AZ 1860. JÚLIUS 18-I NAPFOGYATKOZÁS

A köd még mindig nem szállt fel. Átlátszatlan párafüggöny takarta el a napot, s ez a körülmény szüntelenül kínozta az „ő” napfogyatkozásáért sóvárgó csillagászt. Sőt néha olyan sűrű köd ereszkedett a tájra, hogy az erőd udvaráról még a hegyfok csúcsát sem lehetett látni.

A hadnagy egyre nyugtalanabb lett. Most már nem is kételkedett abban, hogy az Összekötő-erődből útnak indított szállítóosztag eltévedt a jégpusztaságon. S ehhez még a bizonytalanság aggodalma és valami szomorú előérzet kínozta a hadnagy lelkét. Erélyes férfi volt, s most mégis valami félelem lett úrrá rajta, ha a jövőre gondolt. De miért? Ezt maga sem tudta volna megmondani. De hiszen eleddig úgy látszott, hogy minden sikerül neki. Lám, az áttelelés viszontagságai ellenére is, kis telepének minden tagja kitűnő egészségnek örvend. Semmiféle egyenetlenkedés nem férkőzött társai közé, s ezek a jóravaló emberek buzgón látták el feladataikat. A területen rengeteg a vad. A prémszerzés szép sikerrel járt, és a Társaság igazán sokra becsüli majd az ügynöke által elért eredményeket. Még abban az esetben is, ha a Reménység-erődöt nem látnák el élelemmel, maga a vidék elég élelemforrást nyújtana ahhoz, hogy ne nagyon kelljen félni a második áttelelés kilátásaitól. Miért vesztette el hát az önbizalmát Hobson hadnagy?

Paulina Barnett asszonnyal többször is tanácskozott erről. Paulina asszony úgy igyekezett megnyugtatni a hadnagyot, hogy a fentebb említettekre hivatkozott. Ezen a napon is, amikor együtt sétáltak a tengerparton, egyre kitartóbban vette védelmébe a Bathurst-fok és az annyi vesződséggel létrehozott kereskedelmi ügynökség dolgát.

– Igen, asszonyom, úgy van, önnek teljesen igaza van - válaszolta Jasper Hobson. - De az ember nem vehet erőt az előérzetein! Pedig reám igazán nem lehet azt mondani, hogy rémképeket látok. Katonai pályafutásom alatt számtalanszor kerültem válságos helyzetbe anélkül, hogy akár csak egy percig is nyugtalankodtam volna. Nos hát, most először történik velem, hogy nyugtalanít a jövő. Ha valami határozott veszedelemmel kellene szembenéznem, akkor nem félnék. De ilyen ismeretlen, meghatározatlan veszedelem, amelynek csak az előérzetével kell küzdenem!...

– De miféle veszedelem? - kérdezte Paulina Barnett asszony. - Mitől fél ön voltaképpen? Emberektől? Állatoktól? Az elemektől?

– Állatoktól? Semmiképpen - felelte a hadnagy. - Inkább azoknak van félnivalójuk a Bathurst-fok vadászaitól. Emberektől? Nem. Ezen a területen egyáltalán nem élnek mások, mint eszkimók, és az indiánok is csak ritkán merészkednek erre...

– Emlékeztetem arra, hadnagy úr - folytatta Paulina Barnett asszony -, hogy azok a kanadaiak, akiknek látogatásától ön bizonyos mértékig félt a szép tavasz idején, még csak azok sem tértek vissza.

– Amit sajnálok, asszonyom!

– Micsoda! Ön sajnálja, hogy nincsenek itt ezek a versenytársai, akiknek a Társaság iránti magatartása nyilvánvalóan ellenséges?

– Asszonyom - válaszolta a hadnagy -, sajnálom is meg nem is!... Ezt meglehetősen nehéz megmagyarázni! Vegye figyelembe, hogy az Összekötő-erődbeli szállítóosztagnak ide kellett volna érkeznie, s mind a mai napig nem érkezett meg. Ugyanígy áll a dolog a Saint Louis-i Prémkereskedelmi Társaság ügynökeivel is, akik szintén jöhettek volna, s ugyancsak nem jöttek. Ezen a nyáron még csak egyetlen eszkimó sem látogatta a tengerpartnak ezt a szakaszát.

– És ebből ön mit következtet, hadnagy úr? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Azt, asszonyom, hogy talán nem lehet „olyan könnyen” eljutni a Bathurst-fokig és a Reménység-erődig, mint ahogyan azt óhajtanánk!

Az utazónő ránézett a láthatóan gondterhelt arcú hadnagyra, aki különös hangsúlyozással húzta alá azt a szót, hogy „könnyen”.

– Hobson hadnagy - mondta neki -, mivel ön semmitől sem fél, sem az állatoktól, sem az emberektől, tehát akkor azt kell hinnem, hogy az elemektől...

– Asszonyom - felelte Jasper Hobson -, nem tudom, meghibbant-e az agyam, vagy az előérzeteim veszik el tiszta látásomat, de úgy tűnik nekem, hogy ez itt különös egy vidék. Azt hiszem, hogy ha jobban ismerem, nem telepedtem volna itt le. Már felhívtam az ön figyelmét azokra a sajátosságokra, amelyek megmagyarázhatatlannak látszanak számomra, például, hogy ezen a területen sehol sincs egyetlen darab kő sem, és hogy olyan élesen határolt a tengerpart! A szárazföld ezen részének ősalakulata nem látszik világosnak előttem! Jól tudom, hogy egy vulkán közelsége bizonyos jelenségeket hozhat létre... Emlékszik még arra, amit a dagályt illetően mondtam önnek?

– Minden szavára, hadnagy úr.

– Ott, ahol a tengernek, ezen partok kutatóinak megfigyelései szerint dagály idején tizenöt-húsz lábbal kellene emelkednie, alig egy lábbal magasabb a vízszint!

– Kétségtelenül - felelte Paulina Barnett asszony -, de ön akkor megmagyarázta nekem, hogy ez a szárazföld különös alakjával, a szorosok összeszűkülésével...

– Megkíséreltem magyarázatot találni rá, ennyi az egész! - felelte Hobson hadnagy -, de tegnapelőtt egy még valószínűtlenebb tüneményt figyeltem meg, olyan jelenséget, amit nem vagyok képes megmagyarázni önnek, s kétlem, hogy akár nálam nagyobb tudósok is meg tudnák magyarázni.

Paulina Barnett asszony ránézett Hobson hadnagyra...

– De hát mi történt? - kérdezte.

– Tegnapelőtt, asszonyom, a telihold napja volt, és a dagálynak a csillagászati évkönyv szerint igen erősnek kell lennie! Nos, a tenger nem emelkedett egy lábnyival, mint máskor, egyáltalán semmivel sem emelkedett.

– Ön tévedhet - figyelmeztette a hadnagyot Paulina Barnett asszony.

– Nem tévedtem. Magam figyeltem meg. Tegnapelőtt, július 4-én nulla volt a dagály a Bathurst-foki tengerparton, abszolút semmi!

– És ön mit következtet ebből, hadnagy úr? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Azt következtetem belőle, asszonyom - válaszolt a hadnagy -, hogy a természet törvényei megváltoztak, vagy pedig... hogy ez a vidék különös helyzetben van... Vagy még inkább, én nem következtetek..., nem magyarázok..., mit sem értek..., és... nyugtalan vagyok!

Paulina asszony nem faggatta tovább Hobson hadnagyot. Nyilvánvaló volt, hogy a dagály teljes elmaradása megmagyarázhatatlan, természetellenes, mint ahogyan természetellenes lenne, ha délvidéken a déli órákban elmaradna a napsütés. Hacsak a földrengés nem változtatta meg ennyire a sarkvidéki tengerpart kialakulását... De ez a feltevés nem elégítheti ki a földi jelenségek komoly megfigyelőjét.

Ami pedig azt illeti, hogy a hadnagy tévedett volna megfigyelésében, hát ez elfogadhatatlan érv; még ugyanaz nap, július 6-án Paulina Barnett asszony és a hadnagy a tengerparton letűzött jelek segítségével megállapította, hogy a dagály, amely most egy éve legalábbis egy lábnyi magasságra emelkedett, most nulla volt, teljesen a semmivel egyenlő!

Ennek a megfigyelésnek titkát megőrizték. A hadnagy nem akarta, hogy bármiféle nyugtalanság zavarja társai kedélyét, s ebben igaza volt. De azok gyakran láthatták a hadnagyot, amint egymagában, csendben, mozdulatlanul ül a hegyfok csúcsán, s figyeli a nyílt tenger csapkodó hullámait.

Július folyamán fel kellett függeszteni a prémes állatok vadászatát. A nyuszt, a róka meg a többi már elvesztette téli szőrzetét. Be kellett érniük a húsnak való vad vadászatával, mint amilyen a karibu, a sarki nyúl és a többiek, amely állatok valami fura szeszélyből - amelyet még Paulina Barnett asszony is észrevett - a szó szoros értelmében valósággal egymás hegyén-hátán tolongtak a Bathurst-fok környékén, holott a folyvást durrogó puskáknak végre is el kellett volna riasztani onnan őket.

Július 15-ig a helyzet nem változott. Az Összekötő-erőd felől semmi újság. A várva várt szállítóosztag nem érkezett meg. Jasper Hobson elhatározta, hogy megvalósítja tervét: ha Craventy kapitány nem jön őhozzá, akkor ő megy Craventy kapitányhoz.

Ennek a kis osztagnak vezetője természetesen csakis Long őrmester lehetett. Az őrmester azt szerette volna, ha nem kell elválnia a hadnagytól. Mert itt most valóban elég hosszú távollétről volt szó, mivel a jövő nyár előtt nem térhettek vissza a Reménység-erődbe, és az őrmester kénytelen lesz az Összekötő-erődben tölteni a téli évadot. Tehát legalábbis nyolc hónapi távollétre kellett számítani. Mac Nap vagy Raë minden bizonnyal helyettesíthette volna Long őrmestert, de ez a két derék katona nős ember volt. De egyébként is, Mac Nap-re, az ácsmesterre és Raë-re, a kovácsra szükség volt a kereskedelmi ügynökségen, mert ott nem lehetett nélkülözni a szolgálataikat.

Ezek voltak azok az érvek, amelyeket Hobson hadnagy érvényesített, és amelyeknek az őrmester „katonához illően” engedelmeskedett. Ami pedig azt a négy katonát illeti, akiknek el kell kísérniük az őrmestert, Belcher, Pond, Petersen és Kellet kijelentették, hogy készek az útra.

Négy szánnal és a fogatokhoz szükséges kutyákkal akartak indulni. A szánokat élelemmel és prémekkel rakják meg, mégpedig a legértékesebbekkel, amelyeket a róka-, hermelin-, nyuszt-, hattyú-, hiúz-, pézsmapocok- és rozsomákprémekből kiválogattak. Az indulást illetően úgy határoztak, hogy az július 19-én reggel lesz, vagyis rögtön a napfogyatkozás másnapján. Magától értetődő, hogy Thomas Black elkíséri Long őrmestert, és hogy a négy szán egyikét az ő készülékeinek és személyének szállítására tartják fenn.

Be kell vallani, hogy érdemes tudósunk igen boldogtalannak érezte magát az általa oly türelmetlenül várt égi jelenséget megelőző napokban. A szép és a rossz idő váltakozása, a gyakori köd, a hol esőfellegekkel, hol meg nedves ködgomolyagokkal terhes légkör, az állhatatlan, a láthatár egyetlen pontján sem nyugvó széljárás joggal nyugtalaníthatta. Már nem evett, nem aludt, már alig élt. Ha a napfogyatkozás néhány percében párafelhő borítja majd az eget, ha az éj vándora és a nappal csillaga átláthatatlan ködfátyol mögé rejtőzik, ha ő, Thomas Black, akit pedig éppen ebből a célból küldtek ide - sem a fénykoszorút, sem a vöröses kidudorodásokat nem figyelheti meg, micsoda csalódás lesz ez! Annyi hasztalanul elviselt fáradozás, oly sok elszenvedett veszély - semmiért!

– Ide jönni a világ végére, csak azért, hogy a holdat lássam! - tört ki belőle a kétségbeesés szánalmasan komikus hangja - és meg se pillantani!

Nem! Nem lehet hozzászokni ehhez a gondolathoz! Mihelyt leszállt az esthomály, az érdemes tudós felmászott a hegyfok csúcsára, és kémlelni kezdte az eget. Még csak annyi vigasza sem volt, hogy most legalább a szőke Phoebét szemlélhetné! A hold három nappal újholdállás előtt volt; ennek következtében a föld körüli forgása közben kísérte a napot, és eltűnt a sugárzásában!

Thomas Black gyakran öntötte ki szíve keservét Paulina Barnett asszony előtt. A jószívű asszony akaratlanul is megszánta, s egy napon, tőle telhetőleg vigasztalgatva, biztosította, hogy a légsúlymérő bizonyos hajlandóságot mutat az emelkedésre, s azt akarta bebeszélni a szegény tudósnak, hogy akkor aztán itt a szép idő!

– Szép idő! - kiáltott fel, keserűen vállat vonva Thomas Black. - Hát lehet egyáltalán szép idő ezen a vidéken?

– De végül is, Black úr - felelte Paulina Barnett asszony -, tegyük fel, hogy önnek balszerencséje van, és ezt a napfogyatkozást elmulasztja; de hiszen tudtommal lesz még más napfogyatkozás is! Ez a július 18-i kétségtelenül nem az utolsó ebben az évszázadban!

– Nem, asszonyom - felelt a csillagász -, nem. 1900-ig még öt teljes napfogyatkozásunk lesz: az első 1861. december 31-én, ez az Atlanti-óceánon, a Földközi-tengeren és a Szahara sivatagban lesz teljes, a második 1870. december 22-én, teljes az Azori-szigeteken, Dél-Spanyolországban, Algírban, Szicíliában és Törökországban; a harmadik 1887. augusztus 19-én, teljes lesz Északkelet-Németországban és Közép-Ázsia dél-oroszországi részén; a negyedik 1896. augusztus 9-én, látható Grönlandból, Lappföldről és Szibériából, és végül az ötödik, 1900. május 28-án, amely az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Algírban és Egyiptomban lesz teljes.

– Nos hát akkor, Black úr - folytatta Paulina Barnett asszony -, ha ön elszalasztja az 1860. július 18-i napfogyatkozást, vigasztalódhat majd az 1861. december 31-ivel! Nagy dolog is az a tizenhét hónap!

– Dehogyis vigasztalódhatom én tizenhét hónap múlva, asszonyom - válaszolta gyászos hangon a csillagász -, huszonhat évig kell nekem várnom erre!

– Ugyan miért?

– Azért, mert mindezen felsorolt napfogyatkozások közül csupán egy, az 1896. augusztus 9-i lesz teljesen látható a magas északi szélességeken fekvő területeken, mint amilyen pl. a Lappföld, Szibéria vagy Grönland.

– De milyen érdeke van önnek abban, hogy olyan magas szélességi fokon végezze megfigyelését? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Milyen érdekem, asszonyom! - kiáltott fel Thomas Black -, hát a legnagyobb fontosságú tudományos érdek. Ritkán fordul elő, hogy a Sarkhoz közel eső területeken figyelik meg a napfogyatkozásokat, ahol a láthatár fölé alig emelkedő nap látszólag hatalmas korongot mutat. Ugyanígy áll a dolog a holddal, amely elfedi, és ilyen körülmények között aztán lehetővé válik, hogy tökéletesebben tanulmányozhassuk a fénykoszorút és a kidudorodásokat. Ez hát az oka, asszonyom, hogy nekem a hetvenedik szélességi körön túlra kellett jönnöm a munkám elvégzése céljából! Márpedig ezek a feltételek csak 1896-ban ismétlődnek meg. De ki biztosít engem arról, hogy megérem azt az időt?

Erre az érvelésre aztán már nem volt mit felelni. Thomas Black tehát továbbra is szerencsétlennek érezte magát az időjárás bizonytalansága miatt.

Július 16-án gyönyörű időre virradtak. Viszont másnapra már borús idő lett, sűrű köd borította a tájat. Hát ez már kétségbeejtő volt. Thomas Black most már valósággal belebetegedett a dologba. Az a lázas állapot, amelyben már jó ideje élt, azzal fenyegetett, hogy valódi betegséggé fajul. Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson hiába próbálták megnyugtatni a tudóst. Ami Long őrmestert meg a többieket illeti, hát azok nem értették, hogyan tehet valakit ilyen boldogtalanná az, hogy „szerelmes a holdba”.

Másnap volt július 18-a; végre itt a nagy nap! A teljes napfogyatkozásnak a csillagászati napi tabellák számításai szerint négy perc harminchét másodpercig kell tartania, vagyis pontosan délelőtt tizenegy óra negyvenhárom perc tizenöt másodperctől tizenegy óra negyvenhét perc ötvenhét másodpercig.

– De hát mit kívánok én? - kiáltott fel siránkozva, haját tépve a csillagász. - Semmi egyebet nem kívánok, csupán annyit, hogy az égboltnak egy szöglete - mit szöglete? -, egy csücsköcskéje, az a kis hely, ahol a napfogyatkozás végbemegy, teljesen felhőtlen legyen. És mennyi ideig? Mindössze négy rövid percig! Azután aztán énfelőlem havazhat, döröghet, a fejük tetejére állhatnak az elemek, annyit sem törődöm vele, mint a csigabiga a kronométerrel!

Thomas Blacknek minden oka megvolt a kétségbeesésre. Valószínűnek látszott, hogy elmulasztja a fontos műveletet. Napkeltekor köd borította a láthatárt. Délről terjedelmes felhők szálltak, mégpedig pontosan az égboltozatnak azon a pontján, ahol a napfogyatkozásnak végbe kell mennie. De bizonyára a csillagászok istene könyörült meg a szegény Blacken, mert nyolc óra felé északon meglehetősen élénk szél kerekedett, amely tisztára söpörte az egész égboltot!

Ó, mily boldogság! A háládatosságnak mily ömlengő felkiáltásai törtek elő az érdemes tudós torkából! Az égbolt tiszta volt, a nap ragyogott, s már csak azt várta, hogy a sugárzásában még meghúzódó hold lassacskán elérkezzék hozzá!

Nosza hát! Thomas Black műszereit percek alatt felcipelték a hegyfok ormára, s ott felállították. Most aztán a csillagász a déli láthatár felé szögezte készülékét, s várt. Visszanyerte megszokott türelmét s azt a rendíthetetlen hidegvért, ami a megfigyeléshez szükséges. Mitől is félhetett volna most már? Semmitől, hacsak attól nem, hogy a fejére rogy az ég! Kilenc órakor sehol sem volt egyetlen felhő sem, sem pára, sem a láthatáron, sem a zeniten! Soha csillagászati megfigyelés nem történt még ilyen kedvező körülmények között!

Jasper Hobson és valamennyi társa, Paulina Barnett asszony és minden társnője jelen akart lenni a műveletnél. Az egész kolónia összegyűlt ott fenn, a Bathurst-fokon, és körülvette a csillagászt. Egyre feljebb és feljebb hágott a nap, hosszan elnyúló ívet írva le a dél felé elterülő végtelen síkság fölött. Senki sem beszélt. Valami bizonytalan, szorongó érzéssel várták a történendőket.

Fél tíz felé megkezdődött a napfogyatkozás. A holdkorong beleharapott a napkorongba. De az előbbinek csak tizenegy óra negyvenhárom perc tizenöt másodperc és tizenegy óra negyvenhét perc ötvenhét másodperc között kell teljesen elfednie az utóbbit. Ez volt a napi csillagászati tabellák szerinti előre jelzett ideje a teljes napfogyatkozásnak, márpedig azt mindenki tudja, hogy semmiféle hiba nem csúszhatott ezekbe a számításokba, amelyeket a világ valamennyi csillagászati megfigyelőállomásának tudósai állítottak össze, vizsgáltak meg és ellenőriztek.

Thomas Black csillagászati felszereléseinek cókmókjában kormozott üvegdarabokat is hozott magával; most ezeket szétosztotta társai között, és így mindannyian követhették a lejátszódó tüneményt anélkül, hogy a nap ragyogása bántotta volna a szemüket.

A hold barnás korongja lassan haladt előre. A földi tárgyak most már különös, narancssárga színt nyertek, a zeniten a légkör is színt váltott. Negyed tizenegyre a napkorong fele már elsötétedett. Néhány, a szabadban őgyelgő kutya izgatottan jött-ment, az állatok némi nyugtalanságot árultak el, s olykor baljós vonításokat hallattak. A tó partján mozdulatlanul álldogáló vadkacsák esti búcsúhápogásukat hallatták, és alkalmas alvóhely után néztek. A vadkacsa-mamák aggodalmasan hívogatták kicsinyeiket, amelyek sietve menekültek az anyai szárnyak alá. Valamennyi állat úgy érezte, hogy leszállt az éj, itt az ideje, hogy nyugovóra térjenek.

Tizenegy órakor a napkorong kétharmada volt fedve. A tárgyak most már borvörös színűvé váltak. Most félhomály uralkodott, de a következő négy percben, míg a teljes napfogyatkozás tart, a sötétségnek is teljesnek kell lennie. De most már néhány bolygó, a Merkur, a Venus megjelent az égbolton, s ugyancsak némely csillagkép is, a Capella, a Bika (-ja és (-ja, az Orion (-ja. A sötétség percről percre nőtt.

Thomas Black szeme a távcsöve szemlencséjén, mozdulatlanul, csendben figyelte a tünemény folyamatát. Tizenegy óra negyvenháromkor a két korongnak pontosan fednie kell egymást.

– Tizenegy óra negyvenhárom - szólalt meg most a csendben Jasper Hobson, miután feszült figyelemmel kísérte kronométerje másodpercmutatóját.

Thomas Black készüléke fölé hajolva mozdulatlanul állt ott. Elmúlt egy fél perc...

Thomas Black kiegyenesedett, szeme óriásira tágult. Majd újabb fél percre fölébe hajolt a készülékének, és másodszor is kiegyenesedve, az izgalomtól elfulladt hangon kiáltotta:

– De hiszen elmegy! Már megy is! A hold! A hold elszaladt! Már el is tűnik!

A holdtányér valóban rácsúszott a napkorongra, de anélkül, hogy teljesen elfedte volna! A napkorongnak csak kétharmad részét fedte el a hold!

Thomas Black elképedve hanyatlott hátra! A négy perc elmúlt. Már lassanként világosodni is kezdett. A fénykoszorú tüneménye nem mutatkozott!

– De hát mi történt? - kérdezte Jasper Hobson.

– Az történt! - kiáltott fel a csillagász. - Az történt, hogy a napfogyatkozás nem volt teljes, hogy a földgolyónak ezen a pontján nem volt teljes a napfogyatkozás! Érti, amit mondok? Nem-volt-teljes!

– Akkor tehát az ön csillagászati tabellái hibásak!

– Hibásak! Ugyan, kérem! Mondja ezt valaki másnak, hadnagy úr!

– De hát akkor... - kiáltott fel Jasper Hobson, s arckifejezése hirtelenül megváltozott.

– Akkor - felelte Thomas Black -, akkor mi itt nem vagyunk a hetvenedik szélességi körnél!

– No de ilyet! - kiáltott fel Paulina Barnett asszony.

– Majd megtudjuk - mondta a csillagász, s csak úgy szikrázott a szeme a csalódása feletti dühtől. - Néhány perc múlva a meridián felé halad a nap... Hamar, a sextánsomat! Hamar!

Egyik katona hazaszaladt, s máris hozta a kért műszert.

Thomas Black a nappal csillagára szögezte műszerét, megvárta, míg az áthalad a meridiánon, majd leeresztve a sextánst, s némi gyors számítást vetve jegyzetfüzetébe, a hadnagyhoz fordult:

– Mi volt a földrajzi fekvése a Bathurst-foknak - kérdezte - most egy éve, mikor ideérkeztünk, és felvettük a földrajzi szélességét?

– Hetven fok negyvennégy perc és harminchét másodperc! - válaszolta Hobson hadnagy.

– Nos, uram, akkor most hetvenhárom fok hét perc és húsz másodperc! Tehát láthatja, hogy nem vagyunk a hetvenedik délkörnél!...

– Vagyis, jobban mondva, már nem vagyunk ott - mormolta Jasper Hobson.

Hirtelen megvilágosodott valami az elméjében! Most már minden, eddig érthetetlen jelenség magyarázatra talált!...

A Bathurst-fok területe Hobson hadnagy érkezése óta északi irányban három földrajzi fokkal „mozdult el”!