A JÉGZAJLÁS

Két óra múlva mindnyájan hazaérkeztek a Reménység-erődbe. És másnap, március 10-én a kelő nap azt a partját világította meg, amely azelőtt a sziget nyugati részét képezte. A Bathurst-fok most, ahelyett, hogy északra nézett volna, délre mutatott. A fiatal Kalumahnak, aki ismerte ezt a jelenséget, igaza volt, s ha a nap nem tévedett is, azért az iránytűnek is igaza volt!

Így tehát a tájékozódás megint csak megváltozott a Viktória-szigeten, mégpedig teljesen. Mióta levált az amerikai szárazföldről, a sziget félfordulatot végzett maga körül, s vele együtt az a végtelen jégmező is, amely foglyul ejtette. Ez a központi elmozdulás arra vallott, hogy a jégmező már nem függ össze a szárazfölddel, hogy leszakadt a partról, s ebből az következik, hogy közeleg a jégzajlás ideje.

– Ez a frontváltozás mindenesetre csak javunkra szolgálhat - mondta Hobson hadnagy Paulina Barnett asszonynak. - A Bathurst-fok és a Reménység-erőd délkeletre fordult, vagyis arrafelé, ahol legközelebb a szárazföld és a jéghegyek - amelyek csak egy szűk és nehezen hajózható szorost hagytak a bárkánk számára - most már nem emelkednek köztünk és Amerika között.

– Akkor hát a lehető legjobban állunk? - kérdezte mosolyogva Paulina Barnett asszony.

– A lehető legjobban, asszonyom - felelte Jasper Hobson, aki helyesen értékelte a Viktória-sziget helyzetváltoztatásának következményeit.

Március 10-étől 21-éig semmi különösebb esemény nem történt, de már érezhetővé vált az új évad közeledte. A hőmérséklet 43 és 50 Fahrenheit (+6 és 10 Celsius) fok között maradt. Az olvadás megindult, s úgy látszott, nemsokára szétrepedezik a jégmező. Új hasadékok tátongtak rajta, és a jégtől megszabadult víz kiáradt a repedésekből. Hogy a bálnavadászok sajátos kifejezésével éljünk, ez a sok hasadék csupa seb, amelyekből „vérzik” a jégmező. A töredező jégtáblák akkorákat dördültek, mint az ágyúlövés. Több napig esett az eső, mégpedig eléggé meleg eső ahhoz, hogy meggyorsítsa a tenger jégtakarójának olvadását.

A vándormadarak, amelyek a tél elején elhagyták az úszó szigetet, hófajdok, vészmadarak, viharmadarak, vadkacsák stb., most nagy számban tértek vissza. Marbre és Sabine néhány olyat is lőtt belőlük, amelyek még most is nyakukon viselték azt a cédulát, amit a hadnagy és Paulina Barnett asszony néhány hónappal korábban erősített rájuk. A fehér hattyúk csapata is megjelent, és csak úgy zengett a lég a harsogó trombitálásuktól. Ami pedig a négylábúakat, a rágcsálókat és húsevőket illeti, ezek, eddigi szokásuk szerint, továbbra is látogatták az erőd környékét, s már valósággal háziállatokká váltak.

Ha az ég derült volt, Hobson hadnagy csaknem naponta magasságmérést végzett. Sőt ebben néha Paulina Barnett asszony is segített neki, vagy ő maga végezte el a megfigyeléseket, mert már ő is nagyon ügyesen kezelte a szextánst. Valóban, igen fontosak voltak ezek az északiszélesség- és keletihosszúság-megállapítások, mert ezek által a sziget helyzetében beálló minden változást észrevehettek. A kétféle tengeráramlatot illető, életbevágóan fontos kérdés még mindig függőben volt, azt kellett megtudniuk, vajon északra vagy délre sodorja-e az áramlat a szigetet, ha majd a jégzajlás megindul, mindenekelőtt ez a kérdés foglalkoztatta Jasper Hobsont és Paulina Barnett asszonyt.

El kell ismernünk, hogy ez a bátor nő kifogyhatatlan erejével mindig, mindenben nemének díszére vált. Társai naponta láthatták, mint végzi fáradhatatlanul, csúf időben, záporban, havazásban egyaránt felderítő útjait a sziget különböző részein, mint merészkedik ki a félig-meddig már széteső jégmezőre; majd - amikor hazatért - az erőd belső életét szervezte meg, s mindig az ő hűséges Madge-e segítségével, mindenről gondoskodott, s mindenkit ellátott tanácsaival.

Paulina Barnett asszony bátran nézett a jövő elébe, és sosem látszott rajta semmi mindabból az aggodalomból s nyomasztó előérzetből, amelytől még az ő erős lelke sem menekedhetett meg. Most is éppoly bizakodó és bátorító volt, mint amilyennek megismerték, éppúgy bátorította a többieket, s változatlan kedélye mögött senki sem fedezhette fel azt a súlyos szorongást, amely érzés alól ő sem lehetett kivétel. Jasper Hobson mélységesen csodálta.

De Kalumahban is teljesen megbízott, s gyakran cselekedett a fiatal eszkimó nő természetes ösztöne szerint, egészen úgy, mint ahogyan a vadász a kutyájára bízza rá magát. Az egyébként is nagyon okos eszkimó leány minden sarkvidéki eseménnyel, jelenséggel teljesen tisztában volt. Egy bálnavadászhajón minden bizonnyal helyettesíthette volna az „ice-master”-t, vagyis azt a révkalauzt, akire mint legfőbb szakemberre bízzák rá a hajó irányítását az úszó jégtáblák s jéghegyek közepette. Kalumah naponta vizsgálta a jégmező állapotát, s a fiatal bennszülött nő már a távoli jéghegyek töredezésének ropogásából képes volt megállapítani, hol tart az olvadás. Elmondhatjuk bízvást azt is, hogy sosem merészkedett még ki a jégmezőre biztosabb láb, mint az övé. Ösztönösen megérezte, ha az „alul korhadt” jégtábla már csak igen ingatag támpontot nyújtott, s egyetlen tétova lépés nélkül járt-kelt a hasadékokkal lyuggatott jégmezőn.

Március 20-ától 30-áig az olvadás gyorsan haladt. A bőséges esőzés is siettette a jégtáblák olvadását. Most már remélhető volt, hogy nemsokára szétválik a jégmező, s talán még két hét sem kell hozzá, hogy Hobson hadnagy, a szabaddá vált vizet kihasználva nekivághasson hajócskájával a jégtáblák közt vezető útnak. A hadnagy nem az az ember volt, aki habozik, különösen amikor még attól is tarthatott, hogy a sziget északra sodródik, ha csak egy kicsit is a Bering-áramlat felé viszi a Kamcsatka-áramlat.

– De ettől nem kell félni - hajtogatta egyre Kalumah. - A jégzajlás nem felfelé halad, hanem lefelé, és ott van a veszély! - erősködött a leány, és dél felé mutatott, ahol a végtelen Csendes-óceán hullámai hömpölyögnek.

Ezt egészen határozottan állította a fiatal eszkimó nő. Hobson hadnagy ismerte a leánynak ezt a rendíthetetlen véleményét, s ez megnyugtatta, mert attól nem tartott, hogy a sziget a Csendes-óceán vizein pusztulhat el. Ugyanis még előbb felszáll a bárkára a kereskedelmi ügynökség egész személyzete, és az útvonal az egyik vagy másik szárazföldig minden bizonnyal rövid lesz, mivelhogy a tengerszoros valóságos tölcsért képez az Ázsia partjain fekvő Oriental-hegyfok és az amerikai partok Prince de Galles-hegyfoka között.

Érthető tehát, mekkora figyelemmel kellett ellenőrizni a szigetnek még csak a legcsekélyebb elmozdulását is. Mindannyiszor meg kellett hát határozni a földrajzi helyzetet, valahányszor csak derült volt az égbolt, és ez idő tájt Hobson hadnagy és társai minden elővigyázatossági intézkedést megtettek a közeli - s esetleg sürgős - hajóra szállás érdekében.

Amint ezt gondolhatjuk, a csakis a kereskedelmi ügynökség üzemeltetéséhez szükséges munkálatok, vagyis a vadászat és a csapdák karbantartása, abbamaradtak. A raktárok zsúfolásig teltek prémáruval; ezek bizony nagyrészt elveszettnek tekinthetők. A vadászok és csapdások tehát munka nélkül ődöngtek. Ami az ácsmestert és embereit illeti, ők befejezték a bárka építését, s miközben arra vártak, hogy vízre bocsáthassák, az erőd főépületének megerősítésével foglalatoskodtak, mert ha itt a jégzajlás, a háznak talán a parti jégtáblák jókora nyomását kell majd kiállnia, ha a Bathurst-fok nem képez elég akadályt előttük. Erős gyámfákkal támogatták meg hát a ház fából épült falait. Odabenn a szobákban pedig függőlegesen állított támfákat helyeztek el, amelyek megsokszorozták a mennyezet mestergerendáinak támpontjait. A háztető fedélszerkezetét álló dúcokkal és gyámpillérekkel erősítették meg, úgyhogy most már jelentékeny súlyt bírt el, mivel úgyszólván kazamata lett. Ezekkel a különféle munkálatokkal április első napjaiban készültek el, és nemsokára meg lehetett állapítani, hogy ezek nemcsak hasznosak, hanem feltétlenül szükségesek is voltak.

Eközben napról napra egyre inkább mutatkoztak az új évad jelei. Rendkívül korán jött a tavasz, mert a sarkvidékhez képest különösen enyhe telet követett. Már néhány rügy is megjelent a fákon. A nyír, a nyárfa, szamócabokor kérgeit sok helyütt megduzzasztotta a megindult nedvkeringés. A napsugaraknak közvetlenül kitett lejtők halványzöld színárnyalatú mohával voltak borítva, de még alig volt ideje kibújni a földből, s az erőd környékén hemzsegő rágcsálók egyéb táplálék híján máris rávetették magukat.

Hát ha valaki most szerencsétlennek érezte magát, akkor az vitán felül a becsületes káplár volt. Mint tudjuk, Joliffe-né férjeurára bízta a felesége veteményeskertjének őrzését. Máskor mindig csak a kis szárnyas fosztogatók, a lummák, vészmadarak csőrétől kellett megóvnia a káplárnak a sóska- és kalánfűvetést. Egy madárijesztő is bízvást elriaszthatta volna ezeket a falánk madarakat, hát akkor hogyne zavarta volna el őket a káplár, saját személyében. Ámde most a madarakkal együtt a sarkvidéki állatvilág mindenféle rágcsálója és kérődzője is ráment a vetésre. Ezeket egyáltalán nem zavarta el a tél; ösztönösen veszélyt sejtettek, hát az erőd közelségében maradtak, és a rénszarvas, sarki nyúl, pézsmapocok, erdei cickány, nyuszt stb. dacolt a káplár minden vészes fenyegetésével.

A szegény ember egymagában mit sem tehetett ellenük. Míg a veteményeskert egyik végét védelmezte, addig a másik végén javában zabáltak a kártevők.

Bizonyára okosabb lett volna, ha a káplár itt hagyja ezt az egész termést számtalan ellenségének, hiszen úgysem vehetik már semmi hasznát, mert nemsokára elhagyják az erődöt. Paulina Barnett asszony is ezt a tanácsot adta a csökönyös káplárnak, mikor, naponta hússzor is, nyakára járt a folytonos sopánkodásával; ám Joliffe káplár hallani sem akart róla.

– Még hogy ennyi munka kárba vesszen! - hajtogatta. - Akkor hagyni itt egy ilyen telepet, amikor már virágozni kezd! Feláldozni ezt a vetőmagot, amit én oly gondosan vetettem el a feleségemmel!... Ó, asszonyom, higgye el, néha kedvem lenne azt mondani, hogy menjenek, maga meg a többiek, amerre látnak, én meg itt maradok a feleségemmel! A Társaság egész biztosan beleegyezne abba, hogy átengedje nekünk a szigetet, s mi legyünk a tulajdonosai...

Paulina Barnett asszony akaratlanul is elnevette magát ezen a hóbortos megjegyzésen, és visszaküldte a káplárt a kis feleségéhez, aki már réges-rég feláldozta a sóskáját, kalánfüvét és más skorbutellenes növényét, amelyeknek ezentúl már semmi hasznát sem láthatják.

Megjegyzendő, hogy a telelők egészségi állapota, a férfiaké éppúgy, minta nőké, kitűnő volt. Legalább a betegség megkímélte őket. Maga a kisgyerek is teljesen felépült, és az első tavaszi napsugarakat élvezte.

Április 2-, 3-, 4- és 5-én az olvadás most már aztán teljes erővel megindult. A meleg érezhető volt, de az idő borús. Gyakran s nagy csöppekben esett az eső. Délnyugati szél fújt, ez hozta a meleget a szárazföld felől. De ebben a ködös időben egyetlen megfigyelést sem lehetett végezni. Sem a nap, sem a hold világa, de még csak egy csillag fénye sem hatolt át ezen a sűrű ködfüggönyön.

Hát ez bizony sajnálatos körülmény volt, mert hiszen a Viktória-szigetnek még a legcsekélyebb elmozdulását is oly nagyon fontos lett volna megfigyelni.

Az április 7-éről 8-ára virradó éjjel kezdődött meg aztán igazán a jégzajlás. Reggel Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, Kalumah és Long őrmester felmásztak a Bathurst-fok csúcsára, és megállapították, hogy a jéghegyek helyzetében némi változás állt be. Az óriási jéggát csaknem a közepén kettévált, s most két különálló részt képezett, és mintha a felső része északnak akarna fordulni.

Itt tehát már a kamcsatkai tengeráramlat befolyása érezhető? S az úszó sziget is ugyanabba az irányba fordul? Megérthetjük, milyen szorongó félelem fogta el a hadnagyot és társait.

Néhány órán belül eldőlhet a sorsuk, mert ha még pár száz mérfölddel északabbra veti őket végzetük, akkor igen bajosan érhetik el a szárazföldet egy ilyen kicsiny bárkán, mint az övék. Sajnos, telelőinknek semmiféle eszköz nem állott rendelkezésükre ahhoz, hogy a végbement elmozdulás mértékét és természetét felbecsülhessék. Mindazonáltal, annyit meg lehetett állapítani, hogy a sziget még nem mozog, vagy legalábbis nem a jéghegy irányában, mivel annak mozgása észrevehető volt.

Az látszott tehát valószínűnek, hogy a jégmező egy része különvált, és felfelé úszik, északnak, míg az a rész, amely eleddig körülvette a szigetet, még mozdulatlan maradt.

Egyébként a magas jéggátnak ez az elmozdulása mit sem változtatott a fiatal eszkimó nő vélekedésén. Kalumah kitartott amellett, hogy a jégzajlás délnek halad, valamint, hogy maguk a jéghegyek is nemsokára a Bering-tengeráramlat hatása alá kerülnek. Kalumah felvett egy darabka forgácsot, s azzal lerajzolta a homokba a szoros elhelyeződését, hogy így könnyebben megérthessék, amit mond, és miután meghúzta az irány vonalát, mutatta, hogy a sziget ezt a vonalat követve közeledik majd az amerikai partokhoz. Ebben a hitében semmiféle ellenvetés nem rendíthette meg, s valóban megnyugtatóan hatott, amint az okos bennszülött nő határozott hangú magyarázatát hallgatták.

Mindamellett, április 8- és 9-én úgy látszott, hogy Kalumahnak még sincs igaza. A jéghegyek északi része egyre inkább észak felé távolodott. A jégzajlás nagy dörgéssel és terjedelmes területen ment végbe. A rianást a part valamennyi pontján siketítő ropogás kísérte. A szabadban lehetetlen volt egymás szavát hallani. A szüntelen robaj úgy hallatszott, mint valami rettentő tüzérség pergőtüze. A parttól félmérföldnyire a Bathurst-fok uralta valamennyi szakaszon megkezdődött most már a jégtáblák egymásra torlódása. A jéghegyek láncolata darabokra töredezett - ahány darab, annyi hegy -, és északnak sodródott. Legalábbis ez volt a jéghegyek mozgásának látszólagos iránya.

Hobson hadnagy, bár egy szót sem szólt, egyre nyugtalanabb lett, és Kalumah állításai sem voltak képesek megnyugtatni. A fiatal eszkimó nő a hadnagy ellenvetéseire is makacsul ragaszkodott a saját véleményéhez.

Végül egy nap - április 11-én délelőtt - Jasper Hobson, az utolsó, északi irányban tovatűnő jéghegyekre mutatva ismét csak olyan érvekkel szorongatta Kalumaht, amelyeket a tények látszólag vitathatatlanná tettek.

– Nos hát nem és nem! - felelte Kalumah, mélyebb meggyőződéssel, mint valaha. - Nem! Nem a jéghegyek mennek észak felé, hanem a mi szigetünk ereszkedik délnek!

Talán igaza volt Kalumahnak! Ez a válasz rendkívül meghökkentette Jasper Hobsont. Valóban lehetséges, hogy a jéghegyek leválása csak látszólagos, és hogy - éppen ellenkezőleg - a jégmező által irányított Viktória-sziget úszik a tengerszoros felé. De ez a sodródás - ha ugyan egyáltalán létezik - nem volt megállítható, sem felbecsülhető, sem a sziget keleti hosszúságát, sem északi szélességét nem lehetett felvenni.

Ugyanis nemcsak hogy borús és megfigyelésre alkalmatlan volt az idő, de, szerencsétlenségükre, a sarkvidéknek egy sajátságos jelensége még csak fokozta a sötétséget, teljesen eltakarva a látóteret.

Ugyanis, pontosan a jégzajlás időszakában több fokkal süllyedt a hőmérséklet. Csakhamar vastag ködfellegbe burkolózott a Jeges-tengernek ez a tája, ám ez nem volt közönséges ködnek nevezhető. A talajra ereszkedett, egészen alacsonyra, a felületére, mint valami fehér kéregszerűség, de mégsem hasonlítható a dérhez, mert emez csak vízgőz, amely lecsapódása után fagy össze. Az ezt a ködöt alkotó igen laza részecskék rátapadtak a fákra, bokrokra, az erőd falaira, szóval mindenre, ami csak kiálló volt, s csakhamar vastag takarót alkottak, amelyből prizma alakú vagy gúla alakú szálak álltak ki, csúcsukkal a szél irányába mutatva.

Jasper Hobson most már felismerte ezt a jelenséget, amelyet tavasz idején gyakran észlelnek a bálnavadászok és telelők a sarki tájakon.

– Ez egyáltalán nem köd - magyarázta társainak -, ez a „frost-rime”, vagyis fagyfüst, sűrű pára, amely teljesen megfagyott állapotban maradt.

De akár köd, akár pára, ennek a tüneménynek megjelenése sajnálatos körülménynek számított, mert legalább százlábnyi magasságra emelkedett a tengerszint fölé, és oly teljesen átláthatatlan volt, hogy ha ketten háromlépésnyire voltak egymástól, egyik nem látta a másikat.

Nagy volt tehát telelőink csalódása. Úgy látszott, mintha csak minden kellemetlenséget rájuk akarna zúdítani a természet. És éppen most, a jégzajlás idején, most, amikor végre megszabadul az őt hónapok óta rabláncon tartó kötelékeitől a sziget, s végül most, amikor még sokkalta nagyobb figyelemmel kellene ellenőrizni az elmozdulásait - most jön ez a köd, hogy minden megfigyelést megakadályozzon!

És így tartott ez négy teljes napig! Csak április 15-én szállt fel a „frost-rime”. A délelőtt folyamán erős déli szél támadt, az aztán szétszaggatta, semmivé foszlatta.

A nap ragyogott. Hobson hadnagy a műszereiért rohant. Felvette a magasságot, és a sziget jelenlegi koordinátáit illető számításai eredménye ez volt:

északi szélesség: 69° 57’
keleti hosszúság: 179° 33’.

Kalumahnak igaza volt. A Viktória-szigetet a Bering-tengeráramlat ragadta magával, s dél felé vitte.