PAULINA BARNETT ASSZONY KIRÁNDUL

Jasper Hobson és az őrmester egész délelőtt a tengerpart egy szakaszán bolyongott. Az idő lényegesen megváltozott. Az eső teljesen elállt, de a szél rendkívüli hirtelenséggel délkeletire váltott, anélkül azonban, hogy ereje csökkent volna. Hát ez rendkívül kellemetlen körülmény! Ez még fokozta Hobson hadnagy nyugtalanságát, most már aztán minden reményt fel kellett adnia, hogy elérheti a szárazföldet.

Mert ez a délkeletire fordult szél most már valóban csak távolabbra sodorhatja a kóbor szigetet az amerikai szárazföldtől, s olyan veszélyes áramlatokba vetheti vissza, amelyek a Jeges-tenger északi vizei felé haladnak.

De vajon egyáltalán lehet-e azt állítani, hogy a sziget közeledett a parthoz ezen a borzalmas éjszakán? Nem csupán Hobson hadnagy előérzete volt-e ez, amely aztán nem valósult meg? Most elég derült volt az idő, több mérföldnyi körzetet beláthatott a szem, és mégis, még csak nyoma sincs a földnek, sehol.

Talán mégiscsak az őrmester feltevése volt a helyes, vagyis hogy valami hajó töltötte az éjszakát a sziget közelében, látótávolban, s hajólámpa lehetett az a fény, amely percre felvillant, a kiáltást meg valami bajba jutott matróz hallatta. S vajon nem süllyedt-e el a viharban az a hajó?

Mindenesetre, bárhogyan állt is a dolog, nem láttak hajóroncsot a tengeren, sem hajótörésből származó hordalékot a parton. Az óceán, amelyet most a part felől fújó szél dühített, olyan gigantikus hullámokat vetett, hogy azoknak aligha állhatott ellen hajó.

– Nos, hadnagy úr - jegyezte meg Long őrmester -, mégiscsak határoznunk kell!

– Határoznunk kell, őrmester - válaszolt Hobson hadnagy, s révetegen húzta végig kezét homlokán. - A szigetünkön kell maradnunk, s bevárnunk a telet. Mert csakis a tél menthet meg bennünket!

Délre járt az idő. Jasper Hobson estére vissza akart érkezni a Reménység-erődbe, hát máris visszafordult a Bathurst-fok felé. Most, visszatérőben a hátukba fújt a szél, még segített is nekik. Nagyon nyugtalanok voltak, s azon tanakodtak önmagukban - s erre minden okuk megvolt -, vajon nem szakadt-e végképp ketté a sziget az elemek őrjöngésének ezen az éjszakáján. Vajon az a bevágódás, amit az éjjel láttak, nem folytatódott-e a sziget egész szélességén át? Lehetséges, hogy már el is szakadtak a barátaiktól? Mindettől jogosan félhettek. Nemsokára elérték a szálerdőt, amelyen múlt éjjel haladtak át. Számtalan kidőlt fa hevert a földön, némelyik derékba tört, némelyiket meg gyökerestül csavart ki a vihar ebből a vékony termőföldrétegből, amelyben a gyökerek nem bírtak kellőképpen megkapaszkodni. Kísérteties árnyakként csattogva röpködtek a délkeleti szélben a letépett falevelek.

Két mérföldet gyalogolt Jasper Hobson és Long őrmester ezen az elpusztított erdőn át, mikor odaértek ahhoz a bevágódáshoz, melynek méreteit tegnap este, a sötétségben nem tudták megállapítani. Most aztán gondosan megvizsgálták. Mintegy ötven láb széles törés volt, amely csaknem a Michel-fok és az egykori Barnett-öböl közti félútig vágta ketté a partot, és amolyan torkolatöböl-félét képezett, amely befelé több mint másfél mérföldnyire folytatódott. Nem kell hozzá több, csak éppen annyi, hogy egy új vihar felkorbácsolja a tengert, és ez a bevágódás egyre szélesebbre nyílik!

A parthoz közeledve Hobson hadnagy látta, hogy ebben a pillanatban válik le a szigetről egy óriási jégtömeg, és már viszi is az áramlat.

– Igen! - mormolta Long őrmester. - Lám, itt a veszély!

Gyors léptekkel tértek tehát vissza nyugat felé, hogy megkerüljék az óriási bevágódást, s hogy onnan aztán egyenest a Reménység-erőd felé folytathassák útjukat.

Útközben hazafelé semmi más változást nem észleltek. Négy órakor mentek át az övezet erődárok-folyosóján, ahol valamennyi társukat a rendes napi munkájukkal foglalatoskodva találták.

Jasper Hobson azt mondta az embereinek, hogy a tél beállta előtt még egy utolsó kísérletet tett, hogy valami nyomára akadjon a Craventy kapitány ígérte szállítóosztagnak, de minden kutatása hiábavalónak bizonyult.

– Hát akkor, hadnagy úr, azt hiszem, végképp le kell mondanunk arról, hogy, legalábbis az idén, viszontlássuk a mi Összekötő-erődbeli cimboráinkat - mondta Marbre.

– Jómagam is amondó vagyok, Marbre.

Csupán ennyit válaszolt a hadnagy, és belépett a közös nagyterembe.

Paulina Barnett asszonnyal és Madge-dzsel közölték azt a két tényt, amely a hadnagy felderítő útja eredményének számított: a fény, amit megpillantottak, és a kiáltás, amit hallottak. Jasper Hobson határozottan állította, hogy sem ő, sem az őrmester nem lehetett játékszere semmilyen káprázatnak. A fényt valóban látták, és a kiáltást valóban hallották. Majd érett megfontolás után mind a négyen egyetértettek ebben: egy, a viharban bajba került hajó haladt el az éjjel a sziget közelében, látótávolban, de a sziget nemigen közeledett az amerikai szárazföldhöz.

Ezalatt a délkeleti szél hamarosan tisztára söpörte az eget, és a légkör megtisztult a sötétítő páratömegektől. Jasper Hobson remélhette tehát - s nem minden ok nélkül -, hogy másnap meghatározhatja a sziget földrajzi fekvését.

Az éjszaka hidegebbre fordult, finom hó permetezett, s ellepte a sziget egész területét. Reggelre ébredve Jasper Hobson hát a tél első üzenetét üdvözölhette.

Szeptember másodikát írták. Az ég lassanként levetette ködköpenyét, s megjelent a nap. A hadnagy már türelmetlenül várta. Délben sikerült jól meghatároznia az északi szélességet, és délután két óra felé az óraszögszámítás a keleti hosszúságot is megadta neki.

Megfigyelései eredménye ez volt:

északi szélesség: 70° 57’,
keleti hosszúság: 170° 30’.

Vagyis az úszó sziget, az orkán dühöngése ellenére, csaknem ugyanazon szélességi kör alatt maradt. Csupán annyi történt, hogy még inkább nyugat felé sodorta a tengeráramlat. Most éppen a Bering-szoros magasságában úszott, de legkevesebb négyszáz mérföldnyire északra az Oriental-foktól és a Prince de Galles-foktól, amely a szoros legszűkebb részét képezi.

Ez az új helyzet még súlyosabb volt. A sziget mindennap közelebb került ahhoz a veszedelmes Kamcsatka-tengeráramlathoz, amelynek gyors vize, ha megragadja, messze viheti észak felé! Nyilvánvaló, hogy akkor aztán hamar betelik a sorsa. Vagy megáll a két ellentétes tengeráramlat között, míg a tenger befagy körülötte, vagy pedig az elhagyatott sarkvidék legészakibb részén lesz a veszte!

Mindez igen keservesen érintette Jasper Hobsont, s mivel titkolni akarta nyugtalanságát, visszavonult szobájába, s egész nap ki sem mozdult onnan. Kiteregette maga előtt a térképeit, s minden leleményességét, gyakorlati találékonyságát összeszedve próbált valami megoldást kieszelni.

Ezen a napon néhány fokkal süllyedt a hőmérséklet, és a köd, amely este felszállt a délkeleti láthatáron, hó alakjában hullott le a következő éjszakán. Másnap a fehér hólepel két hüvelyk vastagságban borította a talajt. Végre hát közeleg a tél.

Ezen a napon, vagyis szeptember 3-án Paulina Barnett asszony elhatározta, hogy néhány mérföldnyi területen bejárja a Bathurst-fok és az Eszkimó-fok között elterülő partszakaszt. Azokat a változásokat akarta megvizsgálni, amelyeket az előző napokban okozhatott a vihar. Egészen biztos, hogy ha arra kéri Hobson hadnagyot, kísérje el ezen a felderítő útján, Hobson habozás nélkül megtette volna. De nem akarta elvonni a hadnagyot a gondjaitól, foglalatosságaitól, s úgy döntött, hogy nélküle, csupán Madge kíséretében indul útnak. Egyébként az út teljesen veszélytelennek ígérkezett. Úgy látszott, hogy az egyedüli félelmetes vadállatok, a jegesmedvék, még a földrengés idején valamennyien elhagyták a szigetet. Két nő tehát bátran kimerészkedhetett itt, a Bathurst-fok körül, egy mindössze néhány óráig tartó kis kirándulásra.

Madge minden megjegyzés nélkül elfogadta Paulina Barnett asszony javaslatát, és a két nő - anélkül, hogy erről bárkit is értesített volna, reggel nyolc órakor, egyszerű hókéseikkel felfegyverkezve, oldalukon a kulaccsal és az elemózsiás tarisznyával - leereszkedett a Bathurst-fok lejtőjén, és nyugatnak fordult.

A nap már bágyadtan vánszorgott a láthatáron, mert legmagasabb pontjáig csak alig néhány fokot emelkedett. De tiszta, átható, rézsútos sugarai még olvasztották a vékony, friss hóréteget, azokon a helyeken, amelyek közvetlenül voltak kitéve a hatásuknak.

Számtalan madár, lumma, viharmadár, vadliba és vadkacsa csapatostul röpködött, s élénkítette az elhagyatott tengerpartot. Tele volt a lég a szárnyasok csevetelésével, amint szakadatlanul hol a tenger, hol meg a lagúna fölé szálltak, aszerint, hogy az édes vagy a sós víz csábította őket éppen.

Most láthatta csak Paulina Barnett asszony, mennyi rengeteg prémes állat, nyuszt, hermelin, pézsmapocok, róka él a Reménység-erőd környékén. A kereskedelmi ügynökség könnyűszerrel megtölthette volna velük a raktárait. De mire jó ez most már? Ezek az ártatlan állatok megértették, hogy senki sem üldözi itt őket, félelem nélkül jöttek-mentek, sőt még az erőd kerítését is megközelítették, s egyre barátságosabbá váltak. Ösztönük kétségtelenül megértette velük, hogy foglyok ők ezen a szigeten, éppúgy, mint annak lakói, és a közös sors közelebb hozta őket. De volt itt valami elég furcsa dolog, amit Paulina Barnett asszonynak feltétlenül észre kellett vennie, mégpedig az, hogy Marbre és Sabine, ez a két szenvedélyes vadász minden további nélkül engedelmeskedett a hadnagy parancsának, amely előírta nekik, hogy mindenképp kíméljék a prémes állatokat, s úgy látszott, mintha még csak a legcsekélyebb vágyuk se lenne egy-két puskalövéssel üdvözölni ezeket az értékes vadakat. Igaz, hogy a sarki róka meg a többi prémes állat még nem öltözött a dús, téli bundájába, ami jelentősen csökkentette az irhájuk értékét, de ez az ok nem volt elég ahhoz, hogy a két vérbeli vadász rendkívüli közömbösségét megmagyarázza.

Mialatt jól kiléptek, Paulina Barnett asszony és Madge, különös helyzetükről beszélgetve, figyelmesen vizsgálták a tenger formálta homokos partszegélyt. Világosan látható volt, mily sok kárt tett benne minap a tenger. Az újabb földomlások itt-ott tökéletesen felismerhető új töréseket mutattak. Sőt a némely helyütt szétporladt fövenypart még nyugtalanító mértékben le is süllyedt, úgyhogy most hatalmas hullámok hömpölyögtek ott, ahol ezelőtt a függőlegesen meredek part áthághatatlan akadályt állított elébük. Kétségtelen volt, hogy a sziget némely része beomlott, s hogy ezek a részek most már éppen csak hogy érintik az átlagos tengerszintet.

– Kedves jó Madge-em - fordult most barátnőjéhez Paulina Barnett asszony, rámutatva arra az óriási területre, amelyen most a hullámok hömpölyögtek -, látod, ez a végzetes vihar még csak súlyosbította a helyzetünket! Most már biztos, hogy a sziget átlagos szintje lassanként süllyed. Már csak idő kérdése a sorsunk! Attól függ, hogy vajon idejében áll-e be a tél? Minden ezen múlik!

– Eljő a tél, leányom - válaszolta Madge, az ő rendíthetetlen hitével. - Nézd, már második éjszaka hull a hó. A hideg odafönn kezdődik, az égben, s én szívesen képzelem el úgy, hogy az Isten küldi le nekünk.

– Igazad van, Madge - folytatta Paulina Barnett asszony -, hinni kell. Nekünk, asszonyoknak, akik nem keressük a dolgok fizikai okát, nem szabad kétségbeesnünk akkor, amikor a tanult férfiak talán kétségbeesnek. Ez a kegyelem állapota. Sajnos, a mi hadnagyunk nem okoskodhat úgy, mint mi. Ő ismeri a dolgok „miértjét”, ő mindent megfontol, kiszámít, felméri, mennyi időnk van még, s én úgy látom, közel van már hozzá, hogy minden reményét elveszítse!

– Pedig milyen erélyes, bátor szívű ember! - felelt Madge.

– Igen - tette hozzá Paulina Barnett asszony -, és ő meg is ment bennünket, hacsak emberi képességek által még megmenthetők vagyunk!

Kilenc óráig Paulina Barnett asszony és Madge négy mérföldnyi utat tett meg. Többször is el kellett hagyniuk a part vonalát, és visszatérni a sziget belsejébe, hogy elkerüljék azokat az alacsony területrészeket, amelyeket már elleptek a tenger hullámai. Néhol a tenger félmérföldnyire is benyúlt, s ezeken a helyeken bizonyára nagyon elvékonyodhatott a jégmező. Így tehát attól lehetett tartani, hogy több ponton átszakad, és akkor, a törés következtében bemélyedéseket vagy új öblöket képez a tengerparton.

Paulina Barnett asszony azt is észrevette, hogy mennél inkább távolodnak a Reménység-erődtől, annál feltűnőbben csökken a prémes állatok száma. Ezek a szegény állatok nyilvánvalóan nagyobb biztonságban érezték magukat az ember közelében, holott azelőtt féltek tőle, most azonban szívesebben tömörülnek az erőd környékén. Egyes állatokat ösztönük nem távolított el idejében erről a veszélyes szigetről, ezek azonban nem voltak sokan. Paulina Barnett asszony és Madge mindazonáltal észrevett messze a síkságon néhány farkast; úgy látszott, ezeket a vad, húsevő bestiákat még a közös veszély érzete sem szelídítette meg. Egyébként ezek a farkasok nem közeledtek a két nőhöz, és csakhamar eltűntek a lagúna délre eső dombjai mögött.

– Mi lesz ezekből az állatokból, amelyek éppúgy a sziget foglyai, mint jómagunk - kérdezte Madge -, s mit csinálnak majd, ha sehol sem lelnek táplálékra, és a tél kiéhezteti őket?

– Hogyha éhesek lesznek? Hidd el nekem kedves Madge-em - válaszolta Paulina Barnett asszony - hogy nincs mit tartanunk tőlük! Mert semmi hiányuk sem lesz élelemben; az a sok nyuszt, hermelin, sarki nyúl, amit mi most kímélünk, mind az ő biztos zsákmányuk lesz. Így tehát aligha kell félnünk a támadásaiktól. Nem! Nem ebben áll a veszély! Ez a mi veszedelmünk, ez a törékeny talaj, amely beomlik, amely bármely percben átszakadhat a lábunk alatt. Ide nézz, Madge! Látod, hogy ezen a helyen hogyan tör előre a tenger, a sziget belseje felé? Hiszen már ennek a síkságnak jó részét ellepik ezek a viszonylag meleg hullámok, s egyszerre rágják-marják felül is meg alul is! Hacsak a hideg idejében meg nem állítja, a tenger nemsokára egybeömlik a lagúnával, és akkor - miután elvesztettük a kikötőnket meg a folyónkat - odalesz a tavunk is!

– De hiszen, ha ez megtörténne - mondta aggódva Madge -, helyrehozhatatlan szerencsétlenség lenne!

– Miért gondolod, Madge? - kérdezte barátnőjére tekintve Paulina Barnett asszony.

– Mivelhogy akkor teljesen meg leszünk fosztva az édesvíztől! - válaszolta Madge.

– Ó, azért édesvízben nem lesz itt hiány, kedves jó Madge-em. Az eső, a hó, a jég, az óceán jéghegyei, sőt magának a szigetünknek az a jégalapja, amely a hátán hord bennünket, ez mind-mind édesvíz! Nem! Megint csak azt mondom neked: nem ebben rejlik a veszély!

Tíz óra tájt Paulina Barnett asszony és Madge az Eszkimó-fok magasságában volt, de legkevesebb két mérföldnyi távolságra a sziget belsejétől, mivel lehetetlen volt a tenger által alaposan megrongált part mentén haladniuk. A két nő kissé elfáradt a sok kerülő úton, hát elhatározták, hogy néhány percre megpihennek, mielőtt visszafordulnának a Reménység-erőd felé. Ezen a helyen egy szamócabokrokkal vegyes kis nyírfa-sarjerdő terült el, alacsony dombocska tetején. A kis magaslatot sárgás moha fedte, s mivel ez a hely ki volt téve a nap sugarainak, már leolvadt róla a hó, így hát alkalmas pihenőhelynek látszott.

Paulina Barnett asszony és Madge egymás mellé ült le egy facsoport aljában, kinyitották a tarisznyát, s testvériesen megosztották szerény elemózsiájukat.

Fél órával később, mielőtt még keletre, az erőd felé vezető útra fordultak volna, Paulina Barnett asszony azt ajánlotta társnőjének, haladjanak felfelé, a tengerpartig, hogy felderíthessék, milyen állapotban van most az Eszkimó-fok. Paulina asszony szerette volna megtudni, hogy ez az előretolt pont ellenállt-e a vihar támadásának, vagy sem. Madge kijelentette, hogy ő ugyan kész bárhová elkísérni az ő leányát, ahová csak kedve tartja, mégis figyelmeztette, hogy ez esetben nyolc-kilenc mérföldnyi távolság választja majd el őket a Bathurst-foktól, s hogy nem lenne helyénvaló nyugtalanítaniuk hosszú távollétükkel Hobson hadnagyot.

Mindennek ellenére, Paulina Barnett asszony - kétségkívül valami előérzettől indíttatva - kitartott a terve mellett, s - amint majd meglátjuk - ezt jól tette. Ez a kis kitérés egyébként legfeljebb rövid fél órával hosszabbítja meg a felderítő út időtartamát.

Paulina Barnett asszony és Madge tehát felállt, és az Eszkimó-fok felé vette útját.

De még alig haladt negyedmérföldnyit a két nő, amikor Paulina Barnett asszony hirtelen megtorpant, és szabályos, teljesen világosan látható lábnyomokra hívta fel Madge figyelmét. Márpedig ezek egészen friss nyomok voltak, nem is lehettek kilenc-tíz órásnál régebbiek, mert hiszen nyilvánvaló, hogy akkor a legutóbbi, éjszakai hóhullás betemette volna őket.

– Miféle állat járt erre? - kérdezte Madge.

– Ez aligha volt állat - válaszolta Paulina Barnett asszony, miközben lehajolt, hogy figyelmesebben szemlélhesse meg a nyomokat. A négylábú állat másféle nyomokat hagy, mint amilyenek ezek itt. Nézd, Madge, ezek egyforma lábnyomok, s könnyű megállapítani, hogy ember lábától származnak!

– De ugyan ki is járhatott erre? - tűnődött el Madge. - Sem katona, sem katonafeleség nem hagyta el az erődöt, és, tekintve, hogy szigeten vagyunk... Bizonyára tévedsz te, leányom. Különben legjobb, ha követjük ezeket a nyomokat, aztán majd meglátjuk, hová vezetnek.

Paulina Barnett asszony és Madge folytatta útját, figyelmesen vizsgálva a lábnyomokat.

Ötven lépés után ismét megálltak.

– No nézd, Madge... - mutatta Paulina Barnett asszony, visszatartva társnőjét -, aztán mondd, hogy tévedtem-e!

A lábnyomok mellett, ott, ahol egy súlyos test nemrég tiporhatta a havat, egészen tisztán kivehető volt egy kéz nyoma!

– Ez egy nő vagy egy gyerek keze nyoma! - kiáltott fel Madge.

– Úgy van! - felelte Paulina Barnett asszony - egy nőé vagy egy gyereké, aki végképp kimerülve, betegen, ereje fogytán összeesett itt... Aztán feltápászkodott ez a szerencsétlen teremtés, és folytatta útját... Nézd! Itt folytatódnak a lábnyomok... és odább ismét többször összerogyott!...

– De ki? Ki volt ez? - kérdezte Madge.

– Mit tudom én - válaszolta Paulina Barnett asszony. - Valami szerencsétlen, aki két-három hónap óta éppúgy foglya ennek a szigetnek, mint mi? De az is lehet, hogy egy hajótörött, akit itt vetettek ki a hullámok, a vihar idején... Emlékezz csak arra a fényre és kiáltásra, amelyről Long őrmester és Hobson hadnagy beszélt!... Gyere, Madge, siessünk, talán egy szerencsétlent kell megmentenünk!...

És Paulina Barnett asszony, nyomában Madge-dzsel, most már futva követte ennek a kínszenvedéssel tett útnak nyomát a hóban, ahol nemsokára már vércsöppekre is akadtak.

– Egy szerencsétlent kell megmentenünk - ismételte a részvétteljes, bátor asszony. Talán pillanatra el is felejtette, hogy ezen a szigeten, amelyet félig már szétmállasztott a víz, amely előbb-utóbb elmerül az óceánban, nincs menekvés sem másnak, sem neki magának?

A talajban látszó lábnyomok az Eszkimó-fokhoz vezettek. Paulina Barnett asszony és Madge figyelmesen követték a nyomokat, de a vérfoltok nemsokára számosabbak lettek, és a lábnyomok eltűntek. Innen már csak elmosódott csapás vezetett a hóban. Innentől kezdve már teljesen elhagyta ereje a szerencsétlent, úgyhogy járni már nem bírt, csak kézzel-lábbal, hasmánt vánszorogva vonszolta magát előre. Itt-ott a ruházata rongyai is látszottak a havon: fókabőr- és szőrmedarabkák.

– Gyerünk! Gyerünk! - sürgetett Paulina Barnett asszony, és a szíve úgy dobogott, hogy majd megszakadt.

Madge követte. Innen már csak vagy ötszáz lépésre volt az Eszkimófok. Már látszott is, amint kirajzolódik, kissé a tenger fölött, az égen. Teljesen elhagyatott volt.

Nyilvánvalónak látszott, hogy a két nő követte lábnyomok egyenest a hegyfokra vezetnek. Paulina Barnett asszony és Madge futva ért oda. Semmi, még mindig semmi. De a lábnyomok, közvetlenül a hegyfok alján, közvetlenül a dombocska alatt, amely lezárta, jobbra fordultak, s csapást tiportak a tenger felé.

Paulina Barnett asszony jobb felé szaladt, de abban a pillanatban, mikor kibukkant a tengerpartra, Madge, aki követte, s nyugtalan tekintettel nézett körül, kezénél fogva visszatartotta.

– Maradj! - szólt rá.

– Nem, Madge, nem! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony, akit valamiféle ösztön szinte akarata ellenére vitt előre.

– Maradj, leányom, és nézd! - felelte Madge, és még erősebben tartotta vissza társnőjét.

Az Eszkimó-foktól ötven lépésnyire, közvetlenül a part szegélyén rémesen mormogó, óriási, fehér tömeg mozgolódott.

Jegesmedve volt, hatalmas példány. A két nő mozdulatlanul, rémülten meredt rá. A gigantikus nagyságú állat valami szőrmecsomóféle tömeg körül forgolódott, amely ott hevert a hóban; aztán felemelte, visszaejtette, szaglászta. A szőrmerakást egy rozmár tetemének lehetett nézni.

Paulina Barnett asszony és Madge nem tudta, mire vélje ezt, nem tudták, tovább menjenek-e. Most a medve nagyot szorított a tetemen, mire valami kámzsaféle alól egy fej bújt elő, hosszú, barna haja szétterült a hóban.

– Nő! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony, és már oda is akart rohanni a szerencsétlenhez, mert mindenáron tudni szerette volna, él-e vagy halott!

– Maradj! - szólt rá ismét Madge, és visszatartotta. - Csak maradj! Nem bántja!

S valóban, a medve figyelmesen nézegette a testet, beérte azzal, hogy megfordítsa, s mintha csak nem is gondolna arra, hogy rettentő karmaival szétszaggassa. Majd elment tőle, s újra visszacammogott hozzá! Mintha azon tűnődne, mihez kezdjen vele. Észre sem vette a két nőt, akik szörnyű rémülettel nézték a jelenetet.

Most hirtelen reccsenés hallatszott. Mintha csak földrengés rázta volna meg a talajt. Azt lehetett volna hinni, hogy az egész Eszkimó-fokot menten elnyeli a tenger...

A szigetnek egy óriási darabja vált el a parttól, hatalmas jégtömeg, amelynek súlypontja eltolódott a fajsúlyváltozás következtében, s most útnak indult az áramlatban, magával ragadva a medvét és a nőt!

Paulina Barnett asszony felsikoltott, és a leszakadt jégtömeg felé akart rohanni, mielőtt az még kiér a nyílt tengerre.

– Állj meg! Itt maradsz, leányom! - ismételte higgadtan Madge, s görcsösen szorító kézzel tartotta vissza.

A jégtömb törése okozta dörrenés hangjára a medve hirtelen meghátrált; rémes morgással hagyta ott a testet, és a tengerpart felé ügetett, amelytől már jó negyvenlábnyi távolság választotta el; mint ahogyan ezt a rémült állat teszi, futva megkerülte az úszó jégtáblaszigetecskét, karmaival tépte a talajt, hogy csak úgy röpködött körülötte a hó meg a homok, és visszatért a tetemhez.

Majd, a két nő legnagyobb megdöbbenésére az állat ruházatánál fogva megragadta a testet, szájával felemelte, a sziget partjával szemben levő jégtábla széléig hurcolta, s ott belevetette magát a tengerbe.

A jegesmedve - hatalmas erejű, kitűnő úszó lévén, mint minden sarkvidéki fajtája - néhány tempóval elérte a sziget partját. Erős rándítással terhével együtt sikerült kikapaszkodnia a partra, s ott letette a magával cipelt tetemet.

Paulina Barnett asszony most már nem bírt magával, s ebben a pillanatban, ügyet se vetve arra, hogy szembekerül a veszedelmes vadállattal, kiszakította magát Madge kezéből, és a part felé rohant.

A medve, mikor meglátta, hátsó lábaira emelkedett, és egyenest feléje indult. Azonban tőle tíz lépésnyire megállt, megrázta óriási, busa fejét, majd - mintha csak azon rettenet folytán, amely a sziget egész állatvilágát átalakította, ő is elvesztette volna természetes vadságát - megfordult, tompa dörmögést hallatott, s békésen elcammogott a sziget belseje felé, még csak hátra se nézett.

Paulina Barnett asszony nyomban odarohant a hóban heverő testhez.

Sikoltás szakadt ki torkából. - Madge! Madge! - kiáltotta.

Madge is odasietett, és megnézte az élettelen női testet. Kalumah volt, a fiatal eszkimó nő.