A KAMCSATKAI TENGERÁRAMLAT

Elképzelhetjük, mily meleg fogadtatásban részesítették a fiatal Kalumaht az erőd lakói. Számukra ez azt jelentette, hogy ismét felújult a megszakadt kapcsolatuk a világgal. Mac Napné, Raë-né és Joliffe-né elhalmozták kedveskedésükkel a fiatal leányt. Kalumah legelőbb is a kisbabát vette észre, odaszaladt hozzá, s csókjaival halmozta el.

A fiatal bennszülött nőt valóban mélységesen meghatotta európai barátainak vendégszeretete. Valóságos ünnepséget rendeztek a tiszteletére. Boldogok voltak, mikor meghallották, hogy az egész telet itt tölti a Reménység-erődben, mivel az évszak már túlságosan előrehaladott ahhoz, hogy módjában állhatna visszatérni az új-georgiai településekre.

De ha a Reménység-erőd lakói számára kellemes meglepetésként hatott a fiatal bennszülött nő érkezése, vajon mit gondolt Jasper Hobson, mikor Paulina Barnett asszony karján megpillantotta az érkező Kalumaht? Nem hitt a szemének. Hirtelen az a gondolat száguldott át az agyán villámsebesen, hogy a Viktória-sziget anélkül, hogy bárki is észrevette volna, és annak ellenére, hogy naponta meghatározták a földrajzi helyzetét, valahol kikötött a szárazföldön.

Paulina Barnett asszony kiolvasta Hobson hadnagy szeméből ezt a valószínűtlen feltevést, és tagadóan rázta a fejét.

Jasper Hobson ebből megértette, hogy a helyzetük mit sem változott, s most már azt várta, hogy Paulina Barnett asszony magyarázza meg neki, hogyan került ide Kalumah.

Kissé később Jasper Hobson Paulina asszonnyal együtt sétált a Bathurst-fok alatt, és a hadnagy mohó érdeklődéssel hallgatta Kalumah kalandjainak elbeszélését.

Így tehát Jasper Hobson valamennyi elképzelése igaznak bizonyult! A vihar idején az orkán északkelet felé vitte, és kivetette a tengeráramlatból az úszó szigetet! Azon az augusztus 30-ról 31-re virradó rémséges éjszakán a jégmező-sziget legalább egy mérföldnyire közelítette meg az amerikai szárazföldet! Az a fény, amelyet Jasper Hobson megpillantott, nem hajótól származott, az a kiáltás, amelyet meghallott, nem egy hajótörött segélyordítása volt! Ott volt a föld, egészen a közelükben, s ha a szél még csupán egy óra hosszat fúj abban az irányban, akkor a Viktória-sziget nekiütközött volna Orosz-Amerika partjának!

És akkor egyszerre csak, a sors végzetes akaratából megfordult a szél, és a partról visszataszította a szigetet a nyílt tengerre! Ismét az ellenállhatatlan tengeráramlat sodrába került, s azóta, oly szédületes sebességgel, amelynek semmi sem vethetett gátat, a dühöngő délkeleti széltől űzve érkezett a sziget eddig a veszélyes pontig, a két ellentétes tengeráramlat közé, amelyek mindegyike vesztét okozhatja, s azoknak a szerencsétleneknek is, akiket a hátán hordoz!

Paulina Barnett asszony és a hadnagy századszor is megvitatta ezeket a dolgokat. Azután azt kérdezte Jasper Hobson, hogy történtek-e jelentős területváltozások a Bathurst-fok és a Rozmárok öble között.

Paulina Barnett asszony előadta, hogy úgy látszik, némely helyütt a tengerpart süllyedt, s hogy most olyan területeket is ellepnek a hullámok, amelyeket ezelőtt nem értek el, mert ott magasabb volt a part. Az Eszkimó-fok menti eseményt is elbeszélte, és közölte a hadnaggyal, hogy azon a partszakaszon jelentős törés ment végbe.

Hát bizony mindez nem volt valami megnyugtató. Nyilvánvaló volt, hogy a sziget alapját képező jégmező lassanként felolvad, mivelhogy a viszonylag melegebb víztömegek állandóan rágják az alsó felületét. Az, ami az Eszkimó-fokon történt, bármely percben megtörténhetik Bathurst-foknál is. A kereskedelmi ügynökség épületei az éj vagy a nap bármely órájában beleomolhatnak a tenger mélységeibe, és ennek a helyzetnek egyedüli orvossága a tél lenne, a minden szigorával beköszöntő tél, az a tél, amely egyre késik.

Másnap, szeptember 4-én Jasper Hobson megfigyelése arról tanúskodott, hogy a sziget helyzete előző este óta alig változott. A sziget mozdulatlanul helyezkedett el a két ellentétes tengeráramlat között, s mindent egybevetve, ezt lehetett most a lehető legkedvezőbb körülménynek tekinteni.

– Bárcsak a fagy itt zárna körül bennünket, bárcsak jéghegyek állnák utunkat - sóhajtotta Jasper Hobson -, befagyna körülöttünk a tenger, biztosra venném a megmenekülésünket. Most mindössze kétszáz mérföldnyire vagyunk a parttól, ha nekivághatunk a szilárdra fagyott jégmezőknek, lehetővé válna, hogy elérjük akár Orosz-Amerika, akár pedig Ázsia partjait. Csak a tél, a tél jönne már, akármilyen lesz is, csak jönne minél hamarabb!

Ezenközben a hadnagy parancsai szerint befejezték az áttelelés utolsó előkészületeit. Gondoskodtak a háziállatok szükségletét képező takarmány behordásáról, hogy meglegyen az eleségük, bármily hosszúra húzódik is a sarki éjszaka. A kutyák egészségesek voltak, kissé el is híztak a nagy semmittevésben, de ezzel nem sokat törődtek, mert a szegény állatoknak rettenetes munkájuk lesz majd, ha el kell hagyni a Reménység-erődöt, hogy a jégmezőkön át érjék el a szárazföldet. Az volt tehát a fontos, hogy teljes életerőben tartsák a kutyákat. Nem sajnálták tőlük a véres húst, főként az erőd körül elejtett rénszarvasok húsát ették.

Ami pedig a szelíd rénszarvasokat illeti, azok élték világukat! Az istállójuk kényelmesen volt berendezve, és rengeteg mohát takarítottak be számukra az erőd raktáraiba. A szarvastehenek bőven tejeltek Joliffe-né asszonynak, aki a napi étrend elkészítésénél számított is a tejre.

A káplár asszonykája újból elvetette a magvakat, amelyek oly szép termést hoztak a meleg évszakban. Még a havazás beállta előtt előkészítették a talajt a sóska, kalánfű és labradori tea alá. Ezeknek az értékes skorbutellenes növényeknek nem szabad hiányozni a telepen.

Ami a tűzifát illeti, azzal tetőig tele voltak a fáskamrák. Most aztán már jöhet akármilyen kemény, zord tél, akár a higany is belefagyhat a hőmérőbe, nem látnak szükséget tűzifában, mint tavaly télen, amikor a ház minden bútorát fel kellett tüzelniük. Mac Nap ácsmester és emberei megtették a szükséges intézkedéseket, és a bárka ácsolásánál felhalmozódott forgács is növelte a tüzelő mennyiségét.

Ez idő tájt már olyan prémes állatokat is fogtak, amelyek felvették téli bundájukat; néhány nyusztot, nyércet, kékrókát s hermelint. Marbre és Sabine engedélyt kapott a hadnagytól, hogy csapdákat állíthassanak az övezet környékén. Jasper Hobson úgy vélte, nem szabad megvonnia tőlük ezt az engedélyt, mert akkor attól tarthatna, hogy felkelti emberei gyanakvását, nem lévén semmi komoly ürügye, hogy leállítsa az „ügynökség” prémáruval való ellátását. Ámbár jól tudta, hogy ez hiábavaló munka, és hogy ezeknek az értékes, senkinek sem ártó állatoknak pusztítása most már csak haszontalan kedvtelés. A húst azonban fel lehetett használni a kutyák etetésére, így nagy mennyiségű rénszarvashúst takaríthatnak meg.

Úgy készültek fel tehát a telelésre, mintha a Reménység-erőd szilárd talajon épült volna, és a közlegények buzgón dolgoztak, amit nem tettek volna, ha nem titkolják előttük, hogy milyen helyzetben vannak.

A következő napokban végzett rendkívül pontos földrajzi helymeghatározások semmi lényeges változást nem mutattak a Viktória-sziget helyzetében. Mikor Jasper Hobson látta, hogy a sziget mozdulatlan, ismét reménykedni kezdett. A tél előjelei ugyan nem mutatkoztak még a szervetlen természetben, a hőmérséklet még mindig 49 Fahrenheit (+ 9 Celsius) fokon állt, de néhány, dél felé, enyhébb éghajlatú tájakra menekülő hattyút már látott. Más, jó települő madarak is, amelyek a hosszú tengeri átkelőutaktól sem riadtak vissza, szintén elhagyták lassanként a sziget partjait. Ezek a madarak tudták, hogy az amerikai szárazföld vagy az ázsiai kontinens, szelídebb éghajlatukkal, vendégszeretőbb tájaikkal, gazdag élelemforrásaikkal nincsenek messze, s hogy a szárnyuk elég erős ahhoz, hogy elvigye őket odáig. Több ilyen madarat elfogtak, és Paulina Barnett asszony tanácsát követve, a hadnagy viaszosvászonba burkolt cédulát erősített nyakukba; a cédulákon az úszó sziget mostani földrajzi helyzete s lakóinak névsora állott. Aztán elengedték a madarakat, s mikor felröppentek a levegőégbe, irigykedve néztek utánuk, amint dél felé szálltak.

Mondanunk sem kell, hogy ez a művelet titokban történt, s nem volt más tanúja, mint Paulina Barnett asszony, Madge, Kalumah, Jasper Hobson és Long őrmester.

A sziget négylábú foglyai azonban nem vonulhattak délvidékre, mint ahogyan ezt minden télen tenni szokták. Ebben az évszakban, szeptember első napjaiban már a rénszarvasnak, sarki nyúlnak, sőt még a farkasnak is el kellett volna hagynia a Bathurst-fok környékét, hogy a Nagymedve-tó vagy a Rabszolga-tó tájára, vagyis a sarkkörtől jóval délebbre eső területekre meneküljenek. De most áthághatatlan akadályként állt előttük a tenger, s be kellett várniuk, míg itt a tél, s befagy a tenger, hogy szelídebb éghajlatú tájakra költözzenek. Ezek az állatok minden bizonnyal ösztönösen megkísérelték, hogy dél felé vándoroljanak, de mikor a tengerparton útjukat állta a víz, ismét csak ösztönüktől indíttatva, visszatértek a Reménység-erőd környékére, az ember közelségébe, aki éppúgy a sziget foglya volt itt, mint ők maguk, a vadászok közelébe, akik pedig azelőtt a legfélelmetesebb ellenségeik voltak.

Szeptember 5-, 6-, 7-, 8- és 9-én a földrajzi helyzet felvétele után már semmi változást sem állapítottak meg a Viktória-sziget helyzetében. A sziget nem hagyta el a két tengeráramlat közti hatalmas örvénylést, egy helyben állt! Ha ez a status quo¹ még két, de legfeljebb három hétig tart, akkor a hadnagy bízhatott a megmenekülésükben.

Ám a balszerencse nem engedte még ki őket karmaiból, s elmondhatjuk, hogy még sok szörnyű, emberfeletti megpróbáltatás várt a Reménység-erőd lakóira!

És a szeptember 10-i földrajzi helyzetmeghatározásnál a hadnagy valóban megállapította, hogy a Viktória-sziget továbbhaladt. Ez az eleddig még lassú elmozdulás északi irányba ment végbe.

Jasper Hobsont lesújtotta ez az esemény! A sziget végképp a kamcsatkai tengeráramlatba került! A Jeges-tenger legelhagyatottabb régiói felé úszott, oda, ahová nem jut el a kutató ember, oda, ahonnan nincs többé visszatérés! Hobson egyáltalán nem hallgatta el ezt az új veszélyt azok előtt, akik a helyzetük titkába be voltak avatva. Paulina Barnett asszony, Madge, Kalumah éppúgy, mint Long őrmester, bátran, megnyugvással viselték el ezt az új csapást.

– Lehet, hogy ismét megáll valahol a szigetünk - bizakodott Paulina Barnett asszony. - Vagy talán lelassul a sodródása! Ne veszítsük el a reményt!... és várjunk! Már nem messze a tél, mert hiszen elébe megyünk. Mindenképpen legyen meg az Isten akarata!

– Barátaim - kérdezte Hobson hadnagy -, mi az önök véleménye, nem kellene most már figyelmeztetnünk bajtársainkat? Látják, milyen helyzetben vagyunk, s hogy minek nézünk elébe! Nem vállalunk-e vajon túl nagy felelősséget, ha titokban tartjuk az őket fenyegető veszélyeket?

– Én még várnék - válaszolta habozás nélkül Paulina Barnett asszony. - Addig, amíg csak a legcsekélyebb esélyünk is van, nem szabad kétségbeesésbe kergetni társainkat.

– Ez az én véleményem is - szólt közbe szerényen Long őrmester.

Jasper Hobson is így gondolkodott, hát örült, mikor látta, hogy társai is osztják ezt a véleményét.

Szeptember 11- és 12-én a sziget észak felé sodródása még határozottabb lett. A Viktória-sziget napi tizenkét-tizenhárom mérföldes sebességgel úszott. Vagyis tizenkét-tizenhárom mérföldes sebességgel távolodott a földtől, északnak tartva, és a kamcsatkai tengeráramlatnak ezen a magas északi szélességen igen világosan észrevehető éles kanyarulatát követte. Tehát nemsokára áthalad a hetvenedik szélességi körön, amely egykor a Bathurst-fokot, a szárazföldnek ezt az előreugró pontját átszelte, és amelyen túl aztán már semmiféle föld, kontinens vagy más nem terül el a sarkvidéknek ezen a részén.

Jasper Hobson naponta ellenőrizte a térképen a megállapított földrajzi fekvést, s így láthatta, mily menthetetlenül halad az úszó sziget a végpusztulás felé. Az egyetlen, legkevésbé kedvezőtlen esély az volt, hogy a tél elébe sietnek, amint Paulina Barnett asszony megjegyezte. Ha így haladnak észak felé, akkor hamarabb találkoznak a hideggel és az úszó jégtáblákkal, amelyek lassanként talán megnövelik és megszilárdítják a jégmezőt. De ha akkor remélhetnék is a Reménység-erőd lakói, hogy nem süllyednek a tenger fenekére, mily végtelen s járhatatlan utat kellene megtenniük ahhoz, hogy a sarkvidék legmagasabb pontjáról visszakerülhessenek? Ó, ha legalább az a bárka, legyen bár mégoly tökéletlen, már készen lenne, Hobson hadnagy percig sem habozna, s belerakná a telep egész személyzetét. De, az ácsmester minden igyekezete ellenére, a bárka még nem készült el, s még jó idő beletelik, míg összeácsolják, mivel Mac Napnek a lehető legnagyobb gondossággal kellett megépítenie ezt a vízi alkalmatosságot, amelyre húsz emberéletet akarnak bízni, s méghozzá igen veszélyes vizeken.

Szeptember 16-áig a Viktória-sziget hetvenöt-nyolcvan mérföldnyire északra került attól a ponttól, ahol a két áramlat, a Kamcsatka-áramlat s a Bering-tenger áramlata között néhány napra mozdulatlanul megrekedt. De most már mutatkozni kezdett a közeledő tél, gyakran s olykor sűrű pelyhekben hullott a hó. Lassacskán a hőmérő higanyszála is alászállott, ámbár még 44 Fahrenheit (+6-7 Celsius) fok volt az átlagos nappali hőmérséklet, de éjszakára 37 (zéró Celsius) fokra süllyedt. A nap rendkívül hosszú görbét írt le a láthatár alján. Délben már csak néhány foknyit emelkedett, és huszonnégy órából már tizenegy órára tűnt el.

Végre, a szeptember 17-ről 18-ra virradó éjjel a fagy első jelei mutatkoztak a tengeren. Ezek még csak egyes kis, zúzmarához hasonló jégkristályok voltak, s foltokat képeztek a kristálytiszta víz felszínén. Észre lehetett venni - miként ezt Scoresby, a hírneves hajós is megfigyelte -, hogy a zúzmara hatására nyomban csillapulnak a hullámok, miként az olajtól, amit a matrózok a vízre öntenek, hogy egy pillanatra lecsendesítsék a háborgó tengert. A kis jégtábláknak az a tulajdonsága, hogy egybetapadnak, s ez most is így történt volna, ha a víz csendes; de a hullámzás szétverte s elszakította egymástól őket, mielőtt még kissé nagyobb felületté állhattak volna össze.

Jasper Hobson feszült figyelemmel kísérte ezeknek az „újszülött” jégtábláknak megjelenését. A hadnagy tudta, elég lenne egy nap ahhoz, hogy az alsó részen vastagodó jégréteg elérje a két-három hüvelyknyi vastagságot, amely már elég ahhoz, hogy megbírja az ember súlyát. A hadnagy úgy számított tehát, hogy a Viktória-sziget nemsokára megáll. De eleddig a nappal lerombolta, amit az éjszaka épített, és ha a sziget úszását éj idején lefékezte is néhány útját álló, erősebb jégtábla, a nap folyamán ezek az akadályok elolvadtak vagy összetöredeztek, s nem akadályozták többé útjában a szigetet, amelyet egy igen erős áramlat most nagyon gyorsan vitt előre.

Így aztán észak felé utazásuk meggyorsult anélkül, hogy bármit is tehettek volna.

Szeptember 21-én, a napéjegyenlőség idején, a nappal pontosan egyenlő volt az éjszakával, s ez időtől kezdve az éj órái, a nappal óráinak terhére, fokozatosan hosszabbodtak. Láthatólag közeledett a tél, de nem gyorsan, és nem a szokott szigorával. Ezen a napon a Viktória-sziget már csaknem egy teljes fokkal túlhaladt a hetvenedik szélességi körön, s most először vált érezhetővé, hogy a sziget elfordult egy negyedfordulattal, és az égtájak elhelyezkedése megváltozott.

Megérthetjük, hogy ez gondot okozott Hobson hadnagynak. Most már a természet maga fenyegetett azzal, hogy még a kevésbé éleslátásúak előtt is leleplezi azt a titkot, amelyet mind ez ideig megkísérelt megőrizni. Mert hiszen az elfordulás következtében megváltoztak a sziget kardinális pontjai. A Bathurst-fok most már nem észak, hanem kelet felé mutatott. A nap, a hold, a csillagok most már nem keltek s nyugodtak a láthatáron ugyanott, ahol azelőtt; így lehetetlennek látszott, hogy az olyan jó megfigyelők, mint Mac Nap, Raë, Marbre és a többi, ne vegyék észre ezeket a változásokat, amelyek mindent megmagyaráznának nekik.

De, Jasper Hobson nagy örömére, úgy látszott, hogy a derék katonák mit sem vettek észre. Az elfordulás a kardinális pontokhoz képest nem volt jelentékeny, és a ködös légkörben nemigen lehetett pontosan megfigyelni, mikor kelnek s nyugszanak az égitestek.

De mintha ez az elfordulás egyidejű lett volna valamiféle, még gyorsabb mozgással. Ettől a naptól kezdve a Viktória-sziget csaknem óránkénti egy mérföldnyi sebességgel sodródott. Még egyre észak felé haladt, minden szárazföldtől távolodott. Jasper Hobson nem adta meg magát a kétségbeesésnek, mert nem tartozott azok közé, akik hamar kétségbeesnek, de elveszettnek hitte magát, s a telet várta, sóvárogva, vagyis a hideget, mindenáron.

Végre még lejjebb süllyedt a hőmérséklet. Szeptember 23- és 24-én bőséges havazás állt be, a hó ellepte a hideg szilárdította jégtáblák felületét, s így hozzájárult a vastagodásukhoz. Lassanként összeállt s egyetlen végtelen sík lett a jégmező. Az úszó sziget még itt-ott át akart törni rajta, de a jégmező ellenállása óráról órára nőtt. Most már beállt a tenger végig, ameddig csak a szem elláthatott a láthatáron.

Szeptember 27-én a földrajzi helyzetet meghatározó megfigyelés azt bizonyította, hogy a Viktória-sziget tegnap este óta mozdulatlan foglya a mérhetetlen jégmezőnek! Mozdulatlanul áll a keleti hosszúság 177° 22’ és az északi szélesség 77° 57’-énél - több mint hatszáz mérföldnyire minden szárazföldtől!