A HUDSON-ÖBÖL PRÉMTÁRSASÁG

– Kapitány úr...

– Tessék, Barnettné asszony.

– Mi az ön véleménye hadnagyáról, Jasper Hobsonról?

– Az a véleményem, hogy ez olyan tiszt, aki sokra viszi.

– Mit ért ön azon, hogy „sokra viszi”? Talán azt akarja ezzel mondani, hogy átlép a nyolcvanadik szélességi körön?

Craventy kapitány nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék Paulina Barnett asszony kérdésén. A kályha mellé húzódva beszélgettek, míg a vendégek a büfé és az italokkal telt asztalok közt jöttek-mentek.

– Asszonyom - felelte a kapitány -, amit egy férfi véghez tud vinni, azt Jasper Hobson megcsinálja. A Társaság azzal bízta meg, hogy kikutassa északi birtokait, valamint azzal, hogy az amerikai szárazföld határaihoz lehető legközelebb kereskedelmi ügynökséget létesítsen; és ő ezt a feladatot el is fogja végezni.

– Ezzel nagy felelősség hárul Hobson hadnagyra - jelentette ki az utazónő.

– Úgy van, asszonyom. De Hobson hadnagy még sosem hátrált meg a feladat előtt, bármily nehéz lett is az.

– Hiszek önnek, kapitány - felelte Paulina Barnett asszony -, majd megnézzük munkában ezt az ön hadnagyát. De hát milyen érdek ösztönzi a Társaságot arra, hogy a Jeges-tenger partján erődöt építtessen?

– Nagyon is érdekében áll ez a Társaságnak, asszonyom - válaszolta a kapitány -, és azt is hozzátehetem, hogy ez kettős érdeke. Valószínű, hogy Oroszország nemsokára átengedi amerikai országrészeit az Egyesült Államoknak.¹ Ha ez megtörtént, nagyon megnehezítené a Társaság kereskedelmét a Csendes-óceánon, hacsak a Mac Clure felfedezte északi átjáró nem válnék használható útvonallá. Ezt majd megmutatják az új próbálkozások, mivel az admiralitás hajót küld ki, azzal a megbízatással, hogy az amerikai partok mentén jusson el a Bering-szorostól a Koronázási öbölig, vagyis addig a keleti határig, amelyen belül az új erőd létesítendő. Ha a vállalkozás sikerül, akkor ez a pont fontos kereskedelmi ügynökséggé válik, amely az egész északi prémkereskedelem központja lenne. És amíg a prémek szállítása az indián területeken keresztül sok időt vesz igénybe, és óriási költségekkel jár, a gőzhajók néhány nap alatt eljutnak az új erődtől a Csendes-óceánig.

– Hát ez valóban jelentős eredmény lenne - jegyezte meg Paulina Barnett, ha ugyan az északi átjáró használhatónak bizonyul. De ha jól emlékszem, ön valami kettős érdekről beszélt, ugye?

– A másik érdekre is mindjárt rátérek, asszonyom - folytatta a kapitány -, arra, amely úgyszólván létkérdése a Társaságnak, annak a Társaságnak, amelynek eredetére önt néhány szóval most emlékeztetni bátorkodom. Akkor aztán majd megérti, hogy miért fenyegeti veszedelem már magánál a termékei forrásánál ezt az egykor oly virágzó Társaságot.

Craventy kapitány néhány szóval elmondta ennek a híres Társaságnak a történetét.

– Az ember már ősidők óta az állat bőrét, gereznáját használja ruházatul. A prémáru-kereskedelem tehát a legrégibb időkig vezethető vissza, sőt a luxus már odáig fejlődött, hogy fényűzés elleni törvényeket kellett hozni, hogy határt lehessen szabni ennek a divatnak, amely főként a szőrmékre vetette magát. Már a XII. század közepén eltiltották az evet és a szürkemókus prémjének viselését.

1553-ban Oroszország több telepet létesített északi fekvésű sztyeppjein, és az angol Társaságok csakhamar követték példáját. Akkoriban a szamojédek közvetítésével bonyolították le a nyuszt-, coboly-, hermelin-, hódprém- stb. kereskedelmet. De Erzsébet királynő uralma idején, a királynő kívánságára különösen korlátozódott a fényűző szőrmék viselése, s így a kereskedelemnek ez az ága néhány évre megbénult.

1670. május 2-án a Hudson-öböl Szőrmeáru Társaság előjogot nyert. Ennek a Társaságnak bizonyos számú részvényese a főnemességhez tartozott, mint pl. a yorki herceg, Albermale hercege, Shaftesbury grófja stb. A Társaság alaptőkéje akkoriban mindössze nyolcezer-négyszázhúsz font sterlingre rúgott. Versenytársai különféle Társaságok voltak, amelyeknek Kanadában letelepedett francia ügynökei kalandos, de pompásan jövedelmező kirándulásokra ruccantak ki. Ezek a rettenthetetlen vadászok - akik „kanadai utazók” néven voltak ismeretesek - olyan vetélytársaknak bizonyultak, akik komolyan veszélyeztették az „újszülött” Társaság létét.

De Kanada meghódítása változtatott ezen a kétes helyzeten. Quebec elfoglalása után három esztendővel, 1766-ban ismét fellendült a prémkereskedelem. Az angol kereskedelmi ügynökségek megbarátkoztak az effajta kereskedelem nehézségeivel; ismerték a vidék lakosságának szokásait, az indiánok életmódját, meg azt is, hogy miként csereberélnek, de a Társaság mindennek ellenére még nem volt képes nyereségre szert tenni. Ráadásul 1784-ben a montreali kereskedők összefogtak a prémáruk értékesítésére, és megalapították azt a hatalmas északnyugati Társaságot, amely csakhamar összpontosított minden ilyfajta műveletet. 1798-ban az új Társaság szállítmányainak értéke elérte a százhúszezer font sterlingnyi óriási összeget, és a Hudson-öböl Társaság ismét létében volt fenyegetve.

Itt meg kell jegyezni, hogy ez az északnyugati Társaság, ha érdekei úgy kívánták, semmilyen erkölcstelenségtől nem riadt vissza. Kizsákmányolta a saját alkalmazottait, s az indiánok nyomorúságát kihasználva, gonoszul bánt velük, előbb leitatta, majd kifosztotta őket, rá sem hederítve a törvényre, amely tiltja, hogy a bennszülöttek lakta területeken szeszes italt árusítsanak; az északnyugati Társaság ügynökei óriási pénzeket vágtak zsebre, annak ellenére, hogy versenytársaikként ott voltak az amerikai és orosz Társaságok, többek között az 1800-ban egymillió dollár alaptőkével alapított Amerikai Prémkereskedelmi Társaság, amely a Sziklás-hegység nyugati részén működött.

De mindezen Társaságok közül a Hudson-öböl Társaságot fenyegette a legnagyobb veszedelem, amikor 1821-ben hosszadalmas viták után magába olvasztotta régi vetélytársát, az északnyugati Társaságot, és felvette a Hudson-öböl Prémkereskedelmi Társaság összesített nevet.

Ma már ennek a jelentős Társaságnak nincs más vetélytársa, csak a Saint Louis-i Amerikai Prémkereskedelmi Társaság. A Hudson-öböl Társaság telepei hárommillió-hétszázezer négyzetmérföldnyi területen vannak szétszórva. Fő kereskedelmi ügynökségei a James-öbölnél, a Sever-folyó torkolatánál, a déli vidéken és Kanada északi határa felé az Athapeskow-tavaknál, Winnipegben, Supérieur-, Methye- és Buffalóban, a Colombia-, Mackenzie-, Saskatchewan-, Assinipoil- stb. folyók mentén fekszenek. A York-erőd, amely a Hudson-öbölbe torkolló Nelson-folyó mellett emelkedik, a Társaság főhadiszállása, és itt van a prémek központi raktára. 1842-ben, évi kétszázezer franknyi bérösszeg fejében a Társaság az észak-amerikai orosz telepeket is bérbe vette. Így hát saját számlájára aknázza ki a Mississippi és a Csendes-óceán közti végtelen területeket. Minden irányban szerteküldte rettenthetetlen utazóit, 1770-ben Hearnet a Jeges-tenger felé, a Coppermine-folyó felfedezésére, 1819-től 1822-ig Franklint, ötezer-ötszázötven mérföldnyire az amerikai partok mentén; Mackenzie-t, aki - miután felfedezte a később róla elnevezett folyót - az 52° 24’ északi szélességnél elérte a Csendes-óceán partját. A Társaság 1833-34 folyamán az alább felsorolt bőröket és prémeket küldte Európába; ez a mennyiség pontos képet ad kereskedelmi forgalmáról:

Hód 1074 Pergamenek és fiatal hódbőrök 92288 Pézsmapatkány 694092 Borz 1069 Medve 7451 Hermelin 491 Róka 9937 Hiúz 14255 Nyuszt 64490 Görény 25100 Vidra 22303 Mosómedve 713 Hattyú 7918 Farkas 8484 Rozsomák 1571

Ekkora termelés hát igen jelentős nyereséget biztosított volna a Hudson-öböl Társaságnak, de - s ez sajnálatos körülmény - a fenti számok mintegy húsz esztendő óta egyre csökkennek.

Craventy kapitány most azt magyarázta Paulina Barnett asszonynak, hogy mi volt az oka ennek a hanyatlásnak.

– Azt lehet állítani, asszonyom - mondta -, hogy a Társaság helyzete virágzó volt az 1837-es évig. Ebben az évben a bőrkivitel még kétmillió-háromszázötvennyolcezer darabra rúgott. De azóta egyre csak csökkent, és most már alig teszi ki a felét ennek a számnak.

– És mivel magyarázza ön a bőrkivitel ilyen jelentős csökkenését? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– A vadállomány kipusztulásával, melyet a vadászok bűnös nemtörődömsége, hanyagsága okozott. Szüntelen űzték s halomra öldösték a vadat. S ennél a mészárlásnál nem tettek különbséget. A kölykeket éppoly kevéssé kímélték, mint a vemhes anyaállatokat. Ez az oka, hogy annyira megritkultak a prémes állatok. A vidra csaknem teljesen eltűnt, és már csak az Északi-Csendes-óceán szigetein fordul elő. A hód kis csapatokban a távolabbi folyók partjaira menekült. És ugyanígy áll a dolog a többi nemesprém-állattal is, amelyeknek menekülniük kellett a területet elözönlő vadászok elől. A csapdák, amelyek mindegyikében volt egykor zsákmány, most üresen látják csapóvasukat. A bőrök ára emelkedik, és éppen most, amikor legkeresettebb a prémáru. A vadászok is unják már, s most már csak a vakmerők, a fáradhatatlanok hatolnak el az amerikai szárazföld határáig.

– Most már értem - mondta Paulina Barnett asszony -; ezért érdeke hát a Társaságnak, hogy a Jeges-tenger partján létesítsen kereskedelmi ügynökséget: merthogy az állatok a sarkkörön túlra menekültek.

– Igen, asszonyom - helyeselt a kapitány. - Egyébként is szükség lenne arra, hogy a Társaság elhatározza, északabbra helyezi a működése központját, mivel két esztendővel ezelőtt, az angol parlament határozata következtében lényegesen kisebbek lettek a területei.

– És mivel lehetett megokolni ezt a területcsökkentést? - érdeklődött az utazónő.

– Ennek igen fontos gazdasági oka volt, asszonyom, amely élénk megütközést keltett Nagy-Britannia államférfiai körében. Tény az, hogy a Társaság küldetése nem volt civilizálónak nevezhető. Éppen ellenkezőleg. Saját érdekében parlagon kellett hagynia ezt az óriási birtokát. Irgalmatlanul megakadályozott minden földművelési kísérletet, nehogy ezáltal a prémes állatok odábbálljanak. Tehát maga a Társaság monopóliuma ellensége minden, a mezőgazdaságot illető vállalkozási szellemnek. És még hozzájárul ehhez, hogy a Társaság ügyviteli tanácsa kérlelhetetlenül visszautasít minden olyan kérdést, amely idegen az ő ügykörétől. Ez az önkényes és néhol erkölcstelen igazgatás hívta ki maga ellen a parlament fent említett intézkedését, és 1857-ben a gyarmatügyi államtitkár által kinevezett bizottság úgy döntött, hogy Kanadához kell csatolni minden, megművelésre alkalmasnak látszó területet, mint például a Vörös-folyó menti földeket, a saskatchewani körzeteket, és csupán azokat a területeket hagyni meg a Társaságnak, amelyeken a civilizációnak nincs semmi jövője. A következő évben a Társaság elvesztette a Sziklás-hegység nyugati lejtőjét, amely közvetlenül a Gyarmatügyi Hivatal hatáskörébe tartozott, és így ez a terület kiesett a Hudson-öböl Társaság ügynökeinek jogügyi hatásköréből. Íme, ez az oka annak, asszonyom, hogy a Társaság, mielőtt még lemondott volna a prémkereskedelemről, megkísérli kiaknázni ezeket az alig ismert északi területeket, és keresi annak lehetőségét, hogy az északnyugati átjárón létesítsen kapcsolatot a Csendes-óceánnal.

Paulina Barnett asszony így most már látta a híres Társaság további terveit. Személyesen akart részt venni a Jeges-tenger partján építendő új erőd létesítésében. Craventy kapitány magyarázata után tisztán látta a helyzetet, de - talán mert szeretett beszélni - a kapitány újabb részletekbe bocsátkozott volna, ha közbe nem jön valami, ami elnémította. Joliffe káplár épp most hirdette ki hangos szóval, hogy felesége segítségével nekilát a puncskészítésnek. Ezt az újságot a vendégsereg nagy örömmel üdvözölte. Néhány hurrá is elhangzott. A puncsostál - ámbár inkább medencének lehetett volna nevezni - színültig megtelt a becses itallal. Nem kevesebb, mint tízpintnyi borpárlat volt benne. A hatalmas tál fenekén - Joliffe asszony adagolásában - valóságos kockacukor-dombocska emelkedett. Az ital felszínén kissé már fonnyadt citromhéjak úszkáltak. Most már csak meg kellett gyújtani ezt a szesztavacskát, és a káplár, kezében égő kanóccal várta kapitánya parancsát, mintha csak arról lett volna szó, hogy valami aknát kell felrobbantani.

– Rajta, Joliffe! - adta meg a jelt Craventy kapitány.

A láng hozzáért a szeszes italhoz, és a puncs, valamennyi vendég örömrivalgása közepette pillanat alatt lángra lobbant. Tíz perc múlva már csaknem mindenki telt pohárral járkált, és egyre több mohó kéz nyúlt az ital után, mint kezek az értékpapírok felé, tőzsdei „hausse”² idején.

– Háromszoros hurrá Paulina Barnett asszonynak! Éljen a kapitány!

Abban a pillanatban, amikor a hurrá-kiáltások felhangzottak, kívülről kiabálás hallatszott. A vendégek nyomban elhallgattak.

– Long őrmester - szólt a kapitány -, nézzen csak utána, mi az odakünn.

És az őrmester feljebbvalója parancsára otthagyta telt poharát, és elhagyta a szalont.