- És az első, aki az ellenkezőjét mondja...

– Ez már sok! De még mennyire mondjuk, ha itt lesz az ideje!

– Akárhogy fenyegetőznek is...

– Vigyázzon, mit beszél, Bat Fyn!

– De maga is, Uncle Prudent!

– Állítom, hogy a légcsavar csak hátul lehet!

– Mi is azt mondjuk! Mi is! - vágta rá ötven hang kórusban.

– Nem! Elöl a helye! - kiáltotta Phil Evans.

– Elöl! - visszhangozta ötven másik hang éppolyan harsogó kórusban, mint az előbbi.

– Sohasem osztjuk ezt a nézetet!

– Soha! Soha!

– Akkor minek vitatkozunk?

– Ez nem vita! Ez megbeszélés!

Ezt bizony nehezen hitte volna az, aki hallja a nagy üléstermet negyedórája betöltő heves szócsatát, a szemrehányásokat, a szitkokat.

A terem a Weldon Club kétségtelenül legnagyobb terme volt, s a klub valamennyi klub között a leghíresebb; épülete az Egyesült Államok Pennsylvania nevű államának fővárosában, Philadelphiában, a Walnut Streeten állt. Az előző napon egy gázlámpa-gyújtogatói poszt betöltése miatt tüntetések, zajos tömeggyűlések voltak a városban, s közben verekedésre is sor került. Az előző napi hév még nem csitult le, s talán ez okozta azt az izgatott türelmetlenséget, mely a Weldon Club tagjainak viselkedését jellemezte. Pedig csak a „ballonisták” közönséges összejöveteléről volt szó, melyen a léggömbök irányíthatóságának ekkor még izgalmas problémája volt a vita tárgya.

S mindez az Egyesült Államok egy olyan városában történt, mely a gyors fejlődésben maga mögött hagyta New Yorkot, Chicagót, Cincinnatit, San Franciscót, holott nem kikötőváros, nem is szén- vagy olajközpont, nem ipari település középpontja, nem is vasúti csomópontnál épült, mégis nagyobb, mint Berlin, Manchester, Edinburgh, Liverpool, Bécs, Pétervár vagy Dublin; egy olyan városban, melynek egyetlen parkjába beleférne Anglia fővárosának mind a hét parkja, olyan városban, mely ekkor 1 200 000 lakost számlált, s London, Párizs és New York után a világ legnagyobb városa volt.

Philadelphia úgyszólván csaknem márványból épült, márványból építették nagy, méltóságteljes lakóházait s középületeit, melyeknek nincs párja a világon. Az Újvilág legjelentősebb egyeteme, a Girard Egyetem is Philadelphiában van. A földkerekség legszélesebb vashídja a Schuylkill River fölött ível, természetesen Philadelphiában. A szabadkőművesek legszebb temploma ugyancsak Philadelphiában épült. S végül a léghajózás szakértőinek legnagyobb klubja ugyancsak Philadelphiában alakult. S akinek június 12-én kedve támadt ellátogatni a klubba, megállapíthatta, hogy érdemes volt idefáradni.

A hatalmas teremben mindenki mozgolódott, jött-ment, hadonászott, beszélt, vitázott; veszekedett vagy száz léghajózási szakértő, a titkár és a pénztáros által támogatott elnök legmagasabb irányítása mellett - és valamennyi kalappal a fején. Korántsem voltak hivatásos szakemberek. Nem, ami az aerostatikát¹ illeti, valamennyien egyszerű amatőrök voltak, de dühödt amatőrök, s roppant ellenséges érzelmeket tápláltak mindazok iránt, akik a léghajóval szemben nagyobb jövőt jósoltak „a levegőnél nehezebb” alkalmatosságoknak, a repülő gépezeteknek vagy bármi hasonlónak. Elképzelhető, hogy ezek a derék emberek valamikor majd rájönnek, miként lehet irányítani a ballont; az elnöküknek most mindenesetre éppen elég baja volt azzal, hogy őket irányítsa.

Az elnök nem volt más, mint a Philadelphiában közismert, híres Uncle Prudent - Prudent a vezetékneve volt, ami meg az Uncle megjelölést illeti, nincs ezen semmi meglepő, Amerikában nem kell sem unokahúg, sem unokaöcs ahhoz, hogy az embert Uncle-nak, nagybácsinak szólítsák. Amerikában úgy osztogatják az „Uncle” megszólítást, mint ahogy a világ más tájain apónak, apámnak, öregapámnak szólítanak olyan idősebb embert, aki soha senkinek sem volt az apja.

Uncle Prudent jelentős személyiség volt, s noha családneve „óvatost” jelent, merészségéről volt híres. Nagyon gazdag volt, ami még az Egyesült Államokban sem árt. Hogyisne lett volna gazdag, mikor a Niagara-részvények egy hatalmas kötege az övé volt? Ekkoriban alakult ugyanis Buffalóban egy részvénytársaság a vízesések hasznosítására. A részvénytársaság kitűnő üzletnek bizonyult. A másodpercenként lezuhogó hétezer-ötszáz köbméter víz hétmillió lóerőt termelt. Ez a roppant energiamennyiség, melyet ötszáz kilométeres körzetben különböző üzemek között osztottak szét, évi ezerötszázmillió hasznot hozott, melynek egy része a részvénytársaság kasszájába, onnan meg elsősorban Uncle Prudent zsebébe vándorolt. Uncle Prudent agglegény volt, egyszerűen élt, nem tartott személyzetet, csak egy Frycollin nevű inast, aki nem volt méltó arra, hogy ilyen vakmerő gazdát szolgáljon. Vannak az életben efféle visszásságok.

Hogy Uncle Prudentnak voltak barátai, ez természetes, hiszen gazdag volt; de klubelnök lévén, voltak ellenségei is, többek között azok, akik irigyelték tőle e tisztséget. A legádázabbak között kell említenünk a Weldon Club titkárát.

Phil Evans volt ez a titkár, jómaga is nagyon gazdag, övé volt a Walton Watch Company nevű nagy óragyár, mely naponként ötszáz, a legjobb svájci gyártmányokkal vetekedő órát állított elő. Phil Evanst tehát a világ, sőt mi több, az Egyesült Államok egyik legszerencsésebb emberének mondhatták volna, ha nincs Uncle Prudent. Ő is, mint ellenfele, negyvenöt éves volt, vasegészségű, vitathatatlanul roppant bátor ember, és akár a másik, ő sem nagyon igyekezett az agglegénység biztos előnyeit elcserélni a házasság vitatható előnyeivel. Mintha csak azért születtek volna, hogy megértsék egymást, de másként fordult a dolog. Ráadásul mindkettő roppant erőszakos természetű volt, viszont míg Uncle Prudent szabad folyást engedett a haragjának, Phil Evans rendszerint magába fojtotta.

Min múlott, hogy nem Phil Evans lett a klub elnöke? A szavazatok egyik felét Uncle Prudent, másik felét meg ő kapta. Egymás után hússzor szavaztak, mind a hússzor mindketten egyforma számú szavazatot kaptak. Képtelen helyzet, mely tarthatott volna még akkor is, mikor a két elnökjelölt már eltávozott az élők sorából.

Az egyik klubtag ekkor javaslatot tett a szavazatok megosztására. Jem Cip, a Weldon Club pénztárosa állt elő a javaslattal. Jem Cip meggyőződéses vegetáriánus volt, afféle növényevő, aki megvetett minden állati eredetű táplálékot, minden erjesztett italt; afféle félig brahman, félig muzulmán, az ártalmatlan bolondoknak ezt a szektáját fémjelző Niewmanok, Pitmanok, Wardok, Davyk versenytársa.

Jem Cip javaslatát támogatta a klub egy másik tagja is, William T. Forbes, egy nagy gyár igazgatója, akinek üzemében glukózét állítottak elő kénsavval kezelt rongyból - ami egyúttal lehetővé teszi, hogy ócska lepedőkből cukrot gyártsanak. Higgadt úr volt ez a William T. Forbes, egyébként két aranyos vénlány atyja. Miss Dorothy és Miss Martha - becézve Doll és Mat - voltak a legjobb philadelphiai társaság hangadói.

Így történt, hogy elfogadták Jem Cip javaslatát, melyet William T. Forbes és még néhányan mások támogattak, úgy döntöttek, hogy a „felezőpontos” módszerrel választanak elnököt.

Az igazat megvallva, okos volna ezt a módszert alkalmazni minden olyan esetben, mikor az elsőbbségre leginkább méltót kell kiválasztani: és a legjózanabb amerikaiaknak már nemegyszer megfordult a fejében, hogy ily módon kellene megválasztani az Amerikai Egyesült Államok elnökét is.

Fogtak hát két egyforma, fehér deszkalapot, s mindegyiknek a közepén húztak egy vízszintes fekete vonalat. A két fekete vonal hossza matematikai pontossággal egyforma volt, olyan gonddal vonták meg, mintha egy háromszögelés során az első háromszög alapjáról lett volna szó. Miután ez megtörtént, a két deszkalapot felállították az üres terem közepén, a két jelölt magához vett egy-egy vékony tűt, és megindultak egyszerre ki-ki a saját táblája felé. Amelyikük a vonal felezőpontjához legközelebb szúrja be a tűjét, az lesz a Weldon Club elnöke.

Talán mondanunk sem kell, hogy a tűt minden tapogatózás, minden habozás nélkül, egyetlen kézmozdulattal kell a táblába szúrni, a versenyzőket csak a biztos szemmérték segítheti. De ha valakinek a szeme jó - mint a közmondás tartja -, akkor már nagy baj nem lehet.

Uncle Prudent és Phil Evans egyszerre vágta be a tűt a deszkalapba. Aztán lemérték, hogy a vetélytársak közül melyiknek a tűje került a vonal felezőpontjához a legközelebb.

– Csodák csodája! - a klubtársak, akik a mérést végrehajtották, mindössze ennyit tudtak mondani, mert mind a két tű egyformán közel volt a felezőponthoz. Ha nem is találták el matematikai pontossággal a vonal közepét, a parányi eltérés szabad szemmel egyformának tűnt. Elképzelhetjük, ezek után mily tanácstalanok voltak a gyűlés részvevői.

Még szerencse, hogy Truk Milnor, az egyik klubtárs kijelentette, hogy a mérést meg kell ismételni egy olyan vonalzóval, melyet Perreaux mikrométeres készülékével jelöltek be, s amelyen a milliméterek is ezerötszáz részre vannak osztva. E gyémántéllel bejelölt hosszmértékkel mérték le, hogy melyik tű milyen távolságra van a vonal felezőpontjától, majd mikroszkóppal leolvasták az eredményt, mely a következőképpen alakult:

Uncle Prudent tűje a felezőponttól hat ezerötszázad milliméternyire, Phil Evansé pedig kilenc ezerötszázad milliméternyire fúródott a deszkába.

Így történt, hogy Phil Evans csak titkár lett a Weldon Clubban, mely Uncle Prudentet elnökévé választotta.

A milliméter ezerötszázad részének mindössze háromszorosa, egy jottányival sem több okozta azt, hogy Phil Evans néma, de annál engesztelhetetlenebb gyűlöletet táplált Uncle Prudent irányában.

Akkoriban már némi előrehaladás történt az irányítható léggömbök kérdésének megoldása felé, hiszen a XIX. század utolsó negyedében végzett kísérletek eredményeit vehették alapul.

A hajócsavarral felszerelt ballonkosár, melyet 1852-ben Henry Giffard, 1872-ben Dupuy de Lome, 1883-ban a Tissandier fivérek, 1884-ben pedig Krebs és Renard kapitány akasztott szív alakú léggömbjéhez, már bizonyos figyelmen kívül nem hagyható eredményekkel járt. Noha e légcsavarral hajtott alkalmatosságok a náluk nehezebb közegben lavírozni tudtak a szél irányában, sőt enyhe széllel szemben vissza tudtak térni kiindulópontjukra - s így valójában irányíthatóak voltak -, csak rendkívül kedvező körülmények között váltak be. Hatalmas, zárt, fedett csarnokokban pompásan lavíroztak! Nyugodt légköri viszonyok mellett egészen jól. Enyhe, másodpercenként öt-hat méter sebességű szélnél is még csak-csak! De gyakorlati eredményt voltaképpen nem lehetett velük elérni, mert ha kissé erősebb szél fújt - másodpercenként nyolc méter -, a léghajó szél ellen úgyszólván meg sem tudott moccanni, ha pedig még fokozottabb volt a szélerő - másodpercenként húsz-harminc méter -, a ballon hátrafelé szállt. A másodpercenként húsz-harminc méter sebességű viharos szél meg mint a pihét ragadta volna el; ha meg orkánba került, melynek másodpercenkénti sebessége negyvenöt méter, alighanem cafatokra szakad; ha pedig másodpercenként százméteres sebességgel száguldó ciklon kapja el, aligha találták volna meg egy darabkáját is.

Így tehát Krebs és Renard kapitány nagy port felvert kísérletei után sem változott sokat a helyzet, mert noha az irányítható léggömbök most már gyorsabban haladtak, továbbra is elragadta őket a szél, még akkor is, ha enyhe volt. Éppen ezért a léghajózás e módszerének mindeddig vajmi kevés gyakorlati hasznát vették.

Noha a léghajók irányíthatóságának kérdése, vagyis az a kérdés, hogy milyen módszerek segítségével adhatnak a léghajóknak saját sebességet, még korántsem oldódott meg, a hajtóerő problémájának megoldásában messze előbbre jártak. Henry Giffard gőzgépét vagy a Dupuy de Lome alkalmazta izomerőt lassanként az elektromosság erejével helyettesítették. A Tissandier fivérek akkumulátorként működő káliumbikromát-elemek segítségével négyméteres másodpercenkénti sebességet tudtak elérni. Krebs és Renard kapitány tizenkét lóerőt fejlesztő elektromos dinamógépeivel hat és fél méteres átlagsebességet ért el.

A hajtóerő-kutatásban ekkor a mérnökök és a villamossági szakértők egyaránt arra törekedtek, hogy közelebb jussanak annak az eszményi motorfajtának a megvalósításához, melyet „óratokba zárt lóerő”-nek nevezhetnek majd.

Így a galvánelemek jelentősége - melyeknek titkát Krebs és Renard kapitány mindvégig a magukénak tartották meg - lassanként elhalványult, s a léghajósok olyan motorokat használhattak, melyeknek könnyűsége s hajtóereje egyidejűleg nőtt.

A léghajózás ama barátainak, akik szentül hittek az irányítható léggömb használhatóságában, volt tehát miben reménykedniük. Pedig hány meg hány józan elme kételkedett! Ez utóbbiak azzal érveltek, hogy bármely kiálló rész legyen is a léghajón, a szél erejének - minthogy a léghajót minden oldalról levegő veszi körül - ez is támadási pontul szolgálhat. Ilyen körülmények között a léghajó, bármily nagy erejű legyen is hajtószerkezete, bajosan küzdhet meg akár csak közepes erejű széllel is.

Ez volt a megoldatlan kérdés, de az irányítható léggömb hívei azt remélték, hogy nagyméretű ballonok alkalmazásával a probléma magától megoldódik.

A szakértők egymással versenyezve próbáltak minél nagyobb hajtóerővel bíró s minél könnyebb motorokat szerkeszteni; s a versengésben az amerikaiak közelítették meg leginkább az óhajtott célt. Egy újfajta elektromos dinamógépet vásároltak egy addig ismeretlen nevű feltalálótól, egy bostoni vegyésztől. Az elektromos dinamó olyan akkumulátorral működött, melynek összetételét egyelőre titokban tartották. A nagy gonddal végzett számítások, a lehető legnagyobb pontossággal készített grafikonok azt mutatták, hogy e készülékkel, mely megfelelő méretű légcsavart hoz működésbe, tizennyolc-húsz méteres másodpercenkénti sebesség is elérhető.

Ez aztán bámulatos lenne!

– S ráadásul nem is drága! - tette hozzá Uncle Prudent, mikor a formájában és tartalmában megfelelő elismervény ellenében átnyújtotta a feltalálónak a találmányáért járó százezer dollár utolsó kötegét.

A Weldon Club azonnal munkához látott. Mikor gyakorlati haszonnal kecsegtető kísérletről van szó, az amerikai pénztárca szívesen kinyílik. Özönlött a tőke, még csak részvénytársaság alapítására sem volt szükség. Az első felhívásra háromszázezer dollár, vagyis másfélmillió frank folyt be a klub pénztárába. A munkálatok az Egyesült Államok leghíresebb léghajósának, Harry W. Tindernek az irányítása alatt kezdődtek meg, aki sok felszállása közül hárommal tette nevét halhatatlanná: az egyik felszállása során tizenkétezer méter magasra emelkedett, magasabbra, mint Gay-Lussac, Coxwell, Sivel, Croce-Spinelli, Tissandier vagy Glaisher; második híres felszállása az volt, mikor átrepülte egész Amerikát New Yorktól San Franciscóig, s így több száz mérfölddel hosszabb utat tett meg, mint Nadar, Godard és még sokan mások, nem is beszélve John Wise-ről, aki ezerszázötven mérföldön² át repült Saint Louis-tól Jefferson tartományig; s végül emlékezetes maradt harmadik fölszállása, melynek végén ezerötszáz lábnyi³ magasból zuhant le, s mindössze jobb csuklója ficamodott ki, míg a kevésbé szerencsés Pilâtre de Rozier - noha csak hétszáz láb magasból zuhant - szörnyethalt.

Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy történetünk kezdetekor a Weldon Club már nagy lendülettel dolgozott. A philadelphiai Turner Művekben már elkészült egy hatalmas léghajó, ellenállóképességét is megvizsgálták, kipróbálták, a szilárdsági próbákat is végrehajtották már, ideértve az erős légnyomással szembeni ellenállóképességét. A ballon valóban rászolgált a légi óriás névre.

Mert mekkora is volt Nadar *Géant-*ja? Hatezer köbméter. És John Wise léghajója? Húszezer köbméter. És Giffard-nak az 1878. évi világkiállításon ismertté vált léggömbje? Huszonötezer köbméter, tizennyolc méteres átmérővel. Ha e három ballont összehasonlítjuk a Weldon Club óriásával - ezzel a negyvenezer köbméteres léghajóval -, megértjük, hogy Uncle Prudent és barátai joggal büszkélkedtek az eredménnyel.

A léghajót nem arra szánták, hogy magasabb régiókat járjon be, nem Excelsiorra⁴ keresztelték, mert ez az amerikaiak felfogása szerint hivalkodó elnevezés. Nem, Go ahead lett a léghajó neve. Ez azt jelenti: Rajta, s most már csak az volt hátra, hogy a légi óriás meg is feleljen nevének, s engedelmeskedjék vezetője akaratának. A Weldon Club által vásárolt szabadalomnak megfelelően tervezett elektromos dinamó ekkor már csaknem teljesen elkészült. Az érdekeltek úgy számították, hogy hat héten belül a Rajta megkezdheti útját a levegőégen át.

Tudjuk azonban, hogy még nem sikerült minden technikai nehézséget megoldani. Sok ülésen át vitatkoztak, nem a légcsavar méretéről vagy formájáról, hanem arról, hogy a léghajó hátsó részére szereljék-e, mint a Tissandier fivérek, vagy az elejére, mint Krebs és Renard kapitány. Felesleges is mondanunk, hogy a két elgondolás hívei még ökölre is mentek a viták során. Az előre pártiak ugyanannyian voltak, mint a hátra hívei. Uncle Prudent, akinek állásfoglalása eldöntötte volna a vitát, alighanem Buridan professzor leckéin nevelődött, mert ez esetben nem volt hajlandó nyilatkozni.

Miután egyetértésre nem jutottak, a légcsavart nem szerelhették fel. Még jó ideig eltarthatott volna ez a helyzet, ha ugyan a kormány bele nem avatkozik. Csakhogy az Egyesült Államokban, mint tudjuk, az állam nem szívesen avatkozik magánügyekbe, nem keveredik olyasmibe, ami nem rá tartozik. Milyen igaza van!

Így álltak az ügyek azon a bizonyos június 13-i ülésen, mely úgy látszott, csak nem akar véget érni, vagy ha igen, hát a legnagyobb felfordulással - a részvevők először csak szitkozódtak, a szitkok után dolgozni kezdtek az öklök, az öklök után a botok, de este fél kilenckor bizonyos okból más irányba fordultak az események.

A Weldon Club ajtónállója kimérten, nyugodtan, ahogy egy rendőr lépdelne viharos népgyűlés részvevői között, az elnöki asztal felé közeledett, majd átnyújtott az elnöknek egy névjegyet. Azután várta, miként rendelkezik Uncle Prudent.

Uncle Prudent megszólaltatta a gőztrombitát, mely elnöki csengőül szolgált, de most itt még a Kreml harangja is gyöngének bizonyult volna... A zenebona még hangosabb lett. Az elnök ekkor levette kalapját, s minthogy e „végső eszközhöz” folyamodott, a terem menten elcsendesült.

– Bejelentést szeretnék tenni - szólalt meg Uncle Prudent, miután jócskán szippantott elmaradhatatlan tubákosszelencéjéből.

– Halljuk! Halljuk! - harsogták kilencvenkilencen, ezúttal tökéletes egyetértésben.

– Kedves barátaim, egy ismeretlen kéri, hogy beléphessen az ülésterembe.

– Soha! - hangzott kórusban a válasz.

– Úgy látom, be akarja nekünk bizonyítani - folytatta Uncle Prudent -, hogy képtelen utópiában hisz az, aki hisz a léghajó irányítható voltában.

Általános felhördülés fogadta e szavakat.

– Lássuk! Jöjjön be!

– Hogy hívják azt a csodabogarat? - kérdezte Phil Evans, a titkár.

– Robur - válaszolta Uncle Prudent.

– Robur! Robur! Robur! - harsogták a gyűlés részvevői.

S hogy ilyen szép egyetértés alakult ki egy pillanat alatt, az csak annak köszönhető, hogy a Weldon Club azon az emberen akarta kitölteni haragját, aki miatt túlcsordult a keserűség kelyhe.

A vihar tehát egy pillanatra lecsillapult, legalábbis látszatra. De valójában miként ülhetne el a vihar egy olyan országban, mely fergeteg formájában havonta kettőt-hármat is zúdít Európára?