Teljes erejü vihar egy barlangban.

Sinclair Olivér ép és egészséges és egyelőre legalább teljes biztonságban volt. A nagy sötétség miatt eleinte semmitsem különböztethetett meg. Az esti szürkület bágyadt fénye csak két hullám közt hatolhatott be némileg, a mikor a viz a barlanghoz való bejárást csak félig töltötte meg.

Sinclair Olivér felfedezni igyekezett, hogy miss Campbell hol talált menedékhelyet... hasztalan igyekezett.

Hangosan kiáltozott:

– Miss Campbell! Miss Campbell!

Ki irhatná le a benne támadt érzelmeket, a mikor egy hangot hallott, mely igy felelt:

– Olivér ur! Olivér ur!

Miss Campbell még élt.

De a rohamosan előretörő hullámok elől valjon hová menekülhetett?

A járdán mászva, Sinclair Olivér átkutatta a Fingalbarlang hátsó részét.

Ott, a baloldalon, a bazaltnak hátratolulása fülkéhez hasonló zugocskát alkotott. A sziklapillérek itt jobban elváltak egymástól. Bár az elején elég tágas volt, a mélyedés itt már annyira megszükült, hogy csak egy ember férhetett el benne. A monda ezt a lyukat a »Fingal karszéke« elnevezéssel ruházta fel.

A növekedő tenger által megrémitett miss Campbell e fülkébe menekült.

Pár órával elébb, a barlanghoz vezető bejárás, az apály idején teljesen szabad volt és teljesen gyanutlanul akarta ott megszokott látogatását tenni. Ábrándjaiba merülve, nem is gondolt a veszélyre, melyet a dagálynak kell felidéznie és mily nagy volt rémülete, a mikor ismét ki akart menni és arról győződött meg, hogy a betóduló viz elvágta minden utját!

Miss Campbell azonban nem vesztette el fejét; fedezetet keresett, a mennyire azt tehette és több, hiábavaló kisérlet után, melylyel a szabadba jutni igyekezett, - kitéve persze a veszélynek, hogy a viz huszszor is elragadja, - legalább Fingal karszékét érte el.

Sinclair Olivér ott találta őt beszorulva, de a hullámok horderején kivül.

– Ó miss Campbell! mondá, hogy lehetett annyira elővigyázatlan, hogy a vihar kezdeténél ily veszélynek tette ki magát? Már elveszettnek hittük önt.

– És ön mégis eljött, hogy megmentsen, Olivér ur? felelt miss Campbell, kit jobban meghatott a fiatal ember bátorsága, mint a mennyire a veszélyektől félt, melyek még fenyegethették.

– Eljöttem, hogy veszélyes helyzetéből kiszabaditsam, miss Campbell és Isten segélyével ez sikerülni is fog nekem. Nem fél?

– Nem félek, igazán nem!... Miután ön itt van mellettem, már semmitől sem félek... És különben is, érezhet-e az ember egyebet, mint végtelen bámulatot ily fenséges látvány iránt?... Győződjék meg róla maga.

Miss Campbell egészen visszahuzódott a kis mélyedés hátterébe. Közvetlenül előtte állva, Sinclair Olivér tőle telhetőleg megvédeni igyekezett őt, a hányszor a dühösen felcsapkodó hullámok elragadással fenyegették.

Mindketten hallgattak.

De kellett-e Sinclair Olivérnek beszélnie, hogy megértesse magát? És minek is kellett volna a szó mindannak a kifejezésére, a mit miss Campbell most érzett?

A fiatal ember azonban, nem önmagát, hanem csak miss Campbellt féltve, helyzetének mind rosszabbra fordultát észlelte. A szél üvöltése, a tenger zúgása nem azt jelezte-e, hogy a vihar ereje még mindig fokozódik? Nem látta-e saját szemeivel, hogy a viz a dagály behatása alatt mind magasabbra emelkedett és a barlangot még jobban megtöltötte?

Hogy itt most nem volt a legsürübb sötétség, ez csak onnan eredt, hogy a hullámok nyergei kivülről beszivott fényt hoztak magukkal. Villanyos kisugárzáshoz hasonló, széles, villódzó sávok világitottak, megtörve a bazalt sarkain, ellepve a jegeczlapok széleit és bizonytalan derengést szülve.

E fényvillámok rövid ideig tartó fellobbanásainál, Sinclair Olivér miss Campbellhez fordult. Oly izgatottsággal nézett az arczába, melyet nem tisztán a veszély okozhatott.

Miss Campbell örömmel nevetett a látvány magasztosságánál - a barlangban duló viharnál.

Most egy végtelenül nagy hullám csapott fel Fingal karszékének mélyedéséig. Sinclair Olivér azt hitte, hogy a viz őt is, a leányt is kiragadja a menhelyből.

Karjaival fogta tehát körül, mint valami zsákmányt, melytől a tenger meg akarja fosztani.

– Olivér! Olivér!... kiáltott miss Campbell oly rémülettel, mely felett nem birt uralkodni.

– Ne féljen semmitől, Ilona, felelt Sinclair Olivér. Meg fogom önt védeni, Ilona... én...

Úgy mondta, hogy oltalmazni, megvédeni akarja! De mikép? Mint vonhatja el a hullámok dühe elől, a mikor ez még mindig fokozódik, a mikor a viz még mindig emelkedik és a mikor már ez az utolsó menhely is tarthatatlanná válik? Hol találhat oly helyet, a hová az őrjöngő, önmagából kikelt tenger el nem érhet? Mindez eshetőségek egész borzasztóságukban vonultak el lelki szemei előtt.

Mindenekelőtt hidegvér!

Sinclair Olivér megfogadta, hogy legalább önmagán igyekszik uralkodni.

Erre annál nagyobb szüksége is volt, mert a leánynak testi ereje mihamar elfogyhat, ha lelkileg még tovább is erős marad. A hosszu küzdelemtől kifáradván, a visszahatásnak minden pillanatban be kell állnia. Sinclair Olivér már érezte, hogy mint gyöngül mindinkább. Meg akarta nyugtatni, bár benne is mindinkább megfogyott a remény.

– Ilona... édes Ilona! suttogott aztán, Obánba visszatértemkor... hallottam... hogy kegyed... hogy én önnek köszönhetem a corryvrekani örvényből történt kiszabadulásomat.

– Olivér!... Ön tudja!... felelt miss Campbell szinte elhaló hangon.

– Igen... és ma meg fogom hálálhatni... kimentem önt a Fingalbarlangból.

Hogy beszélhetett Sinclair Olivér szabadulásról, menekülésről, most, a mikor a viztömegek már az ő menhelyük lábánál törtek meg! A leányt alig birta azok ereje ellen megóvni. Kétszer, háromszor, őt magát is elragadták volna... és ha még ellentállt is, ezt csak emberfeletti erőmegfeszitéssel tehette, mert miss Campbell karjait a dereka körül érezte és felfogta, hogy a tenger őt vele együtt fogja kimosni.

Esti fél tiz körül lehetett. A vihar ez időtájt érte el tetőpontját. A növekedő viz áradat erejével tört be a Fingalbarlangba. A hátsó és az oldalfalakhoz ütődése bóditó recsegést okozott és ereje, hatalma oly nagy volt, hogy a falakról levált bazaltdarabok hulltak alá, melyek sötét lyukakat vágtak a villódzó habba.

A bazaltpillérek kövei nem engednek-e majd sorra e támadásnak és nem hullnak-e le egymás után?

Sinclair Olivér mindentől tarthatott. Már őt is legyőzhetetlen érzéketlenség kezdte elfogni, mely ellen hiába küzdött. Ezt persze részben az is okozta, hogy időnkint teljes hijával voltak a levegőnek és ha ez a hullámokkal behatolt is, a viz felszivni látszott azt, a mikor a visszár ismét kifelé ragadta.

Teljesen kimerülve és elerőtlenedve, miss Campbell közel volt az ájuláshoz.

– Olivér!... Olivér!... rebegett és az ő karjaiba rogyott.

Sinclair Olivér a leánynyal együtt, a mennyire csak lehetett, a kis kőbarlang hátterébe szorult. Érezte, hogy teste hideg, látszólag élettelen. Fel akarta melegiteni, bele akarta önteni minden életerejét, a mi még ő benne megmaradt. De a hullámok már is derekáig csapkodnak fel és ha most elveszti eszméletét, vége mindkettőjüknek.

A rettenthetetlen fiatal emberben volt azonban annyi erő, hogy több órán át ellehetett igy. Miss Campbellt tartotta, védte a szilaj hullámverés ellen, küzdött ellene, mialatt csak karját szoritotta a bazaltkiszögellésekhez. És mindez oly sötétségben ment végbe, mely a villódzás szünetelésekor igazán áttörhetetlen volt, a falba ütköző zúgó viz szüntelen dörgése és az üvöltő vihar zaja mellett. Ezuttal nem Selma hangja volt többé, mely a Fingal-palotában visszhangzott. Bóditó ugatása volt ez Kamcsatka kutyáinak, melyek - mint Michelet mondja - nagy, ezerszámra menő csapatokban felelnek a hosszu éjeken az ujjongó hullámoknak és versenyre kelnek az északi oczeán dühével!

Végre a kezdődő apályt lehetett észrevenni. Sinclair Olivér meggyőződött róla, hogy a viz apadásával a szabad tenger is elcsendesedett egy keveset. Most már oly teljes sötétség volt a barlangban, hogy kint még aránylag nappali világosság látszott derengeni. E félárnyékban, a barlang nyilása, melyet a felcsapkodó tenger már nem zárt el, kisérteties arányokban mutatkozott. Nemsokára már csak egyes habpelyhek csapnak fel Fingal karszékéig. A hullámok nem képeznek most már pányvát, mely körülveszi áldozatát és magával ragadja. Sinclair Olivér szivébe lassankint ujra bevonult a remény.

A tenger állása szerint feltételezhető volt, hogy éjfél elmult. Még két óra kell és akkor, előreláthatólag, a hullámok nem érik többé a karzatot és akkor ott járni lehet majd ujra. Sinclair Olivér persze alig láthatott valamit e sötétségben, végül mégis meggyőződött arról, hogy végre elérkezett a várva várt időpont, a mikor a barlangot elhagyhatják.

Miss Campbell is magához tért ezalatt. Sinclair Olivér karjaiban tartotta az ő teljesen élettelen testét; óvatosan csuszott ki Fingal karszékéből és a keskeny ösvényen kezdett haladni, melynek vasrácsozatát a dühöngő hullámok részben elhajlitották, részben kitörték.

Ha egy-egy vizhegy még eléréssel fenyegette őt, megállt, vagy hátrált egy lépést.

Még utoljára is, a mikor már Sinclair Olivér egész közel volt a barlang kijáratához, egy hatalmas viztömeg rohant el felette... Félt, hogy miss Campbellel együtt a falhoz szoritja őt és aztán az örvénybe ragadja, melynek lábai alatt fel kell nyilnia...

Erejének végső megfeszitésével állt ellen és mikor a viz visszaszorult, felhasználta a kedvező alkalmat, hogy a barlangból gyorsan kijusson.

Pár másodpercz alatt odaért a part éles sarkához, hol Melvill-testvérek várták egész éjjel, Patridgeal és Besz asszonynyal együtt, ki időközben szintén idejött.

Mindketten megmenekültek.

Most Sinclair Olivért is elhagyta a testi és lelki erő, melyet már eddig is alig birt fentartani és miután még miss Campbellt odatette Besz asszony karjaiba, eszméletlenül rogyott össze a szikla lábánál.

Az ő bátorsága és áldozatkészsége nélkül miss Campbell nem került volna ki elevenen a Fingalbarlangból.