TÍZ NAPIG VIHARBAN

Az augusztus 17 és 20-a közti négy napon állandóan szép volt az idő és elég meleg is. A láthatáron szálló köd nem sűrűsödött felhőkké. Egyenest ritkaságnak számított, hogy ilyen magas északi szélesség alatti vidéken ilyen sokáig maradjon derűs a légkör. Érthető, hogy ezek az időjárási viszonyok nem voltak ínyére Hobson hadnagynak.

De augusztus 21-én közeli időváltozást jelzett a barométer, a higanyoszlop hirtelen szállt le néhány fokkal. Másnap azonban emelkedett, aztán ismét süllyedt, és csak 23-án vált állandóvá süllyedése.

Végre augusztus 24-én párás lett a levegő. A pára lassan felhővé sűrűsödött, és ahelyett, hogy szétoszlott volna, beborította az eget. A nap legmagasabb pontján elfátyolozódott, úgyhogy Hobson hadnagy nem volt képes elvégezni a helyzetmeghatározást. Másnap északnyugatira váltott a szél, sivítva söpörte az eget, s ha olykor elállt, zuhogni kezdett a zápor. A hőmérséklet mindamellett nemigen változott észrevehetően, és a hőmérő 54 Fahrenheit (+12 Celsius) fokot mutatott.

Szerencsére már elvégezték a tervbe vett munkálatokat, és Mac Nap is épp most fejezte be a bárka vázának megépítését; a váz már be is volt deszkázva, és bordákkal is el volt látva. Sőt már be lehetett szüntetni a húsnak szánt vad űzését is, mert elég tartalék készletük volt. Egyébként az idő is egyre kedvezőtlenebbé vált a vadászatra; süvített a szél, zuhogott az eső, gyakran meg olyan sűrű köd gomolygott, hogy le kellett mondaniuk arról, hogy elhagyják az erőd övezetét.

Augusztus 27-én délelőtt, amikor Paulina Barnett asszony látta, miként növekszik óráról órára a tomboló vihar dühe, megkérdezte a hadnagyot:

– Mi a véleménye erről az időváltozásról, hadnagy úr? - Nem lehet, hogy ez a javunkra szolgál?

– Hát ezt bizony nem merném állítani - válaszolt Hobson hadnagy -, de felhívom a figyelmét arra, asszonyom, hogy nekünk minden jobb, mint ez a gyönyörű idő, amikor a nap egyre csak melegíti a tenger vizét. Egyébként úgy látom, hogy a szél kitartóan északnyugatról fúj, és mivel vadul fúj, a mi szigetünk, már csak a tömege folytán is, nem menekülhet a hatása alól. Nem lennék tehát meglepve, ha a sziget közeledne az amerikai szárazföldhöz.

– Sajnos, nem állapíthatjuk meg naponta a földrajzi helyzetünket - szólt közbe Long őrmester. - Ebben a sűrű ködben nincs már se nap, se hold, se csillag! Hát tessék aztán magasságot mérni ilyen körülmények között!

– Igaz, Long őrmester - felelte Paulina Barnett asszony -, de ha földet pillantanánk meg, garantálom magának, hogy felismernénk. Egyébként, bármilyen föld lenne is az, boldogan köszöntenénk. Úgy számíthatunk, hogy akkor ez a föld minden bizonnyal Orosz-Amerika valamelyik része, valószínűleg Nyugat-Georgia lenne.

– Ez valóban feltehető - folytatta Jasper Hobson -, mert szerencsétlenségünkre a Jeges-tengernek ezen a részén sehol sincs sziget, még egy szigetecske sem, sőt még csak egy szikla sem, ahol megkapaszkodhatnánk!

– Ugyan már! De hát miért ne vihetne bennünket ez a mi járművünk egyenest Ázsia partjára? - mondta Paulina asszony. - Vajon az áramlatok sodrában nem csúszhatna-e át a Bering-szoros bejáratán, hogy aztán a csukcsok földjéhez forrassza a fagy?

– Nem, asszonyom, azt már nem - válaszolta Hobson hadnagy. - Ez a mi jégmezőnk nemsokára találkozik a Kamcsatka-tengeráramlattal, akkor aztán gyorsan visszasodródik északkeletnek, ami igen keserves lenne. Nem. Az a valószínű, hogy az északnyugati szél nyomására majd Orosz-Amerika partjaihoz közeledünk!

– Ügyelnünk kell, Hobson úr - tanácsolta útitársnője -, a lehetőséghez képest megállapítani útirányunkat.

– Vigyázunk mi, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, jóllehet, ezek a sűrű ködfellegek különösen korlátozzák a megfigyelőképességünket. Egyébként, ha partra vetődünk, az ütközés olyan hatalmas lesz, hogy azt feltétlenül megérezzük. Reméljük, hogy abban a pillanatban nem törik darabokra a sziget! Mert bizony ez a veszély fennáll! De végül is, ha megtörténik, észrevesszük. Addig meg mit sem tehetünk.

Ugyebár azt nem is kell mondanunk, hogy ez a beszélgetés nem a közös nagyteremben folyt le, ahol munkaidejük alatt a közlegények nagy része és az asszonyok tartózkodtak. Saját szobájában beszélgetett Paulina Barnett asszony ezekről a dolgokról, s a szoba ablaka az övezet elülső részére nyílt. A homályos ablakon át alig szűrődött be valami csekély nappali világosság. Odakinn úgy dörgött a vihar, mint a leomló lavina. Szerencsére a Bathurst-fok védelmezte a házat az északkeleti szélviharok ellen. A hegyfok csúcsáról leporladt homok és föld azonban a tetőre hullott, s úgy kopogott rajta, mint a jégeső. Mac Nap megint aggodalmaskodni kezdett a kéményei miatt, különösen a konyha kéményét féltette, mert annak folyton működnie kell. A szél zúgásába a partot csapkodó tenger borzalmas dörgése vegyült. A vihar orkánná erősödött.

Augusztus 28-án Jasper Hobson a szélvihar dühöngése ellenére is feltétlenül fel akart mászni a Bathurst-fokra, hogy a láthatárral együtt a tengert és az eget is kikémlelje. Úgy burkolózott be a ruházatába, hogy a szörnyű szél bele ne kaphasson, aztán kimerészkedett a szabadba.

A hadnagy a belső udvaron áthaladva minden nagyobb fáradság nélkül jutott el a hegyfok lábáig. A szüntelenül hulló föld és homokszemcsék teljesen elvakították, de a vastag sziklafal védelmében legalább nem kellett egyenest szembeszállnia a széllel.

De hátra volt még a neheze! Jasper Hobsonnak most az ezen az oldalon csaknem függőleges meredek hegyen kellett felkapaszkodnia. Mégiscsak megbirkózott vele, s fűcsomókba kapaszkodva felért a hegyfok csúcsára. Ám itt már akkora erővel őrjöngött az orkán, hogy a hadnagy sem állni, sem ülni nem tudott. Nem volt más hátra, hasra kellett feküdnie, mégpedig fordítva a lejtőn; görcsösen kapaszkodott a bokrokba, így éppen csak hogy a feje tetejét tépte a szélvihar.

Jasper Hobson áttekintett a feje fölött folyékony ponyvaként tovaszálló ködfellegen. Az óceán és az égbolt valóban rettenetes látványt nyújtott; fél mérföldnyire a hegyfoktól a köd és a tenger egybeolvadt. Feje fölött alacsonyan gomolygó felhőket látott a hadnagy, amint szörnyű sebességgel rohantak, míg a zeniten mozdulatlanul lógtak a hosszan elnyúló párafüggönyök. Olykor néhány pillanatra minden elcsendesült a levegőégben, s ilyenkor nem hallatszott más, csak a hullámverés süketítő döreje, amint tajtékzó erővel zúdultak egymásnak a hullámok. Majd páratlan dühvel folytatta tombolását a vihar, és Hobson hadnagy úgy érezte, hogy remeg a föld. Voltak olyan percek, amikor már csaknem vízszintes sugarakban s oly vadul zuhogott a zápor, hogy ezernyi apró vízesést képezett, amelyeket géppuskatűzként vert a szél.

Hát ez bizony orkán volt a javából! Onnan jött valahonnan, az ég legcudarabb szögletéből. Ez az északkeleti szél még sokáig garázdálkodhat, hosszú ideig dúlhatja a légkört. De Jasper Hobson nem panaszkodott. Ő, aki más körülmények között szörnyűnek találta volna ezt a pusztító vihart, most tapsolt neki! Ha a sziget ellenáll - amit remélni lehetett -, akkor elkerülhetetlenül délnyugati irányba veti vissza ez a szélnyomás, amely hatalmasabb a tengeráramlat erejénél; márpedig ott, délnyugat felé van a szárazföld, a menekvés! Igen, neki is, társainak is, valamennyiüknek az kell most, hogy addig tartson ez a vihar, míg partra nem veti őket. Valahol. Mindegy, hogy hol. Ez a vihar, amely bármely hajónak a pusztulását jelentené, a menekülést hozhatja az úszó szigetnek.

Vagy negyedóráig hasalt ott Jasper Hobson az orkán ostorcsapásai s a tengervíz és a zápor zuhanya alatt, olyan kétségbeesett erővel kapaszkodva a talajba, mint a vízbefúló, hogy felmérhesse végre, milyen lehetőségeket ígér ez a vihar. Majd lemászott, lekúszott a hegyfok oldalán, homokförgeteg közepette futott át az udvaron, és visszatért a házba.

Jasper Hobsonnak első dolga volt közölni társaival, hogy úgy látszik, a vihar még nem érte el dühöngésének tetőpontját, és számíthatnak rá, hogy napokig is eltarthat. De ezt olyan furcsa hangon adta társai tudtára a hadnagy, mintha csak valami jó újságot közölne, és az erőd lakói akaratlanul is meglepődtek, mikor parancsnokukra tekintettek. Hadnagyuk valóban olyan arcot vágott, mint aki az elemeknek ezt a harcát a legnagyobb örömmel fogadja. Augusztus 30-án, ismét szembeszállva a szélviharral, Jasper Hobson visszatért, ha nem is a Bathurst-fok csúcsára, de legalább a tengerpart szegélyére. Ezen a hosszú, rézsútosan verdeső hullámok határolta, rendkívül meredek parton valami hosszú fűfélét vett észre, amely eleddig ismeretlen volt a sziget növényvilágában.

A fű még friss volt! A tengeri moszat hosszú szálai, melyek s ehhez kétség sem fér - nemrég szakadtak le az amerikai szárazföldön! Tehát a kontinens már nem lehet messze! Vagyis ez azt jelenti, az északkeleti szél kitaszította a szigetet abból a tengeráramlatból, amelynek sodrásában mostanáig haladt! Ó, Kolumbus Kristóf maga sem érezhetett ennél nagyobb szívbéli örömet, mint a mi hadnagyunk most, amikor ezekkel a vándorló füvekkel találkozott, amelyek a föld közelségét hozták hírül.

Jasper Hobson visszatért az erődbe, s közölte felfedezését Paulina Barnett asszonnyal és Long őrmesterrel. Ebben a pillanatban már csaknem kedvet kapott ahhoz, hogy mindent bevalljon társainak, annyira biztosnak érezte a megmenekülésüket. De valami előérzet végül mégiscsak visszatartotta. Hallgatott.

A teljes elzártságnak ezeken a végeérhetetlen napjain sem ültek ölbe tett kézzel az erőd lakói. A belső munkálatokkal foglalatoskodva töltötték idejüket. Olykor lecsapoló árkokat is ástak az udvaron, hogy a ház és a raktárak között felgyülemlett vizet levezethessék. Mac Nap, egyik kezében szög, a másikban kalapács, szüntelenül járkált, vizsgálgatva, hogy a ház melyik zugában van szükség valami reparálásra. Így dolgozgattak egész nap, rá se hederítettek arra, hogy odakünn dühöng a vihar. De amikor beállt az éj, mintha az orkán ereje megkétszereződött volna! Lehetetlen volt aludni. A szélrohamok úgy döngölték a házat, mintha bunkócsapások érnék. A hegyfok és az erőd között néha légörvények keletkeztek. Úgy érezték, mintha tornádószerű forgószél karolná halálos ölelésébe a házat. A közfalak recsegtek-ropogtak, a gerendák azzal fenyegettek, hogy szétesnek, már-már attól lehetett tartani, hogy az egész épület darabokra szakad. Ettől rettegett állandóan az ácsmester, s embereivel együtt szüntelenül résen kellett állnia.

Jasper Hobsont nem a ház állapota aggasztotta, hanem sokkal inkább azé a talajé, amelyen épült. Most már valóban olyan irgalmatlan volt a vihar, a tenger oly szörnyűséges, hogy a jégmező szétmállásától kellett tartani. Lehetetlennek látszott, hogy az óceán szüntelen szintváltozásainak kitett óriási jégtömb, amely alapjában morzsolódva egyre vékonyodott, még hosszú ideig ellen tudjon állni. Kétségtelen, hogy a sziget óriási tömege folytán, lakói, akiket hord, nem érezték a hullámok tobzódását, de azért megszenvedték a magukét. Most már tehát csak az volt a kérdés: kitart-e vajon a sziget addig, míg partra veti a vihar? Vajon nem törik-e darabokra, mielőtt még elérné a szárazföldet?

Kétségtelen volt, hogy a sziget mindeddig ellenállt. Éppen ezt magyarázta határozott hangon Jasper Hobson Paulina Barnett asszonynak. Ha valóban bekövetkezett volna a szerencsétlenség, hogy a sziget szétesik, ha a sziget kisebb jégmezőkre töredezik, ha számos apró szigetecskévé válik, akkor ezt a Reménység-erőd lakói azonnal észrevették volna, mert a sziget darabjai közül az az egy, amelyen ők ott maradnak, már jócskán megérezné s alaposan megszenvedné a viharos tenger hullámait, a sziget bukdácsolása, himbálózása éppúgy megkínozta volna őket, mint a viharos tengeren küszködő hajó utasait. Márpedig mindezt nem érezték. Hobson hadnagy az ő napi megfigyelései közben sohasem észlelt a sziget haladásában semmiféle mozgást, sőt még csak egyetlen rázkódtatást vagy valamiféle remegést sem; a sziget olyan szilárdnak, olyan mozdulatlannak tűnt, mintha a földszoros még mindig az amerikai szárazföldhöz kapcsolná.

De ha mindeddig nem is következett be a törés, ez korántsem jelentette azt, hogy bármely pillanatban meg ne történhetnék!

Jasper Hobsont most egyetlen gondolat foglalkoztatta: azt szerette volna megtudni, vajon az északkeleti szélnyomás által a tengeráramlatból kivetett Viktória-sziget közeledett-e a parthoz? Mert most már valóban minden reményük ebben az eshetőségben volt. De érthető, hogy a nap, hold, csillagok nélkül mit sem értek a műszerek, és a sziget jelenlegi földrajzi fekvését lehetetlen volt meghatározni. Ha tehát közelednek is a szárazföldhöz, ezt csakis akkor fogják megtudni, ha már megpillantják a földet, és Hobson hadnagy még arról sem szerezhetne a kellő időben tudomást - hacsak nem éreznék a parthoz ütődést -, ha a veszélyes déli területek felé vinné őket az áramlat. Annyi biztos, hogy a Viktória-sziget iránya nem változott jelentősen. A Bathurst-fok még mindig északnak nézett, mint akkor, amikor Amerika földjének előretolt pontját képezte. Így tehát nyilvánvaló volt, hogy a sziget, ha kiköt valahol, azzal a déli részével ér partot, amely a Michel-fok és az azelőtt a Rozmárok öblének támaszkodó hajlat között terül el. Egyszóval az egykori földszorosnál megy majd végbe a csatlakozás. Így tehát fontossá és időszerűvé vált felderíteni, mi is történt azon az oldalon.

Tehát - bármily szörnyen dühöngött is a vihar - Jasper Hobson elhatározta, hogy elmegy a Michel-fokra. De amikor magát erre a felderítő vállalkozásra elszánta, azt is eltökélte, hogy társai előtt eltitkolja útjának valódi okát. Csak Long őrmester kísérhette el...

Aznap, vagyis augusztus 31-én délután négy óra tájt, Jasper Hobson hadnagy, minden eshetőségre készen, hívatta az őrmestert, aki be is jött a szobájába.

– Long őrmester - szólt hozzá -, feltétlenül szükséges, hogy késedelem nélkül meghatározzuk a Viktória-sziget földrajzi helyzetét, vagy legalább annyit, hogy vajon ez a szélnyomás - miként én azt reméltem - közelebb vitte-e az amerikai szárazföldhöz.

– Ezt én is valóban szükségesnek látom - felelte az őrmester -, mégpedig minél előbb, annál jobb.

– Vagyis kénytelenek vagyunk felkeresni a sziget déli részét - folytatta Jasper Hobson.

– Kész vagyok rá, hadnagy úr.

– Tudom, Long őrmester, hogy maga mindig is kész végrehajtani egy feladatot. De most maga nem egyedül megy. Az a helyes, ha ketten megyünk, arra az esetre, hogy ha valahol földet pillantunk meg, sürgősen értesítenünk kell erről társainkat. Aztán... úgy jó, ha magam is látom... Együtt megyünk.

– Ahogy tetszik, hadnagy úr, és akkor, amikor jónak látja.

– Ma este kilenc órakor indulunk, amikor embereink már valamennyien alszanak...

– Persze, hiszen jó részük velünk akarna tartani - mondta Long őrmester -, márpedig nekik nem kell tudni, mi az oka annak, hogy ilyen messzire megyünk hazulról.

– Nem. Nem szabad tudniuk - felelte Jasper Hobson -, és hacsak lehet, én végig meg akarnám kímélni őket a mi szörnyű helyzetünk fölötti nyugtalankodástól.

– Ebben egyetértünk, hadnagy úr.

– Hozzon magával tűzszerszámot és taplót, hogy ha szükség van rá, jelet adhassunk, abban az esetben, ha valahol délen föld mutatkoznék.

– Igenis.

– Felderítő utunk vesződséges lesz, őrmester.

– Nehéz lesz, az biztos, de nem számít. - Apropó, hadnagy úr, és mi lesz a mi útitársnőnkkel?

– Vele nem akarom közölni ezt - válaszolt Jasper Hobson -, mert jól tudom, hogy akkor velünk akarna tartani.

– Márpedig az lehetetlen! - kiáltott fel az őrmester - nem nőnek való a küszködés ebben a cudar szélviharban! Tessék nézni, most még meg is kétszereződött az ereje!

Valóban, a házat úgy rázta az orkán, hogy már attól lehetett tartani, ledönti cölöpeiről.

– Nem! - határozott Jasper Hobson. - Az a derék asszony nem jöhet velünk. Nem szabad velünk tartania. De ha jobban meggondolom a dolgot, mégiscsak jobb lesz, ha közöljük vele tervünket. Tudnia kell róla, arra az esetre, ha útközben valami baj történne velünk...

– Igen, hadnagy úr, ez a helyes! - válaszolt Long őrmester. - Nem szabad semmit eltitkolnunk előle - és... arra az esetre, ha nem jönnénk vissza...

– Szóval hát kilenc órakor, őrmester.

– Kilenc órakor!

Long őrmester katonásan tisztelgett és elment.

Valamivel később Jasper Hobson, Paulina Barnett asszonnyal beszélgetve közölte vele a felderítő út tervét. Miként azt várta, a bátor asszony mindenáron vele akart tartani, vele együtt akart szembeszállni a tomboló viharral. A hadnagy nem is kísérelte meg lebeszélni azzal az érveléssel, hogy ilyen körülmények között mekkora veszélyeket rejt ez az expedíció, beérte azzal a megjegyzéssel, hogy az ő távollétében elengedhetetlen Paulina Barnett asszony jelenléte az erődben, s tőle függ, ha itt marad, hogy a hadnagy némi lelkinyugalommal indulhat útjára. Ha útközben valami szerencsétlenség érné, akkor legalább biztos lehet benne, hogy útitársnője, akinek helyén van a szíve, helyettesítheti őt társaiknál.

Paulina Barnett asszony megértette ezt, s nem makacskodott tovább. Mindamellett arra kérte Jasper Hobsont, hogy ne bocsátkozzék oktalan kalandokba, emlékeztette arra, hogy ő ennek az erődnek parancsnoka, hogy tehát az élete nemcsak az övé, hanem azzal mindőjük üdvét szolgálja. A hadnagy megígérte, hogy óvatos lesz, amennyire a helyzet megengedi, de feltétlenül szükséges, hogy a sziget déli részének felderítését haladéktalanul elvégezze, és el is végzi. Holnap Paulina Barnett asszony csupán annyit mond majd a társaiknak, hogy a hadnagy és az őrmester azzal a szándékkal kelt útra, hogy még a tél beállta előtt egy utolsó felderítést végezzenek.