A NAGYMEDVE-TÓ

Ez szerencsés körülmény volt. Ezek a kemény, de nem tartós hidegek, amelyek rendszerint május bizonyos napjain állnak be, még a mérsékelt égöv délkörei táján is elegendők ahhoz, hogy keményre fagyasszák a vastag hóréteget. A talaj ismét kedvezett az utazásnak. Jasper Hobson szánja útnak indult, és az osztag „kutyahalálában” eredt utána.

Ekkor némiként változtattak az útirányon. Ahelyett, hogy egyenest északnak tartottak volna, az expedíció - ezzel, hogy úgy mondjuk, a sarkkör görbületét követve - nyugat felé haladt. A hadnagy a Nagymedve-tó végső pontján épült Bizakodás-erődöt akarta elérni. Ez a néhány napig tartó hideg idő kedvezett a terveinek; jó gyorsan haladtak, semmiféle akadály nem állta útjukat, és a kis csapat május 30-án megérkezett a kereskedelmi ügynökséghez.

A Mackenzie-folyó partján épült Bizakodás-erőd meg a Jóreménység-erőd voltak abban az időszakban a Hudson-öböl Társaság birtokában levő legészakabbra előretolt telepek. A Bizakodás-erőd, amely a Nagymedve-tó északi végén épült, s rendkívül fontos pontnak számított, közvetlenül a télen befagyott, nyáron nyílt vizű tavon át könnyen került összeköttetésbe a tó déli végén épült Franklin-erőddel. Nem is szólva e magas északi szélességek vadászaival, az indiánokkal naponta folytatott cserekereskedelemről, ezek a kereskedelmi ügynökségek és különösen a Bizakodás-erőd, a Nagymedve-tó partjait és vizeit aknázták ki. Ez a tó valóságos földközi tenger, amely hosszában és szélességében több földrajzi foknyi területen fekszik. A rajza nagyon szabálytalan, középső részét két éles hegyfok szorítja össze, északon pedig egy szétnyíló háromszög alakját veszi fel. Az egész formája csaknem olyan rajzot adna, mint egy nagy kérődző állat kiterített bőre, amelynek a feje hiányzik.

A „jobb láb” végén épült a Bizakodás-erőd, csaknem kétszáz mérföldnyire a Koronázási-tengeröböltől; ez egyike azoknak a torkolatöblöknek, amelyek oly szeszélyesen csipkézik Amerika északi partjait. Az erőd tehát valamivel a sarkkör fölött épült, de még csaknem háromfoknyi távolságra attól a hetvenedik szélességi foktól, amelyen túl a Hudson-öböl Társaság fontosnak tartotta egy új telep létesítését.

A Bizakodás-erőd egészében véve ugyanolyan volt, ahogyan a többi, déli kereskedelmi ügynökség épült. Egy tiszti házból, közlegény-szállásokból s prémraktárakból állt. Valamennyi fából épült, s mindet cölöpkerítés vette körül. A kapitány, az erőd parancsnoka most távol volt. Egy keletnek tartó indián és katonacsapatot kísért el, amely vadban dúsabb vidékek felkutatására merészkedett. Az elmúlt vadászévad nem volt jónak mondható. A szőrmének nem volt ára. Mégis, mintegy kárpótlásul, a közeli tó jóvoltából szép számmal akadt vidrabőr; ám ezt a prémállományt egyenest a délen fekvő kereskedelmi ügynökségek felé irányították, úgyhogy a Bizakodás-erőd raktárai jelenleg üresek voltak.

A kapitány távollétében egy őrmester üdvözölte az erőd vendégeként Jasper Hobsont. Ez a Felton nevű altiszt véletlenül éppen Long őrmester sógora volt. Az altiszt mindenben rendelkezésére állt a hadnagynak, aki - tekintve, hogy néhány napi pihenőt akart engedni a társainak - úgy határozott, hogy két-három napig a Bizakodás-erőd vendégei maradnak. Mivel a kis helyőrség távol volt, szállásban nem volt hiány. Emberek és kutyák egykettőre kényelmesen elhelyezkedtek. A főépület legszebb szobája természetesen Paulina Barnett asszonynak jutott, aki nagyon meg volt elégedve Felton őrmester figyelmességével.

Jasper Hobson első gondja az volt, hogy megkérdezze Feltont, nem vadászik-e most valami északi indián csoport a Nagymedve-tó partján.

– De igen, hadnagy úr - felelt az őrmester. - Nemrég jelentették nekünk, hogy a „nyúl” indiánok egy csapata táborozik a tó másik északi végén.

– Az erődtől hány mérföldnyire? - érdeklődött Jasper Hobson.

– Mintegy harminc mérföldnyire - felelt Felton őrmester. - Óhajtana hadnagy úr összeköttetésbe lépni ezekkel az indiánokkal?

– Igen, szeretnék - mondta Jasper Hobson. - Hasznos felvilágosításokat adhatnak nekem a Jeges-tengerrel határos és a Bathurst-foknál végződő területre vonatkozóan. Ha a hely alkalmas rá, úgy számítom, hogy ott építjük majd fel az új kereskedelmi ügynökséget.

– Nos akkor, hadnagy úr - válaszolta Felton -, mi sem könnyebb, mint felkeresni a nyúl indiánok táborát.

– A tó partján haladva?

– Nem, magán a tavon. Most nincs befagyva, és a szél is kedvező. Rendelkezésére bocsátunk önnek egy bárkát meg egy matrózt, aki majd kezeli, és ön néhány óra alatt eléri az indiánok táborát.

– Rendben van, őrmester - mondta Jasper Hobson. - Elfogadom a javaslatát, és akkor hát holnap reggel, ha lesz oly szíves...

– Amikorra csak tetszik, hadnagy úr - felelt szolgálatkészen Felton őrmester.

Az indulást másnap reggelre tervezték. Mikor Paulina Barnett asszony ezt megtudta, engedélyt kért Jasper Hobsontól, hogy elkísérhesse. Mondanunk se kell, hogy a hadnagy szívesen adott erre neki engedélyt.

De most aztán arról volt szó, hogy vajon mivel töltsék ezt a napot. Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson, két-három közlegény, Madge, Mac Napné és Joliffe Felton vezetésével felkerekedtek, s kirándultak a szomszédos tópartra. A tópart már zöld pompában állt. A hótól megszabadult lankákat itt-ott gyantás illatú fák - a skót fenyő egy fajtája - koszorúzták. Ezek a fák negyven láb magasra is megnőttek, és a hosszú téli hónapokon teljesen ellátták tüzelővel az erőd lakóit. A hatalmas törzseken a hajlékony ágak igen jellegzetes halványszürke színárnyalatban pompáztak. Mivel azonban sűrű tömegben húzódtak egészen a tópartig, az egyformán egyenes s csaknem egyenlő magas facsoportok nemigen tették változatossá a vidéket. E facsoportok közt egy fehéres fűféleség borította a talajt, és a kakukkfű édes illatával töltötte be a levegőt. Felton őrmester megmagyarázta a vendégeinek, hogy ennek a finom illatú fűnek „tömjénfű” a neve, amely név egyébként találó is, mert ha égő parázsra vetik, a fűnek tömjénillata van.

A sétáló vendégek már elhagyták az erőd területét, és néhány száz lépésnyire egy kis természetes kikötőhöz érkeztek, amely - hatalmas gránitsziklák közé ékelődve - védve volt a nyílt víz hullámverésétől. Itt horgonyzott a Bizakodás-erőd „flottillája”, amely egyetlen halászbárkából állt; ez ugyanaz a bárka volt, amelyikkel Jasper Hobson és Paulina Barnett asszony majd holnap reggel meglátogatják az indiánok táborát. Az, aki ezen a helyen állt, a tónak jókora részét beláthatta, az erdős lankákat, a hegyfokok s öblöcskék szaggatta, szeszélyesen kanyargó partokat, a tó könnyű szellőtől borzolt vizét, s a mindezek fölött emelkedő jéghegyek élesen kirajzolódó, mozgó árnyait. Dél felé tekintve valóságos tenger láthatárán pihent meg a szem, ég és víz körívének élesen határolt rajzán, amelyet most a napsugarak tündöklése olvasztott egybe.

Ez a tágas térség, amelyen a Nagymedve-tó terült el, a kaviccsal és gránittömbökkel teleszórt partok, a fűszőnyeggel borított lejtők, a dombok és az azokat koronázó fák mindenütt a növényi és állati élet képét mutatták. Különféle fajtájú vadkacsák sürögtek hangos hápogással a tó vizén; dunnarécék, „füttyös”-kacsák, a sarki „bohócok”, a „vénasszonyok”, vagyis ezek a szüntelenül fecsegő madarak, amelyeknek sosem áll be a csőrük. Néhány vészmadár és lumma kapott most szárnyra, s menekült minden irányba. A fák lombjai alatt a rétisasok kevélykedtek; ezeknek a két láb magas, sólyomféle madaraknak hamvasszürke a hasuk, lábuk és csőrük kék, szemük narancssárga. Ágvillák közé rakják tengeri füvekből készült óriási fészküket. A vadász Sabine-nak sikerült leterítenie egy ilyen óriási saspárt, kiterjesztett szárnyuk csaknem hat láb széles volt - remek példányai ennek a kizárólag hallal táplálkozó vándormadárnak, amelyet a tél egészen a Mexikói-öböl partjaiig kerget, s amely nyáron Észak-Amerika legmagasabban fekvő szélességi fokáig is eljut.

De legjobban a vidravadászat érdekelte a sétáló vendégeket. A vidrabőr több száz rubelt ért.

Ennek az értékes kétéltűnek bőre egykor Kínában igen keresett szőrmeáru volt. De ha a vidrabőr ára csökkent is a Mennyei Birodalom piacain, az orosz prémvásárokon még ma is nagy becsben tartják. Az oroszoknál mindig biztos, hogy túl lehet adni rajta, mégpedig jó borsos áron. Így hát az orosz prémkereskedők, akik Új-Cornwalltől egészen a Jeges-tengerig az egész határszéli területet kiaknázzák, szüntelenül hajszolják a tengeri vidrát, amely egyre inkább pusztulóban van. Ez az oka aztán annak, hogy ezek az állatok folyton menekülnek a vadászok elől, akik egészen Kamcsatka partjaiig és a Bering-szigetcsoport valamennyi szigetén üldözik őket.

– De azért az amerikai vidra sem megvetendő zsákmány - jegyezte meg vendégeinek tartott magyarázata végén Felton őrmester -, és azoknak, amik erre járnak, a Nagymedve-tó táján, darabja kétszázötven-háromszáz frankot is megér.

Valóban remek példányok voltak azok a vidrák, amelyek itt éltek a tó vizében. Az egyik ilyen emlős, amelyet egy ügyes lövéssel maga az őrmester terített le, csaknem annyit ért, mint a kamcsatkai tengeri vidra. Az orrától a farka végéig két és fél láb hosszú állat lábujjait úszóhártya köti össze, lábszárai rövidek, bundája barnás, a hátán sötétebb, a hasán világosabb színű, szőrzete selymes, hosszú és ragyogó.

– Hát ez szép lövés volt, őrmester! - szólt elismerően Hobson hadnagy, miközben Paulina Barnett asszonnyal is megcsodáltatta a leterített állat pompás bundáját.

– Valóban, hadnagy úr - felelt Felton őrmester -, ha mindennap akadna egy-egy ilyen vidrabőr, nem lenne panaszra okunk! De mennyi időt kell elvesztegetni, amíg sikerül meglesni ezt a villámgyorsan úszó és víz alá bukó állatot! A vidra csak éjjel jár zsákmánya után, és csak igen ritka esetben merészkedik ki nappal a búvóhelyéről, amely rendszerint valamely fatörzs alatt vagy sziklaüregben van, tehát még a gyakorlott vadász is csak igen nehezen kaphatja puskavégre.

– És egyre kevesebb a vidra? - érdeklődött Paulina Barnett asszony.

– Bizony, asszonyom - felelt az őrmester -, márpedig ha ez az állatfajta kipusztul, a Társaság jövedelme jócskán megcsappan. Minden vadász főleg vidrára megy, különösen az amerikaiak; ez a konkurrencia tönkretesz bennünket. Útközben nem találkozott hadnagy úr az amerikai Társaságok egyetlen ügynökével sem?

– Eggyel sem - válaszolta Jasper Hobson. - Hát azok ezeket a magas szélességi fok alatt fekvő területeket is látogatják?

– Meghiszem azt, hadnagy úr! - mondta az őrmester - és ha ezeknek a kellemetlen alakoknak jöttét jelzik, bizony résen kell lennünk...

– Vagyis hogy ezek az ügynökök útonállók? - csodálkozott Paulina Barnett asszony.

– Hát azt éppen nem - válaszolt az őrmester -, de mindenesetre félelmetes vetélytársak; márpedig ha ritka a vad, akkor a vadászok egymásra fogják a puskát érte. Sőt még azt is merem állítani, hogy ha a Társaság kísérletét siker koronázza, és valóban felépíti az erődöt, a szárazföld legszélső határán, akkor az önök példáját hamarosan követik majd az amerikaiak, hogy az ég szakadjon rájuk!

– Ugyan! - felelt a hadnagy. - A vadászterületek tágasak, mindenkinek van helye a nap alatt. Ami pedig bennünket illet, hát legelőször is fogjunk neki! Előre, amíg csak szilárd talaj van a lábunk alatt, és Isten óvjon bennünket!

Háromórás séta után a vendégek visszatértek a Bizakodás-erődbe. Halból és friss vadpecsenyéből álló, kitűnő ebéd várta őket a nagyteremben; nekiláttak alaposan, s az őrmester nem vallott szégyent az ebédjével. Néhány órát beszélgettek a társalgóban, így végződött a nap, és éjszaka nem kellett ringatni az erőd vendégeit...

Másnap, május 31-én Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson már hajnali öt órakor talpon voltak. A hadnagy ezt az egész napot az indián tábor meglátogatásának akarta szentelni, hogy esetleg hasznos értesüléseket szerezzen. Azt ajánlotta Thomas Blacknek, hogy szegődjék hozzá kirándulásán. De a csillagász inkább otthon maradt. Valamiféle csillagászati megfigyeléseket szándékozott végezni, és pontosan meg akarta állapítani a Bizakodás-erőd földrajzi hosszúságát és szélességét. Paulina Barnett asszonynak és Jasper Hobsonnak tehát egyedül kellett átkelniük a tavon, azzal a Norman nevű vén matrózzal, aki már hosszú évek óta a Társaság szolgálatában állt.

A két útitársat Felton őrmester kísérte el a régi kikötőhöz, ahol az öreg Norman már várta őket a bárkájában. Ez csak amolyan kis híd nélküli halászbárka volt, hajótöve tizenhat láb hosszú, egyárbocos kis vitorlás, amellyel egy ember könnyűszerrel boldogult. Az idő szép volt. Északkeletről kellemes szellő fújdogált, ez is kedvezett az átkelésnek. Felton őrmester elbúcsúzott vendégeitől, s bocsánatot kért, hogy nem kísérheti el őket, de a kapitány távolléte idején nem hagyhatja el a kereskedelmi ügynökséget. A horgonyt felszedték, a bárka jobbszelesen vitorlázva elhagyta a kikötőcskét, és sebesen siklott a tó tiszta tükrén.

Hát ez az út valóban csak séta volt, kellemes kis sétahajózás. A meglehetősen szótlan természetű vén matróz hallgatagon ült hátul, kezében a kormányrúddal. Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson az oldalsó padkán foglalt helyet, s nézegették a szemük elé táruló vidéket. A bárka mintegy három mérföldnyire, egyenes vonalban haladt a Nagymedve-tó északi partja mentén. Könnyen meg lehetett tehát figyelni az enyhén nyugat felé ereszkedő erdős lankákat. Erről az oldalról a tó északi részét képező vidék teljesen sík volt, és jó messzire terjedt a láthatár. Ez az egész partrészlet ellentéte volt annak a hegyesszög formájú területnek, amelynek végén a zöld fenyők szegélyezte Bizakodás-erőd emelkedett. Innen még látszott az erődnek az őrtorony csúcsán lobogó zászlaja. Dél és nyugat felől ferdén érték a tavat a nap sugarai, és a víztükör meg-megcsillant, de nem ez a ragyogás volt vakító, hanem az úszó jéghegyek, amelyek merő ezüsttömbökként tündököltek, úgyhogy a szem nem állta ezt a ragyogást. A jéghegyláncoknak, amelyeket a jég forrasztott egybe, most már nyomuk sem volt. Ezek a magános, úszó jéghegyek, amelyekkel alig bírt a ragyogó égitest, mintha csak tiltakozó felvonulást rendeztek volna a sarki nap ellen, amely mindennap hosszabb ívet írt le az égen, s amelynek némi fénye volt már, de meleget még nem adott.

Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson, mint mindig, most is kicserélték a különös természet keltette gondolataikat. Megőrizték e lelküket gazdagító emlékeket, miközben a bárka, alig borzolván a tó békességes tükrét, sebesen siklott előre.

A bárka reggel hatkor indult, és kilencre már jócskán megközelítették a tó északi partját, ahová igyekeztek. Az indiánok a Nagymedve-tó északnyugati szögletében ütötték fel táborukat. Még tíz óra sem volt, amikor az öreg Norman elérte ezt a helyet, és kikötött a rendkívül meredek parton, egy közepes magasságú sziklafal lábánál.

A hadnagy és Paulina Barnett asszony nyomban partra szálltak. Két-három indián futva jött elébük, köztük maga a tollakkal felcicomázott törzsfőnökük is, aki meglehetősen érthető angolsággal szólította meg őket.

Ezek a nyúl indiánok, éppen úgy, mint a rézbőrű indiánok és a hódindiánok meg a többi, valamennyien a chippeway fajhoz tartoztak, tehát - ami szokásaikat és ruházatukat illeti - alig különböznek többi fajrokonuktól. Élénk összeköttetésben állnak a kereskedelmi ügynökségekkel, s ez a kereskedelem, hogy úgy mondjuk, „angolosította” őket, már amennyire egy vadember angolossá válhat. Az erődbe hordták a vadászzsákmányaikat, és ott, az erődben cserélték be azokra a közszükségleti cikkekre, amelyeket néhány év óta már nem ők maguk készítettek. Azt lehet mondani, hogy a Társaság zsoldjában álltak. A Társaságból éltek, s nincs mit csodálkozni azon, hogy már minden eredetiségüket elvesztették. Ha olyan bennszülött fajtára akarunk akadni, amelyen még nem hagyott nyomot az európaiakkal folytatott érintkezés, akkor a magasabb északi szélesség vidékére kell felhatolnunk, egészen az örök jég hazájáig, amelynek az eszkimók az állandó lakói.

Mert az eszkimó - éppúgy mint a grönlandi - a sarkvidék igazi gyermeke.

Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson elmentek a nyúl indiánoknak a parttól fél mérföldre fekvő táborába. Itt vagy harminc bennszülöttre találtak, férfiak, nők, gyermekek voltak a tábor lakói, halászatból, vadászatból éltek, a tó környéke volt a területük. Ezek az indiánok épp a minap érkeztek ide, az amerikai szárazföld északi részén fekvő területekről, és némi felvilágosítást adtak Jasper Hobsonnak - igaz, hogy meglehetősen bizonytalanul - arról, hogy milyen állapotban vannak a partok a hetvenedik szélességi fok környékén. A hadnagy mindamellett némi megelégedéssel vette tudomásul, hogy a Jeges-tenger partjain néhány év óta semmilyen európai vagy amerikai osztag nem volt látható, valamint, hogy ez a tenger ebben az évszakban nincs befagyva. Magát a Bathurst-fokot, amely felé a hadnagy indulni szándékozott, nem ismerték az indiánok. A törzsfőnökük egyébként megemlítette, hogy a Nagymedve-tó és a Bathurst-fok között fekvő terület nehéz terep, bajos áthaladni rajta, mert a talaj meglehetősen egyenetlen, s nyílt vizű folyók szelik át. Azt ajánlotta a hadnagynak, hogy ereszkedjék le a Coppermine-folyón, a tó északkeleti részén, úgyhogy a legrövidebb úton érje el a partot. Ha aztán elérkezett a Jeges-tengerhez, akkor már könnyebben lehet követni a partjait, és Jasper Hobson, tetszése szerint, azon a ponton állhat majd meg, amely megfelel neki.

Jasper Hobson megköszönte az indián főnök felvilágosításait, és - miután némi kis ajándékot adott neki - búcsút vett tőle. Majd Paulina Barnett asszony kíséretében még szétnézett a tábor környékén, és csak délután három órakor érkeztek vissza a bárkájukhoz.