághatatlan halmaza.³ Nos, az 189... esztendőben az Egyesült Államok kormányának ugyancsak meglepő ötlete támadt. Azt hozta javaslatba, hogy árverezzék el a még felderítetlen sarkköri területeket, s a sarki „sapka” megszerzése végett egy újólag alakult társulat már folyamodott is kihasználási engedélyért.

Igaz ugyan, hogy a berlini kongresszus néhány esztendővel azelőtt⁴ külön kódexet szerkesztett olyan nagyhatalmak számára, melyek gyarmatosítás vagy kereskedelmi piacok létesítésének ürügyén idegen tulajdonokat szeretnének kisajátítani. Mindazonáltal ezt a kódexet nem alkalmazhatták erre az esetre, egyszerűen azért, mert a sarki terület lakatlan volt. Mivel azonban az, ami senkié, egyformán mindenkié, az új társulat egyáltalán nem „kisajátításra”, hanem csak „megszerzésre” gondolt, hogy így minden későbbi felszólamlásnak elejét vegye.

Nincs olyan vakmerő, sőt majdnem megvalósíthatatlan terv, amelynek az Egyesült Államokban egyesek ne vennék nyomban észre a hasznot hajtó oldalát, ne találkoznának mindjárt tőkék is a kivitelre. Látni való volt ez néhány évvel ezelőtt, amikor a baltimore-i Gun Club löveget akart felröpíteni a Holdba, remélve, hogy közvetlen összeköttetést találnak mellékbolygónkkal. Akkor is a vállalkozó szellemű jenkik⁵ szolgáltatták az érdekes kísérlethez szükséges legnagyobb összegeket. S ha a kísérlet sikerül, vajon az nem az említett klub két tagjának lett volna köszönhető, akik bátran vállalták ennek az emberfeletti próbálkozásnak kockázatát?

Javasolja csak egyszer egy Lesseps,⁶ hogy vájjanak nagyméretű csatornát Európán és Ázsián keresztül az Atlanti-óceán partjaitól a Kína-tengerig, vesse föl egy zseniális kútásó, hogy fúrjanak le a föld mélyébe a szilíciumtartalmú rétegekig, melyek ott cseppfolyós állapotban, olvadási hőpont fölött találhatók, hogy közvetlenül a központi tűzhelyről merítsenek hőt, akarja csak egy vállalkozó szellemű elektrotechnikus egyesíteni a földgömb felületén szétszórt áramköröket, hogy abból hőnek és fénynek kimeríthetetlen forrását létesítsék, támadjon csak egy bátor mérnöknek az az ötlete, hogy roppant tartályokban felhalmozza és tárolja az egyenlítői tájék forróságát a jégvilág éghajlatának enyhítésére, próbálja csak egy rendkívüli vízépítész hasznosítani az árapály eleven erejét, hogy tetszés szerint hőt vagy munkát hozzon létre belőle, alakuljanak csak részvény- vagy betéti társaságok száz effajta terv nyélbe ütésére, nyilván amerikaiak lesznek az aláírók élén, s a dollárpatakok úgy özönlenek a társulati pénztárakba, mint ahogy Észak-Amerika nagy folyói ömlenek az óceánokba.

Képzelhetni hát, mily szokatlanul fel volt csigázva a közvélemény, midőn az a legalábbis különös hír terjedt el, hogy elárverezik a sarki földeket, s hogy azok annak jutnak majd, aki végül legtöbbet kínál értük. Egyébként erre a vásárra semmiféle nyilvános jegyzést nem nyitottak, ugyanis a szükséges tőke már előre együtt volt. A többi majd elválik, amikor az újdonsült birtokszerzők tulajdonába jutott területek hasznosításáról lesz szó.

Hasznosítani a sarki tájakat!... Hát ez valóban csak beteg agy szüleménye lehetett!

S mégis, mi sem volt komolyabb ennél a tervnél!

Annyi bizonyos, hogy az amerikai lapokkal egyidejűleg tájékoztatás ment a két világrész sajtójának, az európai, afrikai, óceániai újságoknak is, egyben felszólítás az érdekelteknek de commodo et incommodo⁷ megbeszélésre. A cikk a *New York Herald*ban jelent meg először; Gordon Bennet rengeteg előfizetője a november 7-i számban olvashatta; a benne foglaltak villámgyorsan visszhangra találtak a tudományos és kereskedelmi világban, s ugyancsak ellentétes nézeteket váltottak ki.

Íme a közlemény:

ÉRTESÍTÉS A FÖLDKEREKSÉG LAKÓINAK

A szélesség 84°-án belül fekvő északi-sarki területeket mindeddig nem használhatták ki, azon egyszerű oknál fogva, mert még nem fedezték fel őket.

A különböző nemzetiségű hajósok eddig a következő szélességi körökig hatoltak el:

82° 45’: az angol Parry, 1847 júliusában, a nyugati délkör 28°-án, a Spitzbergák északi részén;

83° 20’ 28” Sir John George Nares angol expedíciójához tartozó Markham, 1876 májusában, a nyugati délkör 50°-ánál, Grinnel földjének északi részén;

83° 35’: Lockwood és Brainard, az amerikai Greely-expedíció tagja, 1882 május havában; a nyugati délkör 42°-án, Nares földjének északi részén.

Az a rész tehát, mely a szélesség 84°-tól 6°-nyi területen, a sarkig terjed, olybá vehető, mint a földgömb különböző államai közt még el nem osztott birtok, s mindenképpen alkalmas rá, hogy nyilvános árverés útján magántulajdonná váljék.

A jog elvei szerint semminek sem kell osztatlannak maradnia. Az Amerikai Egyesült Államok tehát ezen elvek alapján elhatározta, hogy szóba hozzák e területek eladását.

Baltimore-ban, szövetkezeti alapon, egy North Polar Practical Association⁸ nevű társulat alakult, mely az amerikai államszövetséget hivatalosan képviseli. Ez a társulat szándékozik megvásárolni az említett területeket, mégpedig annak rendje és módja szerint szerkesztett okirat alapján, mely számára teljes tulajdonjogot biztosít mindazon szárazföldekre, szigetekre, szigetecskékre, sziklákra, tengerekre, tavakra, folyamokra, folyókra, patakokra, melyekből jelenleg a sarki ingatlan áll, akár örökös, akár csak téli jég borítja.

Külön megjegyzendő, hogy ez a tulajdonjog akkor sem válhatik érvénytelenné, ha bármilyen természetű változások következnének is be a földgömb földrajzi és éghajlati helyzetében.

Mindez tudomására hozatván az Ó- és Újvilág lakosainak, közöljük, hogy valamennyi nagyhatalom részt vehet az árverésen, mely a legtöbbet ígérő javára fog eldőlni.

Az árverés folyó év december 3-án tűzetett ki. Hely: Árverési Csarnok, Baltimore, Maryland, Egyesült Államok.

Közelebbi felvilágosítást ad William S. Forster, a North Polar Practical Association ideiglenes megbízottja, Baltimore, High-street 93. sz.

Megengedjük, hogy ezt a közleményt esztelennek tekinthették. Azt azonban meg kell hagyni, hogy világos, nyílt beszéd volt. A közvéleményt egyébként igen nyomóssá tette az a tény, hogy a szövetségi kormány máris kiaknázási jogot biztosított a társulatnak a sarki területekre vonatkozóan arra az esetre, ha az árverésen ő szerezné meg a tulajdonjogot.

A vélemények általában megoszlottak. Egyesek sehogy sem akartak mást látni benne, mint holmi hallatlan amerikai *humbug*ot, mely túlszárnyalná a szédelgés határait, ha az emberi együgyűség végtelen nem lenne. Mások viszont úgy gondolták, hogy komolyan kell venni ezt a javaslatot. Ezek azt hajtogatták, hogy az újdonsült társulat nem pályázik a közönség erszényére, hanem a saját tőkéjével akar az északi földek birtokába jutni. Nem szándékozik hát a hiszékenyektől kicsalni azok dollárjait, bankjegyeit, aranyát-ezüstjét, hogy a maga pénzszekrényeit megtömje velük. Dehogyis! Nem szándékozik mást, mint saját költségén megszerezni a sarkvidéki ingatlant.

Azok, akik számolni tudnak, úgy gondolták, hogy az említett társulatnak, ha már meg akarta szerezni ezt a területet, melynek elárverezését maga hozta szóba, egyszerűen csak az első birtokba vevő jogára kellene hivatkoznia. De éppen itt volt a bökkenő, mivel az Északi-sark mind ez ideig hozzáférhetetlennek bizonyult az ember számára. Arra az esetre hát, ha az Egyesült Államok szerezné meg ezeket a területeket, az engedményesek szabályszerű szerződést akartak, nehogy később bárki is elvitathassa a jogaikat. Igaztalan dolog lenne őket emiatt megszólni. Megfontoltan jártak el, márpedig mikor efféle ügyletben kötelezettséget vállal az ember, jogi szempontból nem lehet eléggé óvatos.

Egyébként a közleménynek volt egy, a jövőre nézve kockázatos kikötése. Ez a kikötés egymásnak ellentmondó magyarázatokra adhatott alkalmat, mert a legravaszabb elmék sem igazodhattak el rajta. Ez pedig a végső záradék volt, amely leszögezte, hogy „a tulajdonjog akkor sem válhatik érvénytelenné, ha bármilyen természetű változások következnének is be a földgömb földrajzi és éghajlati helyzetében”.

Mit jelentett ez a mondat? Vajon milyen eshetőségre számíthattak a közlemény közzétevői? Hogyan eshetik valaha a Földdel olyan változás, melynek földrajzi vagy éghajlati következményei lennének, különösen az elárverezendő területekkel kapcsolatban?

– Emögött nyilván rejlik valami - mondogatták a ravaszak.

Vége-hossza nem volt hát a találgatásnak, a rejtélyes cikk ugyancsak próbára tette egyesek éleslátását s felcsigázta kíváncsiságát.

Először egy napilap, a piladelphiai Ledger fűzött tréfás megjegyzést a dologhoz:

„A sarki területek megvásárlói bizonyos számításokból kétségtelenül arra a gondolatra jutottak, hogy hamarosan egy kemény magvú üstökös ütközik Földünkbe, mégpedig oly módon, hogy a lökés az említett záradékba foglalt földrajzi és éghajlati változásokat fogja előidézni.”

Kissé hosszúra sikerült a mondat, mint ahogy általában hosszúra sikerülnek azok a mondatok, amelyek tudományosak akarnak lenni, de nem világítanak rá semmire. Egyébként komoly emberek tamáskodva fogadták az üstökössel való összeütközés feltevését. Mindenesetre nem látszott valószínűnek, hogy az engedményesek ilyen kétes eshetőségre alapították volna számításaikat.

„Azt képzeli talán az új társulat - jegyezte meg a New Orleans-i Delta -, hogy a tavaszpont precessziója⁹ valaha is kedvező változásokat idézhet elő területeinek kiaknázására?”

„S ugyan miért ne, ha ez a mozgás módosítja a mi szferoidánk¹⁰ tengelyének párhuzamviszonyait?” - jegyezte meg a Hamburger Korrespondent.

„Valóban - válaszolt a párizsi Revue Scientifique -, hát nem megmondta Adhemar a tenger átalakulásairól szóló könyvében, hogy a tavaszpont precessziója, a földpálya nagyobbik tengelyének évszázados mozgásával kombinálva olyan természetű lesz, hogy tartós változást idézhet elő a Föld különböző pontjainak középhőmérsékletében és a két sarkon felhalmozódott jég mennyiségében?”

„Ez bizonyos - vetette közbe az Edinburgh Review. - És ha mégis úgy lenne, nem beletelhetik-e tizenkétezer esztendőbe is, amíg a Vega az említett jelenség következtében sarkcsillagunkká válik, s a sarki területek helyzete égövi tekintetben megváltozik?”

„Nos - vágott vissza a koppenhágai Dagblad -, akkor hát még tizenkétezer esztendeig ráérünk befektetni a tőkénket! Addig pedig egy garast sem kockáztatunk, egy lyukas fityinget sem!”

Mindazonáltal, hogy lehetséges volt is, hogy a Revue Scientifique-nek igaza volt, amikor Adhemarra hivatkozott, az valószínűnek látszott, hogy a North Polar Practical Association nem a tavaszpont precessziójának tulajdonított hatással számolt.

Így hát senkinek sem sikerült rájönnie, mire vonatkozott a híres közlemény záradéka, meg hogy miféle eljövendő kozmikus változást szimatoltak meg a társulat alapítói.

Ahhoz, hogy e tekintetben értesüléseket szerezzenek, talán elég lett volna az újdonsült egyesület igazgatóságához fordulni, s főképpen annak elnökéhez. De hát az elnök személye ismeretlen. Az igazgatóság titkára, valamint a tagjai szintén ismeretlenek. Még azt sem tudták, kiktől ered a közlemény. A New York Herald kiadóhivatalába bizonyos baltimore-i lakos, William S. Forster vitte, érdemes tőkehal-bizományos, méghozzá a New Foundland-i Ardrinell és Tsa cég számlája terhére - nyilván afféle alrészvényes. Mivel e kérdésben éppolyan néma volt, mint a raktáraiban felhalmozott bizományi áruk, sem a legkíváncsibb, sem a legszemesebb riporterek nem vehettek ki belőle semmit. Szóval ez a North Polar Practical Association annyira anonim¹¹ volt, hogy egyetlen tagja nevét sem tudhatta meg az ember. Ez már valóban a névtelenség netovábbja!

Azonban ha a kereskedelmi vállalkozás kezdeményezői mindenáron titokban akarták is tartani a maguk személyét, céljukat napnál világosabban megjelölte az Ó- és Újvilágnak szánt közlemény. Semmi egyébről nem volt itt szó, mint teljesen birtokba venni a sarkvidéknek azt a részét, amelyet az északi szélesség 84. foka határol, s amelynek középpontját az Északi-sark képezi.

Egyébként kézzelfogható tény, hogy az újabb felfedezők közül azok, akik ezt a hozzáférhetetlen pontot a leginkább megközelítették, Parry, Markham, Lockwood és Brainard, mind a 84. szélességi körön innét maradtak. Ami az északi-tengeri hajósokat illeti, azok lényegesen kisebb szélességig jutottak el; nevezetesen: Payez 1874-ben 82° 15’-ig, a Ferenc József-földtől és a Novaja Zemljától északra; Leout 1870-ben 72° 47’-ig Szibéria felett, a Jeanette-*expedícióhoz tartozó De Long 1879-ben 78° 45’-ig, a nevét viselő szigetek partvidékén. A többiek Új-Szibérián és Grönlandon áthaladva a Bismarck-fok magasságában nem tudtak továbbjutni a szélesség 76., 77. és 79. fokánál. Tehát a *North Polar Practical Association nem érintette az eddig felfedezett területek birtoklási jogát. Tervezete egy minden emberi nyomtól teljesen érintetlen területet ölelt fel.

Lássuk mármost, mekkora terjedelmű a földgömbnek az a része, amelyet a 84. szélességi kör határol.

A 84°-tól 90°-ig hat fokot számítunk; egy-egy fok hatvan mérföld, a sugár háromszázhatvan, az átmérő hétszázhúsz mérföld. A kerület tehát kétezer-kétszázhatvan, a felület, kerek számban, négyszázhétezer négyzetmérföld.¹²

A közvélemény, mint már láttuk, elvileg azt is hangsúlyozta, hogy ezek a földrajzilag még ismeretlen területek gazdátlanok, tehát köztulajdonnak tekinthetők. Valószínűnek látszott, hogy a nagyhatalmak ezért nem is formálnak rájuk jogot. De az előrelátható volt, hogy ha mások nem is, a szomszédos államok mindenképpen olybá veszik ezeket a területeket, mint saját földjük északi kiegészítését, következőleg előállnak majd tulajdonjogukkal. Egyébként igényüket csak jogosultabbá teheti az a körülmény, hogy a sarkvidéki felfedezések nagyrészt a saját honfiak bátorságának köszönhetők. Az új társulat által képviselt szövetségi kormány tehát elismerte jogigényüket, s a vételárral szándékozott kártalanítani őket. De bármint állt is ez az ügy, a North Polar Practical Association hívei váltig hangoztatták: a birtok osztatlan, és mivel senki emberfia nem kényszeríthető rá, hogy ezt az osztatlanságot véglegesnek ismerje el, éppígy senki sem tiltakozhatik e roppant domínium elárverezése ellen.

Hét olyan állam volt, melyeknek jogait, szomszédos fekvésüknél fogva, semmiképpen nem lehetett elvitatni; nevezetesen: Amerika, Anglia, Dánia, Svédország, Norvégia, Hollandia, Oroszország. Más államok viszont azokkal a felfedezésekkel érvelhettek, melyek a saját tengerészeik és utazóik nevéhez fűződtek.

Így formálhatott igényt Franciaország, mivel nem egy fia vett részt a sark körüli területek meghódítására alakult expedíciókban. Vajon nem említhető-e meg többek közt ama bátor szívű Dellot, a John Franklin felkutatására mozgósított Phönix-expedíció tagja, aki 1853-ban halt meg a Beechey-sziget partvidékén? Meg lehet-e feledkezni Octave Pavy doktorról, aki 1884-ben hunyt el, a Sabina-fok közelében, mikor a Greely-misszió a Conger-erődben tartózkodott? S nem volna-e igaztalanság átadni a feledésnek azt az expedíciót, melyet 1838-39-ben Charles Martins, Marmier, Bravais és vakmerő társaik a Spitzbergák körüli vizekre vezettek? Ennek ellenére Franciaország nem tartotta alkalomszerűnek, hogy ebbe az inkább ipari, mintsem tudományos vállalkozásba beleártsa magát, s nem harapott a sarki „kalács”-ba, míg a többi nagyhatalom ugyancsak kockáztatta, hogy beletöri a fogát. Talán igaza is volt, és helyesen cselekedett.

Németország szintén hivatkozhatott volna hasonló tényekre. Így a hamburgi Friedrich Martens felfedező útjára, 1871-ben, a Spitzbergák felé, s a *Germania- és Hansa-*expedíciókra, 1869-70-ben, melyekkel Koldervey, Hegeman és társaik Grönland partvidéke mentén a Bismarck-fokig hatoltak. Mégis a fényes felfedezések ellenére sem tartotta kötelességének, hogy az Északi-sarknak csak egy darabkájával is növelje a germán birodalmat.

Így volt Ausztria-Magyarországgal is, noha ez az ország bitorolta már az észak-szibériai partoknál fekvő Ferenc József-földet.

Ami Olaszországot illeti, mivel semmi joga nem volt hozzá*,* nem avatkozott bele a dologba - bármennyire valószínűtlennek tetszhetik is ez.

Ott voltak még az ázsiai Szibéria szamojédjai, a nagyobbrészt Észak-Amerika területén szétszórt eszkimók, Grönland, Labrador és a Baffin-Parry-szigettenger, az Ázsia és Amerika közti Aleut-szigetcsoport bennszülöttei, végezetül azok, akik csukcsok nevezet alatt a régi, 1857 óta amerikaivá lett orosz Alaszkát lakják. De ezeknek a néptörzseknek - a voltaképpeni őslakóknak, az északi tájak elvitathatatlan bennszülötteinek - nem lehetett szavuk a gyülekezetben. Aztán meg ezek a szegény ördögök ugyan miféle árat kínálhattak volna a North Polar Practical Association által meghirdetett árverésen, ha mégolyan csekélység lett volna is az? S szegény fejük, vajon mivel fizethettek volna? Talán bizony kagylóval, rozmárfoggal, fókaolajjal? Pedig hát az első térfoglaló jogán egy kicsit az övék volt ez a domínium, amit, íme, el fognak árverezni! De hát eszkimók, csukcsok, szamojédok!... Még csak meg sem kérdezték őket.

Hja, így forog a világ!