ZÁRÓSZÓ

A Bering-tenger végén, a legutolsó Aleuti-szigetnél, a Blejinic-nél ért partot a Reménység-erőd egész személyzete, miután több mint ezernyolcszáz mérföldet tett meg a jégzajlás kezdete óta! Az aleuti halászok siettek segítségükre, s vendégszeretően fogadták őket. Hobson hadnagy és övéi nemsokára összeköttetésbe léptek a Hudson-öböl Társaság kontinensbeli angol ügynökeivel.

E részletes elbeszélés után szükségtelen külön kiemelnünk e derék, parancsnokukhoz méltó emberek bátorságát, s azt a lelkierőt, amelynek a megpróbáltatások hosszú sorozata folyamán tanújelét adták. Bátor szívben nem volt itt hiány, sem a férfiak, sem a nők között, ahol Paulina Barnett asszony mindig jó példával járt elöl, eréllyel a végveszélyben, megnyugodva az Ég akaratában, amikor úgy érezte, hogy itt a vég. Valamennyien a végsőkig küzdöttek, s nem adták meg magukat a kétségbeesésnek még akkor sem, amikor látták, hogyan változik szigetté a szárazföld, amelyen a Reménység-erődöt alapították, majd szigetecskévé a sziget, s jégtáblává a szigetecske; végül még akkor sem, amikor - a melegebb vizek és a napsugarak kettős hatása alatt - utolsó menedékük, ez a jégtábla is olvadni kezdett! Ha a Társaság kísérletét újra kell kezdeni, ha elveszett is az új erőd, ezért sem Jasper Hobsont, sem társait nem érheti szemrehányás, hiszen ők olyan eseményeknek voltak alávetve, amiket ember nem láthat előre. Mindenesetre, abból a tizenkilenc emberből, akiket a hadnagyra bízott a Társaság, egyetlenegy sem hiányzott, amikor visszatértek, sőt még két taggal bővült is a kis kolónia, Kalumahhal, a fiatal eszkimó nővel és Mac Nap ácsmester gyermekével, Paulina Barnett asszony keresztfiával.

Megmentésük után hat nappal a hajótöröttek megérkeztek Új-Arhangelszkbe, Orosz-Amerika fővárosába.

Ott ezek a jó barátok, akiket oly szorosan kapcsolt egymáshoz a közös veszély, elválnak, s talán örökre! Jasper Hobsonnak és embereinek a Társaság területein át az Összekötő-erődbe kellett visszatérniük, míg Paulina Barnett asszony, Kalumah - aki nem akart elválni tőle - és Thomas Black úgy számítottak, hogy San Franciscón és az Egyesült Államokon át Európába térnek vissza.

Mielőtt azonban elváltak volna egymástól, Jasper Hobson valamennyi egybegyűjtött társa előtt ezekkel a meghatott szavakkal fordult az utazónő felé:

– Asszonyom, áldásunk kísérje mindazon jóságáért, amit irántunk tanúsított! Ön volt a mi hitünk, vigaszunk, ön volt a lelke a mi kis világunknak! Köszönöm önnek, mindnyájunk nevében!

Háromszoros hurrá harsant fel Paulina Barnett asszony tiszteletére. Ezután minden katona kezet akart szorítani a bátor utazónővel. Minden asszony szeretetteljes csókkal vett búcsút tőle.

Ami pedig Hobson hadnagyot illeti, akit őszinte rokonszenv töltött el Paulina Barnett asszony iránt, hát bizony az ő szíve nehéz volt, amikor utoljára szorított kezet vele.

– Hát lehet az, hogy mi ne lássuk viszont egymást többé? - kérdezte.

– Nem, Jasper Hobson - felelte a híres utazónő -, nem, az nem lehet! És ha ön nem látogat el Európába, akkor majd én keresem fel önt itt... Itt vagy azon az új kereskedelmi ügynökségen, amelyet majd egy szép napon alapít...

Most előlépett Thomas Black, akinek, mióta szilárd földre tette a lábát, megjött a hangja:

– Úgy van, majd viszontlátjuk egymást... huszonhat év múlva! - mondta a legmélyebb meggyőződés hangján. - Barátaim, én alaposan elpuskáztam ezt az 1860-as napfogyatkozást, de nem szalajtom majd el azt, amely ugyanilyen körülmények között, ugyanazon a helyen megy végbe, 1886-ban. Huszonhat év múlva önnek is, kedves asszonyom, és önnek is, hadnagy úr, ismét találkát adok, a Jeges-tenger határán!...

-&-